Emigráns-sors – a halászó macska utcájában

Cseke Gábor olvasónaplója

Falfirka a sikátor falán

Először egy ihletett falfestmény látványa fogott meg, majd egy olcsó kiadású, karcsú regény jól hangzó címe: A halászó macska uccája.

A Rue du Chat qui Pêche...

Akkor még nem tudtam, hogy a két élmény és benyomás szorosan összetartozik.

Most már tudom. Hiszen mindkettő ugyanabból a forrásból táplálkozik: a csöppnyi párizsi sikátoréból, amely az idők folyamán idegenforgalmi nevezetességén túl, művészi alkotások egész sorának ihletőjévé vált, legendától regényen át a sanzonig.

Az utca maga Párizs szívében rejtőzik: a nevezetes Notre Dame székesegyház szomszédságában. Ugyancsak közelében adja meg magát a forgalomnak – és az emlékezetnek – az a Szent Mihály útja (a Bd. St. Michel), amelyet Ady halhatatlan őszi versének sorai őriznek mindaddig, amíg költészet-kedvelő ember él e földön.

Az utcatábla

És persze, kőhajításnyira hömpölyög tőle a Szajna is, amelyben a legenda szerint egy középkori fekete macska halászott, akiről azt hitték, hogy egy titokzatos alkimista segédje, ezért aztán egy szép napon a vízbe fojtották, ám az idők során újra és újra felbukkant – olykor elmélyülten pecázik a folyó partján...

Csak irigyelni lehet Földes Jolán írónő szerencséjét (?), aki 1936-ban készült regénye címéül választotta azt a sikátort, melyben egykor maga is átélte az emigráns-sorsot. Szerinte „utcának nevezni valóságos gúny, mert a szélessége két lépés – harmincnál a hossza se több – de Párizsban vannak ilyen valószínűtlen, nyúlfarknyi kis utcák, még csak nem is a külső városrészekben... A halászó macska utcája a Szajna partjára fut ki... Ha az ember kiér a partra, jobb kéz felől a Notre Dame két csonka tornyát, vigyorgó szörnyeit látja, szemben a rendőrfőnökség épületének oldalát. Már ennyiből is nyilvánvaló, hogy tisztességes, komoly vidéken, a város szívében épült.”

A sikátor - ma

De ha csak a cím tűnt volna fel az olvasónak!

A londoni Pinker könyvkiadó cég nemzetközi regénypályázatára szánt és díjnyertessé lett mű gyorsan vált világsikerré. A magyar nyelvű eredeti mellett angol, bolgár, finn, francia, holland, héber, lengyel, német, olasz, portugál, román, szlovák és török nyelven ismerkedhettek meg vele az olvasók, s példányszámát hamarosan milliókban mérték – nem egy nyelven több kiadást is megért.

Miközben a közönség nagy érdeklődéssel fogadta a fiatal magyar írónő könyvét, a hivatásos magyar kritika fanyalgott; a művet elkönyvelték bestsellernek (ami igaz, az igaz: az olvasók rajongtak érte, a halászó macska kitűnő áruvédjegy is lett egyben), s ezzel mintha az írónő munkásságát is tartósan kényszerpályára terelték volna. Földes Jolán két-három újabb regény után sajnálatosan elveszett a magyar irodalom számára s (magyar származású) angliai férje után mint Yolanda Clarent tűnt fel az angliai könyvtermésben. Fiatal kora óta ette az emigráció kenyerét – nem csoda, hogy legjobbnak ítélt könyve tárgyául egy Párizsba kényszerült magyar munkáscsalád csöndes odüsszeájának visszafogott, ám jelentéses történetét választotta.

Az egyik francia kiadás cimlapja

A fanyalgásban sajnálatos módon a Nyugat járt élen: 1936-ban (12. szám) hasábjain Hevesi András szólja le az akkor alig 33 éves, korábban Mikszáth Kálmán-díjat is nyert szerző teljesítményét. Témaválasztását rögeszmének tartva, azt kifogásolja, hogy „ez a rögeszme egyáltalán nem sivár és kietlen, hanem csupa aranyos derű, csupa megindító véletlen”. Felrója neki, hogy a soknemzetiségű szereplőgárda tagjai közül mindegyiknek kivétel nélkül arany szíve van, egyik sem kimondott gazember; egyáltalán, az emberi konfliktusok takaréklángon működnek benne, a bemutatott világ annyira köldöknézően mellékes és nem jellemző az élet egészére, hogy inkább csak jelzés értékűként fogadható el.

És mégis, a világsiker mintha szembe menne a merev ítészi véleménnyel.

A halászó macska uccája ugyanis, bár ízig-vérig magyar regény, sorsa és mondanivalója révén kiszakadt a magyar irodalomból: azt mondja el egy magyar háromgyermekes, kivándorolni kényszerült, hontalanná vált magyar családról, ami bárkivel és bárhol megtörténhetik a világon. (És mint látjuk, meg is történik.) Nem részletez, nem sztorizik, a mélyre ásás is távol áll tőle, viszont ahogyan az iró elmeséli a családtagok és legközelebbi ismerőseik több évtizedes történetét, a rájuk törő és sorsukra visszahulló történelemmel együtt, az gondolatokat ébreszt. A könyvben nyoma sincs az írói nagyot mondásnak, helyenként a szöveg akár közhelyesnek is tűnhet, de csak azért, mert konstrukciójában minimalista és a mesélést tartja egyedül mérvadónak. Sűrű szövésű történetében folyamatosan egymást követik a füveskönyvek mindent megvilágító bölcsességével vetekedő részletek, élethelyzetekből kibomló megállapítások, amelyek elkerülik a szájbarágást, a sarkításokat és ha logikájuk mentén végiggondoljuk őket, akár tanulsággá is válhatnak.

Néhány magyar kiadás cimlapja

A budapesti kommün bukása után Párizsban megtelepedő Barabás házaspár – az apa szűcsmester, az anya szülésznő, gyermekeik közül Annus a legnagyobb, Jani a középső és Klári a legkisebb – a jobb és biztosabb élet reményében próbál gyökeret verni, A halászó macska utcája tájékán. Csakhogy...

„A franciák, ha [Barabás] megmondja, hogy magyar, gyanakodva néznek rá:

– Mellettünk harcoltatok vagy a bosche-okkal?

Még annyit sem tudnak, hogy Magyarország ellenségük volt, a túlsó oldalon verekedett.

– Ez jó – magyarázta Barabásnak a szabadkai cipész, aki odaát lakott a rue Monsieur le Prince-ben. – Azt kell felelni, hogy mellettük, akkor mindjárt felderül a képük, és nagyon barátságosak. Nekem különben is könnyű, a passzusomban az van, hogy jugoszláv, és azokat szeretik.

Barabás akkor komoran rázta a fejét. Ő nem feleli azt, hogy mellettük. Csak akad köztük intelligens ember, aki legalább a volt ellenfeleiket ismeri, és az hazugságon fogja. Barabás az igazat mondja, és erre az emberek arca elsötétül.”

A legkisebb lányt, a 9 éves Klárit először viszik francia iskolába. Mivel még nem ismeri a nyelvet, félreértések egész sorozata folytán összeütközésbe kerül francia osztálytársaival, magyarán: összeverekednek. Klári nem hagyja magát...

„A gyerekek ezentúl sauvage-nak, vadócnak, vadembernek, kannibálnak hívják..., de – tudja isten, furcsák a gyerekek – valahogy polgárjogot nyert köztük a verekedéssel. Most már tudják, hogy kislány, mint ők, a kiöltött nyelv jelbeszédét érti, mint ők, sikongatni éppúgy tud, mint ők... Klári követelődző marad és szemtelen, és előkelő helyet fog kiharcolni a miniatűr francia társadalomban, amelyik tiszteli a bátorságot és a lobogó önérzetet.”

Jani ugyancsak francia iskolába kerül, ám ő békés gyerek...

„A tanító néni elmagyarázza, mit fognak tanulni ezidén. Aztán vége az órának, a gyerekek a folyosón tolonganak, Jani egyedül áll, támasztja a falat. Kis csapat tart hirtelen felé, egyikük elébe lép, a többiek mögötte szoronganak.

– Te miért nem vagy fekete? – kérdi a szónok erélyesen.

Jani megrezzen. – Tessék?

– Te miért nem vagy fekete? A négerek mind feketék.

Jani a szögletes kun koponyája hegyéig elvörösödik. – Én nem vagyok néger.

A szónok a társaihoz fordul. – Azt mondja, hogy nem néger. – Megint Janit vizsgálja, gyanakodva: – Afrikában csupa négerek laknak.

– Én nem Afrikából jövök. Magyarországról.

– Azt mondja, Magyarországról jön – közvetít hátrafelé a szónok.

– És az nem Afrika? – csodálkozik az egyik szónok.

– Dehogy! Amerika! – erősködik egy másik.

– Nem! Ausztrália! – s a kis csapat összevész.

Jani megpróbálja túlkiabálni őket, visszaterelni magára a figyelmet. – Hadd mondjam meg! Én tudom! Én ott lakom! Magyarország! Európa!

– Európa? – pillant rá valamelyik hitetlenül. – Az itt van...

– Tavaly egy zulu fiú járt hozzánk – magyarázza egy másik. – De az fekete volt.”

Sajnos, nem csak az iskolában, a munkahelyen sem mennek túl simán a dolgok...

„Barabásnak ugyan van állása, rögtön kapott munkát, ahogy ezt Brüll úr megjövendölte, csak éppen a jóslatnak az órabérre vonatkozó része nem vált be. Pedig ott se esett tévedés: a francia szaktársak megkeresik a kettőötven-három frank órabért, de a magyar munkást, az idegent kihasználják, megrövidítik. Ugyanazt a kényes, finom munkát végzi, mint ők, de neki csak egyötvenet fizetnek érte, azt mondják, sok baj van vele, mert nem tudja a nyelvet, meg aztán a francia szőrmekidolgozás más, azt még jól ki kell tanulnia. Nem igaz, persze, hogy nem igaz, de hát mit csináljon az ember?”

A franciaországi életmód lépten-nyomon furcsaságokat hoz a magyar család életébe...

„Barabásné még mindig nem ocsúdott fel a megdöbbenésből és felháborodásból. A két gyerek az iskola harmadik napján elébe állt, és mint egy ember, követelték a quart du rouge-t, a negyed liter vörös bort, minden francia iskolásgyerek tízóraijának szabályos és elengedhetetlen alkatrészét... Barabásné nyakonvágta a gyerekeket, sírt és jajveszékelt, szidta az iskolát, az országot, a kormányt, de a férje nevetett:

– Ha a francia gyerekeknek nem árt, ők se halnak bele.

Klári általános meglepetésre némán fogadta a nyaklevest. Hűvös nyugalommal leült:

– Jó. Nekem mindegy. Én úgyis kapok mindegyik lánytól, mert nagyon sajnálnak, hogy mi olyan szegények vagyunk, még bort se vihetek. Mindegyik ad kortyot. Ma is ittam legalább fél litert.

– Én is – bólintott Jani. – Engem is sajnálnak.

Barabásné dermedten bámult rájuk. – Lehelj rám – parancsolta Klárinak.

Klári lehelt. Jani is lehelt. Barabás hahotázott. A két gyermeknek élénk borszaga volt...Barabásné másnap reggel pénzt hagyott Annusnál fél liter pontosan elfelezendő vörösborra.

– A leggyengébből végy – magyarázta neki. – Tán elég lenne három deci is és vizezhetnéd. Csak mert nem akarom, hogy csúfolják őket a szegénységük miatt, és sajnálatból agyonitassák.”

A halászó macska utcája
korabeli levelező lapon

Janinak jól megy az iskola, a szülőket behívatják, hogy elmagyarázzák: amennyiben a fiuk felveszi a francia állampolgárságot, ösztöndíjban, ingyenes ellátásban részesülhet. Barabásnét sikerült meggyőzni...

„Az urában furcsa indulatok ágaskodnak, először is nem szereti, hogy a gyerekei ne legyenek magyarok, aztán meg – mit képzel az a francia állam, ő talán nem tudja a saját erejéből felnevelni a gyerekeit.

– Nem kell nekünk senki kegyelemkenyere – mondja.

Bahgyihinov bácsi nem hagyja annyiban. A francia nevelésügy himnuszát zengi... Az asszony meg harmadszor számlálja elő, mit kapnak a gyerekek reggelire, tízóraira, ebédre. Barabás hirtelen megvidámodik, felvillan a szeme:

– És biztos, hogy huszonegy éves korukban visszamehetnek magyarnak?

– Biztos, biztos.

– Jól van. – A jászsági paraszt huncut mosolya játszik Barabás arcán. Irja meg a kérvényt, Monsieur Bahgyihinov. Becsapjuk a francia államot.

Igen, igy már megbékélt a gondolattal. Csak taníttassa az idegen állam az ő gyermekeit, tömje beléjük a pénzt, aztán azok visszamennek jó magyaroknak.”

Barabásné, aki mosónőnek állt be, hirtelen súlyosan megbetegszik, s minden tiltakozása ellenére kórházba kerül.

„A vizsgálat nem folyik egészen zavartalanul, mert mikor Barabásné nemzetiségét kérdik, Bahgyihinov azt hazudja, hogy román, hátha akkor szívesebben bánnak vele. Csakhogy az egyik alorvos románul szól az asszonyhoz, aki persze nem tud válaszolni.

– Látják? – nevet gúnyosan az orvos. Ezek mind bosche-ok, magyarok, ellenségek. A háborúban ellenünk harcoltak. Most bezzeg szívesen adnák ki magukat románnak.

Barabásné arca lángba borul, legszívesebben leugrana a magas vizsgálóasztalról. Bahgyihinov magyarázkodik... nyilván, ő tévedett, soha nem kérdezte az asszony nemzetiségét...

Barabásnét ott tartják a kórházban... Mert a bánásmód egy és a kezelés kettő. Barabásnéval rosszul fognak bánni, de kitűnően fogják kezelni.”

Időnként, az emigránsok között fel-felüti a fejét a honvágy.

„A honvágy nem alszik. Csak lehalkul, elcsendesedik, leköltözik a lélek alsó áramába, ott zizeg, csobog fojtottan, mint a föld alatti vízmosás. Laktál már patak közelében? Éltél már házban, ahol dinamó működött? Akkor tudod, hogy a füled megszokja a zúgást, megszokja, hogy a ház ütemesen rezeg, úgy hozzáedződik, hogy már nem is hallja... Csak akkor rettennél föl, kábultan és csodálkozva, ha hirtelen elhallgatna a zúgás, elapadna a zaj forrása.

Így a honvágy. Barabás csak azon morog, hogy itt minden bornak kenceszaga van, az asszony azt panaszolja, hogy a pénzeket és súlyokat nem lehet itt kitanulni – sou meg font, ki hallott ilyet? –, Annus csak azt mondja, bosszantó, hogy disznózsírt alig kapni... Itt vajjal főznek és olajjal.”

Az emigránsok érzelemvilága valahogy univerzális. A gyászban pedig könnyen egymásra találnak...

„Évszámra élnek ugyanabban a külföldi városban és jóformán nem is látják egymást. Ez alól egyetlen kivétel van: ha valaki meghal. Emigránstemetésen ott az egész munkáskolónia és munkástemetésre felsorakoznak az összes emigránsok. Hogy a másik csoport honnan tudja meg a halálesetet, az rejtély. Újságok nem írnak róla, gyászértesítőt nem küld senki. Honnan tudják mégis: mikor, hány órakor, melyik temető? Tudják. Ezek a hontalanság nagy titkai. Az elhullott magyar koporsója mellett ott van mindenki: a Renault gyár napszámosai Billancourtból, a kubikosok Vincennes-ből, Joinville-sur-Marne-ből a filmstatiszták, a Montmartre-ról és a Quartier-ből az emigránsok. Kalaplevéve állnak a sír körül, feketéllik tőlük a temető. Idegenben meghalni nagyon rossz, ezt valamennyien tudják.”

Annus, a nagylány – a család mindenese. Egy idő után ő is keresetre, önállóságra vágyik, varróműhelyben kap állást.

„Annus jár a műhelybe, megbékül és okosodik. Eddig azt hitte, hogy ő választotta a nehezebbik részt, mikor a család élelmezését és karbantartását vállalta, piacra, boltokba és hivatalokba szaladgált. Most tudja, hogy nincs nehezebb, mint idegenek közt dolgozni. De ezt is valahogy okosan és lemondóan tudja, harag és felindulás nélkül, mert két nagy dolgot megtanult: nem az a baj, hogy Magyarország a háborúban ellensége volt Franciaországnak – ezt a kis varrólányok nem is igen tudják –, nem az a baj, hogy ő, Annus, ellenség, csak az, hogy: idegen. És a másik: a hiba benne van. Ő az, aki más, mint a többi, nem is fontos, jobb-e vagy rosszabb. Más. Ezért a megalázások, kinzások hosszú sorozata, ezért a megvetés.”

Jazzklub cégére a sikátor közelében

A húszas évek végén utánpótlás érkezik Magyarországról. Ezek a kivándorlók valahogy mások...

„A jövevények széles mozdulatokkal mesélnek az utolsó három évről: infláció, mondják, és konjunktúra... A jövevények milliókat emlegetnek: Barabás kezdi érteni, hogy hazug milliókat, melyek nem érnek többet, mint az ő hetibére... A jövevények kisebb hányada úr – vagy talán volt úr –, aki a konjunktúrában szélsebesen eladta a birtokát és bankot alapított – vagy a közhivatalnoki állását hagyta ott, és betársult valami tőzsdeügynöki cégbe – mert a hirtelen pénzhullás forrása a tőzsde volt és a zuhanó valutával emelkedő kurzusok. Aztán elapadt az ár, az urak közül néhány a börtönbe került..., az ügyesebbek kimentettek valami kis vagyont és külföldre mentek új életet kezdeni.

A jövevények második csoportját még kevésbé érti Barabás. Azt mondják magukról, hogy B-listások. Ez úgy hangzik, mint valami katonai alakulat. De csupa girhes, keskenymellű hivatalnokember... Mert a csoport többsége zsidó, eldönti magában, hogy a B lista valami zsidó dolog.

...Mindegyik fajta valamicske pénzzel érkezik. Hangosabbak, vidámabbak, mint a régiek. Nagy üzleti terveket forgatnak a fejükben. Van, aki játékkaszinót akar csinálni, van, aki színházjegyirodát, van, aki magyar cukrászdát. A tervekben az a közös, hogy valamennyi a luxust, a fényűzést, a szórakozást szolgálja. Ezt tanulták meg odahaza, a váratlan pénzfolyó hömpölygő, híg levében úszkálva. Csak a fölöslegesben van fantázia, mondják.

Hallay Péter például magyar bárt akar csinálni. Úgy látja, hogy a franciák nem tudnak mulatni. Majd ő megtanítja őket.”

Magyarországon kitör a frankhamisítási botrány, mely pillanatok alatt nemzetközivé dagad. A Barabás-család tagjai retorziókra számítanak Párizsban. Annus, aki épp akkor tett le sikeres szaktanfolyamot, egy bonyolult ruhán dolgozik, mikor...

„Madame Lucienne hívatja. Máris? Annus nem egészen érti, de mindenesetre karjára hajitja a kiszabott szövetet.

– Mademoiselle Anne, én természetesen nagyon sajnálom... Maga ellen személyileg soha nem volt kifogás... Igen jó bizonyítvánnyal bocsátom útjára.

– Utamra? … Madame Lucienne!...

– Nagyon sajnálom. De meg kell értenie. Azok után, amit népe Franciaország ellen tett!... Magyart többé nem alkalmazhatok. Nyolcnapi fizetését felveheti a pénztárnál. Jó napot, Mademoiselle Anne.

Annus kiszédül a szobából, kiszédül a szalonból. Mire hazaér, már otthon van Barabás is. A szűcsműhely gyorsabban határozott, őt már nem is engedték munkához fogni.

– Mi lesz most, apám?

Barabás a vállát vonogatja, és elmegy a Francois Miron utcai magyar kocsmába. Izgalom és tanácstalanság. Az emberek egy részét kilökték állásaikból, másik részét kiutasították, huszonnégy óra alatt el kell hagyni az országot.”

A családfő és Annus úgy döntenek: Dél-Amerikában próbálnak szerencsét, s ha megvetették a lábukat, a többiek is utánuk jönnek. Kényszerpihenőnek tűnő tengeri utazás nyomán lehangoló világba érkeznek. A munkalehetőségek szűkösek, Barabás lábát megcsípte egy egzotikus rovar. Pénzük nincs orvosra, végül mégis kórházba kerül, s úgy tűnik, levágják az egyik lábát.

„Annus mosogatólány lesz egy vendéglő gőzös, párás, kelkáposzta szagú konyhájában, ebéd után valóban szabadságot kap két órára, valami ételt is vihet – szennyes és verejtékes, mint soha életében –, este futva cikázik La Boca duhaj részegekkel teli utcáin, sikolt és sípol a tüdeje, mire a penzió keskeny kapuján befordul...

Barabás lázas és szörnyű kínjai vannak, de egy percre el nem vesziti az eszméletét, józanul és hűvösen mérlegel: szűcs fél lábbal is szűcs, mondja, csak meg ne haljon, mert mit csinál akkor Annus, és Párizsban a másik három? Hetenként egyszer levelet küldenek, Annus ír, Barabás diktál, hogy van már állása mindkettőjüknek...

Öt hónap múlva kieresztik Barabást. Meggyógyult, a lába is megmaradt. Meggyógyult, csak éppen öreg ember lett belőle, zsémbes és gyönge. Annus támogatja a villamosig, onnan hazáig... Két nap múlva újra levelet írnak haza, és most már bevallják az igazságot... Egy hónap telik bele, amíg ideér a válasz, de az megnyugtató. Párizsban valamennyiüknek jól megy a sora, a gyerekekre fillért se kell költeni, Barabásnét visszavette a mosoda, már nem haragusznak úgy a magyarokra. Barabásné ezért el is küldi, ami pénz még a bankban maradt, neki nincs rá szüksége... Barabás ekkor sír először életében, mikor ezt a levelet elolvassa.”

Barabást is, Annust is visszaveszi régebbi munkahelye. Ám semmi sem olyan, mint régen. Kénytelenek meghúzni magukat: örvendjenek a szerencséjüknek! Jani egyetemista lesz, jól tanul, beleszeret egy francia lányba, aki hegedűművésznek készül. Nevezetes nap, amikor ellátogat a halászó macska utcájába...

„Idegenkedve lép be az ajtón és igyekszik nagyon kedves lenni. Annus meghökkenve eszmél rá, hogy Albertine az első francia, aki átlépte a küszöbüket. Több mint tíz éve élnek itt és Albertine az első!... Még csak egy szomszédasszony se zörgetett be, két tojást kölcsönkérni. Micsoda külön, elzárt, furcsa világ az övék, az idegeneké Párizsban, vagy talán a világ bármely városában... itt élnek a franciák közt, évtizede élnek itt, és soha nem egyesülnek, soha, soha! Vajon melyik fél hibája? – tűnődik Annus... Az övék, az idegeneké, akik nem kopogtak elég hangosan, nem kértek bebocsátást?... Nem szándékosan történt. Egyszerűen így volt.

Annus úgy érzi, hogy szereti ezt a várost. Miért nem tudott jobban beleolvadni, eggyé válni vele, otthont találni benne?... Azt hitte, ő ismeri a várost... de vajon ismerte-e?... Albertine az első francia, aki átlépi a küszöbüket. Igen, a szerelem talán lebonthatja a falat, a szerelem, semmi más.”

Egy nagysikerű videóklip rajza

Ámde Albertine sem érzi jól magát a bőrében Barabáséknál...

„És mindez nem azért van, mert Albertine jó középosztálybeli család gyermeke, és most munkás lakásban ül. Nem, Albertine francia demokráciában nevelkedett, és a demokrácia felfelé talán sznob, de lefelé nagylelkű... Albertine nem tudná megmagyarázni, miért különös neki a mozdulat, mellyel itt elébe tolják a széket – Barabásné ösztönösen letörülte a könyökével, mert fiának, kedvenc gyermekének vendége fog ráülni – miért tűnik esetlennek, ahogy Barabás összecsapja előtte a bokáját, urasan és pontosan, ahogy katonáéknál és a háborúban tanulta. Aztán az öregek még mindig nem tudnak jól franciául, se Barabás, se az asszony, és egy-egy barbarizmusukra Albertine lelkében felszisszen, amit Jani megérez. Kicsit ingerülten ki is javítja a szüleit, amit eddig soha nem tett....

Albertine-t nem merte megkérdezni, mit gondolt a magyar családról. Hazakísérés közben gyorsan a szerelmükről beszélt, a csodáról és nagyszerűségről, ami kettőjük összetartozása – ezúttal, először életében, kicsit őszintétlenül. És Albertine kicsit őszintétlenül hallgatta, és azt felelte, hogy csoda valóban, és még soha két ember így nem szerette egymást, mint ők.”

Jani időközben nagykorú lesz. Itt a lehetőség, hogy visszavegye feladott állampolgárságát. Csakhogy...

„Jani nagykorúsága elérkezett és elmúlt. Megünnepelték a huszonegyedik születésnapját – azóta a huszonkettediket is – , testvéreitől nyakkendőket kapott, Albertine-től karkötőórát... és senki, egyetlenegyszer sem tett célzást rá, hogy most kellene előállnia, lemondani a francia állampolgárságról.

Barabás sem említette. Kicsit csöndes volt abban az időben, elrévedve nézett maga elé, este a bisztró helyett a magyar vendéglőbe ment, vagy oda se. Igen, ez vereség volt, a magyarságának, akaratának veresége. De mit tehetett volna? Jani egy-két év múlva kész mérnök, most zárja el előtte az utat? Igaz, magyar emberként is tovább tanulhatott volna, most már bírják fizetni a tandíjat, ha nagyon muszáj... De aztán? Állás már nem jut az idegen mérnöknek. Valaha jutott, az régen volt... Menjen haza? Mostanában már szórványosabban érkeznek ki magyarok, de azok majd mind mérnökök, orvosok. És sírják a diplomás nyomorúságot – ezt sírják a hazai újságok is.”

Jani és Albertine páros kapcsolatán egyre jobban kiütköznek az illeszkedési gondok. Előbb csak a lánytestvérek aggódnak emiatt, később Janiban is változások történnek...

„Jani éppoly kevéssé birja Albertine-ben a jót mint a rosszat. Hibákat, melyeket önmagában is ismer, Albertine-ben tűrhetetlennek tart, jót, amire önmagában is büszke, Albertine-ben félremagyaráz. Mert ugyanaz a hiba nem egyforma kettőjükben, ugyanaz az erény sem. Más az izlésük, vérmérsékletük, kedélyük. Nincs étel, amit mindketten szeretnének...

Albertine igyekszik leplezni, de minden idegenre úgy néz, mint valami egzptikus állatfaj ritka példányára... Janit nem tartja idegennek. Jani – Jani. Klárit is majdnem egyenrangúnak tartja... Úgy ül ott köztük a nagy orrával, mint valami eltévedt kakukkfióka, a tiszteletére főzött mutatós magyar ételektől szélsebesen megbetegszik...

Pedig az öregek már beletörődtek Albertine-be, ahogy Albertine szülei is beletörődtek Janiba. Csak ők ketten nem törődtek bele egymásba. Nem értik egymást, csak szeretik. Rossz kombináció.”

A politika ismét beleszól Barabásék sorsába: Marseille-ben agyonlövik a szerb királyt és a francia külügyminisztert.

„Annus és vele a család enyhén felháborodik, de különben nem érzi saját ügyének az eseményt... A bisztróban esténként megvitatják, Liiv és Meneghetti szakszerűen megvilágítják a szerb–horvát konfliktus okait és a merénylet várható politikai hatásait...

Aztán Annus egyszer hazajön a szalonból, és izzásban találja a családot. Kiderül, hogy az apja már reggel tiz órára megérkezett. Kidobták a műhelyből.

Hogy miért, azt egyikük sem nagyon érti. Barabáséknak egyelőre mindenképpen homályos, hogy mert a horvátok megölték a saját királyukat, azért a franciák a magyarokra haragudjanak...

- Hát nem tudom, mi lesz – sóhajt Annus... Szinte megkönnyebbülés, mikor a következő héten Madame Lucienne hívatja.

- Én igazán sajnálom, Mademoiselle Anne... Nem mondom, hogy nem követett el hibát, de nagyjából elégedett voltam a munkájával. És már megszoktuk egymást. Sajnálom, de nem tehetek róla. Már a második vevőm szólt. Nekem nem jutott volna eszembe...Azt ajánlanám, hogy próbáljon néhány hónapig másutt elhelyezkedést keresni. Addig talán majd elfelejtődik a dolog... Igazán nem tudom, mit rendetlenkednek annyit a maga honfitársai!”

Barabásnak és Annusnak egyszerre jut eszébe: mi lenne, ha hazamennének? Ha már ennyire nem kellenek a nagyvilágnak...

„Barabás és Annus indulnak megint útnak, mint annak idején Argentínába. Barabásné a két kisebb gyerekkel egyelőre itt marad: megvárja, milyen hireket kap Magyarországról...

– Nem tehetek róla – védekezik Barabás gondolatban – nem tehetek róla. – Ha legalább már a fiú állásban lenne, megnősült volna – akkor könnyebben elszakadnának. De ha egyszer most kell menniük. A politika nincs különösebb tekintettel az egyszerű emberre...

A pályaudvarra megint testületileg kísérik ki őket. Ezúttal a Gare de l'Estről indulnak, onnan, ahova tizennégy évvel ezelőtt megérkeztek... A vonaton egész csomó magyar utazik, de Barabásék egyet se ismernek közülük. Főleg az a fajta, amelyik a Dome és a Rotonde teraszain üldögélt, reménybeli ifjú művészek, ismeretlen lapok tudósitói... A vonat most gyorsabban jár, mint kiutazáskor. Akkor két napot utaztak, most másfelet. Éjszaka van, mikor a magyar határon megáll a vonat. Apa és lánya hajlamosak egy kicsit könnyezni, de belép a határőr, és erélyesen kéri az útleveleket, belép a finánc és követeli a bőröndök kinyitását. A száműzöttek, ha honuk határát átlépve meg akarnák csókolni a hazai földet, nem tehetik: a vámvizsgálat befejeztéig a vonatról leszállni tilos.”

Apa és lánya nekilátnak az álláskeresésnek. Ami csöppet sem egyszerű dolog... Elsőnek Annusnak sikerül elhelyezkednie, ámde...

„Annus igyekszik. Amibe bele kell tanulnia, az valami egészen különös. Kint – legalább eleinte – megvetették, lenézték, mert idegen volt, de foglalkozásának tiszteletreméltósága, mesterségbeli önérzete soha sérelmet nem szenvedett. Idehaza nem őt vetik meg, még valami különös kis egyéni tekintélye is van, mert Párizsban járt, de társadalmi helyzete csökkent... Párizsban ő Mademoiselle Anne volt, már kezdő varrónő korában is az, Mademoiselle Anne vevőnek és főnöknőnek, itt 'Nézze, fiam'. Annus nem sértődik meg, csak furcsállja.”

Pár hónap telik el, de a „hazatelepülés” nem sikerül. Barabás sehogy sem talál magának kellő megélhetést, de a takarodót mégis Annus fújja meg...

„A honvágy – ez a különös –, a konok föld alatti moraj, nem némult el idehaza se. Az első két-három napon talán, amikor rótták az utcákat... Aztán érthetetlenül újra kezdődött... Mi ez, az istenért? Itthon vannak. Miért nem szállja meg őket a hazatalálás békéje? Mi hiányzik? Mezőtúr? – tűnődik Barabás. Vagy még messzebbről, az ifjúság mélyéről, Kenderes?

Annus nem próbál helységnevekben gondolkozni. Itt mindenki magyarul beszél az utcán, ez különös és kellemes. Eleinte szokatlan volt. Anna percenként hátrafordult az elhúzó beszélgetők után, mint Párizsban, ha magyar szót hallott. A nevét jól ejtik ki, nem formálják át franciára. Ez is rendben van. De aztán? Kedvetlenek és otthontalanok, majdnem az argentínai sűrű magány fogja körül őket...

Már a vonat szalad velük visszafelé... Elhagyták a francia határt, a vonat éjszakában dübörög. – Neked könnyű – szólal meg Barabás. Te azért még visszamehetsz. De én már idekint fogok meghalni.”

A Recto Verso együttes sikeres dala a sikátorról

és a macskáról

De addig még van idő: közben Jani végez, Afrikában vállal mérnöki munkát. Albertine-nel szakítanak. Hamarosan viszont Klári az, aki bemutatja szíve választottját a családnak... És francia szerelmének a családot:

„- Ez a családom, Raymond... Jóságos, okos és derék emberek, és én azt akarom, hogy megszeresd őket. Ez nem lesz könnyű, mert mások, mint te. Sok minden adódik majd, ami különösen fog hatni rád – hogy mi, azt én meg se tudom mondani, mert rám nem hat különösen. Ilyenkor mindig szólnod kell, hogy mi meg tudjuk magyarázni, te pedig megértsd és megszokjad... Bennünket nagyon sok megaláztatás ért, mióta itt lakunk... kis megaláztatások és nagyok... mint minden idegent. Kicsit neked kell jóvátenned ezeket is. Arra kérlek, hogy légy türelmes...

Raymond meghatottan fogadkozik. Mint legtöbb honfitársa, ő is tud egyszerű mondatokban szívhez szóló lenni...

Raymond köteles minden második estéjét a halászó macska utcájában tölteni. Eleinte a szép nyári esték nevében tiltakozik, de aztán rájön, hogy csókolózni itt jobban lehet, mint a Szajna-parton..., az emberek pedig, a család és barátai, mindent egybevetve egészen mulatságosak...

Klári mosolyog, tudja, hogy Raymond titokban az egész társaságot kicsit bolondnak tartja. Nem baj, gondolja magában, még mindig jobb, mintha idegen állatfajnak tartaná őket.”

A végső tanulságokat Annus próbálja levonni magának. Aki, a jelek szerint, társtalan marad. Igaz szerelme korábban meghalt egy balesetben, újabb kapcsolatra már valahogy nem vágyakozott.

„Itt élnek egymás mellett, csupa haszontalan élet... Néha leszakad valaki. Jani is idegen világrészbe menekült. Klári – Klárinál talán másként lesz Facsemetét is csak bizonyos korban lehet átültetni, később már nem fogan meg. Klárinak talán szerencséje volt, és nála ellesték a jó pillanatot. Klári hétéves volt akkor, Jani kilenc. Lehet, hogy két év is számít. Talán két hét is, ki tudja. Bonyolult dolgok ezek... Nem lehet megmondani, mennyi az az idő, ami már visszafordíthatatlan...

Klárinak talán gyereke is lehet majd. Eltalálták a döntő pillanatot. A többiek? Jani Kongó dzsungelében, Pia Monica dél-amerikai lebujokban, ők maguk a halászó macska utcájában, Párizsban és szerte a világon? Valószínűleg mindig ez az arány. Valószínűleg mindig is ez volt az arány elszármazottak, számkivetettek, emigránsok között, ez volt az arány, és mindörökké ez marad. Egy-kettő sátrat ver az idegen földön. A többiek? Elmúlnak, lassan és nyomtalanul.”

*

Földes Jolán regénye, természetesen ennél jóval több. Erre akkor ébred rá igazán az ember, amikor akaratlanul is összeveti saját élettapasztalatával. Valahogy mindenkinek akad holmi közeli-távoli élménye vagy legalább nexusa a kiszakadással, a gyökértelenséggel kapcsolatban. Amely ma újra határozott, megkerülhetetlen korjelenség.

Az író pedig mindvégig hű marad közvetlen, egyszerű mesélő stílusához. Amire elég csak odafigyelni, hogy a történet tanulságai megmaradjanak bennünk. Olyan az egész, mint egy jól megkomponált melódia. Végtelenül hajlékony és makacsul vissza-visszatér. Nehéz tőle szabadulni. Minden bizonnyal, ebben rejlik a könyv mindenkori sikere. Meg talán abban, hogy a kivándorlók, a számkivetettek ügye valahogy egyre inkább a negatív hírekben szerepel. Nem elhanyagolható mennyiségei ők az emberiségnek, mégis mindig az élet, a helyi társadalmak peremére szorulnak.

Megannyi furcsa fantom – halászó macska – egy néptelen, barátságtalan folyóparton...

És még egy macska dal, szerző és előadó:

Dam Le Pion

Csíkszereda, 2016. június 17.