Szántó György: Mata Hari






1.

Worland van der Huysen acélszürke szemei itták a fényt. És a fény zuhogott kiapadhatatlanul, végnélkül, mintha egy szerelmes Isten hullatta volna le aranyzuhatagát Danáé ölébe, Jáva szigetére.
A bungalow terraszáról messzire lehetett látni. És a fehér vászonnal bevont parafasisak ellenzője alól még egyszer kifutott a két szürke szem tekintete, hogy a távolságok kincseit a pupillák kis fekete pontjának végtelen mélységeibe rántsa.
A csatornácskák egymást metsző egyenesei óriási sakktáblához tették hasonlatossá a fensík rizsföldjeit, vízzel elöntött kockák ezüst és gyémánt csillogásában verték vissza a trópusi nap sugarait. Jobbról a falu bambusznádházai égtek elszórt narancsvörös foltokban, amelyek fokozatosan vesztek el a pálmaerdő kékeszöldjében. Balról dombsorba hullámzott a sík, a lankán gyapotültetvények fehér sávjai villogtak és indigóültetvények sötét foltjaival váltakoztak a téglavörös kosnilltelepek. Túl a dombokon európai szemnek hihetetlen, szinte fájó színekben tüzeltek a hegyhátak. Cinóbervörös ment át a citromsárgába, karmin változott violán és lilán át a legsötétebb feketékbe, tintaszínek olvadtak ultramarinba s halványodtak kobaltba. És mindezekben a harsogó fokozásokban a legvalószínűtlenebb zöldek küzdöttek az uralomért. Tereket hasogató méregzöld, bronzba átcsapó pávazöld, okkerbe és földbarnába halkuló tompazöldek, mindenben az égbolt izzó rézüstjének vakító reflekszei villództak, mint a színszimfónia végső felfokozása, minden árnyalat arany aláfestése.
Van der Huysen álmélkodott, mintha nem is látta volna öt esztendő minden reggelén Danae napverte ölét, Jáva szigetének meseszerű színbirodalmát.
A vonalak harcoltak, hogy ebben a túlzsúfolt színházi dekorációban legyőzzék a színek változatosságát. A rizsföldek vibráló sakktábláinak egyenesei karcsú ívekbe szöktek a domblankákon. Majd merész ferdékbe és görbékbe ugrottak a hegyhátak fantasztikus kőalakulatain. A pálmaligetek csipkézett körvonalai hullámvonalba egyszerűsödtek ott, ahol erdők kapaszkodtak fel a hegyhátakra, az élőbozót keskeny ékjei nagy tövisekként fúródtak bele a színfoltokba a fikuszok és kaktuszok legömbölyített körvonalai között. A pálmák ég felé terpesztették kinyújtott ágkarjaik végén kinyílott levéltenyereiket, karcsú leányok voltak, hajladozó derékkel, suhogva, zizegve fogadták nyitott tenyerükbe napvőlegényük ragyogó ajándékát.
Túl mindeneken homorú oldalú, csonkahegyű kúpok, örökre megdermedt gigászok: vulkánok csatarendje. Ők szürkén, dermedten állanak a színek és vonalak életorgiája fölött, ők ezredévekről hallgatnak és nem veszik észre a nyüzsgést.
Ők a föld mélyének követei, nem tartoznak a felülethez. És amikor uruk, a mélység szava rajtuk keresztül felmennydörög, akkor pusztul a felület, a színek és vonalak. És a gigászi kőtölcsérek hírt adnak elmúlt ezredévekről, amikor a káosz salakbavajudta önmagát. Hogy a rideg salakból sziklák, a sziklákból görgeteg hegyhátak, domboldalak és végül humusz, földanya legyen. Hogy a zuzmókból, mohokból, zsurlókból, páfrányokból, moszatokból, algákból, bozótok, cserjék, bokrok és fák, rizs, gabona: élet.
A mélység itt régen nem hallatta hangját. Régen? Néhány ezredév nem idő a mélységek lélekzetvételében.
Némelyik tölcsér önrombolta torkában tavak állanak. Van der Huysen nem egyszer hatolt fel a tavakig a rinocéroscsapásokon, eltűnődve, miért törtet fel ez az ittfelejtett ősállat a halál birodalmába.  A kráterek tavai kerek tükörlapokként terültek a háromezer méternyi magasban az égbolt alá, hidegen, mozdulatlan fényességben, minden parányi felhőcskét visszatükrözve. És az orrszarvú talán ettől a tükörtől akart választ kapni arra, hogy miért felejtették itt évezredek őt, a lassúéletűt, itt az egyre gyorsuló életütemben. Legalább Van der Huysen így gondolta. És sohasem lőtt robbanó golyóval töltött fegyveréből az ősállatra, amelyben az ittfelejtettség, a végtelen egyedüllét tragikumát tisztelte.
Más kráterekben még morgott a gőzölgő dágvány. Vagy örvényekbe mélyült, vagy felpuffadt és kicsordult a kráterek szélén, füstölve rohanva le a homorú hegyháton. De nem érte el az életet, mert hamar salakba jegecesedett. A mofetták és geizirok beszéltek csak a mélység háborgásairól, a nyugtalanul szunnyadó erőkről.
Van der Huysen most arra a pontra nézett, ahol a tűzhányók sora megszakadt. Aranylila vonal úszott ott légben, csak olyan lehelletszerű, mint egy álom kezdete: a tenger.
Ez eszébe juttatta, hogy holnap mennie kell.
Már nem látta a fényözönt. A haarlemi köd imbolygott előtte, a semmibefoszló, lomha, alaktalan árnyékok, amelyekben még a tulipánok ragyogó színei is elszürkülnek. Feketebarna vagy vörösbarna penészszagú, mohos kőházak és dohos csatornák mentén, rozzant, álmodó bárkák, foltoktól ólomsúlyú sötétkék vitorlákkal, kísértetkarjaikkal handabandázó szélmalmok és maga a lomha, buta szél, amely úgy aránylik az örökös izgalmat keltő trópusi szélhez, mint a vajjal telt álmos anyaország ehhez a meseszigethez.
Aztán a szürke szemek újból nekivágtak a távolságoknak. Nem, ez lehetetlen. Hát nem rendelkezik ő az életével? Azért, mert a királyné tengerészgyalogságának kapitánya?
A sziget öt boldog évvel ajándékozta meg és Van der Huysen fellázadt tengerészkapitányi rangja ellen. Most, hogy visszarántották az északi ködök, most tudta, hogy miért szürke a szeme, miért lett kapitány a tengerészgyalogsági különítményben, miért volt az élete egy vizenyős, unalmas semmi, mielőtt ideérkezett, a fény őshazájába.
Úgy érezte, hogy itt kellett volna születnie, hogy ember lehessen és ne tengerészgyalogsági különítmény-parancsnok. És beleélte magát egy kínai selyemárus, egy jáván kardnyelő, egy maláj földmíves, egy tamil zsebtolvaj, egy hindu fakir, egy arab müezzin életébe, amely elébe vágott Batávia kikötőjének zsibajában, vagy a szomszédos Madura brahmán templomainak titokzatos sötét labirintusaiban.
— Itt élni, itt élni! — gondolta és tekintete görcsösen kapaszkodott a távolságok legrejtettebb zugaiba.
Egy pillanatra végigvillant agyán, hogy leveti a három arany karsávval díszített fehér vászonegyenruhát. Ültetvényes lesz, vagy kereskedő, talán valami hivatalban szerezne állást, hogy ittmaradhasson. De nyomban érezte, hogy ehhez agyberendezését kellene megváltoztatnia, ahogy mondják: új életet kezdeni. Nem tudta, mi akadályozza meg ebben. Ősei vérének nehézsége, a sárgaláz energiatolvajlása, szőke fürtjeibe belopakodott ezüst-szálacskái, kalandoktól való idegenkedése, alá- és fölérendeltségének önállótlansága. De az akadály jelen volt és Van der Huysen tudta, hogy sorsa holnap ellenállhatatlanul felkapja és hazaröpíti, mint a forgószél a porszemet. Már látta magát Holland van Hoek kikötőjében, a parti erőd garnizonjának tölgyfaburkolatú, fajanszkandallós tisztikaszinó termében üldögélni, likőröket szürcsölve és kisfejű, hosszúszárú pipából pöfékelve, vagy egy ócska iskolahajón, amint tengerésznövendékek felesleges árbóctornáit vezényli unottan.
És ő mit visz haza? Emlékeket, amelyeknek fénye hamar elfúl a szürkeség hazájában.
Legalább volna valami gyűjteménye, mint többi tiszttársainak. Legalább kagylókat, lepkéket, rovarokat, görbe jáván késeket, malájlándzsákat, ötszörösen horgas batanyílvesszőket, hindu istenszobrokat, teknőchéjból, sasfából avagy nefritből készült ópiumpipákat, barbár szépségű batikolt selymeket, boszorkányos szövésű gyékéneket, a déli szigetek tabuit és fétiseit, arab ötvösmunkákat, kinai lakk- és mozaikcsecsebecséket, terakotta, fajansz, agát és gránit Buddhákat, tigris- és párducbőröket, rinoceroszszarvakat, krokodilpáncélt, emberkoponyából készült edényeket, vagy elefántcsontfaragásokat vihetne inagával.
De ő csak szemei visszfényébe, pupilláiba gyűjtött mindent és most itt van a nap, amikor el kell mennie üres kézzel, elillanó emlékekkel.
Határozatlan vágy támadta meg, amely végre testet öltött. Valamit el kell innen vinnie, amiben Jáva lelke van. A fény és forróság lelke, amelynél továbbmelengesse életét a hideg és homály országában. Az őskáosz tűzhányó lelke, amely fenyegetve füstölögjön a kihült-ség unalmában, a kitörés romboló csodáját igérve.

2.

Van der Huysen felkelt a bambusznád fekvőszékből és megindult a falu felé. A fehéren kígyózó útra lila árnyékot vetettek a kékeszöld agavebokrok, távolabb fügefák csodálatosan változatos alakzatai szegélyezték az árnyékbavesző ösvényt. Csak egy-egy fénydárda szúrta át az ágak szövevényét.
A fák között kis fiúk és kamaszok játszottak háborúsdit.
Van der Huysen sokszor elnézte a pompás karcsú fickók játékait. Testük az árnyékban földszínű volt, de a napban élénk terrakottává változott és hasonló lett ama vörösbarna okkerárnyalatú agyag színéhez, amely csak ezen a szigeten található és néhol a benszülöttek egyik táplálékául szolgál.
— Ezernyolcszázharminc óta nem volt baj velük, — gondolta a fiúk vad harci rikoltásait hallgatva. Békések és jólelkűek, az ősök indulatai csak a gyermekjátékban élnek tovább.
A fiúk nagyokat szökelltek, elrejtőzve a fügefák hullámosan görbülő törzsei mögött, majd ismét előugrottak, miközben görbe fakardjaikat nagy ívekben suhogtatták.
—  Valósággal tánccá formálják ezt a harci játékot. Született művészek, — gondolta Van der Huysen.
A fiúk némelyike már betelt rágott játék közben is. Van der Huysen tudta, hogy tíz éves korukban metélik körül őket, ugyanekkor reszelik le fogaikat is, mert ettől az időtől szabad betelt rágniok. A bódító gyümölcs leve vérvörösre festette ajkaikat és lecsurgott szépen ívelt szájuk két szögletén.
—  Olyanok, mintha vért innának és ez valami vad szépséget ad nekik,   —   mondta magának Van   der Huysen.
A fügefaliget megritkult. Most kókuszpálmák jöttek, magas, sudár törzseik árnyéka úgy szelte át az út fehér vonalát, mint valami bárd. Innen messzire el lehetett látni. Legelésző lovak rozsdabarna foltjai égtek a napsütésben és szőrük csillogott. A dombokon túl egy hegyháton kis fénylő sárga folt: Brahmán templom. Van der Huysen minden kövét jól ismerte. Nem egyszer ődöngött a mohlepte, porladozó falak közt, amelynek felületei nyüzsögtek a szörnyeteg-istenek ijesztően torz démonarcaitól, állattesteik fantasztikus formáitól. Minden oszlop egy ilyen istenemberállat, minden lépés az embermagasságú dudva és bozót közt új meglepetés.
A szigetnek eme északkeleti csücskében még beszélt egy-egy templomorom az ősi Brahmán vallásról és a falvak népe el-eljárt a romok közé, évezredek átöröklött mozdulataival hódolni a hármas istenségnek. A sziget többi részein már évszázadok óta az izlám uralkodott. Van der Huysen jól ismerte a Brahmán vallást, a vallások vallását. És az istenhit olyan tökéletes kifejezésének tartotta, amely szerinte egyedül volt méltó e tökéletes szépségű, magastermetű, éjszemű és koromhajú bronzemberekhez. Szinte bosszantotta a mozlimok, indiai buddhisták, kinai Kon Fu Cse-hívők és keresztény misszionáriusok betolakodása és örült, hogy ide, a szigetnek az északkeleti csúcsára nem jutottak el. Itt voltak a javánok a legtisztábbak, nem keveredtek sem a szundamalájokkal, akik a sziget déli részén élnek, sem a tamilokkal, shigalézekkel, birmaiakkal, ceyloniakkal.
Ott ültek pálmalevelekkel fedett bambusznádkunyhóik előtt. Akár házimunkákat végeztek, akár tereferéltek, méltóságteljesek voltak. És mégsem merevek. Mozdulataikban megfontoltság, lágyság és kecsesség volt, férfiaknál és nőknél, öregeknél és fiataloknál egyaránt. Még a rizsföldeken is ilyennek látta őket Van der Huysen.
Ő szépnek látta még a beteltől megfekedetett fogsorukat is vérvörös létől csillogó ajkaik között.
—  Ahogy a fekete gyöngy szép, miért ne lehetne szép egy fekete fogsor is? — gondolta sokszor.
És a javánok kiérezték szürke szemeiből kiáradó szeretetét, vendégüknek tekintették és táncokat rendeztek tiszteletére, valahányszor közéjük jött.
Ő volt az egyedüli idegen, aki beszélni tudott a nyelvükön. Lányaik és özvegyeik megajándékozták ezért testük fölséges királyi ajándékával.
A törzsfőnök kunyhója elé ért. Először a gazda két leánya, felesége és anyja siettek az üdvözletére. Amint két karjukat fölemelték, hogy kifelé fordított tenyérrel és könyökkel homlokukhoz illesszék kezüket, szűk, egyenesvonalú, színes selyemingeikben csodálatos nagy, tarka virágokhoz hasonlítottak.
A nap áttűzött a batikolt selymeken és élesen megmutatta a keskenycsipőjű, egyeneslábú, vízszintesvállú, kismellű női testeket.
Aztán a gazda jött.
—  Búcsúzni jöttem, Kaingdar Pendsub. Holnap hajóra szállok és aztán nem látjuk egymást többé.
Most a törzsfőnök két fia is megérkezett. Lányos szépségűek voltak, mint ahogy a lányok fiúsak.
—  Mindnyájan   szomorúak   leszünk,   ha    elhagysz bennünket, — szólt zengő, mély hangon a főnök.
—  Mindnyájan, — mondták pontosan egyszerre a család többi tagjai.
—  Arra kérlek benneteket, — mondta kis vártatva Van der Huysen, — táncoljatok még egyszer nekem.
Hangja itt elcsuklott és a szürke szemek megnedvesedtek.
—    Hogy magaddal vihess bennünket fejedben, mindnyájan táncolni fogunk neked, — mondta a főnök. — Ma meglátod a férfiak táncát és a nők táncát, a fiúk táncát és a leányok táncát.
És a kunyhó előtti nagy térségen csakhamar megszólalt az üstdob, a hosszúnyakú háromhúros hangszerek és a kivájt kókuszdiók szabályos időközökben verődtek össze, kavicsokat zörgetve belsejükben. Antilopbak szarvaiból készült tülkök bőgtek és egy öreg bizarralakú kagylókba fújt, amelyek különböző hangon süvöltöttek és sikoltottak. És a törzs táncolt, a fiúk, leányok, nők és férfiak táncát mutatták be a fehérruhás vendégnek, hogy fejében magával vigye őket.
Testük aranybronza ragyogott a napban. Szűk selyemingük szorosan feszült rájuk és megóvta őket a szertelenségtől. Csak hajladoztak, mint az orchideák, ezerszínű szirmaikat lassan lendítve ide-oda a fényben, csak hajladoztak, mint a pálmák, derekukat ringatva a szélben. A lábuk vonala nyugodt maradt, csak a felsőtestük élt és karjaik csodálatosan vibráltak felfelé, amint helyhez kötötten, állva, ülve, vagy guggolva teremtettek ütemet a térben.
Most már tudta Van der Huysen, hogy a táncot kell magával vinnie, mert ez a sziget lelke.
—  Mi az ára kisebbik leányodnak,   —   kérdezte a törzsfőnököt.
—  Mata Harinak tizenkét bivaly, tizenkét ember-hossznyi selyem és négy füzér anami gyöngy az ára. Láthatod, hogy tizenhat évével ő a legmagasabb a lányok között és táncvezető.
Van der Huysen így vitte magával Jáva szigetét.

3.

Hansa Wittig belenézett a ciszternába. Mindig megtette, valahányszor erre vitt az útja a főiskolába menet. A kétöles  ciszterna  fenekének  széles  gránitlapia;n medvék topogtak, lustálkodtak, bohóckodtak, Bern város címerének totemállatai. És Hansa Wittig szerette ezt a furcsa, évszázados tradíciót, csakúgy, mint a harangjátékos torony tizenkét apostolát.
Ezúttal három mackó sütkérezett az őszi napsugárban, amely ferdén tűzött le a ciszterna egyik sarkába. Amikor Hansát megpillantották, mindhárom felegyenesedett hátsó lábain. Az egyik nekitámasztotta mellső mancsait a ciszterna kőoldalának, úgy hunyorgatott fel nagy reménykedve a mélyből. A másik fejét himbálta jobbról-balra, ismervén e groteszk mozdulatának jótékony hatását a ledobott cipók eshetőségeinek megnövekedésében. A harmadik mellső mancsaival a levegőben kapált, mint valami kis öleb, ugyanerre a hatásra számítva. És Hansában most sem csalatkoztak, a három ropogóspiros cipó egymás után repült le hozzájuk a mélybe és Hansa kivillantotta nevettében gyönyörű fogainak fehérjét.
Aztán megindult az ódon téren át a főiskola irányában és a rozsdaszín vadgesztenyesorok, szürke házak, kémények és tornyok fölött reábámészkodtak a fehérkupakos sötétkék hegyhátak.
A turisták és globetrotterek még a hoteljeikben horkoltak. Hansa ilyenkor látta csak régi, meghitt ismerősnek a várost, amikor nem özönlötték el az idegenek az utcákat. Ilyenkor minden fát megismert messziről, minden követ üdvözölt és az őszi verőfényben tökéletesnek látta a várost, melyben született. És ha hallott, olvasott felhőkarcolókról, látott a mozgóképszínházakban sarkvidéki, avagy exotikus tájakat, beszéltek neki idegen diákok ismeretlen síkságokról, magyar alföldről, orosz steppékről, finn tavakról, avagy zúgó óceánokról,- a szép Hansa csak nevetett és sajnálta azokat az álmodozókat, akik ismeretlenség után vágynak.
A föld minden tájáról ideszakadt diákok csak nézték ezt a nevetést, az erős, ragyogó fogsorokat, a pompás vérbő, csodálatosívű ajkakat, a nagy, szürkeiriszű, csillogó szemeket, hullámos hajának dús aranykoronáját, magasnövésű büszke termetét. Tudták, hogy a szép Hansa a diadalmas pozitivitás, az álmok meghazudtolása, az ismeretlenségek varázsos misztériumának kigúnyolása. Tudták, hogy Hansa nevetésében szegényessé válik a magyar alföld, az orosz steppék, a finn tavak speciális zamatú lírája, mítosza és az óceánok epikus fensége. Tudták, hogy Hansa hatalmas csésze csokoládét reggelizik, három tükörtojással, nagy vajaskenyerekkel, hideg húsokkal, hogy Hansa nem törődik szociális eszmékkel, feminizmussal, theozofiával, hogy az apja Clusius Wittig, nagytenyerű, pirospozsgás berni patrícius, aki nemcsak az álla alatt és ódivatú gallérja fölött, de a tarkóján is tekintélyébresztő tokát visel. És mégis, a szép Hansa volt a legizgatóbb nőisége az egész fogászati főiskolának. Izgatóbb az őzszemű és őzlábú orosz diáklányoknál, a sápadt zsidólányoknál is, akik valami galíciai gettóból másztak elő egészen idáig. A kicsattanásig kemény, fehér húsa okozhatta ezeket a titkos, örvénylően mély izgalmakat, hiszen Hansa lényének minden atomja ellentéte volt holmi démoniságoknak, romantikának, kihívó szekszualitásnak. Hansa füliggombolt angol blúzokat viselt és síma sportkosztümjeinek szoknyái még bokáját is eltakarták. Annyira patricius-lány volt, hogy a külföldi diákok a közelébe sem juthattak a rózsásképű berni kamaszoktól. Talán ez a reménytelenség is fokozta az izgalmakat. Mert úgy beszélték, hogy az a litvániai diák, aki főbelőtte magát és az az orosz, akit lakótársa egy este az ablakfán talált függve, meredt szemekkel, kilógó nyelvvel, hogy ezek miatta mentek volna a halálba. De ez csak olyan szóbeszéd volt, levelet egyik sem hagyott hátra és így ki tudhatta volna haláluk igazi okát?
Amikor Hansa a főiskola elé ért, már öt fiú is kísérte. Élénken vitatkoztak a Lusitania megtorpedózásának körülményeiről és Hansa figyelmesen hallgatta a Lusitania elsülyedésének minden részletét, amely annál fontosabbnak látszott az öt diák szemében, mert a szép Hansát érdekelte. Elvégre is Hansa szürke szemeinek annyi árnyalata volt az ibolyakéktől a tengerzöldig, hogy ezek az árnyalatok jelen pillanatokban valóban többet jelentettek országok, népek és óceánjárók sorsánál.
Rikkancsok a Lusitania katasztrófáját kínálgatták a szállodák kapuin kilépő ásítozó globetrottereknek és a medvék mancsaikat rázva ágaskodtak fel a ciszternák mélyén.

4.

A  nyolcezer tonnás Batávia fedélzetén, az étteremben és a szalonban mindenki Mata Harit nézte.
— Barmok, — mormogta Van der Huysen, a szigeten nem látta volna meg senki és most majd kiesik a szemük.
Igaza volt. Hiszen a hajón legnagyobbrészt ültetvényesek, hivatalnokok, a gyarmati közegészségszolgálat és hadsereg orvosai, kereskedők és tisztek tartottak vissza Hollandiába, akik nem először tették meg ezt az utat és éveket töltöttek a Szundákon. Mindnyájan megízlelték a bronztestű nőket s most mégis úgy bámultak erre a sudár-növésű lányra, mintha életükben először láttak volna javán nőt. De ebben a környezetben Mata Hari valóban új esemény volt, mert a javánok sohasem hagyják el a szigetet.
Mata Hari nem lett kereszténnyé a misszió iskolájában. Gyermekésszel is szegényesnek találta ezt a vallást. Fantáziája az istenek és démonok töménytelen sokaságát kívánta és meg is kapta azt a hegyoldal napfényes és holdfényes templomromjai közt. De a holland és angol nyelvet tökéletesen megtanulta a nagypocakú van Hoogh tisztelendő úrtól és ezért szabadon úszott fehér shantungruhájában az utasok emberhullámai közt. Van der Huysennel nem sokat törődött, mint ahogy senkivel sem. A hozzáintézett szavakra illedelmes komolysággal felelt, de egyúttal olyan fölényesen és értelmesen, hogy mindenkit meglepett és egyúttal távol is tartotta magától. Hangjában öntudat csengett, amely még a közeledés kilátásait is elvette.
Van der Huysen már az első éjszakán megtudta, hogy ez a leány sohasem lesz az övé. Ölelésében benne volt az öregedő férfi minden mohósága, de ez csak a fiatalság rossz utánzata volt és a tizenhatéves tökéletes test kikezdhetetlen, hideg, sima bronzszobor maradt a kétségbeesetten ölelő karok között. Van der Huysen szürke szemei megnedvesedtek, most búcsúzott örökre a fény szigetétől.
Érezte, hogy gyűlölnie kell ezt a leányt, mint egy rossz árut, amellyel a kereskedő becsapta. De ő nem tudott gyűlölni. Talán titkon remélt is még, határozatlanul ült öntudata alatt a gondolat: a leány lelkén át a testéhez jutni. Talán még egyszer felízzik a sziget ebben a testben, csak türelmesen kell várni.
Elhatározta, hogy várni fog. Hiszen egyéb várni valója nincsen. Nem féltékenykedett. Eleinte bosszantották a bámész tekintetek, másnap már mosolygott rajtuk. Harmadnap már szinte idegesítette, hogy a tekintetek kezdenek elmaradozni.
A kabinok tűrhetetlenül fülledtek voltak. Mindenki a fedélzeten tanyázott. Legtöbben az éjszakákat is kint töltötték. Nagy, nyüzsgő vásár volt, amelynek egységes hömpölygését csak az első és másodosztályos utasok közé vont korlát vágta ketté. Fehér vásznak és selymek libegtek, mint albatroszok raja, finom pipadohányok, szív-nagy, sötét szivarok és ópiummal itatott cigaretták füstje nagyszerű exotikus parfümfelhőkkel vegyülve szállt a langyos monszunba. Selyemharisnyák villantak karcsú bokákon, ápolt kezek gyűrűi és körmei csillogtak, mosolygás bugyborékolt elő festett női ajkak ívei közül és győzelemhez szokott férfiak torkából nevetés harsant.
De a fedélköz utasai, rongyokba burkolt, mocskos, ráncokkal barázdált, ziláltsorsú, titokzatos szenvedésű emberek fásultan meredtek a padló szegeire, vagy dühösen pislogattak a szép javán lányra, aki hosszasan ügyelte őket.
—  Nem jó közéjük menni, — mondta Dixhaven doktor, akit Van der Huysennel együtt váltottak le. A kikötői vizsgálatok nem megbízhatóak. Csak a keléseket és kiütéseket veszik észre, de a leprát nem mindig. Mit is néz rajtuk Mata Hari?
—  A szemüket. A szem nyitott könyv.
A két sárga, feketevörös szélű kémény füstje feldohogott az égbolt lilás ultramarinja felé. Delphinek tömpe, felcsavarodott orra bukott ki a gyöngyházfényű hullámok fehéren szikrázó taréjából. A láthatár peremén indigó sáv szélesedett.
—  Az adeni part, — mondta a doktor.
Aztán pontok nagyobbodtak. Az utasok binoklijai odaszegeződtek. Füstoszlopok. Kettő, három, négy, hat.
—  A harmadik britt flotta, — szólt az egyik tengerésztiszt. Az Abukir, a Cressy, az Inflexible,   Indefensible, a Suffolk, a Donegal. Nem értem. Miért futottak ki? És olyan furcsán manővereznek.
Már szabad szemmel is lehetett látni a fekete hajótesteket és a füstokádó roppant kürtőket, a fehér páncéltornyokat és parancsnoki hidat, a csillogó acél árbóctornyokat és bronz ágyúcsöveket, amelyeknek méretei között hangyákká zsugorodtak a fedélzeten járkáló matrózok. A hátsó árbocok zászlórúdján kibontakozott a hadilobogók fehér foltja, amelyet a Szent György kereszt két vörös vonala metszett át. A kötélzeten egymásután szaladtak fel és le a tarka jelzőzászlócskák, a hajóhad kibontakozott egész félelmetes szépségében. A csatahajók és kis cirkálók előtt fekete szörnyetegek, négykéményes torpedórombolók, destroyersek vágtattak, haragosfekete füstsávokat vonva a légbe és fehér tajtéksávokat húzva a víz sötétzöld hátára.
Most szirénasivítás hasítja át a tereket. A Batávia vésztjelző harangja megszólal, a két kémény gőzdudája felbúg, a hajó oldala mellett valami sziporkázik a napban és egy acélcső hasítja végig a hullámokat, ék alakban összefutó kettős fehér csíkot hagyva maga után.
A fedélzeten zűrzavaros kiáltások, vezényszavak. Aztán csend.
—  Mi volt ez? — kérdezte a doktor.
A Batávia árbocaira is jelzőzászlók szaladnak fel.
A flotta szabályos félkörformációja percek alatt felbomlik és a hatalmas páncélóriások oldalaikkal egyenesbe fordulnak. A torpedórombolók eszeveszetten száguldoznak a Batávia körül.
Mennydörgés a felhőtlen ég alatt. És az egyik cirkáló helyén rettenetes lángoszlop, amelyben pillanatra felbukkan az élével függőlegesen felfelé álló hajótest. Mint egy halálba ágaskodó paripa. Aztán kavargó víztölcsér, a hullámsírba visszazuhanó hajóroncsok, tátongó örvény és csend, borzalmas csend.
—  A német tengeralattjárók, — dadogta Van der Huysen. — Átjöttek a csatornán. Az egyiknek a periszkópja itt suhant el. De hogyan lehetséges ez?
—  Nyolcszázötven embernek vége, — mondta aztán az örvényre meredve.
A torpedórombolók ágyúi megdördültek. A tenger keményen pattogva verte vissza a hangot, a csatahajók roppant páncéltornyai oldalra fordultak és két ikerágyújuk felemelte negyven centiméteres torkát.
—  Hiába, itt nem használnak a gránátok. Legfeljebb mi kaphatunk belőlük.
És valóban, a hajónak meg kellett állnia, mert mindenfelé fehér vízoszlopok szöktek a magasba a lecsapódó gránátok helyén.
Mata Hari elnézte a halál szökőkutait. Mint fehér virágok szirma, úgy nyílt ki a szélben a vízoszlopok teteje és szivárványszínekben tündökölve zuhant vissza a felkorbácsolt sötét habokba.
—  Mi volt ez a tűzoszlop és milyen vízvirágok ezek itt? — kérdezte Van der Huysent elcsodálkozó tekintettel.
A férfi levette binokliját szürke szemeiről, amint a vállán érezte a hosszú, keskenyújjú kezet.
—  Ez, — mondotta tétovázva, — ez háború.
De látta a csodálkozva felcsillanó fekete szemekből, hogy a lány nem érti, mi rejlik e szó mögött.
— A tenger alatt nagy acélhalak úsznak, belsejükben haláltszóró emberekkel. Ezek a hajók meg akarják ölni a halakat. Ahol egy vízvirág kinyitja a mélységet, ott csap le a halál. És ez a   tűzoszlop nyolcszázötven ember életét. . .
E pillanatban az egyik hajó fara emelkedik a magasba. És a hajó orra már beletúrta magát a mélységbe. Olyan közel van, hogy hallani az árbocok recsegését, az elszabadult drótkötelek durrogását és kattogását, az emberek halálordítását, a percekig visszahulló páncélalkatrészek loccsanását.
Az ujasok a rettegéstől elváltozott hangon kiáltoznak:
—   Meneküljünk! A németek nem méltányolják a semlegességet! A holland lobogót!
A hajó újra nekivág a haboknak a haláltáncban. A hadihajók sora távolodik, az ágyúdörgés zaja elhal, az utasok arcába visszatér az önuralom hazug maszkja, az élet nyikorogva megindul, de mindenki saját magára gondol és ezerötszáz életminusszal most nem tud törődni.
Csak Mata Hari fekete szemei kutatnak a távolban, keresik a semmit, a halált. A minuszt. A torpedó tűzosz-lopában, a gránátok vízvirágaiban, a mélységek örvényeiben.
—  Háború, — cseng még a szó a fülében. Rejtett összefüggések jönnek. Látta a tigrist, amikor
az elefántagyar végighasítja fehér szügyét, aztán rátipor feketecsíkos aranysárga testére a nagy szürke állat rettenetes talpa, hogy összereccsentse a bordáit. Látta a teknősbékát, amint órákon át remeg, fejét és kurta lábacskáit páncélja alá húzva, míg végre kilesi a kígyó, mikor fojthatja meg gyűrűivel. Látta a tarajos gyíkot, amint kettéharapja  a holdszarvú bogár kemény  szárnyát,  látta  a kettéharapott mókust a vadmacska szájában, a gapagály tarka tollait repdesni, amikor az ölyv cibálja. És nagyapját is látta felravatalozva és mindannyiszor azt kérdezte, hová illan az élet? De csak óriásdenevérek cikkáztak az estében kunyhójuk körül és egyszer az erdőszélen egy fekete pillangó telepedett a kezefejére, aminőt még sohasem látott.
Erre a fekete pillangóra kellett most gondolnia, a mint a távolba nézett. Talán a füstfoltok juttatták eszébe.
Van der Huysen megijedt Mata Hari tekintetétől. A fénytelen fekete szemben mélységek tátongtak, ahogy a szálldosó füstfoszlányok útját követte tekintete.

5.

Aden kikötője már opálos kékségbe bukott, amikor a  Batávia befutott a Bab el Mandeb szorosba. Csak a holt vulkán kráterének peremén ragyogott még a lebukó nap rőt színében egy hosszasan  elhúzódó zegzugos sáv, a földkerekség egyik leghatalmasabb erődítése.
—  Az egyik fióküzlet — mondta Dyxhaven doktor, akinek kissé kesernyés humora volt. — Jól vannak elosztva. Sanghai, Honkong, Singapore, Bombay, Aden, Port Said, Málta, Gibraltár, Portsmouth.
—  És mit árulnak ezekben az üzletekben? — kérdezte Mata Hari.
A doktor elnézte a leányt. Az alkony reflexeiben világított arcának világos bronza és fel-felcsillámlott hajának sötét-vöröses bronza. Csak a fekete szemek sötétlettek, mint egyetlen sötétség ezen a napleányon.
—  Mit árulnak? Ott azok a kis vonalak a lőrésekben, beszélhetnének róla. Tízöles ágyúcsövecskék. Halált árulnak.
—  Halált? Kinek? Miért?
– Hagyja, doktor. Mata Harinak nem kell tudni a halálról, — vágott közbe Van der Huysen. —    És ki tudná megmagyarázni, mi rejlik e sziklákra vont betonfalak, páncéltornyok mögött?
—  Üzlet az egész, — mondta a doktor makacsul, de aztán elhallgatott.
Lementek az étkezőbe. Az utasok teljes számban együtt voltak, néhány amerikai kivételével mindannyinak Amsterdam volt a végcélja.
—  Bizony, — mondta az egyik amerikai kereskedőház diszponense, — a németek nagyon elsózták az ételüket ezekkel az U hajókkal. Nézze csak, mister.
És hatalmas adagokat tüntetve el pillanatok alatt az előételből, félkézzel a Newyork Times egyik számát teregette ki és lobogtatta meg. A lap a Lusitania megtorpedózásáról számolt be részletesen és uszított a hunok ellen, ahogy a németeket nevezte.
— Kétezeregyszáztizenkét amerikai polgár  halála nem maradhat megtorlatlanul. Rajta, Uncle Sam! Fiaid készen vannak az indulásra!
Ez volt az egyik cikk címe. És a lap kézről-kézre járt, miközben fogyott az előétel, utána tízféle halat szolgáltak fel a zsonglőrügyességű stewardok, az asztal alatt pedig vadásztak a férfiak egy gömbölyű női térdre, feszes combhoz símulásra.
Ezen az éjszakán sokat kérdezett Mata Hari a háborúról, de Van der Huysen nem minden kérdésre tudott felelni. Hiszen maga is katona volt.
A vámvizsgálat megtörténte után hajnalban nagy volt a sürgés-forgás. A hajó megkezdte a szénkészlet kiegészítését és csak alkonyattájban készült útját folytatni. Az utasok legnagyobb része partra szállt, hogy a napot szárazon töltse. A révkapitányság minden partraszálló okmányait átvizsgálta, német kémet gyanítva még a potrohos ültetvényesekben is. Aztán elözönlötték az arab csónakok az öblöt és úgy rajzottak a hajó szürke teste körül, mint kis halacskák egy csónakot körülúszkálva.
Mr. Gross, a bostoni Gant-ház diszponense húgával egyetemben a doktorhoz és Van der Huyenhez csatlakozott, miután mindketten beszéltek angolul.
Sokáig kószáltak a sziklába vágott szerpentineken, nem véve igénybe a tolakodva ajánlkozó öszvérfogatokat.
Mata Hari elnézte a kialudt kráterben épült várost. A laposfedelű, vakítóan fehér házak, mint szertedobált dobozok végeláthatatlan tömege borították a sziklás fensíkot. A vulkánikus kőzeten csak tüskés kaktusz termett és az egyetlen élénk szín a tenger ultramarinja volt e fehérek és szürkék között. Mata Harinak mégis új volt minden. A ráncos, ronda öreg arabok, akik piszkos ponyvák árnyékában ürítgették gyűszünyi csészékből feketekávéjukat, egyet-egyet szippantva közben a bugyboré-koló narghilé kacskaringós csövéből, az angol tengerészek cipőiket eltakaró bő vászonbugyogóikban, a rikoltozó öszvér- és tevehajcsárok szennyes turgánjaikban, a ganajos, zegzugos utcák lapos félgömbkupolás mecseteikkel, a daliás tisztek kurta pipáikkal, a levegőben surrogó-burrogó repülőgéprajok, a vártüzérség bronzkolosszusai, éneklő koldusok és kardnyelő' beduinok, fellah kígyóbűvölők és a rachat, szörbeth, gyümölcsárusok.
—  Ezeket a ciszternákat még a rómaiak építették — mondta a doktor, amikor a hatalmas vízművekhez értek. Ők voltak az ókor angoljai. Kétezer évesek ezek a ciszternák, alig volt rajtuk javítani való.
—  Kétezer év — hallotta Mata Hari és ijedten, tehetetlenül állott a nagy számmal szemben.
Mr. Gross megtörölte izzadt homlokát és hájas testének lihegő gerjedelmében azon gondolkozott, hogyan szerezhetné meg magának ezt a szép női állatot, akinél véleménye szerint még szebbet nem látott.
Nővérét, Maudot, egy karcsú, törékeny szőke lányt Van der Huysen szórakoztatta, elmesélve neki, hogyan rohamozták meg ezernyolcszázharminckilencben a hős britt tengerészek a várost, egyetlen lendülettel elfoglalva azt.
— És milyen jogon tették ezt? — kérdezte a kis Maud. Van der Huysent meglepte ez a kérdés. De a doktor nevetett.
—  Mert az arabok kalózkodtak, — felelt kisvártatva Van der Huysen.
—  Nos és most az angolok kalózkodnak, — mondta a kékszemű, szőke lány, szeme közé nézve a   kapitánynak.
Bájos volt így haragosan, fitos orrocskájával és vállaira leomló lenszőke tincseivel. És Van der Huysen egészen megfeledkezett Mata Hariról, aki mosolygott Mr. Gross mulatságos mókáin. És Mr. Gross módját ejtette annak is, hogy gyűrűjét, amelyet hatalmas gyémánt ékesített, a szép hosszúujjú, bronzszínű kéz puha tenyerébe erőszakolja.
A gyémánt visszfénye felvillant Mata Hari fekete szemeiben, ösztöne azt súgta, hogy ez a vastagajkú, puffadt szemhéjú, dülledt szemű erőszakos ember keresztezni fogja a sorsát.

6.

Miután Hansa nem volt feminista, sokan találgatták az egyetem falain belül is, kívül is, miért hallgatja oly nagy buzgalommal az előadásokat, mért készül el pontosan minden kollokviumra, mért teszi le jeles eredménnyel a szigorlatokat. Hiszen van a derék Clusius Wittignek annyi háza, ahány tokája. A jómódú és kivételes szépségű úrilányok pedig nem igen szórakoztak még akkortájt egyetemi tanulmányokkal.
És miután Hansa nem állott sem a németek, sem a franciák pártjára, hanem jó svájci létére hamisítatlanul semleges maradt, azt sem értették, mért vett részt már az első ápolónőképző kurzuson, hogy az első vöröskeresztes vonattal a hadtápvonalra induljon. Csak a derék Clusius papa találta mindezt természetesnek. És ha az Aranyhajó törzsasztalánál kérdő tekintetek érték a hatalmas söröskorsók mögül, avagy hümmögő célzásokkal sejttették a többi patríciusok, hogy a modern lányok emancipációját kissé   rohamosnak   találják,   Clusius   papa   csak   ennyit mondott:
—  A nők nem háremhölgyek. Itt, a szabad Svájcban. Ha egy lánynak helyén van az esze, végezze ugyanúgy kötelességét, mint bármelyik fiú, avagy férfi. Amelyik svájci ellensége bármely szabadságnak, az nem is igazi svájci.
És a törzsasztal sörivói, akik csaknem egy szálig a canton tanácsának tagjai voltak, ezen a ponton igazán nem mondhattak ellent a derék Clusius papának, aki mindig elhozta az Aranyhajóba a szép Hansa leveleit, hogy sörözgetés közben felolvassa azokat.
—  Bizony, többet tudunk meg a lányod leveleiből, mint egy vaggon francia avagy német lapból, — mondogatták a nehézkes tanácsosok és kövér füstfelhőket eregettek   meggyfaszárú   porcellánpipáikból, amelyeknek nyakán többnyire zöld selyembojtocskák himbálództak.
És a táboriposták számait, pecsétjeit, jelzéseit mustrálgatták nikkelkeretes okuláréik mögül.
Aztán arról beszélgettek, mennyire megváltozott a város képe. Az idegenek nem utazgattak, látcsövekkel, bedekerekkel, hegymászócipőkkel és turistabotokkal felszerelve, mint azelőtt. Mindenféle furcsa embercsoportok gyülekeztek a vérző Európa összes tájairól és ezek ott is ragadtak Thorwaldsen halódó oroszlánjának tövében, mint ahogy a kávéalia leülepedik a csésze fenekén, vagy az iszap a hegyipatakok köves medrében.
Ezek a dülledtszemű Bergen tanácsnok hasonlatai voltak. És az örökké izgó-mozgó szövetségi titkár, Gottfried Mayer, nem egyszer tette fel a kérdést:
—  Csak aztán termékeny-e ez az iszap, avagy poshadt és miazmákat lehellő-e?
—  Amíg jó a pénzük, addig mindenesetre termékeny — vélte Clusius Wittig.
Ezzel aztán le is zárult rendszerint a vita, nagy hallgatások és sörözések léptek a helyébe.
Egy napon pedig olyan levelet kapott Clusius papa, amelyet nem vitt. el az Aranyhajóba. Csak odahaza olvasgatták hallgatgon, ki tudja, hányadszor Hedwig mamával, a faburkolatú ebédlőben, egy potrohos fayance-kandalló mellett, a zöldernyős állólámpa fénykörében.

Kedves jó anyácskám és apácskám!
Tudjátok, hogy mindig nálatok vagyok gondolatban és mindenről híven beszámolok Nektek, bármilyen körülmények között is. Lehet, hogy kissé túlkorán és elhamarkodottan értesítlek Benneteket arról a váratlan valamiről, ami utamba állott és más irányba mélyíti életem medrét, mint amelyben elindult. Mégis, meg kell mondanom Nektek, az irántatok érzett hálás szeretet minden őszinteségével, hogy ime, eljutottam az első szerelem, az első férfi nagy állomásáig.
De Chilly gróf talpig ember. Jelenleg a németek foglya, két könnyebb sebbel fekszik vonatunkon, amely most német területen van. Addig is, amíg ő maga nem tud tollat fogni, ezúton kéri meg Tőletek kezemet. Ha elvben nem vagytok ellene házasságunknak, majd fogunk valahogy módot találni arra is, hogy személyesen adhassátok reánk szülői áldásotokat.
Kezeteket csókolja hűséges lányotok
Hansa.

Ez a levél jelentette évszázadok óta az első romantikát a Wittigek ősi, józan házában. Világháborúnak kellett jönnie, hogy egy Wittig-lány ne annak a tejcsokoládégyárosnak legyen a felesége, akit már gyermekkorában kiszemeltek számára. És a hűvös, nehézkes józanság ijedten tért ki a romantika megbokrosodott paripájának kiszámíthatatlan útjából.
—   Sebesült francia gróf, német fogoly. Ki tudja, milyen kalandor lehet, — ismételgette makacsul Clusius papa.
— Kalandor? — kérdezte a mama mintegy önmagától. Ennyi volt az egész, ami egy világégés vértengerének szagából be tudott hatolni e tölgyfaburkolatú patricius ebédlőbe. A lányuk választott és ők nem ismerik az illető családját hetediziglen, sőt mi több, ebben a felfordult világban még az információs irodák sem működnek. Vagy legalább is mással vannak elfoglalva, nem fordíthatnak kellő gondot a vőlegényjelöltekre.
Clusius papa végül is visszanyerte közismert erélyét és a töprengéseket egy sürgönnyel vágta ketté.
—  Azonnal jöjj haza. Szüleid.
Egy hét multán Hansa már ott ült a potrohos fayance kandalló mellett, Hansa mellett viszont egy olajbarnaképű, magas szikár férfi ült, De Chilly gróf.
Dekoratív emberpéldány volt. Hátrafésült, hullámos haja egy tintafolt mély tónusában csillogott, orrának szellemes lendülete alatt szénfekete bajuszka hegyesedett, kiugró, gödrös álla az Orleansok profiljára emlékeztetett, széles, vízszintes vállai, fiúsán karcsú dereka, felsőtestének feszes tartása, hosszú lábainak egyenes vonala nemes agár vagy telivér paripa arisztokratikus bastard végső kifinomultságát jelentették.
Fölényes eleganciával beszélt pergőtüzekről, halottak ezreiről, hadtestek csatáiról, fogságbajutásáról és végül a szökésről, mindezek úgy ugrottak, libbentek elő ki-pödört bajusza alól, mint valami színes parforcevadászat. És a hallgatag Wittigek szinte belekábultak ebbe a latinos gazdagságú szóáradatba.
Csak akkor döcögött nehézkesen minden, amikor a reális dolgok megbeszélésére került a sor. A gróf okmányai elvesztek valahol, a hatóságok így nemcsak a házasság megkötése elé gördítettek volna akadályokat, de egyben azt is számonkérték volna, hogyan és miért lépte át egy francia kapitány a semleges országhatárt. A németek is könnyen kellemetlenkedhettek, hiszen a szép Hansa is fel volt véve a kórház létszámába és az ő személyi adatai  alapján  bizonyára megindítják majd a nyomozást.
—  Mindezeket egybevetve, biztosabbnak fogom magam érezni a francia Svájcban, így például Lausanneban, — jelentette ki néhány órai tartózkodás után De Chilly. Nem   akarom    önöket     sorozatos   kellemetlenségeknek kitenni és különben is, Lausanneban megvannak a szükséges összeköttetéseim ahhoz, hogy az esketésnél felmutatandó okmányokat hazulról beszerezzem. Ennek megtörténtével sürgönyileg értesítem önöket, addig is tekintsenek fiúknak.
Clusius Wittig fürkészően meredt a gróf nagy, barna szemeibe és csodálkozott, milyen hajszálpontosan tudta magának kirajzolni egy kalandornak képét, mennyire ennek az embernek a képe volt az ő elképzelése. A mama pedig elátkozott magában minden romantikus olvasmányt és idegenül nézett már a lányára, aki józanságában sohasem olvasott romantikát, mégis, most élni merészeli.
A grófból annyi szuggesztív varázs áradt, hogy nyiltan nem mertek fellázadni. És az ő gyönyörű Hansájuk, mintha üvegből lett volna most, aki az első ellenséges szóra összetörik.
Ezért Clusius papa egy ezerfrankost nyújtott át a grófnak és felajánlotta az útra egyik bundáját is.
—  Bizony, a garderobom kissé hiányos, — mosolygott a gróf. — Köszönöm hozzám való jóságát, papa.
A gróf eltűnt a misztikus téli szürkületben. És Clusius papa remélte, hogy örökre.
Hansa bezárkózott szobájába, amit sohasem tett még. Csak az étkezések ideje alatt beszélt harctéri borzalmakról, közönyösen, révetegen, idegenül.
Egy hét múlva már ott volt a bunda is, az ezer frank is. És egy sürgöny.
—   Okmányok  rendben.  Jöjjenek mindhárman.  Itt esküszünk. Hector. Lausanne, Hotel Simplon Jura.
—  Nem kalandor tehát. Vagy veszedelmesebb, mint amilyennek hittem, — mormogta Clusius papa, a németsvájciak bizalmatlanságával.
A szülők sokat tanakodtak ezen az éjszakán. Minden oldaláról meghányták vetették a dolgokat. Reggel Clusius papa bekopogtatott Hansa szobájának ajtaján.
—  Itt van, lányom, az éjjel ez a sürgöny érkezett. Mi nem tartjuk tanácsosnak, hogy Lausanneba menjünk. De te tégy úgy, ahogy jónak látod. Nagykorú vagy és semmi pozitívumot nem hozhatunk fel választottad ellen. Mégis, idegenkedünk tőle. Szűk látókörünk van talán, az is lehet, hogy később megszeretjük. Tehát tégy úgy, ahogy jónak látod. Mi nem akarunk boldogságod útjába állani.
És Clusius papa elálmélkodott a párnát elborító aranyhaj zuhatagon, a szürke szemek, piros ajkak ijesztő szépségén és ijedten surrant ki, mintha nem az ő lánya feküdt volna ott az ágyban, hanem valami ismeretlen, titokzatos lény.
Hansa gömbölyű, fehér karja kinyúlt az ágyból a sürgöny után, sorsa után. Szemének nagy íriszei elsötétültek, amint felitták a betűket. Ásított és nyújtózásának puhaságában elhasználatlan acélrugók rejtőztek, mint a macska nesztelenségében.
Felkelt. Félrehúzta az ablak függönyét, mert kicsinek, ócskának, unalmasnak érezte a fehér lányszobát. A függönyön túl vasredőny résein hatoltak be szakadozottan a tájkép vonalai. Háztetők, tornyok és mögöttük a havasok.
A hegyoldalakon lefutott már a kúpok fehérsége és a havas hegyhátak feltűndököltek a háztetőkön, tornyokon túl a reggeli szürkeségben. Lent az utcán cégtáblák és egy hirdetőoszlop rikító sárgái, vörösei, feketéi vágtak bele a hegyek roppant pasztellpanorámájának halk színskálájába.
Hansa ledobta az ingét és nem didergett a fütetlen szobában. Csillogó, fehér teste még csak nem is lúdbőrözött. És ha a rózsaszín mellbimbók két kerek foltja nem lenne, az egész valószínűtlen szépség a fehér hegyhátak reflekszének hatott volna. Az aranyhajkorona? Néha odadob az ősz egy ilyen arányló erdőt a fehér hegyhátakra.
— Lausanne felé tíz óra húszkor indul az express, — gondolta a fürdőkádban. — Tíz óra húszkor.
Pontosan tudta. Hiszen a menetrend volt ezekben a napokban egyedüli olvasmánya.
— Nem akarnak boldogságom útjába állani, — idézte az apja szavait. — Nem akarnak. És ha ezek a hegyek állanának az utamba? Akkor is ledönteném őket. Tíz óra húszkor indul az express.
És már röpült, irdatlan hegyláncok felett, alagutakon, viaduktok fantasztikus ívein, sziklafalakon, fenyveseken át, Lausanne felé.

7.

A   őseim,   —   gondolta   Mr.   Gross   a   Vörös   tenger sivár   partvidékét   nézve, — itt  keltek át   száraz lábbal. Biztos valami jó gázlót találtak nagy szárazság idején a medence északi szélén, ahol néha kiapadt a tenger, mielőtt a csatorna létezett. De hogy az üldöző Fáraó népe fölött mi oka lett volna a hullámoknak összecsapni, ezt nem tudom elképzelni. És megboldogult apám ezt elfelejtette megmondani.
Itt, az igéret földjének közelében többször eszébe jutott a nagyváradi másodkántor, akinek szakállas arca már csaknem elmerült élete húsz küzdelmes évének forgatagában. Apja sokszor beszélt a kis, dohos, faggyú-gyertyaszagú jesivában Erec Jiszráelről, az igéret földjéről, de az öccse, Avrum csak mosolygott.
—   Amerika az igére földje, én  mondom  neked, Dávid.
És Avrum bácsi addig járta a batyújával a bihari falvakat, míg meg nem szerezte a hajójegyet, öt év múlva hazajött, átizzadt gallérral, csuronvíz inggel a tőzsdéről, egy csomó összegyűrt bankjegyet szorongatva nedves markában, nevetve mondta:
—  Halló, My dear, hol van az igéret földje?
Később már nem izzadt és nem voltak gyűrött bankjegyei. Elegáns vattázott vállú smart zakkókat hordott és lakk Walk Over félcipőt. Kis csekkönyvét mellénye felső zsebéből húzta elő és tölltőtolla nagy számokat írt a lapok hajszálvonalaira. Sohasem mondta a bátyjának, hogy itt mindenkinek dolgoznia kell. Gondoskodott róla, hogy az végre teljes zavartalansággal belemerülhessen a tálmudba és a kabbalába. Meg is nősítette özvegy bátyját és Maud már amerikai földön, telivér yankee anyától született.
Az adeni séta óta a lány sokat beszélgetett a holland tiszttel. Mr. Gross viszont Mata Harinak szentelte idejét. Kosarca kipirult, valahányszor csak a közelében lehetett. És beszélt neki felhőkarcolókról, jachtokról, villákról, ékszerekről, aranyról, megerőltette üzletekkel és számokkal túlzsúfolt agyát, hogy újat és érdekeset mondjon. Dörgött, mint egy megkergült fajdkakas, beleizzadt az erőlködésbe, mint nagybátyja a tőzsdeharcok idején.
Mata Hari olykor egy-egy királynői mosollyal jutalmazta ezt az izzadságszagú erőfeszítést. És sokat kérdezett. Mr. Gross mindig megijedt, valahányszor zengő, mély hangja megszólalt és csodálta, milyen pontosan vésődnek feleletei a leány emlékezetébe. Tudta, hogy ez a primitív lény most nyitja tágra a szemeit, ezeket a mágikus fekete szemeket, hogy befogja velük az élet horizontját. Csak egy fogalom értelmét nem tudta feltárni előtte. Mata Hari nem fogta fel a papirpénz és csekklap hatalmát.
Van der Huysen befelé mosolygott Mr. Gross erőfeszítésein. És amíg duzzadtajkú szemei vad mohósággal tapadtak a fedetlen karok aranybronzragyogására, a mohó buja ajkak kicserepesedtek a szomjúságtól, addig a kis Maud is elég temperamentumosnak mutatkozott a flirtben.
Dixhaven doktor a filozófus mosolyával szemlélte a lelkek és testek kiszámíthatatlan groteszk egymásratalálását.
A csatorna torkolatánál Mata Hari már tele volt ékszerrel. Hogy honnan szerezte Mr. Gross itt a hajón az ékszereket, az rejtély volt, hiszen a hajó sehol sem kötött ki. Csak Maud tudta a talány megfejtését, ő adogatta oda bátyjának egymásután ékszereit és nevetgélve alkudozott, milyeneket kap majd Parisban cserébe.
Port Said erődjei felbukkantak. Fölötte repülőrajok úsztak az azúrban, az öböl sötét vize dreadnought flották páncélkolosszusait himbálta.
—  Megint egy fióküzlet, — mondta a doktor, az erődökre mutatva.
Mr. Gross félrevonta a fedélzet egy elhagyatott részére Van der Huysent.
—  Úgy látom, uram, nincsen kifogása az ellen, ha ékszereket ajándékozok a társaságában utazó hölgynek.
—  Nincsen, amint látja, — mosolygott Van der Huysen és Maudra gondolt.
—  Nos, ebből arra következtetek, hogy nem ragaszkodik túlságosan e hölgyhöz?
—  Egészen helyesen következtet.
—  Akkor tehát nem volna az ellen sem kifogása, mondjuk ... ha mától fogva én viselném ennek a hölgynek a költségeit, mondjuk.
—   Nem gondolja, hogyha  ezt kifogásolnám, azt már tudtára adtam volna önnek?
—  All right. Akkor Port Said után a kabinomba is költözhetnék őnagysága.
Van der Huysen bámulta ennek a kosarcú embernek a szemérmetlenségét. Itt, úgyszólván a húga szemeláttára akar egy nőt a kabinjába vonszolni, aki miatt a húgának más kabinba kell költözködnie. Mi ez?
Egy pillanatra az a gondolat is végigfutott agyán, hogy az a kis tüzes fruska nem is húga ennek az embernek és ő is egy kieszelt haditerv bábja.
— Nézze, uram, én szeretek nyiltan beszélni és minden üzletet fair playnak tekintek. Ne sértődjön meg, ha a hölgy eddigi költségeit is felajánlom, illetve vételárát. Mert tudom, hogy a szigeten meg kell vásárolni a lányokat. Úgy hiszem, ezt a hölgyet első kézből vette, legalább is ő ilyen irányban tájékoztatott. Nos, nem kívánhatom  öntől, ha már tőkebefektetésének további kamatairól javamra lemond, hogy magát a tőkét is elveszítse.
Van der Huysen felnevetett.
—  Amennyiben a befektetett tőkét visszaszolgáltatja természetben, ez ellen semmi kifogásom. Tizenkét javai púpos bivaly, négy sor anami gyöngy és tizenkét ember-hossznyi kinai selyem volt Mata Hari vételára.
Mr. Gross jegyzőkönyvet vett elő nadrágzsebéből és jegyzett. Végül Van der Huysen hollandiai címét kérte.
—  All right. Hajszálra pontosan meg fogja   kapni befektetett tőkéjét. Könnyebb volna ugyan egy   csekklappal ...
—  Nem, erről nem lehet szó.
Van der Huysen most Maudra akart rátérni. De úgy érezte, hogy most ennek nincs itt az ideje és Marseilleig még bőségesen lesz rá alkalom. Azért szótlanul rázta meg Mr. Gross feléje nyújtott kövér mancsát az üzlet perfek-tuálásának jeléül.
Amint Port Said kikötőjét elhagyták, Mata Hari átköltözött Mr. Gross kabinjába.

8.

Mata Hari és Van der Huysen még el-elbeszélgettek Jáváról, ha találkoztak a fedélzeten. De amint távolodtak a szigettől, úgy csappant ahhoz és egymáshoz való érdeklődésük is.
Maud egynéhányszor hozzájuk csatlakozott. Eltűnődött ezen a megdöbbentő szépségen, amelyen szinte tragikum és baljóslat ült. A haj és test színe pontosan egy árnyalatú volt ezen a karcsú, sugárnövésű lényen és a szemek elütő feketéje csak növelte a titokzatosságot. A test és haj fény, a szem árnyék.
— A napban izzó hegyoldalak és a kráterek sötét mélye, — gondolta Van der Huysen még egyszer, de már egész közömbösen.
Maud pedig félteni kezdte bátyját, amikor egyszer vidám tekintete véletlenül beleesett e két kráterbe.
De Mr. Gross boldogan élvezte győzelmét és a pompás testet, amelyet valamely magazin-regény hatása alatt nőstény királytigrishez hasonlított. Ő szeretkezései közben csak a maga énjére gondolt és azért nem csalódott a nőben, mint Van der Huysen. Bujaságának fékevesztett tombolásában egész titkolt lényét kiélte és amikor Mata Hari reggelenként elhagyta a kajütöt, megérinthetetlen testének egész pompájában, a kosarcú szekszuális deliriumban tekintett utána.
De tartóztatni nem merte. Nagyon is tudta, hogy az egész csak alamizsna, amit egy királynő pillanatnyi szeszélye dob felé a porba. És minden győzelmi mámorán át is a gettó fájdalmas alázatosságával fogadta a feléje dobott alamizsnát, előre rettegve, mikor csúszik ki a kezéből ez a tökéletesen csiszolt, fájóan kemény bronzszobor.
A szicíliai partok felbuktak az ég és tenger azúrjának egymásba vágásánál. Aztán nagy kanyarodót vett a hajó és a Vezúv csonka orma felmagasodott a legkékebb öböl felett.
— Nápolyt látni és tovább élni, — mondta Maud, a fedélzet korlátjához támaszkodva.
Feketefejű albatroszok csapkodtak hószárnyaikkal a kémények között.
És Mr. Grossban minden megremegett, mert Mata Hari kijelentette, hogy ebben a kikötőben egyedül akar maradni.
A kosfejű két napig kabinjában maradt. Az egyik szakács kileste, hogy szíjjakat csavar a karjára és homlokára, amelyekre kis fekete négyszögletes dobozocskák vannak erősítve. És közben egy furcsabetűs könyvből mormol végnélkül, mintha valami bűbájosságot csinálna.
Harmadnap reggel csörömpöltek a hajó horgonyláncai. Mata Hari az indulás előtt egy órával érkezett, megtépett ruhával, megsebzett karral és a füléből hiányzott Maud egyik rózsaszín gyöngye.
A kosarcú nem mert kérdezősködni. Hájas teste meg-rázkódott az örömtől, amikor a kabin ajtajában, mint egy fehér rámában, megjelent a sugár alak képe.
Mr. Gross nyalogatta a megsebesült alsókart, mint a kutya és csodálkozott bizonyos pillanatokban önmagán, hogy most, negyvenéves korában bolondítja meg egy ilyen vadleány.
Amikor Marseille felé közeledtek, Maud félrevonta.
—  Teddy, én azt hiszem, ebből baj lesz. A szárazon is tovább akarod folytatni ezt az utikalandot?
— Akarom? Nem, nem akarom. De fogom. Öreg bátyád, azt hiszem, meghibbant egy kicsit. Kezdem magam szégyellni előtted.
—  Sohse szegyeld, Teddy. Ő nagyon szép. Sokszor azt hiszem, én is szerelmes vagyok belé. Őserő van benne. Szeretném csókolni, szeretném, ha ő ölelne. Ez a vadleány még bajt fog hozni ránk.
— Hogy állsz a hollandussal? — kérdezte kisvártatva Mr. Gross és idegesen hunyorgatott, ami nem volt szokása.
— Elmókáztam vele. De most már elég volt. Nagyon vizenyős. De beszéljünk Mata Hariról. Vedd el feleségül, így jobban hozzánk fűzöd.
—  Hozzánk? — kérdezte Mr. Gross és veriték ütött ki homlokán.
Sokáig meresztette Maudra dülledt szemeit. Nem ismert rá kis pajtására, hugocskájára. A kék szemek izgalmas sötétbe borultak, a fitos orr cimpái remegtek és fölényes, derült fénye elvesztette biztonságát.
Aznap este a kis Maud is besurrant bátyja kabinjába.

9.

A lausannei Vermont-kávéház a kémeknek úgyszólván családi találkozóhelye volt ebben az időben. Az entente és a központi hatalmak kémszolgálatának fantasztikus alakjai ezen a semleges területen pihenték ki idegroncsoló foglalkozásuk fáradalmait és békésen üldögéltek a caffé-restaurant boltívei alatt, a  hallban és a külön szobákban, mintegy fegyverszünetet kötve egymással.
Valahogy erőltetett volt azért ez a kedélyes békesség. A kémkedés mesterségével együttjárt az óvatos félénkség, a folytonos szimatolási vágy és ezeknek a halállal bujósdit játszó férfiaknak és nőknek a szemeiből, mintha villamos feszültségek szikrái készültek volna örökösen kipattanni.
A kémek többsége jól ismerte egymást. Egy-egy tekintélyre úgy néztek fel, mint box-championra, ezek a tekintélyek pedig úgy latolgatták az átlaganyag, avagy az újonnan érkezettek képességeit, mint trainer a versenylovak kondícióját.
A kémnőknek és kémeknek lassanként kialakult tőzsdei árfolyamuk is, képességeik, formájuk arányában. És a diplomácia, a hadügyminisztériumok kémfelhajtó ügynökei be-bejártak a Simplon Jura és a Chateau hotelekből szemlét tartani az új anyag felett, titkos egyezményeket, szerződéseket kötni, csakúgy, mintha artistaügynökök lennének.
A Vermont egyik sarokasztalánál két matrózpipás férfiú feketézett. Az egyiknek, mintha szürke kecskesza-kálla lett volna álszakáll, a másiknak valószínűtlenül vörös haja vallott parókajellegre.
—  Mit szólsz a legújabb felhajtáshoz?
—  Kiről beszélsz?
—  Arról a hosszú franciáról és a szőke tyúkjáról.
— Szép bestia. Azt mondják, a derék gróf veri. Mármint de Chilly. Mert így hívják a franciát.
—  Veri? Mit tudják azt a szállodai pincérek. Mindenkire ráfogják. De különben is, ha veri, ért a dologhoz. Ez a bestiák ama fajtája, amelyet ütlegelni kell. Azt hiszem, szenzációs hisztérika. Az orrcinipái remegnek, mint a nemes kancáé. És az az aranysörény. Nagy attrakció. Ha managelni merném, kóser  dolgokat lehetne csinálni vele.
—  Mi az, hogy managelni mernéd? Született már olyan attrakció, amelyet Joe Kahn nem mer managelni?
—  Ez valahogy nem bűzlik jó tipnek nekem. Ha te akarnál megpróbálkozni vele, szívesen átengedem.
Az álszakállas beleszúrta tekintetének nyársát a parókás karvalyszemébe.
-— Mi az, Joe, falhoz akarsz állítani? Biztosan megfogtad már őket, hogy ilyen tésztát adsz le nekem.
Az álszakállas vigyorgott.
—  Nem, Fred. Tudod, hogy én nem szeretem a kétoldali spionaget. Nyugodt lehetsz. Kétszer már megégettem magam ezzel és szorultam a Quai d'Orsayn. Ilyet csak a Wilhelmstrasseban lehet még megjátszani. De itt is ráfizethet az ember.
—  Játszunk tehát nyílt kártyával.
— Hehe. Nagyon jó. Hogy kell azt csinálni? Én mar el is felejtettem.
—  Ami azt illeti, nekem is meg kell erőltetnem magam egy kicsit. Hát hallgass ide. Én privát kasszámból ötszáz dollárt ajánlok fel neked, ha a grófot és a szőke tyúkot békén hagyod. Nekem megér ennyit.
—  All right.
—  Bizom a tolvajbecsületben. Hogy bebizonyítsam, ki is állítom nevedre a csekklapot.
—  Melyik nevemre?
—  Amelyikre parancsolod.
—  Tehát, Erasmus van der Aale. Ezen a néven van folyószámlám a Credit Lyonnéseben.
A vörös Fred már ki is fröcskölte töltőtollát a Times lepedőjére és hozzákezdett csekkönyvecskéje egyik lapjának kitöltéséhez.
—  Tessék. Banque de Suisse. Elég jó? Hívd fel telefonon. Van rá egy kis fedezetem.
— Felesleges. Fő a bizalom.
A Quai d'Orsay és a Wilhelmstrasse maklerjei egymásra vigyorogtak és a két húsos tenyér egymásba csapott.
Azt még a szürke álszakállas Joe Kahn sem sejtette, hogy a vörös Fred ezúttal nem a Wilhelmstrasse, hanem éppen a Quai d'Orsay számára akar akvirálni. Vagyis az ő saját cégének.

10.

ABatávia egész kávérakománya Mr. Gross tulajdonát képezte. Ez az ő kis saját melléküzlete volt, a Grand-ház rizsszállítmánya mellett. Mindkét árunak nagy keletje volt most Marseilleben. A hadseregnek kellett. És a hadsereg fizetett, Mr. Gross kétszer oly magas árat remélt, mint aminőket San-Franciscoban el tudott volna érni. Csak egy-két tisztet kellett   megkenni a főszámvevőségnél. Barátja, Fred Fitsgerald már Bostonban megadta neki a címeket.
A kikötő nyüzsgött a gyarmati csapatoktól, amelyek Marokkóból, Algírból, Tunisból érkeztek csapatszállító hajók rajain.
—  Kávészínűek, — gondolta Mr. Gross.
Az egyik hatezer tonnás senegalnégereket is hozott. A feketék már be voltak öltözve a poiluk kékesszürke egyenruhájába. Mata Hari elnézte, hogyan villog ki szemük fehérje és fogsoruk.
Amikor a csapatszállító hajók végleg elhelyezkedtek, a kikötő parancsnokság a Batáviának is engedélyezte a kikötést. A horgonyláncok csörömpöltek és Mata Hari búcsúzott Van der Huysentől.
—  Isten veled, Jáva szigete, — mondta mosolyogva a szürkeszemű.
Mata Hari ezt nem értette. Kifelé fordított tenyérrel és könyökkel homlokára illesztette két kezét, ami az ő törzsüknél a legnagyobb tiszteletadás jele volt. Aztán eltűnt Mr. Grossal és húgával a kikötő nyüzsgő forgatagában.
—   Jöjjön  doktor,   búcsúzzunk   a   trópusoktól,  — mondta Van der Huysen. Tudok itt egynéhány jó ópium-tanyát, álomkereskedést. És a kéklámpás házakban Madagascar, Funchal, Samos szigeteinek ritka nőstényeire is rábukkanhatunk.
—  Egész bélyeggyűjtemény, — mondta a doktor nevetve, de Mata Harira gondolt ő is, aki ekkor már autóban ült, életében először. És az utcák gyors iramban vágtattak el mellette.
A Hotel Termidorban szálltak meg. Mr. Gross Maudra bízta Harit és a busyness után látott.
—  A kikötőbe szeretnék menni, — mondta Mata Hari, miután megebédeltek a szálló dinning roomjában.
Maud maga is álmélkodott az öböl hegyoldalainak szépségén, a tömeg ezer színű tarkaságán és kalandok lehetőségére szomjazva, gépkocsit hozatott.
Az elevátoroknál gyalogszerrel folytatták a sétát. Zegzugos sikátorokban leánykereskedő szemei mohón tapadtak rájuk, egy részeg matróz eléjük térdelt a porba, a gyarmati tisztek megemelték aranyzsinóros kepnijeiket, sötét zuávok és spahik merészkedtek a nyomukba, kártyavető cigányasszonyok guggoltak eléjük, fekélyes koldusok nyújtogatták undok, szennyes mancsaikat, a dohánygyárak leányai daloltak összefogódzva, mert a gyárszirénák már belesipoltak az öböl alkonyába.
Jajgatás, röhögés, szitkok és dalok szálltak, mint hajókémények szeszélyes füstje. Sirályok szárnyai csapkodtak a tenger fölé ereszkedő napgolyó rőt tüzében rózsaszínűvé válva. Szellő borzolta víztükör hullámocskáinak hegyén rubintok jelentek meg, a hegyoldalak szerpentinjei kabbalás fölfelé törtető jelekké váltak. És a főútvonalak felé színes poilu osztagok folytak össze századokká, ezredekké; fejük felett aranyrojtos trikolor lebegett és a törzsőrmesterek pálinkától rekedt hangon kacskaringós káromkodások közben tanították őket egy dalra:
— Allons, enfants de la patrie!
A korcsmákban a vér sötétje már összefolyt az oportói és bordeauxi karminjával, dolgoztak a matrózkések és bajonettek. Az őrjáratok úgy rajzottak az öböl félköré-Den, mint körvadászaton a hajtok. Maud a sokaságban elvesztette Mata Harit.
Hiába kereste riadt, nagy szeme. Itt a tömegben céltalan volt minden keresés. Egyedüllét félelme fogta el. Lihegve jutott az autóállomásig és remegve mondta a soffőrnek:
—  Hotel Termidor.
Mata Hari ekkor már ott állott egy korcsma közepén és a vérszagú oportói sűrű leve végigcsurgott az asztalokon.
—  Táncolni akarok nektek, — mondta mosolyogva. – Egy hadnagy, aki az afrikai vadászok egyenruháját viselte, felordított:
—  Csend legyen itt! Táncolni akar nektek, — tette hozzá, franciául megismételve a leány szavait.
Az ivószoba elnémult. A Republic csatahajó matrózai, indokinai és anamita tirailleurök, a kikötő apacsai, sárga ópiumcsempészek és senegali feketék szemei szeg-ződtek a szoba közepére.
A kartonfüggönyös ablakokon át rozsdavörös sugarak estek Mata Harira. Lenge selyemruháján, kasmirsálján át felizzott bronzteste és bronzhaja felfénylett, amint ledobta tejéről Maud kalapiát, mint nevetséges semmiséget.
Két matróz gitárja megpendült.. De Mata Hari intett, az ütemek idegenek voltak számára és a matrózok félretették a hangszereket.
Mata Hari énekelt. Halkan, csak magának. De énekében a monszun zúgott, bambuszbozót recsegett vadbivalyok és vadbölények léptei alatt. Párducok ugrottak nesztelenül eltévedt zebukra, krátertavak   terpeszkedtek neki a holdnak.
Mert ezek a ritmusok csak innen jöttek és sohasem jöhettek erről a földkerekségről, csak innen, a fény szigetéről.
Senki sem látta még ezt a helyhez rögzített táncot, ami előkúszott most a ritmusokból. Csak a dereka hajiadózott, mint pálma a szélben, csak karjai lendültek, ujjai vibráltak, mint orchideaszirmok a fényben.
Az este sok vér keveredett az oportóiba, mert Mata Hari a senegálnégereknek 
táncolt.



11.

Úgy, a kis kaszinómat legalább hazavittem. A pikkek és az ütések is nálam vannak, öregem. Egy kicsit kibabráltam veled. Hogy lásd, hogy a káró tízes már nem minden, hehe ...
—  Kettő, négy, öt... Hány vonásod van? Három? Nézd, itt van az öt frankod és légy boldog vele. Ide, most én keverek.
—  Várj, már szortyog ez a gyertyavég. Hé! Izidor! Új gyertyát!
Az ordonánc levette a füléről a telefonkagylót és kotorászni kezdett a fedezék sötétjében. Aztán vállai közé húzott fejjel, meggörbülten közeledett a két deszkából összetákolt asztalhoz és a pislákoló gyertyacsonk utolsó lobbanásainál új lángot lopott az új gyertyának és alját a haldokló gyertya szétfolyó meleg faggyútestébe ágyalta; elnyomván kanóca végének lángját. És a faggyútest kihűlő részei az új gyertya aljához jegecesedtek, hogy megrögzítsék annak a függőleges irányát.
—  Így oltják el a mi életünk lángját is, Edgár, — mondta az egyik kártyázó. És a húsunkkal ágyazott forró gránáttölcsérekbe új katonákat dugnak, míg azok is elégnek ebben a gyehennában.
—  Nagyon költői hasonlat, öregem. Mindig mondom, hogy írnod kellene. Legalább a naplódat küldened be valami lapnak. Bizony Isten, megérdemelné a nyomdafestéket.
—  Sohasem szednék azt ki, Edgár. Nem öregbítené a gloire-t. A halál és félelem éneke az. Talán egyszer, ha vége lesz ennek a borzalomnak ...
—  Azt bajosan érjük meg, Gaston. Előbb kellene nyomdába küldeni. A sok-sok ezer többi naplóval együtt. Akkor talán hamarább érne véget... Úgy, öt meg három, az nyolc.
A fedezék ajtaján bebújt valaki. A gyertya rávilágított széles, tömpe orrára, duzzadt ajkaira, két fekete szemére.
—  Itt volnék, vén zsugások. A kaszinó helyett kezdődhet az ékarté. Már oszthattok is.
— Nézd csak, Maurice, a vén zupás! Vége az aranyszabadságnak, koma?
— Biz annak vége.  De nem panaszkodhatom, — mondta a jövevény, leguggolva az egyik fatuskóra, az asztal mellé.
—  Nem panaszkodhatol? Szóval volt nagy nőaratás, te vén strici! Nem értem, ezzel a benyomott gyarmati pofáddal. . .
—  Tegyétek félre ezt a zsugát és ne zörögj. Hoztam valamit abba a konzervtől kipállott flammótokba. Duvaltól. Hogy ne panaszkodjatok, bundások.
Félkézzel hátranyúlt és beráncigálta a kis ajtó sötétjéből hátizsákját. Nem volt benne egyéb, mint egy pástétommal töltött óriási sült kappan.
—  Izidor, tedd le azt a kagylót és teríts, az Istenfádat! — rikkantott Gaston, a hadnagy.
Az ordonánc tiszta fogalmazványpapir ívekkel borította le a két gyalulatlan deszkalapot. Aztán egy rohamkéssel gyorsan és bravúros ügyességgel felszeletelte a szárnyast.
—  Sejtitek, — mondta Maurice — hogy e libamájpástétomban túlteng a kaviár, utasításomra.
—  Tengjen   túl,  — kiáltott   Edgár,   a zászlós és hangja  megremegtette  a  gyertya lángját.  Leszek bátor kajolni. Allons, enfants.
Késeikkel nagyokat kanyarítottak a hatalmas combokból, a pástétomot vékony pirított kenyérszeletekre kenve.
—  Nesze, Izidor, egyél te is, — mondta a zászlós, csámcsogva.  Holnap  talán már bocheok szednek össze mindent  ebben  a  patkánylyukban.  Megpukkadnék,  ha még pulykapecsenyét is találnának.
—  Ugyan mit akarsz tőlük, Edgár? Szegény ördögök, mint mi.
Mindhárman cigarettát sodortak és csaknem egyszerre húzták végig nyelvük hegyén a papir szélét.
— A gyertyáról csak kettőnek szabad rágyújtani, — mondta a zászlós és végigsercintette kénesgyújtója fejét a nadrágszárán.
— Mesélj, — mondták mindketten, orrukon eresztve ki a füstöt.
— Hallgassatok ide, — kezdte rekedt torokhangján az újjonon érkezett. Marseilleben voltam, a négy pótszázad kíhajózásánál és egy javán tyúkot fogtam. Ilyet még sohasem láttatok és nem is fogtok látni, annyit mondhatok.
—  Ha eddig nem láttunk, bizony ezután aligha fogunk, — mormogta a hadnagy.
—  Hadnagy úr, a telefonhoz, — hallatszott a homályból az ordonánc hangja. Körértesítés.
Gaston Detours fejére tette a sodronnyal ellátott kagylókat. És mintha szavainak folytatását hallotta volna a szelénlemezből kirecsegni.
— Jegyezz, Edgár. Százegyes hadosztályparancsnokság. A negyvenegyedik ezred reggeli négy órakor támad. Irány a háromszáztízes és háromszáztizenkettes magaslat. Négy óra harminc perckor a chasseur d'Afrique zászlóaljak, tizenegy, tizenkettő, tizenhárom kiszélesítik a jobbszárny támadó vonalát. Irány a Vaux-erőd, minden áron visszafoglalandó az ellenségtől. Tartalékban az ötvenkettes zuávzászlóalj álljon készen, négy lövészezred fejlődjön fel az egész támadó front hosszában és sűrítsen a szükséghez képest, összes zászlóalj- és századparancsnokságok értesítendők. Victor de Chalonroix Montauban vezérőrnagy megbízásából Cahiers segédtiszt.
—  Vége.
A hadnagy letette fejéről a kagylók összekötő sodronyát.
Csend. A mozdulatlanságban csak a gyertya ég.
—  Nos, Izidor, mit szólsz te mindezekhez?
A kis zsidó ordonánc mosolygott. A Szajna-partot látta, amelynek kőkorlátján ócska, dohos könyveket árult Voltaire szobrával szemközt. És mint minden támadás előtt, most is az volt az érzése, hogy a Pantheon kupoláját nem látja többé a napfényben ragyogni. Minderről nem beszélt sohasem a hadnagy úrnak, aki bizonyára nem értette volna meg, miért szereti ő úgy a szőke folyót.
—  Az istenit, mindig mi gyarmatiak isszuk meg a levét mindennek, — dörmögte az újonnan érkezett hadnagy. Egész Afrika itt hagyja a fogát Verdun alatt. És végre is, mi köze Afrikának Verdunhöz?
—  A hadnagy, aki egy havrei líceum tanára volt, tudta, hogy Maurice anyja marokkói kabil nő és ez az apja mesterségét folytató tényleges tiszt nem más, mint zsoldos, aki nem a leggyengédebb érzelmekkel viseltetik zsoldadója, a köztársaság iránt.
A zászlós pedig, aki nemrég került ki az École de Militairből, zavartan hallgatta a gyarmati félfrancia kifakadásait.
—  Kétélű fegyver a színes katona, — mondta Gaston gondolkozva. — Most miértünk viszi a nyakát a vágóhidra, de itt megtanulják majd a gyarmatok, mi a modern haditechnika, a modern harcászat és egy szép napon ők fognak nekünk leckét adni belőle.
—  És a hajórajaink? — kérdezte Edgár. Majd kordában tartják őket, nyugodt lehetsz.
—  Én nyugodt vagyok. A hajóágyúk harminc kilométerre visznek, a gyarmatok sok ezer kilométer mélyek.. És ezeket a mélységeket nem lehet hajóágyúkkal kordában tartani. De hagyjuk ezt. Beszélj   inkább a javán tyúkról, öreg cimbora.                                                    :
—  Hát igen, ide pipáljatok. Egy korcsmában láttam meg. Később elmondta, hogy valami zsiros amerikai palitól lógott el, akit már a hajón megunt. Egyszerűen bejött a korcsmába és táncolt. Tetszettek neki a feketék, az Isten tudja, mi szép volt azon a három szenegáli állaton, aki vigyorogva nézte a táncát. De a tánca, az nagyszerű volt. Nem ugrált. Vagy ült, a földön keresztbetett lábszárain, vagy guggolt, vagy állt. Csak a törzse és a karjai mozogtak. Sohasem láttam még ilyet. Az egyik csatahajó matrózai mondták, hogy a déli szigeteken így táncolnak, nagy csapatokban. Igazán, olyanok voltak a mozdulatai, mintha együtt táncolt volna száz lánnyal. Ezt nem tudom nektek megmagyarázni. Elég az hozzá, fogtam a tyúkor, felvittem Parisba, az állomásról egyenesen a Folies Bergeres igazgatósági szobájába.
—  Hoztam valamit, ami még nem volt ebben a szép bordélyházban, — mondtam az igazgatónak. — De azt előre megsúgom, az első dohányt én akarom lefölözni.
Mata Hari, vagy hogy is hívják, táncolt. Az igazgató kétezer frankra töltötte ki a csekkönyve egyik lapját.
—  Remélem, elég lesz, — mondta nekem.
— Hogy lássa, hogy nem vagyok nehéz fiú, adja ide és el van intézve. Nézzétek, itt van.
A gyertya sápadt fénye ráesett a papirlapocskára.
—  Nem ismerek rád, Maurice. Még nem daloltad el a dohányt?
—  Volt elég meggyülemlett illetékem, hiszen itt az Isten se tud költeni. Majd ha vége lesz ennek a cécónak, levetem ezt a szép mundért és odahaza, Tetuánban nyitok egy kis éjjeli mulatót. De jó fogás volt, mi?
Nevettek.
— Ti olyanok vagytok, mint a zsidók. Minden üzlet, — mondta a zászlós. — De van még két és fél óránk. Nézzük miből élünk.
Megkeverte a kártyát és osztott. Ebben a pillanatban rettenetes robaj vágta ketté a csendet. Mindhárman kezükbe vették a kártyát, mintha mi sem történt volna.
—  A harminchatos mozsarak. Kezdik gyúrni a bocheokat. Az istenit, talán nem akarod az én   ütésemet beszippantani? Te marokkói duvad, itt nem fogsz link zsugát csinálni.
Maurice teli szájjal nevetett.
—  Hadnagy úr, a zászlóaljtól parancsolják, hogy az előretört őrsöket tessék bevonni.
—  A fene egye meg, egy percre sem hagyják nyugodtan az embert ezek a nagyfejű  hülyék,   —   kiáltott Gaston, a századparancsnok. — Eredj csak, Edgár, szólj ki a hátramozdítómnak.
Amíg a zászlós kibújt az árokba, hogy megkeresse a szolgálatvezető őrmestert, Gaston idegennek hallotta a saját hangját.
—  A   tanítványaim    bámulnának,   ha   a   Mazarin liceum irodalom-tanárját hallanák. Már egészen belebutultam ebbe a jassznyelvbe, — gondolta és elcsodálkozott önmagán.
Az ágyúbömbölés erősbödött. A gyertya lángja annyira vibrált, hogy majdnem kihunyt önmaga mozgójától.
—  Így vagyok, oszthatsz, — mondta az ajtónyíláson bebújó zászlós. Nagy muri van odakint. A bocheok már beröppentyűzik az egész égboltot.
— Idegeskednek a kicsikék, — nevetett Maurice. — Majd ellátjuk a bajukat reggelinél.
Belebujtak a kártyába, hogy mitse tudjanak arról, ami odakint készül. És nagyokat húztak a Grandmarnier palackból, amelyet Maurice hozott a zsebében Parisból.
Az ágyúdörgés elnémult. Csend és mozdulatlanság feszült a térben. A támadás előtt megtévesztés volt ez a. csend, de ezt a megtévesztést jól ismerte mindkét fél.
Az órák gyorsan teltek, a percek lassan.
— Hadnagy úr, négy óra húsz perc, — mondta a telefonos bouquinier.
Maurice felkacagott.
—  Faites vos jeux, rien ne va plus! — kiáltotta, aztán összerakta a kártyát és zsebébe csúsztatta.
—  Holnap folytatjuk, — tette hozzá.
Kimentek a szakaszaikhoz, hogy kivezessék a poilu-két a futóárokba.

(...)

13.

– És   én   azt   állítom,   hogy   Mummot  ártatlanul puffantották fejbe a St. Vincennesben. Igaz,  hogy németbarát volt. Ezt megengedem. Hogy   azonban a belga erődök tervrajzait ő szerezte volna meg a németeknek,   ez   egyáltalában   nincs   bebizonyítva,   — mondta a vörös Fred.
A pezsgőgyáros kivégeztetése óta csaknem két hónap telt el és ez a vita már akadémikus jellegű volt, nem az aktualitás pillanatainak izgalmában született.
Hansa figyelmesen hallgatta, vonzotta ezeknek a folytonosan halállal játszó embereknek a misztikuma, az egymásra csapó rejtett energiák villamos feszültsége.
De Chillyt azonban untatták ezek a nemzetközi kalandorok intrikáikkal, szenvedélyektől izzó vitáikkal, halálzsonglőrösködéseikkel, fantasztikus meséikkel, ahogy szinte úszkáltak az exaltált hazugságok tengerében.
De Chilly a Leipziger Illustrierte Zeitung egy pompásan sikerült négyszínnyomatát nézegette. A fényes krétapapiron csatakép tarkállott, ezzel a felírással:
— Unsere Feldgrauen stürmen mit Erfolg den Fort Mabough.
Facsonkok és gránáttölcsérek között, pipával a szájukban szakállas bajor gárdisták rohantak előre szuronyt szegezve. A földön rohamsisakok, gépfegyverek és emberek roncsai.
—  Ez aztán a nyomdatechnika, — gondolta Chilly, monoklija mögül alaposan szemügyrevéve a kromopapir színárnyalatait. — Hiába, ehhez értenek a bocheok.
Aztán a The Graphic egy barnatónusos mélynyomású képét nézegette.
—  Our highlanders (the 2. th, scotch royal guard) attackes the positions of the huns at Ypern.
—  Ez sem rossz, — gondolta De Chilly és megmosolyogta, hogyan döfik a kegyetlen, szoknyás skótok markolatig szegény halálrarémült németekbe rohamkéseiket.
—  Hallották, micsoda szenzációja van tegnap óta Parisnak? — kérdezte egy feltűnően elegáns, kancsal nő, aki az imént libegett be a Vermontba.
— Majd lesz szíves megmondani, — mormogta pipája mellől a szürkeszakállas Joe Kahn.
—  Egy javai táncosnő. Valami Mata Hari nevű. A Folies zsúfolásig megtelik az ő száma alatt, aztán kiürül. Az öreg Mistinguettet a hideg nyavalya töri, Lourdesba akar zarándokolni, avagy visszavonul   egy kolostorba apácának.
—  Mistinguette? Nem, madame, ez nem valószínű, — szólalt meg most De Chilly. — Mi már mindnyájan nem leszünk az élők sorában és talán az a javai csoda sem, amikor ő még mindig táncolni fog. Mindössze ötven éves.
Nevettek. És a képeslapok vértől csöpögő reprodukciói messzire távolodtak, itt csokoládéflippet ittak a kémek, a terraszok horizontján üveges fényben éltek a roppant havasok, a háború letörpült egy jelentéktelen mesterséggé, mint akár a nehéziparosok márványhalljaiban.
—  Miniszterek és szenátorok érdeklődnek a javai csoda iránt, — folytatta a kancsal nő. — Amint mondják, Paris lábai előtt fetreng.
—  Miniszterek és szenátorok még nem jelentik egész Parist, madame. Ma a nehézipar a fémjelző. Ha majd ez a lábai előtt fog fetrengeni ... mint Mistinguettenek ...
—  Más újság nincs odaát?
—  Van. Valami méhkaszsongás a hadügyminisztériumban. Botrányok várhatók, helyenként csapadékkal, ez a sürgönyprognózis. Bővebbet is mondhatnék erről, de ezt leszek bátor más időpontra halasztani.
A managerek szeme felvillant a szarukeretes pápaszemek mögül és a pipák füstfelhői mintha hevesebben gomolyogtak volna. A kancsal nő egyike volt a legjobb márkának és ami a fő, eddig még meg tudta őrizni intakt-ságát minden felderített kémkedéstől.
Hansa elgondolkozott. Hogyan sodródott ő a Wittigek tölgyfaburkolatos ebédlőjéből ebbe a lehetetlen ing-ványba? Szerelem? Igen, hiszen ez a grandé passión. Elemi erejű érzés. Mégis, ebben a pillanatban nem volt elég magyarázat. A szó, a fogalom, fonnyadtnak tetszett és ősi ösztönök, logikus ésszel kifürkészhetetlen titkok, mágikus kérdőjelek úgy lángoltak fel, mint a hegyóriások ormai az alkonyfényben, ott a kávéházi ablakon, terraszon túl.
Mindenki bámulta. És mégis, ki látta?

14.

Mata Hari öltözőjében már első fellépése napján zuhogtak a névjegyek. De a mulatóhely tulajdonosa, Fredéric úr, résen állt. Elsősorban magának szánta és magának tartotta fenn ezt a trópusi paradicsommadarat, mint ő nevezte. Néhány nap alatt betelt ugyan vele, mint minden nővel, taplónak mondta, nedves taplónak, amiből nem lehet tüzet csiholni. De azért féltette, hátha jön valaki, akinek a tűzköve jobban szikrázik.
És főleg nem akarta lejáratni ezt a dísznőstényt, mert első az üzlet.
Ezért a névjegyhalmazok tulajdonosai közelébe sem jutottak Mata Harinak. Egy erőszakos, kosarcú amerikai zsidót valósággal ki kellett hengeríteni a szolgáknak az öltözők folyosójáról.
Fredéric úr a Rue de Rivolin vett lakást Mata Harinak. Amikor a lányok tánca véget ért, Mata Hari
autóba ült és hazahajtatott. A lakást egy kiérdemesült kosarasnéni, Zoe anyó védte. Ez a vén spanyol cigányasszony elsőrangú Cerberus volt és Goya, vagy Felicien Rops rézkarcainak egyikéből bújt elő. Nagy, leffedt ajkai belezuhantak fogatlan szájüregébe, fekete szemeiben a gonoszság oltatlan tüze égett, egész kiaszott lényének elillant élete a szemeibe költözött. Az egyetlen lény volt, akitől Mata Hari félt, mégis ellentállás nélkül megtűrte maga körül, mint egy rossz szellemet, aki szolgálatába szegődött.
A megközelíthetetlenség híre jól ütött be, Fredéric úr tudta, hogy ez biztos üzlet. A közönség legnagyobb része csak ezért az atrakcióért jött el. Mata Hari tánca előtt néhány perccel tódult be és utána el is ment. A pincérek tervszerű támadással aknázták ki ezt a félórát. Az üzletvezetők tapsoltak és a szemeikkel vezényeltek. Amikor Mata Hari az autóba ült, már mindenki le volt vágva és a rendelések ellenértékeinek likvidálása gyors ütemben folyt.
Így ment ez napról-napra. És Lavaliére, a kedvenc komikus, hasztalanul várta, hogy a szenzáció veszítsen erejéből. Kékült, zöldült, egyre kedvetlenebbül játszott, végre testestül, lelkestül gyászvitéz lett, de a közönség nem honorálta szerepének ilyen véres valósággá válását. Úgy találták, hogy nem tudja őket a kellő gyászos komorsággal megnevettetni. Lavaliére érezte, hogy itt valamit tenni kell.
Tudta, hogy az az undok szipirtyó, aki kopott fekete ruháiban hollóként repdes mindenüvé Mata Hari után, Fredéric úr bérence. Percre sem hagyja őrizetlenül Mata Harit még az öltözőben sem. Már arra is gondolt, hogy átmegy a Moulin Rouge-ba. De ez a megfutamodást jelentette volna és ez a bajazzo, akinek egész életcélja a megnevettetés volt, most attól félt, hogy nevetségessé válik bánatában.
A véletlen jött végül is segítségére. Egy napon a portásfülkébe ment, hogy zsebrevágja postáját. A szeme egy táviratra esett.
Mata Hari, Paris, Folies Bergéres.
A címzés mellett ott vöröslött a tábori posta pecsétje és hadizóna cenzúrájának jelzése. Lavaliére  eltűnődött.
Öntudata alatt rejtett összefüggések jöttek. Történetesen ott volt az igazgatói szobában, amikor egy apacsképű gyarmati tiszt beállított Mata Harival és alkudozott, mint egy lókupec. Most ezt a jelenetet látta. Akkor úgy érezte, hogy ez a vadleány teljesen a hadnagy hatalmában van. Nem tudta megokolni, de határozottan érezte, hogy a távirat ettől a sötétképű fickótól jön. És amikor a portás egy pillanatra félrefordult, a papírlap már a zsebében is volt.
Kis nádpálcikáját ujjai közt pörgette és fütyürészve ment be a bárba. A kora délutáni órákban üres volt a helyiség.
—  Zizi, egy kis folyékony smaragdot.
A bárleány tudta, hogy az abszintet nevezi így. Abbahagyta az üvegek törölgetését és egy légiesen finom kristálypohárba töltött a csillogóan zöld méregből. A komikus elnézte a leány gyönyörű fehér kezecskéinek kecsesen ívelő vonalait. Aztán feltépte a táviratot.

„Maurice Noirville elesett. Ajkán az ön nevével halt meg.
Gaston Detours hadnagy."

A komikus az olajbarna képű selyemfiúra gondolt és nevetségesnek találta ezt a szentimentális táviratot.
—  Vájjon mi rejlik e mögött? Sorsok? Tragikomédia? Humbug?
Már a negyedik pohár abszintet ürítette. Erei kidagadtak a homlokán. Látta őket, ahogy rohamra mennek, Arrasnál vagy Reimsnál, a Sommenál, a Marnenál, Ypernnél vagy Verdun alatt. A kinóban, az illusztrált lapok képeiben, a hadvezetőség jelentéseiben most felvöröslött a vérpatak, áttörve a képek és jelentések eddigi szürkeségét. Ők rohantak előre, acél és tűzzuhatagban, a chasseur d'Afrique, züáv és spahi, chasseur de cheval, dragon és egyéb nevekbe szorított emberhullámok, a szürke poiluk végtelen tömegei és amint illik,  egy-egy névvel az ajkukon halnak meg. Némelyiknek talán ez az utolsó lehellete:
—  Vive la Francé! Vive la Républic!
És a nagyorrú komikus keserűen felkacagott. Valamelyik folyosó soká visszhangozta:
—  Hahaha, hahaha!
—  Ez alaposan becsipett, szegény. Rossz napjai vannak, mióta az a vadleány itt van,   —   súgta   a   kövér toillette-nénike a szépkezű barna tündérnek.
— Szép kezed van, te kis büdös, — mondta a színész és átnyúlva a desken, magához vonta a két kezet.
—  Olyanok itt a félhomályban, mint két repdeső sirály, — mondta a komikus és nyalogatta a puha tenyereket. Egyszer feljöhetnél hozzám.
A leány boldogan nézte a faunpofát, egészen belepirult a nagy kitüntetésbe.
A színész fizetett és kissé bizonytalan léptekkel vágott neki a lépcsőháznak.
—  Nevével az ajkán halt meg, — dudolta egy abszint-szülte dallamra, de kint a ragyogó májusi délutánban hirtelen kijózanodott és elhatározta, hogy érzelmes kis chansont csinál ezzel a refrénnel. Ez most a legjobb bolt.
Taxiba dobta magát.
— Rue de Rivoli 61.
Végigdöcögtek a Boulevardon. Autóbuszok, villanyos kocsik, autósorok végnélküli hullámokban, egymás hegyen-hátán. Patétikus rendőrök, tábornoki mozdulatokkal, ordítozó rikkancsok dominálva a Boulevard zaját.
— Visszafoglaltuk Vaux erődöt! A bocheok menekülve hátrálnak! Az afrikai vadászok szenzációs rohama!
A vén cigányasszony éppen a kártyavetés titkaiba avatta úrnőjét, amikor a színész becsengetett. Sarkatlan cipőiben kislattyogott, hogy ajtót nyisson. Nem mert okoskodni, látta, hogy az uborkaorrú be van szeszelve és tudta, hogy ilyenkor nem jó az útjába kerülni.
—  Ne félj, vén szipirtyó, csak öt perces látogatásra jöttem. Frederic úrnak nem lesz ellene kifogása és hogy te se ugass, fogd ezt.
Egy százfrankost nyomott az undorító, ráncos kézbe, amelynek karvalyujjai mindig be voltak görbülve.
A színész ismerte ezt a négyszobás, sablonos pompájú lakást, nem az első nőt tartotta benne Frederic úr bezárva, amíg elérkezett az igazi eset.
A szoba ablakai a Louxemburg kertre és a Concorde-térre nyíltak, a téren túl a Szajna fénylett, hidak íveitől átszelve.
Mata Hari alig észrevehető mosollyal üdvözölte első látogatóját, ösztönösen megérezte az uborkaorrú iránta táplált gyűlöletét, de mint a legtöbb dolog mellett, e gyűlölet mellett is közönyösen siklott el.
A színész megfigyelte ezt a közönyt, amely áthatolhatatlan páncél gyanánt burkolja e vadleányt. Kajánul várta, rést üt-e a távirat ezen a páncélon.
—  Elnézését kérem, hogy magányában háborgatom. A portásfülkében valamit találtam, ami önre nézve fontos lehet és nem akartam, hogy ezt is elsikkasszák a többi postájával együtt.
Kegyetlenül törte az angolt, mert tudta, hogy a vadleány még alig beszél néhány szót franciául.
Mata Hari soká bámult a táviratra. Végül megszólalt.
—  Nem értem. Magyarázza meg, kérem.
—  Maurice Noirville, Maurice Noirville, — ismételte Mata Hari eltűnődve és a színész látta, hogy nem tudja ki rejlik e név mögött.
—  Arról a vadászhadnagyról van szó, aki önt ide hozta, kedvesem.
Csend volt. A tizenhatodik Lajos stílusú bútorok tompafényű aranyozása felragyogott egy betévedt napsugár reflexében, a borvörös brokáthuzatok fojtottan tüzeltek.
—  Ő volt hát, — mondta mély zengő hangján Mata Hari. Igen, csakis az ő neve lehet, hiszen más   katonát nem ismerek.
Bronzarca nem mozdult, amikor visszaemlékezett erre a forróvérű, erőszakos emberre, de most mégis megismerte a fájdalmat. Nem, szerelmes nem volt ebbe a durva fickóba és Mata Hari nem is tudta, hogy mi a szerelem. De ez az ember mégis előhívta ölelésével azt, ami a legbensejében szunnyadott. Ha csak néhány percre is, de feltörte érinthetetlenségének zárt pszichéjét, megsejttette vele a jövőben rejtetten várakozó forróságokat.
— Látni akarom, — mondotta monoton, mély hangján. — Ő kedves volt nekem és nálunk, a mi törzsünknél az a hit, hogyha egy kedvesünktől nem búcsúzunk el a föld felett, a föld alá visz magával.
Mata Hari felállt sajátságos guggoló üléséből és a színész megdöbbenve nézte magas termetének ijesztően szép csodáját. A ragyogó anilin szemekkel batikolt nehéz kinai selyem, hegyes, felfelé keményedő mellétől térdig takarta, tökéletes, cipőtől meg nem rontott, hosszúujjú lábai mezítelenek voltak. Gyönyörűen telt, sima hónaljai arra kényszerítették Paris összes táncosnőit, hogy karjaik aljának pelyhedzését kiborotválják.
A hajának sötétrőt zuhataga leverte az összes rövidhajú demimondot. És a színész nagy uborkaorra remegve szimatolta ennek a hajnak ismeretlen, fűszeres illatát, amely az édenkertre emlékeztetett kétszázezer nemzedéken át.
—  Látnom kell őt, — ismételte Mata Hari nyugodtan.
És valóban, a fájdalom ismeretlen érzése elillant torkából, mintegy vendég, aki érzi, hogy rossz helyen tárt.
—  Az bizony nehezen fog menni, — mondta fejét vakarva az uborkaorrú. — Különben, mit is beszélek szamárságokat, mi menne nehezen egy ilyen hajnak, két ilyen megtébolyító mandulaszemnek? Lássuk csak.
Zoe türelmetlenkedett. Az egyik karosszék mélyéből hatalmas fehér angoramacska ugrott le kísérteties zajtalansággal.
—  A dolgot úgy lehet megcsinálni, hogy este nem engedi a szokásos névjegyhalmazt eldobni. Ez eddig nem volt okos. Elvégre nem kell magát annak a bordélyházasnak kiszolgáltatnia. Kérjen csak tőlem tanácsot. Majd mindent megbeszélünk. Ma este például egy tábornok névjegyét fogjuk kiemelni a sok közül. Ezek az öreg hadfiak nem akarnak visszavonulni a szerelem harcmezejéről, egész a leggyászosabb csatavesztésig.
Elhallgatott, mert érezte, hogy itt hiába vesztegeti humorát.
— Végeredményben, megengeded egy ilyen öreg szamárnak, hogy lábaid elé boruljon és akkor megmutatod neki a tábori posta számát. Egyszerűen kijelented, hogy ide akarsz eljutni és ha az öreg akadékoskodik, rúgd ki. Az egész vezérkar lábaidat nyalogatja, ha akarod.
Mata Hari figyelmesen hallgatta. Másnap reggel már Verdun felé vitte Fallien tábornok százlóerős fehér kocsija.

15.

Május, a nagy varázsló megérintette sok millió napsugár-pálcikájával a rügyeket és a nyárfák, jegenyék halvány zöldje beszegélyezte parancsára a kanyargó országutakat. A domboldalak nyireseinek fehérje messze ragyogott és lombjaik ezüstje mintha túl akarta volna csillogni ezt a ragyogást most született frisseségében. A földeken már kizsendült az élet fehéreszöldje. Pasztell foltjaiban egy-egy vérvörös pipacs mérgeskedett, most pattantva elő égő sziromleveleit a felhasadt kehely szőrös bimbójából. Búzavirágok ultramarinja, szarkaláb violája, mályvabokrok halvány lilája, vadrózsák tündöklő aranybelseje, margaréták hófehérje énekelt kórusban a gyöngyházfényű égbolt azúrja alatt és hang-talan éneküket a varázsló pálcája vezényelte.
Méhek mártogatták zümmögve szőrös potrohaikat a virágok bibéinek és porzóinak misztériumaiba; hangyák építették az árokszélen metropolisaikat, bronzoszöld futóbogarak száguldtak az út göröngyei között és a pacsirta nekiszárnyalt a végtelenség ívének.
Az erdők tündököltek új ruhájukban, a cserjések boldogan lengették a szellőben himportól nehéz, barkás ágaikat, a távolságok ittasan ölelték be ezt a sok kezdetet, Ígéretet, ragyogást, illatot, pompát, ajándékot. És a tücskök láthatatlan sokasága cirpelve örült.
De az utakon most emberek jöttek, elátkozott emberek, akik nem tudtak semmit május varázslatából. Dübörgő gépkocsik végtelen sorain jöttek, ütegek bronzcsövein és lőporkocsiain. Lovakon, ökrösszekereken és szegény kimarjuk két lábukon.
És a színek lassan elhaltak az árokmenet mentén.
Hidegen csillogó acélsineken kormos mozdonyóriások törtettek előre, vasutikocsik végtelen sorait vonszolva maguk után. A falvak és városok egyre jobban megtépázva, zagyván hömpölygő sötét embertömegekkel, egyre több rombadőlt ház, néhol kőtörmelékek és üszkös gerendák jeleznek egy-egy utcát. És szemben a sebesültek menete, piszkosán, csatakosan. Csak sebeik pólyái fehérlenek és a kötéseken átszivárgott vérfoltok piroslanak.
—  Mint a pipacsok, — gondolja Mata Hari.
A nagy fehér autó elől tisztelettel tér ki mindenki.
A sátrak, tábori konyhák, trénkocsik, kórházvonatok, telefonososztagok, parancsnokságok, utászkülönítmények, gépkocsik, motorkerékpárok, lovasküldöncök egymás hegyén-hátán, egy új élet sűrűsödik itt, a halál élete.
A fehér autó egy erdőn robog át. Az út lejtőssé válik, aztán köralakban mélység tátong elő, mint egy kráter. Ez Mabough erőd. Egy nagy negatívum. Csak a harcban válik rettenetes pozitívummá,   gondolta a tábornok.
Az egyik kazamata ajtónyílásában megjelent az őrség parancsnoka, egy magas, szikár hadnagy. Hosszú lábait szaporán emelgette a vezérkari autó láttára. Aztán megállt a kocsitól öt lépésnyire, hogy lejelentkezzen.
A tábornok intésére közelebb lépett.
—  Melyik erőd postaszáma ez? — kérdezte a tábornok, szokása szerint hosszú fehér gall bajuszát pödörgette.
—  Tábornok úr, ez a 101-es hadosztály postaszáma. Amint méltóztatik tudni, ennek egyes formációi foglalták vissza tegnapelőtt Vaux erődöt, bizonyára az erőd környékén, a második állásban pihennek. Az első vonalban is lehetnek, mert itt   megkezdődött az előnyomulás, amint hallottuk és így a tartalék az eredeti vonalat is megszállhatta.
Fallien intett a soffőrnek.
Az autó kikanyarodott a lejtőbe vágott mély útból és megkerülte az erődöt. Aztán a dombok közt kanyargó országútra tért. Az út mentén mocsári gólyahír aranytallérjai ragyogtak, de a tábornok az erődről magyarázott, amelynek egyik bejáratát az imént hagyták el.
—  Amikor hírszolgálatunk jelzi az ellenség közeledését, vagy annak tüzérsége az erőd körletét pásztázza, akkor a földalatti páncélkupolák és kazamaták hidraulikus és villanyerő segítségével a felszínre emelkednek, egy ágyú telefonos megfigyelőnek segítségével belövi magát a kérdéses pontra, erre többi ágyúink is elődugják torkukat a lőrésekből és megnyitják a tüzet. Negyven centiméteres  torkuk van,  kedvesem.  Minden  lövedék harmincnégyezer frankba kerül, így tehát takarékoskodni kell. A telefon és a repülők úgyszólván minden becsapódásról hírt adnak. Egy hadiszázadot eltüntet a lövedék telitalálat esetén a föld színéről, kedvesem.
Így magyarázta az öreg egész úton a háború és hadsereg titkait, hogy megértesse utitársnőjével azt a hatalmat, amelyet személye képvisel. A vén him dürgése volt ez, egy érzéketlen fétis körül.
Most újra csapatokkal találkoztak. Tépett, véres, sáros, kormos emberek tömegével, akik mintha valami deliriumban támolyogtak volna előre a teherautók, vöröskeresztes kocsik végnélküli sora mellett.
A tábornok meg-megállította az autót és kérdezősködött. Dühös tekintetek is szegződtek néha a fehér vezérkari kocsira, Mata Hari legalább úgy érezte. Néha pedig sunyi mosolyok szálltak feléjük és Mata Hari visszamosolygott.
Az út két oldalán most egy-egy hatalmas gödör tűnt fel. A kisebb-nagyobb tölcséreknek egyforma alakjuk volt és a tábornok megmagyarázta, hogy ezek a gránátok becsapódási helyei. Aztán a domboldalak bükkösei és nyiresei kezdtek lombtalanodni. Némely fatörzs úgy meredt a magasba, mint földbeszúrt karó, lombok és ágak nélkül. Végül csak facsonkok meredtek elő a gránáttölcsérek közül és feketebarna szín uralta az egész környéket.
Az autó csak lassan haladhatott. Farönkök, ércszilánkok, fegyveralkatrészek, összezúzott rohamsisakok torlaszolták el az utat és a sok gránáttölcsért már alig lehetett kikerülni. Az út kétoldalán, összegubancolt drótsövények között, árkokban és gránáttölcsérekben pedig sárguló, kékülő, zöld és szederjes lila foltokkal tarkázott hullák feküdtek irtóztató mozdulatlanságban.
Az autó újból lejtőbe vágott, mély útba ért. Cirkáló őrök feszesen tisztelegtek, olyan mozdulatlanok voltak az egyenruhások, amíg az autó elhaladt, mint kékülő társaik a gránáttölcsérekben. Végül megrekedt a kocsi. A mély út két oldala beomlott, betontörmelék és roppant acélroncsok zárták el végleg az utat.
A romokon őrség. Egy zászlós odasietett a kocsihoz és tisztelgett. Poros volt, arca és kezei szürkék, a rohamsisakjának ónszürkéjén sötét feketepiros foltok.
—  Az afrikai vadászok három zászlóalja az erőd nyugati állásaiban van, tábornok úr.
—  Vezessen oda.
—  Parancsára, tábornok úr.
Valamit odakiáltott az őrségnek, aztán hárman megindultak egy árok szélén. A soffőr a kocsiban maradt.
Az árok nagy körivet írt le a lejtő alján. A lejtő oldalán csíkok fénylettek, víz csurgott le az árokba. És ennek vízzel telt fenekén felpuffadthasú hullák mozogtak. Némelyik ide-oda úszkált torz arcával égnek fordulva, a másik csak imbolygott, mint kikötött csónak.
A tábornok lakkcsizmái cuppogtak a sárban és a csillogó pocsolyák néha felfröccsentek bricseszének   tenyérnyi széles karmazsinpiros oldalsávjára is. A járás egyre nehezebbé vált az összegubancolt drótsövények, hegyes karók, gránáttölcsérek, szétroncsolt emberi testek és testrészek között.
A zászlós előre törtetett és igyekezett az akadályokat elhárítani. Egy drótvágó, ollóval nyesegette a tüskés sövényeket, srapnelldarabokat, hátizsákokat, gyalogsági ásókat, tábori kulacsokat, rohamsisakokat és hullákat rugdosott félre, az izzadság csak úgy csurgott róla a nagy igyekezetben. Két szanitéc is melléje szegődött és hordagyuk nádjaival alaposan segítségére voltak, egy-egy bárgyú pillantást vetve a vörös tábornoki stráfra és a titokzatos bronzszínű nőre.
Az árok véget ért és a domboldalban sötét nyílás feketéilett. Két sötétbőrű rohamsisakos katona posztolt a kazamata bejárata előtt és a vörös stráf láttára tisztelgésre emelték szuronyos fegyvereiket.
—  Tábornok úrnak alázatosan jelentem, az afrikai vadászok körlete, — mondta lihegve a zászlós.
A tábornok is nyakig sáros volt. Csak Mata Hari ragyogott a napban, mint egy nagy, exotikus lepke és mosolygott a nagyhatalmú öregen, aki az ő parancsára egy gyarmati tiszt hulláját keresi.
— A szemei sötétek, — gondolta a zászlós, — mint a kazamata nyílása.
És a szanitécek vigyázz állásba emelték a hordágy rudjait.
A kazamatából szikár sápadt ember lépett ki.
—  Tábornok úrnak jelentem, Gaston Detours hadnagy, a tizenegyes afrikai vadászzászlóaljból.
Fallien elővette a sürgönyt felső oldalzsebéből. Orrára aranykeretes csiptetőt illesztett és messzire tartotta a papírlapot.
—  Ez az. Tehát ön adta fel a sürgönyt. Ez a hölgy az ön által jelzett egyén holttestét szeretné látni. Vezesse el, ha tudja.
—  Tudom, tábornok úr.
—  Hallottam a támadásról. Jól ment a dolog.
—  Igenis, tábornok úr. Az erőd már hat órakor birtokunkban volt.
—  Nagy veszteséggel járt?
— A három zászlóaljból csak huszonegy ember jutott idáig, tábornok úr. De a zuávok jöttek utánunk és sűrítettek.
A tábornok csiptetője fölött rámeredt a szikár emberre. Valami kérdés lebegett még lilás ajkain, de aztán csak annyit mondott:
— Gyerünk, főhadnagy úr. Bemutatom önt.
És amint szótlanul megindultak, Gaston elgondolkozott, hogy tulajdonképpen miért is adta fel azt a sürgönyt. Nem tudta a magyarázatot megadni magának. Csak nézte ezt a magas, nyúlánk, napfényben ragyogó furcsa női lényt, aki mintha a véres föld felett imbolygott volna, hogy a maga halottjára szálljon lebegve, mint egy halállepke. Talán azért sürgönyzött, mert ezt az ismeretlen nőt vágyta, talán csak dróthuzal volt a halott és e között az ismeretlen leány között.
Varjak repkedtek a csataterek fölött, megnőtt árnyakat vetve alá a magasból. A tábornok a Theatre Francaise Waagram díszletére gondolt a Sasfiókban. És mintha gondolata misztikus módon formát öltött volna, a varjak serege fölött most egy dögkeselyű úszott a magasságban. Felette pedig aeroplánok kicsiny pontjai.
Az afrikai vadászok rajvonalban feküdtek. Szép szabályos rajvonalban, halva. Ahogy a gépfegyver odaragasztotta őket.
—  Ez a tizenharmadik zászlóalj két százada,   — mondta a hadnagy. Éppen beleestek a szórásba.
A gránáttölcsérek most egymást érték, alig lehetett köztük járni.
—  Ez a tizenkettedik zászlóalj egy százada. Sűríteni akartak, de nem tudtak a zárótüzön átvergődni.
Az afrikai vadászok hanyatt vagy hasmánt merevedtek szétroncsoltan. Mata Hari úgy látta, mintha a hátukon fekvők az égbefurnák megüvegesedett szemgolyóik tekintetét, a hasukon fekvők a föld mélyébe szegeznék, valami titok után kutatva.
—  Itt kaptuk az első pergőtüzet. A mi zászlóaljunk nem tudott átvergődni, mert nagyon süppedékes volt a talaj, — mondta a szikár ember. — Mauricenak is itt kell lennie valahol.
Mata Hari lehajolt és aztán egy hulla mellé guggolt. Ez a guggolása, a felhúzott térdek köré font karokkal, a szobor mozdulatlanságával, az Jávából jött még vele. És a fekete mandulaszemek Maurice széles, kabil orrára szegződtek és a vastag ajkakra, amelyek mintha vigyorra húzódtak volna. A nyitott szemhéiakon legvek mászkaltak.
A testét félig eltakarta két keresztben átbukott hulla és Mata Hari ekkor furcsa dolgot vett észre. A két hulla keze egy-egy elszakadt papirdarabkát szorongatott és Mata Hari arra gondolt, hogy ez a két papírdarab összetartozik. Némán mutatott oda.
Gaston közeledett és figyelmesen vizsgálta a papir-rongyokat. Ki akarta venni a kékülő kezekből, hogy összeillessze, de a merev ujjak nem engedték. Görcsösen szorongatták az összegyűrt papirdarabkákat. Ekkor látta meg Gaston a két arcot. Nem a haláltusától, a dühtől voltak eltorzulva. Edgár, a zászlós és Izidoré, a telefonos, a halál percében marakodtak Maurice kétezer frankos csekkjén. De a lábaik hiányoztak. Így feküdtek mindhárman csendesen egy gránáttölcsér szélén.
Ekkor Mata Hari egyik ujját bemártotta az agyagba. És egy horgas keresztet rajzolt a véres agyaggal Maurice homlokára, a heliolit népek titokzatos jelét.
A tábornok és hadnagy valahogy megsejtették, hogy ennek a nőnek ide kellett jönnie.
—  Mehetünk, — mondta Mata Hari.
Megindultak az erőd felé. Most az ellenkező oldalról közelítették meg, mert erre könnyebb volt a járás. Tisztek csoportja sietett eléjük.
A dögkeselyű árnyéka ott kerengett a közelben és a varjak károgva rebbentek fel, amikor a keselyű lecsapott. Nem érte a földet, szürke szárnyai meg se libbentek a mozdulatlan surranásban. Amikor vörös, csupasz nyakát lecsapta, már ott is volt a hulla horgas csőrében.
A tisztek megdermedve nézték, hogyan viszi a nap felé. És Mata Hari elmesélte a tábornoknak, hogy vannak emberek, akik kiteszik halottaikat magas tornyokra, a keselyüknek. Ő nagybátyjától hallotta. A tisztek csoportjában csak Gaston tudta, hogy Zarathustra híveiről, a parszikról beszél. És látta a soha sem látott tornyokat, a hallgatás tornyait és látta a szállongó keselyü-rajt, amely a nap felé viszi a nap fiait.
Fellépkedtek az erőd lejtőjébe vágott lépcsőn. Az erőd belseje fekete romhalmaz, mint egy kiégett kráter, az ágyúóriások szétmorzsolt darabjai úgy hevertek, mint földrengéstől összeroppantott oszlopok. Páncéltornyok és géprendszerek roncsait valami nagy rendszertelenségbe kacagta egy-egy telitalálat.
Alkonyodott. A szanitécjárőrök és szapőrosztagok temettek és ahol nem lehetett temetni, ott meggyújtották a petróleummal leöntött holttestek halmazát. Feketén füstölve szálltak a lenyugvó nap elé és Mata Hari arról mesélt, hogy az ő törzsük is elégeti a halottakat.
A hullámos síkság, az agyontépázott facsonkoktól tüskés domboldalak rőt fénybe buktak, a  repülőgépek szárnyai sárgás fényben tüzeltek a lila égbolton, egy kötött ballon pedig narancsvörösben ízzott mozdulatlanul. A messzeségekben lángolt még egy erdő és alig hallhatóan ágyúütegek zaja jött, távoli mennydörgésként.
Mindenre opálos kékség ült. Csak a tábornok sapkájának széles, cserfakoszorus aranycsíkja ragyogott már az erőd tetején a lebukó fény búcsújaképen.


16.

Úgy bizony, marsall. Ez az ember a tárcámat szeretné. Nagyon megbízható értesüléseim vannak,     hogy nemcsak az ellenzék baloldalával, de még a szociáldemokrata bandával is paktál. Hogy a tárcámra aspirál, ez elvégre nem volna baj, hiszen tudja, marsall, hogy én örülnék, ha megszabadulnék tőle.
—  Hogyne, hogyne, — mondta a marsall   minden meggyőződés nélkül, kis fehér bajuszát simogatva puha kezével.
—  De itt arról van szó, — folytatta a miniszter, — hogy a háború szívós keresztülvitelét és   intenzitásának energiáit aláássák a bársonyszékért. És ezt nem tűrhetjük.
—  Semmiesetre, miniszter úr. A haza mindenekelőtt.
—  És a gloire, — vetette közbe páthosszal és kidüllesztett mellel a hadügyi államtitkár.
—  Mi volna hát a sürgős teendő? — kérdezte a miniszter,  mintha nem  is  folytatott volna   már   harminc megbeszélést államtitkárjával ez ügyben.
—  Lehetetlenné kell tenni Fallien tábornokot,  miniszter úr. Minél előbb, annál üdvösebb a hazára.
—  És hogyan gondolja ezt?
—  Valami botrány kell, miniszter úr.
A marsall bozontos ezüst szemöldökei között ráncok képződtek.
—  Ne felejtsék el, uraim, hogy Fallien tábornoknak elévülhetetlen érdemei vannak. Ha ő saját iniciativájá-ból nem jött volna a párisi hadosztállyal a Marnehoz, csúnyán alakultak volna a dolgok.
—  És most csúnyán alakulnának, marsall, ha a vörös bitangok politikai befolyáshoz jutnának.
—  Ezzel csak a camelotok malmára hajtanánk a vizet, — mondta az államtitkár ravaszul, miután ismerte a marsall republikánus érzelmeit.
A miniszter dolgozószobájában most csend honolt. A potrohos, Condé címeres fajanszkandalló mintha ásított volna unalmában. De a bordótapétás falon megelevenedett Horace Vernetnek egy csataképe és a medvebőrsüveges gránátosok sorai között a korzikai fehér lova táncolt.
— Szeretik ezek a pacsmagolók lóháton ábrázolni, holott nem is tudta megülni a lovat, — gondolta a marsall.
—  Ha így állanak a dolgok, — mondta közben szórakozottan, — intézzék az ügyet belátásuk szerint. Én mosom kezeimet.
Lassan húzogatta fehér glacékeztyűit és katonás eleganciával búcsúzva, korát meghazudtoló ruganyos léptekkel távozott.
—  Na, ezt is elintéztük. Nem szeretnék sok időt elpocsékolni ezzel az üggyel. Ha készen lesz a terve, referáljon.
—  Miniszter úr, a terv már készen van és ha megengedi, öt perc alatt pontot is tehetünk utána.
Az államtitkár kiszólt az adjutánsnak a szomszéd szobába. 
—  Kéretem az információs iroda főnökét.
—  Addig is néhány sürgős ügyet bátorkodom lereferálni, — mondta és egy nagy lakktáskából néhány iratot húzott elő.
—  A Gerardi-ügyben fordulat állott be. Kiderült, hogy rosszakaratú rágalom az egész. A bakkancsok talpa nem volt papirmaséból,  mint az interpelláció beterjesztője állította. A vizsgálat során kiderült, hogy a talpbőr ugyan nem készült az előírásos hat éves tehénbőrből, felszerelési szabályzat negyvennegyedik pont, ötödik bekezdés c. alrendelkezés, hanem egy másfajta, eddig ki nem derített minőségű  bőranyagból, amely kevésbbé vízálló szabályzatunk fentjelzett minőségénél. Viszont a pályázati  feltételek  lehetetlenné tették a  szabályzat pontos betartását és így nem ragaszkodhatunk a szokványos minőség feltétlen kieszközléséhez. A szocialisták, ezek a ...
—  Miniszter úr, Hector de Castellnoix ezredes, szolgalatjára.
Az információs osztály főnöke ott állott teljes díszben, minden kitüntetésével felékesítve az ajtóban.
A miniszter ásítást nyomott el, aztán intett gondosan ápolt kezével.
—  Tehát, hogy is áll ez az ügy, nézzük csak.
Az ásítás feltartózhatatlanul  úrrá   lett   állkapcsán, amely görcsösen kitárult.
—  Ezredes  úr,  a  Fallien ügyben várjuk jelentését, — mondta az államtitkár.
Az  ezredes  símáraborotvált,  vörösszeplős   arcán  a mosoly egy furcsa árnyalata suhant át.
— A tábornok úr nemrégiben, pontosan ezelőtt négy nappal inkognitó látogatást tett a verduni erődök frontján. Miután a tábornok úr hadosztálya ezidő szerint a front flandriai részének északi szárnyát tartja, a tábornok úrnak eme kirándulása pusztán magánjellegűnek tekinthető. Annál is inkább, mert még parancsőrtisztje sem volt kíséretében, csupán egy hölgy.
A kandalló megint beleásított a csendbe.
—  Tudomásom van róla, hogy némely törzstiszt magáról megfeledkezve, több alkalommal hölgytársaságban mutatkozott a hadizóna területén. Ebben tehát nem találok semmi rendkívülit, — mondta a miniszter. — Habár számtalanszor fejeztettem   ki   hadseregparancsban   ezen való megbotránkozásomat, ebben még nincsen   semmi rendkívüli.
—  Ha csak arra nem kellene excellenciád figyelmét felhívnom, hogy a látogatás minden akadályok dacára a legkülső frontszakaszon történt, első tartalék állásainkban, Vaux és Mabough erődök körletében. A szóbanforgó hölgy  pedig fölötte  titokzatos  eredetű és   miután   van okunk feltételezni, hogy a tábornok úr az óhajának engedett, amidőn ezt a megmagyarázhatatlan kirándulást tette, véleményem szerint ez bizonyos megfontolást igényel.
—  Figyeljék meg azt a bizonyos hölgyet.
— Ezt már a legnagyobb mértékben tesszük is, excellenciás uram. Az ügy érdekében szükséges volna a tábornok úr szabadságát meghosszabbítani!
—  Mondjuk, megrongált egészségi állapotára való tekintettel, — vetette közbe az államtitkár.
—  Ezirányban jobb volna talán a tábornok úr kérvényét bevárni, nehogy kíugrasszuk a nyulat a bokorból.
—  Parancsára, miniszter úr.
—  Ez tehát figyelemreméltó,   nagyon   figyelemreméltó. Valóban, a nemrég visszafoglalt erődök körletében, a harcvonal ilyen fontos szakaszán, egy ilyen magánjellegű kirándulás, hm, hm. Valóban figyelemreméltó. Kérem,  uraim, legyenek résen,  a haza érdeke   kívánja önöktől. És rövidesen jelentést kérek.
Az államtitkár és az ezredes összeütötték bokájukat.

17.

De Chilly kiszámíthatatlan volt. Hansa tudta, hogy ez a főereje. Néha álmodozott, mint egy trubadúr, mesebeli légvárakat építve. Máskor hideg realizmussal latolgatta a dolgokat és könyörtelen üzletembernek mutatkozott, mint a Vermont managerjei. Néha görög atlétaszobor szépségének nyugalma tündökölt vállas, karcsú testén, máskor egy condottieri ragadozómadár mohósága feszült izmaiban, begörbült ujjaiban és olajbarna arcán. És az ősök, ősanyák zagyva sokaságának eme kameleonszerű inkarnációja végeredményben nem volt nagy póznál egyéb Hansa szemében és azt is világosan látta, hogy ez az ember önmaga előtt pózol leginkább, adottságai és ösztönei kényszere alatt.
Talán ez a patalogikus póz volt az, ami Hansa reális, csupa egészség pozitivitásának a vonzó negativ pólust jelentette. Néha ő is gondolt erre. De legtöbbször csak sodortatta magát, mint aranylepke a szélben és jól esett ez az akaratnélküliség, felelőtlenség, a szeszélyes véletlen váratlan fordulatai. A nagy séták, félelmetesen ragyogó gleccserek körül, szánok szédületes irama mélységek szélén, skijrepülések hegyhátak meredélyein, pénz-halmok a Chateau hotel titkos rouletteszobájában, californiai petróleummágnások dülledt, véreres szemének sóvár tekintete, lehetőségek torlódása és tovaillanása.
—  Kislányom.
Így szólította De Chilly, ha kedveskedni akart.
—  Nos?
— Valami egészen komoly dologról van szó. Figyelj. Tegnap beszéltem a vörös Freddel. Valami nagy üzletről van szó, amelyben neked is segédkezni kellene esetleg.
—  Halljuk.
—  Valamit előre kell bocsátanom. Te nem is tudod, sejtelmed sincs róla, hogy én mennyit kockáztattam érted. Tudd meg tehát, hogy én nem véletlenül időzöm itt. Az sem véletlen, hogy német fogságba kerültem. Én a hadügyminisztérium információs osztályába vagyok beosztva. Németországból sikerült négy alkalommal futárt menesztenem, jól körülnéztem ott. Talán érdekelni fog, hogy a futár éppen a ti vöröskeresztmissziótok vonatán közlekedett. De ez mellékes. Ott kellett volna maradnom. Megszöktem. Miattad. Itt is lopom a napot. Miattad. Nem tudok betelni veled. És nem tudlak magammal rántani se ebbe a veszélyes játékba, ami az én karrieremet jelenti. Van ugyan ősi birtokom, amiből egészen urasán megélhetnénk, de mint te is tudod, ez most véletlenül a bocheok kezében van, Champagneban. Más lehetőségeim nem igen vannak. Sem a vezérkarba nem lépek át,  sem a frontcsapattestekhez.  Egyik sem nekem való. Barbár foglalkozás. Viszont az információs osztály már tudja, hogy itt tartózkodom, nem végzek érdemleges munkát és ebből kellemetlenségeim lehetnek.
— Értelek. Most visszatérhetsz a vörös Fredre. Mindenben melletted vagyok, ezt jól tudod. És nem félek semmitől.
A hotelszoba csendje messzi perspektívákat szippantott be a széles, hármas ablakon át. De Chilly cinóber selyempizsamája felizzott a reggel világos reflekszeiben.
— Jó. Nem leszek szentimentális. A vörös Fred megbízást kapott legmagasabb helyről, hogy egy javai táncosnőt figyeljen.
—  Akiről a Vermontban beszéltek?
—  Igen! Eltaláltad. Hiszen nem nyüzsögnek éppen a javai táncosnők, de ezúttal éppen erről a Mata Hariról van szó, akinek a képével tele van az Illustration. Meg a Police Gazette, a Sporting and Dramatic News.
—  Képeslapember.
—  Jó, jó. Hát szóval ez a táncosnő. Furcsákat beszélnek róla. Hogy Hollandián keresztül Németországba szokott ellátogatni, hogy a német trónörökös bele van szédülve bájaiba, hogy Nizzában, Madridban a spanyol király is felkeresi apartementjait, hogy  Madridban egy hotelben lakott a német kémszolgálat ottani főnökével. Ez ugyan véletlen is lehet, mindazonáltal furcsa, hogy a francia hadvezetőségnek is felajánlotta állítólag szolgálatait és vállalkozott kémkedésre.
—  Vannak erre pozitiv adatok?
—  Nincsenek. Éppen ezeket kellene nekünk megszerezni.
—  Szóval Parisba megyünk és én behízelgem magam nála.
—  Ez volna a teendő.
—  És van valami akadálya?
—  Tulajdonképpen csak az, hogy féltelek. Itt is minden férfi reszket érted, Parisban ... és azonfelül a folytonos veszély, amelynek utazás közben ki leszel téve ... hiszen nyomon kell követned ... vége lesz a nyugalmunknak . ..
Hansa felnevetett. Aztán kibújt az ágyból és fehér pizsamájában a jegesmedvebőrre kuporodott.
—  Micsoda nyugalomról beszélsz? Mindennap tépjük, marjuk egymást, őrült féltékenységi rohamainkban, már éppen ideje, hogy valamivel valahová lecsapoljuk a felgyülemlett energiákat.
—  Ezek csak apró csetepaték. Nem tudod, hogyha az ilyesmibe belefog az ember, micsoda izgalmak várnak rá. Különben, ha akarod . . . nagy pénzeket lehetne keresni. A vörös Fred fantasztikus összegekről beszél, nemcsak államérdekről van szó, hanem valami nagy kutyának, vagy politikai pártnak, vagy tudomisén, minek a privátérdekeiről.
Hansa egyik cigarettát a másikon gyújtotta meg.
—   Majd meglátjuk.  Csak ügyesen kell hozzákezdeni. És amúgy is elég volt már ebből a városból.
De Chilly nagy gesztussal lendítette ki két karját.
—   Mehetünk. Széles  a világ. Okosan kell hozzákezdeni, kislányom. Először is, tündökölnöd kell. Valami vele egyenrangú produkciót kell csinálnod. Mondjuk, filmszínésznő leszel. Szebb vagy, mint akármelyik. Ezt én mondom. Értek egy kicsit ehhez a branshoz. Napierkovszkánál is szebb vagy. Szóval, elmegyünk Gaumont-hoz ... valami jó nevet kell választanunk. Ezzel a német névvel egyáltalában be sem jöhetsz a határon. Holnap csináltatok új útlevelet a konzulátuson. Tehát, valami jó név ...
—  Mi az? Talán a te neved nem elég jó? Vagy nincs jogom ehhez a névhez?
De Chilly nagy léptekkel mérte végig a szobát.
—  Csak nem gondolod, kislányom, hogy a De Chillyek ezeréves  nevét beleköpjük  a  filmbransba?  És egyáltalán. Hogy az anyakönyvvezetőnél voltunk, ez a mi teljesen magánügyünk. Ez mindaddig nem tartozik senkire, amíg birtokomra nem vonulunk vissza a bocheok visszavonulása után. Avagy valami békés polgári foglalkozást nem választunk.
—  Ebben igazad van.
—  No, látod. Már van is egy pompás nevem a számodra. Claude Francé.

18.

Tábornok úr ! Amidőn csodálatomat fejezem ki az ön katonai teljesítményei fölött, nem mulaszthatom el, hogy egy anakronizmustól  igyekezzem  önt  megóvni.  Az  ugyanis csak Vercingetorix idejében    volt divat, hogy a gallus vezérek hatalmas ökörszarvakat viseljenek sisakjaikon, ön pedig még most is hódol ennek az idejét kétezer évvel múlt divatnak.
Hogy világosabban beszéljek, felhívom becses figyelmét ama Achille De Castellnoix századosra, a hármas dragonyosoktól,aki ugyan csak gondoskodik megfelelő ökörszarvakról az ön díszszemléken viselt rohamsisakja részére.
Hogy világosabban beszéljek, fentemlített öles termetű úriember, habár tényleges tiszt, sőt a vezérkar részére van kijelölve, ma, a háború harmadik évében még nem látta a harcteret. Az ő harctere tiszteletreméltó nagyvilági és félvilági hölgyek budoirja és azt meg kell hagyni neki, hogy itt derekasan helytáll. Jelenleg a frontszakasz ama kicsiny, de kiváló ízléssel berendezett villa, amelyet ön ajándékozott igazi francia gavallérhoz illően fahéjszínű barátnőjének. Villásreggelire szokott beállítani, amikor az ön szép fehér gépkocsija elsurran a Rue de Champs Elyséen.
A legkevésbbé sem bántja erkölcsi érzékemet, hogy ezen ősnemesi család sarja kitartja magát egy kitartott nőcskétől, erkölcsi érzékem már hozzászokott az ilyesmihez.
Ellenben művész vagyok és bánt a fentemlített anakronizmus. Szíveskedjék fentemlített szarvakat a dicsőség babérkoszorújával övezett rohamsisakjáról eltávolítani, különben erős aggályaim lesznek az ön stilusérzékével szemben, amelyet pedig a villa berendezésének hatása alatt eddig nagyrabecsültem."
Fallien orrán rezgett az aranycsiptető és homlokán kidagadtak az erecskék. Háromszor olvasta el a levelet, amely egy ismeretlen katona aláírással volt ellátva.
—  Azt meg kell hagyni, hogy van humora a disznónak, — gondolta végül és dühe elpárolgott, hogy helyet adjon a stratégiai terv elkészítésének.
Kettős ellentámadást eszelt ki.
—  Először is figyeltetni fogom a villát, másodszor elintézem ennek a ... izé kapitánynak a dolgát. A frontra fog menni ez az itthon kuksoló Bramarbas, mindentől eltekintve.
Este a rendes időben besurrant a fehér autó a villa kertjének díszes rácsozatú kapuján.
Mata Hari borvörös ruháján fekete selyempillangók röpködtek.
Mint mindig, terített asztal várta a tábornokot.
A szakács ezúttal is kitett magáért. A salátáit és pástétomait nélkülöznie kellett a Grand Hotel éttermének és ez pótolhatatlan veszteség volt. De most katona volt Letu mester és örült, hogy a tábornok ínyének kedveskedhetik a vörösbormártásos vaddisznóval és nem valami tábori konyhában kell gyanús zagyvalékot kotyvasztania.
Mata Hari nagy étvággyal evett. Sokat és jóízűen. Ez a nagyszerű étvágy felcsiklandozta a tábornok fáradt inyét is. Sehol sem tudott olyan jóízűen enni, mint itt, e pompás étvágy szomszédságában.
Mata Hari már megtanult franciául, az argót is beszélte és ezen jóízűeket nevetett az öreg hadfi.
Jelentéktelenségekről beszélgettek és étkezés után mindig elfogyott néhány sötétrubintszínű oportói palackból a sűrű nedű.
A tábornok nagy, fekete szivarokat szívott, Mata Hari nádvégű cigarettákat. Így ücsürögtek kettesben az asztalnál és az éjszaka csendjébe csak a fahasábok pattogása vágott bele nagyritkán.
Az empire márványkandallóban ugyancsak lobogtak a lángok, pedig az ősz enyhe volt. De Mata Hari mindig fázott.
—  Nálunk még az esős évszak sem ilyen hideg, mint ez a napsütés, — mondta és habár a kandalló közelében ült, magára kapta hatalmas hermelinsálját.
A tábornok szerette hallgatni, amikor a fény szigetéről beszélt a lány. Ilyenkor ősi primitív színek daloltak az empire ebédlő fáradt raffinériájában és a tábornok homályosan úgy érezte, hogy a szolgálati szabályzat, stratégia, a törzskari és vezérkari vizsgák ellopták az életét.
—  Ha vége lesz a háborúnak, — mondogatta, — majd hazaviszlek. És én is ott fogom eltölteni hátralevő éveimet, hónapjaimat, vagy napjaimat. Jó lesz?
Mata Hari csak mosolygott és nem felelt. Ő nem vágyott haza, az ő fekete szemeibe itt ragyogott bele az élet forgó kaleidoszkópja, mindig új, mindig váratlan alakzataival.
Így üldögéltek egymás mellett az asztalnál.
—   Mondd csak, Mata Hari, hogyan ismerkedtél meg Achille De Castellnoix századossal és miért titkolod, hogy ismered?
Mata Hari soká hallgatott.
— Ő mondta, hogy titkolódzam előtted. Úgy mondta, hogy ezzel nagy fájdalomtól kiméllek meg és így mindhárman boldogok lehetünk.
—  És őnélküle nem lehetsz boldog, — kérdezte a tábornok és a kandalló lángjának reflexeit nézte a bronz istennőszobron.
—  Boldog? Mi is az a boldogság? — kérdezte Mata Hari. — Tőle hallottam ezt a szót. A misszió iskolájában is megtanultam holland és angol nyelven, de a mi nyelvünkből hiányzik. Mondd csak, mit is jelent?
A tábornok soká gondolkozott, de nem tudott feleletet adni.
—  Ha akarod, többé nem engedem őt be ide. Ő szép és erős, mint egy aja szarvasbika, de te parancsolsz itt és én nem akarok neked fájdalmat okozni többé. Ti különösek vagytok. Nálunk annál inkább tisztelik a nőt, minél  több férfi szivét tudja meghódítani, ti meg azt akarjátok, hogy egy nő csak egy férfié legyen. A virágok  kelyhébe hány porzó himporát hozzák a  méhek, bogarak, a szél? És a virág kevésbbé szép azért?
— Igazad van, — mondta elgondolkozva a tábornok és örült, hogy a lány mély hangját hallhatta.
De azért reggel mégis a minisztériumba hajtatott. A szolgáját pedig kioktatta, hogyan figyelje a villa környékét.

19.

A Moulin Rougeban Mistinguette táncolt. Ötvenéves  arcán  a  festék és email álarca, kis szürke szemeiben süldőlány, hetéra,  bajadér tüze nagy, duzzadt vérvörös ajkán narkotikumok deliriumos mosolya, párductagjaiban a macskák elpusztíthatatlanságának misztériuma.
A Moulin Rouge üres volt, mert a Foliesben pontosan erre a percre állították be a Mata Hari attrakciót.
Hansa elnézte az ötvenéves csodát és eszébe jutottak De Chilly szavai:
— Mi mindnyájan nem leszünk már akkor, amikor ő még mindig táncolni fog.
Ezek a szavak éltek Mistinguette táncában, amikor arra sem méltatta az üres nézőteret, hogy észrevegye ürességét.
Mintha elérhetetlen, legyőzhetetlen magasságokban táncolt volna, az Eiffel-torony tetején, Paris fejebúbján.
Alatta jönnek-mennek az egynapos csodák, a háromnapos szenzációk, sikerek, bukások, dicsőség, feledés. Alatta tombol az őserdő raffinált anarchiája, alatta házak és utcák kőrengetege mered, alatta szülnek és ölnek, harcolnak kenyérért, babérért, nőstények öléért, tőkéért, hazáért, levegőért, forradalomért. Alatta felszántják, bevetik a lóversenytereket, a sportpályákon tehenek legelésznek, az Arc de Triomphe-on féllábú, bagószedő koldusok vonulnak át a nyomor diadalmenetében. Alatta kipattannak a Louxemburg platánjainak rügyei és haldoklanak levelei az őszi láz rőtjében. Alatta rotációs gépek ontják a nehézipar ujságmanifesztációit és  tüdővészes rikkancsok ezrei osztogatják őket kótyagos boule-vardoknak. Alatta néha egy-egy vörös zászlót is meglengetnek a trikolorok helyett és parázna csábtánccal hívogatják át az óceánon Amerikát. Alatta durrog a revolver a tőzsdeépület klosettjeiben, műtermekben kinyúlnak az izmusok misztikus virágai, filmateliék Jupiterlámpái fényében megvakulnak a táncosnők, exotikus emberállatok egyenruhában ugranak neki a prostituáltaknak, az apache egyenruhában veri véresre a babáját, templomi szószékeken megáldják a fegyvereket, a nazarénusokat falhoz állítják, az enerváltak örülnek a boche légitámadások újízű izgalmainak, szenátorok pithiaszerű jóslatokat motyognak szennyes találkahelyeken, az állatvédőegyesületek üléseznek a kutyák viviszekciója ellen és némelyik igyekezik a tengerimalacok viviszekcióját is belecsempészni a tárgysorozatba ugyanakkor, amikor Verdun szakaszán tizenhétezer halottat könyvel el a hadvezetőség jelentése, (az ellenség vesztesége lényegesen nagyobb), a Szajna hidjai előtt elszaporodnak a patkányok és a lakásnélküliek. Ő csak táncol.

20.

A Gaumont-filmgyár vezetősége erősen csökkentette a termelést és különösen háborús filmek felvételétől tartózkodott. Úgy a tulajdonosok, mint a kereskedelmi, műszaki és művészeti igazgatók    egyetértettek abban, hogy a háborúból  éppen elég a harctereken,  a filmvászon maradjon fehér.
— A közönségnek egyáltalában nincs szüksége vérre. Egy háborús film olyan volna részünkről, mintha hatalmas diner után még egy sült malacot akarnánk erőszakkal a telizabált ember bendőjébe nyomni,  — mondta a kereskedelmi igazgató, egy ráncos, kopaszodó emberke.
—  Jó nők kellenek, jó nők, uraim. Ez még mindig a  legjobb cikk, vélte a pocakos, hosszúhajú művészeti igazgató, aki olyan volt, mint egy hentesbeojtott kubista festő.
—  Új star kellene. Unják már a régi pofázmányokat, ez itt a lényeg. Új star, sőt többesszámban: új starok, — hadarta a műszaki vezető.
—  Ha csak ez kell, van elég nagy felhajtás. Százával jönnek, mit akar?
—  Jönnek, jönnek.  A testük is jó,  az  arcuk is,  a mozgásuk is. De egy sem az igazi. Tegnap például felhajtott egy pompás dísznőstényt valami vicomte ... itt van nálam a névjegye ... De Chilly, Grand Hotel, egy remek nagy darab hús, azt hiszem, ebből él a derék vicomte, be is akartam mutatni. ..
—  Kérem, kérem, — pattant fel a kubista hentes, kötelessége  lett  volna.  Hiszen  ez  az  én metiém,  miért nem küldte be, ha olyan feltűnően . . .
—  Itt van a  névjegy. Tessék felhívni.  Mondtam, hogy három napon belül választ kap. De előre mondom, hogy így egymagában nem elég. Megjegyzem, a vicomte szenzációs  selyemfiútipus,   hősszerelmes  star. Talán őt is meg lehet. . .
—  Pénzért mindenkit meg lehet. És ha ez a duo nem volna elég, beletömjük ebbe a filmbe...
—  Melyikbe?
—  A. megírandóba.  Szóval beletömjük még azt a javai vadleányt, izé, azt a Mata Harit, beletömjük az öreg Mistinguettet, ezek filmen még úgy sincsenek átjátszva.  Iratunk valami táncfilmet, olyan  revüfélét... A táncosnő bosszúja, vagy más efajta ...
—  Nagyon jó. Ez döfi. A revü úgyis lefricskázza a drámát a nyeregből,  nekünk filmrevüt kell csinálni. Ez a három nő együtt, ez döfi!
De Chilly aznap éjjel telefonogrammot talált a szobában, amikor hazaérkeztek.
—  Látod, kislányom. Már csurog a nyáluk utánad. Bízd csak rám. A lovakhoz és hozzátok még ért egy kicsit az  öreg Chilly.  Holnap  délre kéretnek a Gaumonthoz. Ragyogni fogsz.
Hansa mosolygott.
— Valami grand toilette kell oda, Hector. Másképen nem lehet ott hatni. És én harmadszor vagy szerződéssel a zsebemben teszem oda be a lábamat, vagy sehogy.
—  Igazad van. Elvégre ez csak lépcsőfok. Más ambícióink vannak.
Hansa sohasem tudta, mik ezek a gyakran emlegetett ambíciók, de nem kérdezősködött. Nem mert az életcélok ködös káoszába markolni.
— Azt a chinchillacapet reggel hazaküldtem, tudod, amit a Rue de Rivoliban láttunk. Aztán Poirettől és Paquintől egy-egy modellt. Vagy Worthtól. Megfizeti a vörös Fred. Vagy a Gaumont. Vagy . . . eh, mindegy. A Chillyk jelmondata: csak nem kicsinyesnek lenni. Ragyognod kell és kész.
Hansa ekkor már aludt. A reggeli fürdő után felhozatta a szobába az angol breakfastet, szerette a véres húsokat és hatalmas étvággyal evett.
De Chilly hoszú, barna keze kinyúlt az ágyból a telefon után. Fél órán belül ott volt négy modell, négy kalap és a chincillacap. Hansa lassan öltözködött. Aztán taxiért telefonált le a portáshoz, mert a szálloda autói nem voltak szabadok.
— Délután valami rendes car után nézünk, — mondta De Chilly ásítva. Nem döcöghetsz szállodai autókon és taxa-autón.
Feltette a monokliját.
—  Aztán vigyázz arra a szerződésre. Vén rókákkal kerülsz szembe. Én nem megyek, nehogy túlságos fontosnak mutassuk a dolgot. Kellesz nekik, ez a lényeg. Ezer közül te kellesz. Úgy, ahogy mondtam. Csak vágj eret rajtuk.

21.

A   felvevő gépek lencséi végnélküli celluloid-szalagra vetítették Mata Hari bronztestének, fekete szemének   exotikumát,   Claude  Francé  fehér  húsának, arany hajának csillogását, Mistinguette izgalmas fiússágát. A három rugalmas test egymással szemben is frappáns ellentét volt és mindhárommal szemben ott volt még Napierkovszka elomló szláv lágyságának kiáltó ellentéte.
Az operatőrök kurbliztak. Szemeik kidülledtek, mint a felvevőgépek objektivjei, idegszálaik filmszallagjára vetítették a földrészek eme válogatott nőstényeinek felejthetetlen együttesét. Az enervált kereskedelmi, műszaki és művészeti igazgatók is vonagló ajakkal, reszkető kezekkel meredtek a Jupiter-lámpák alá, mint megszeppent bűvészinasok.
—  Ez a film mindent verni fog, — motyogták nekivörösödve.
És már senki sem ügyelt cselekvényre, díszletekre, trükkökre, premier és totál plánokra, képek sorszámaira, csak ezek a nagy ragadozó nőstények éltek és bennük vulkánok lelke, berni havasok fehérsége, a Montmartre csúcsa, a szarmata szteppék hullámos messzesége.
És a művészeti igazgató ezt makogta:
—  Köszönöm, hölgyeim.
Egy felvétel után Mata Hari meginvitálta Hansát a hatalmas fehér autóba. A barátkozás gyorsan ment.
Harmadnapra Hansa és De Chilly már hivatalosak voltak a Rue de Champs Elysée 8-ba. A Figaro tulajdonosa, a Matin főszerkesztője, Malvier szenátor és egy néger boxbajnok társaságában De Chilly unokabátyjára, Hector de Castellnoixra bukkant.
—  Kedves vicomte, igazán örülök a váratlan szerencsének, — fogadta mosolyogva a százados De Chillyt.
—   Igazán, pompás.  Kedves  Claude,  az  unokabátyám. Anyai ágon. Engedd meg, hogy bemutassam neked. Közös  keresztpánk van,  egy   tábornok   nagybátyánk.  Mindkettőnknek saját nevét adta.
De Chilly sokat locsogott. Nem igen tudta, hogy mit. Mata Hari tartotta fogva tekintetét, mint mindenkiét. És Hansa már érezte is a győzelmes ellenfelet, már gyűlölte is ezt a javán bronzszobrot.
Szembeszállott vele. És mikor Mata Hari a langyos éjjen a park egy holdsütötte tisztásán táncolt vendégeinek, De Castellnoix már a Hansa hideg, fehér kezére tapadt forró csókjaival egy üvegház sejtelmes árnyékában.
—  Felejthetetlen. Ez a tánc itt, a holdfényben, — dadogta a szenátor. — Az ember szinte Jávában képzeli magát, ha figyelembe veszi az üvegház pálmáinak szilhuettjét.
—  Hogy csillog bőrén a holdfény, — ömlengett a Matin  főszerkesztője,   miközben  hasztalanul   igyekezett a reggeli  lap egyik   közgazdasági   cikkének   bosszantó hátterét kiűzni a fejéből. Elömlik a testén, mint az olvadt ezüst.
—  A csillagok is mind, mintha ráfigyelnének, — vette át a Figaro tulajdonosa a pálcát a poézis eme stafétafutásában. Igaz lenne, hogy a művésznőnek már két kislánykája van?
—  Ugyan, kérem. Nézze meg ezt a testet. Ezekkel a mozdulatokkal. Hogy lehet az ilyen pletykáknak bedőlni? Ha már hajlandó vagyok ilyen rosszmájú fecsegésekre egyáltalán reagálni, inkább azt találom furcsának, hogy ez a büdös néger minden souppéján jelen van.
— Ó,  ez  semmi.  Ne  tulajdonítson ennek semmi fontosságot.  Mindössze a művésznő sportszeretete.
—  Sportszeretet? Köszönöm szépen. Könyvtára van theozofiai  művekből, a szanszkrit és hindu   bölcsészek legritkább műveiből, védák, upaniszádok, satöbbi, egész transzcendentális, metafizikai lényre vall ez a könyvtár és most ön sportszeretettel akarja ezt a fekete barmot megmagyarázni ...
—  Nevetni fog. Azt a könyvtárat a Midier bútorgyár  szállította a könyvszekrénnyel együtt,  dekorációnak,   betétnek,   vagy   mondjuk,   mint   a   könyvszekrény egyik kellékét. A művésznő fahajszín ujjacskái még meg sem érintették. Nekem a második szobalány mondta.
— Csinos kis fruska, hehe, ezt én is észrevettem. De most nézzük őt, nézze csak. A holdfény ...
Mata Hari szilhuettje felnyújtózott az égitest titokzatos ragyogása körlapjába: Csillagok és szentjánosbogarak gyémántpora szálldosott a roppant térben körülötte és a szökőkút vizén túl egy néger boxbajnok szemének fehérje villogott ebben a salomei éjszakában. És azon is túl egy autó reflektorszemei.

22.

De Chilly a Faubourg St. Honorén bérelt háromszobás lakást egy hősi halált halt dragonyosőrnagy özvegyétől.
—  Ez az átmenet a hotelszoba és egy Boisbeli villa között,  — mondogatta  önelégülten,   rendezgetve  és rakosgatva az empire szalonban.
— Szép kis átmenet, — válaszolta Hansa fanyarul. — Jó, hogy kicsikartam a gyárban annyi előleget, amennyiből a szállodai számlát és e lakás első negyedének bérét kifizettük. Alig egy hete vagyunk itt és a számlák már zuhognak, pedig senkinek sem siettünk a címváltozást az orrára kötni. És ha egy barátról merek beszélni . . .
—  Erről ne halljak. Mondtam már. Ha azt hiszed, hogy   egy  De  Chilly  selyemfiú,    akkor   egynéhány  jól irányzott ökölcsapással be fogom neked az ellenkezőjét bizonyítani.
— Sőt. Ez éppen az említett brans bizonyítómódszere.
—  Te! Összetörlek! Ezért áldoztam fel érted ...
—  Kíváncsi  vagyok  már végül is,  hogy tulajdonképpen mit áldoztál fel értem? Légy oly szíves és közöld velem.
— Jó, jó. Nem erről van most szó. Magam is belátom, hogy pénzt kell felhajszolni. A baccban nincs szerencsém, különben is mostanában csupa betörő jár a Jockey Clubba. És hiába, a kártya olyan, mint a nő. Ha nem akar, meddő dolog erőszakoskodni vele. De várj csak. Azt mondják, van a Boulevard des Italiensen egy uzsorás, aki kölcsönöket folyósít megszállott területen fekvő birtokokra. Igaz, hogy a betáblázott földek értékének tizedrészét adja, de elvégre is egy uzsorás nem lehet optimista és hátha a bocheok nem fognak sietni a kihurcolkodással. Sőt egyáltalában megfeledkeznek róla.
—  Már többször kértelek, ne aposztrofáld a fajomat ezzel az undok szóval. Ha svájciak is vagyunk, ne felejtsd el, hogy végeredményben . ..
—  Jó, jó. Visszaszívtam már. Nem erről van most szó. Mondom, ezt az embert fel fogom keresni, ha megszereztem a telekkönyvi kivonatot. Igaz, hogy ez kissé körülményes . . .
Kopogás. Az  inas névjegyet hoz roppant ezüst tálcán.
—  A vörös Fred. Éppen végszóra vág be. Kéretem az urat. Kislánykám, ne haragudj a te öreg Hectorodra. Hamar, a legigézőbb pongyoládat és öt perc múlva jelenj meg. Most eretvágunk ezen a jeles izraelitán.
Hansa már behúzta a háló ajtaját, amikor az inas jelentette:
—  Monsieur Alfréd Messager.
—  Hozta a jó ég, kedvesem.
—  Majd elválik. A Grand Hotelben tudtam meg a címet.  Szép kis lakás. És most máris a tárgyra térhetünk.
—- Semmi kifogásom ellene.
—  Nos, mennyire vannak?
—  Erősen szorítjuk a kicsikét. Egyelőre még nincs döntő bizonyíték, de egy hónapon belül lesz.
—  Szóval, gyanúsan viselkedik?
—  Több, mint gyanús. Százféle rejtély veszi körül. Szenátorok, boxbajnokok, vezérkari tisztek. Sőt egy százados is, éppen a hadügyminisztérium információs osztályából. Ez a barátja.
—  A nevét kérem.
—  Hector de Castellnoix. A vörös Fred jegyzett.
—  Lehet, hogy ő is szimatol. De az is lehet, hogy nem szerez információkat, hanem ad.
—  Majd megtudom a Quai d'Orsayn.  Utazgat a művésznő?
—  Úgy hallottam, volt egyszer a fronton. Fallien tábornokkal.
—  Ezenkívül?
—  Most készül Cannesba.
—  Utána kell menni.
—  Itt egy kis bökkenő van. Miből?
—  Éppen elegendő előleget adtam.
—  Hol van már a tavalyi hó?
—  Kérem, ez igazán ...
Hansa lépett be. A válla fedetlen, alatta fehér róka szegi körül a fehérselyem pongyolát, amely kétoldalt hónaljig van felvágva.
—  Kedves Claudeom, Messager úrnak az a véleménye, hogy el kell őt Cannesba kísérnünk. Mit szólsz hozzá?
—  Messager úrnak mindenben igaza van. Persze, ez a sok költség . ..
—  Ó, kérem, üzleti rezsi, vigyorog a vöröshajú, petyhüdt kis emberke és feltolja ráncos homlokára pápaszemét.

23.

Cannes. Az acélkék tengeren hullámok fehér tajték-csíkjainak párhuzamosai, a fehér regatták peremén cinóber csík izzik, fölötte roppant fehér vitorlák ragyognak az ég kobaltjára dobva. Jachtok ferde rézkürtői csillognak, szikráznak a napban, az öböl szélén hadihajók fekete füstgajzirjai. A plage homokbuckáin kabinok, futkározó gyermekek tarka színei, a homok fényesőben vibrál. Fölényesmosolyú tagadása a flandriai pokolnak.
Mata Hari egy bucka tetején ül. Hindu istennő pózban, maga alá húzott lábakkal, keresztbefont karokkal. Mozdulatlanul ül, mint pagoda oltárának misztikus mélyén. Nem ül. Trónol. Tiarája a lebukó nap, mögötte fodros és hímzett oltárterítő: a tenger.
De Chilly úgy hasal előtte a parti homokban, mint templom padlóján. És agyában gondolatok kígyóznak, mint kékes tömjénfüst szentély félhomályában.
—  Mata Hari. A mi nyelvünkön: a nap pupillája, így mondja Rocher professzor, aki állítólag érti a hinduk és javánok nyelvét, sőt a paali és szanszkrit nyelveket is. Állítólag. Semmi sem bizonyos, ami kapcsolatban van vele. Csak egy. Itt ül és hátán az alkonyi ég crepdechinepalástja,  felhőhimzésekkel.  Nem úgy  szomjazom rá, mint a többire. Poéta lennék a közelében, vagy micsoda. Más ember. Valaki kibújna, felszabadulna a bensőmből, akit még én sem ismerek.   Megmondanám neki, hogy a halál ólálkodik mögötte, aljas hálók szorulnak össze körülötte, aztán menekülnénk. Mondjuk, Jávába. Nekem így volna jó. De neki? Nem azért sodorta ide a sors szele. A filmet nem lehet visszaforgatni. Nem fog hinni nekem és inkább itt fog maradni a helyén, dacosan, farkasszemet nézve a halállal. Valamelyik erődben fogják agyonlőni, ha barátai nem kerekednek felül.
És mintha sortűz ropogását hallotta volna.
—  Mata Hari. Igaz, hogy a mi nyelvünkön annyit jelent ez a név, mint: a nap pupillája?
—  Ilyesmit. Nem lehet teljesen visszaadni.
—  Mata Hari, eljönne velem ismeretlen országokba?
—  Nem.
—  Miért nem?
— Mert nem szeretem.
Egy regatta vitorláin átízzott a lebukó nap és a tenger búcsúdalt zümmögött, duruzsolt.
—  Akkor meg fog halni.
Mata Hari fekete íriszei a távolságokba meredtek.
—   Minden   emberi  lény,  minden  élőlény  meghal. Ez annyit tesz, hogy a fekete kapun átlép egy másik létbe.
De Chilly a hindu könyvszekrényre gondolt, amelyet alaposan megszemlélt a Rue de Champs Elyséei villában. És hallotta, hogy valaki azt mondja:
—  A könyveket a bútorgyáros szállította. Stílszerűek, ez a fontos. Egy barokk, rokokó, empire könyvszekrényhez szintén stílusos könyvtárat szállított volna Midier. Ezekhez a torzszülött állatistenekhez emberbőrbe kötött upanisádok kellettek.
De Chilly e pillanatban üres locsogásnak tartotta e szavakat. Felületes ismereteinek szánalmas káoszából a Nirvána zavaros fogalma igyekezett felszínre vergődni és az együgyű kérdés nagynehezen kimászott száján.
—  Mondja, kedvesem, maga buddhista?
Mata Hari megmosolyogta. Aztán felemelkedett ültéből.
De Chilly felnézett rá. Mintha ez az archaikus mosoly végtelen magasságban lebegett volna a bronzarcon, mintha maga a buddhai mosoly lett volna. Amely porig alázza a szenvedélyeket, megbékéltségének alázatával.
—  Valamelyik erődben fogják agyonlőni, — gondolta De Chilly és szinte boldogan hallotta újra a fegyverek sortüzének ropogását.
Hector de Castellnoix pedig Hansa előtt hasalt a plage fövényén.
—  Az enyém lesz. Tudom, hogy szeret, nem hiszek a szeme hidegségének. Ismerem az északi nők hidegét. Kívül gleccserek, belül vulkánok.
—  Nagyszerű. És mi lesz a vadleánnyal? A javán istennővel? Vagy talán fúgastílusban akar mindkettőnket szeretni?
—  Itt hagyok mindent. A karrieremet, őt is ... mindent. Elmegyünk valami távoli szigetre ...
—  Nem szeretem a romantikát. Csak távoli szigetekkel ne jöjjön nekem, minden regényben    dudvaként tenyésznek a távoli szigetek.
—  Ne kínozzon.
Hansa fölényesen mosolygott és karjainak, combjainak fénye gyöngyházként ragyogott fel az alkonyban.
—  Milyen komikusán egyforma ez a két Hector, — gondolta és nagyot nyújtózott az ismeretlenség felé.
—  Olyan a húsa, mint a rákoké. Vagy a fehér halaké. És nyújtózik, hogy a selyemtrikó alatt megfeszüljön tömör alma melle,  —   motyogta hangtalanul   De Castellnoix valósággal szenvedve a nő gyötrő szépségétől.
—  Hogyan? Mit mond?
—  Semmit. Kínlódom.
—  Nézze, ne erőltesse tovább az amoroso lírai tenorját. Felém hideg, pozitív tényekkel lehet csak közeledni, nem romantikával.
—  Mik azok a tények?
—  Elsősorban bizonyítsa be, hogy választott végérvényesen köztem és Mata Hari között.
—  Hogyan?
—  Azt mondják, hogy ez a nő a németeknek kémkedik. Szerezzen adatokat és szolgáltassa ki nekem őt. Ha  bizonyítékok  lesznek  a  kezemben,   akkor   hiszem, hogy választott kettőnk között.
Percekig hallgattak. A férfi betűket rajzolt ujjával a homokba, a nő elnézte a szeszélyes jeleket, amelyek néhány perc múlva eltűnnek.
Aztán  farkasszemet  néztek.
—  Legyen, —  szólalt meg végül Hector de Castellnoix. — Ha ezen az áron az enyém lesz ...
—  Mindenért meg szoktam fizetni. És most vágjunk mégegyszer neki.
Felugrott és belelábalt a sekély vízbe. így szaladtak mindketten addig, ahol a víz derékig ért, aztán ráfeküdtek a hullámokra.
Ifjú testük nekifeszült a víznek, a küzdelemnek. Mellkasuk tágult, minden izmuk élt és a nap lebukott a horizonton.
Messzire kiúsztak, mintha vágyak hajtották volna őket. És pompázó egészségükben dehogy is gondoltak arra, hogy a tenger fodros, hímzett oltárterítő is lehet. Csak úsztak, kagylók és tengericsikok, halak és csónakok között, albatroszok és csillagok alatt, a parti hotelek fénylő ablaksorai pedig kérdőleg bámultak utánuk.


24.

Amint    az    előszoba    ajtaján    véletlenül    megpillantottom   a   névjegyét, ezredes úr, vettem   észre, hogy az a százados, aki iránt érdeklődni akarok, egy névtelen feljelentés kapcsán, éppen az ön nevét viseli. Achille, ha jól tudom. Milyen beosztása van?
—  Itt van, tábornok úr, az információs osztályban.
—  Jelenleg hol tartózkodik?
—  Hivatalos titok, tábornok úr. Szolgálatban van. Fallien  tábornoknak  úgy  tetszett,  hogy  a  bajusz-
talan  szeplős  arcon  pillanatra mosoly suhan végig. A vér fejébe szökött.
— Előttem nincsen hivatalos titok! — ordította és öklével  olyat  csapott  az  íróasztalra,  hogy   az   iratok szanaszét repültek, az aktacsomók egyszerre felugrottak a levegőbe.
Aztán hallatszott a beállott csendben az irodai óra ketyegése. A tábornok tekintete az óralapra esett.
—  Tíz és fél óra, — gondolta kissé lecsillapodva.
—  Nagyon sajnálom, tábornok úr, hogy nézetével ellenkező álláspontról kell önt tájékoztatnom. Az információs osztály tevékenysége ugyanis egyenesen a miniszter úr direktíváinak van alárendelve és szigorú parancsunk van, hogy más oldalról ne fogadjunk el utasításokat. Amint tudja, tábornok úr, a hadosztály információs irodája is egyenesen az ön hatáskörébe tartozik, ugyanez az eset áll fent a minisztériumban is.
Egy percig farkasszemet néztek egymással. Aztán a tábornok eltávozott, minden búcsú nélkül vágva be maga után az ajtót.
A telefon csengett. Az ezredes füléhez emelte a kagylót.
—  Halló, te vagy Achille?
—  Tehát a dolog rendben van. Hogyan? Most, azonnal?
Az ezredes megnyomta a csengő gombját íróasztalán. Az ajtóban nyurga kis főhadnagy jelentkezett.
—  Debois, négy nyomozót vegyen magához és két autón menjenek a Rue de Champs Elyséere. Minél nagyobb feltűnés. Házkutatást tartani. Alaposan mindent fel kell forgatni. A cselédséget a legtüzetesebben kivallatni, a villát minden oldalról őrizetbe venni. Mindenről jegyzőkönyvet készíteni.
Az ezredes az ablakhoz lépett és kitekintett az őszi ködbe. Majd újra megszólalt:
— A kis szalonban iratok és tervrajzok lesznek, papirgöngyölegben. Ezeket vigyék be a nővel együtt a katonai ügyészségre. Még onnan, a villából telefonjelentést kérek.
A főhadnagy összeütötte a bokáját és eltűnt.
Az ezredes az ablakhoz lépett. Sokáig bámulta a Boulevard nyüzsgő életét, mintha gondolatait ezzel akarta volna elterelni és egyik cigarettát a másík után szívta.
—   Gazemberség   —   mormogta   magában   aztán, visszaülve az íróasztalához. — Gazemberség. És nekem, az én őseim nevével . . .
A telefoncsengő megszólalt. Füléhez emelte a kagylót.
—  Rendben van, — mondta kisvártatva.
Az öccse jött. Hatalmas, markáns profilu lovaskatona, akire inkább illett volna a Condé sereg ezüsttel kivert páncélja, rostélyos sisakja, vagy hasitott ujjú brokátzekéje, strucctollas kalapja, magas csipkegallérja, mint a szürke tábori egyenruha.
—  Elintézted? — kérdezte az ezredes komor, fátyolos hangon.
—  El. Hiszen tudod. Hallgattak.
—  Szegény öreg tulok, az imént ordítozott itt. Valami névtelen levelet kapott, az illetőnek fájt, hogy te még nem voltál a fronton.
—  Nekem is fáj, annyit mondhatok. Elég volt már ezekből a piszkos ügyekből. Ezt még megtettem, hogy megkönnyítsem a törzskari vizsgámat, de most már torkig vagyok. Amint levizsgáztam, azonnal megyek.
—  És én már holnap. Egy Castellnoix nem kerülheti a csatateret.
—  Látod, Hector, mit. csinálnak belőlünk. És békés tanárok, jegyzők, kereskedők, már első nap a fűbe haraptak, holott egyik ősük sem tudta, mit kezdjen a karddal.
Az államtitkár adjutánsa lépett be.
—  Ezredes úr, jelentést kérek a Fallien ügyről. Kérem felfáradni.
Az államtitkár kidüllesztett mellel és fontosságának teljes tudatában mérte végig fogadószobájának padlóját.
Arcának méltóságteljes merevsége mit sem árult el abból a mohóságból, amellyel szürcsölte és habzsolta az ezredes jelentését.
—  Gondom lesz rá, hogy az illetékes helyen méltányolják szolgálataikat, — mondta ünnepélyesen és megrázta az ezredes kezét.
Döngő léptekkel ment végig a hosszú folyosón, amely a miniszter dolgozószobájába vezetett.
Az előszobában még mindig ott várakozott a tábornok, aki az információs osztályból egyenesen ide jött, hogy kihallgatásra  jelentkezzen.  A hosszas  megváratás feltűnt neki és bosszúságában bajuszát harapdálta.
— Ez éppen kapóra jön, — gondolta az államtitkár.
— Tessék csak velem tartani, tábornok úr, a miniszter úrral úgyis egy kis közös megbeszélésünk lesz.
Fallien csodálkozott ezen a szivélyességen, amely szinte még jobban idegesítette, mint a várakozás.
Mindketten beléptek a dolgozószobába. A miniszter még néhány aktát tett teljessé kacskaringós aláírásával, aztán küldte a referenset.
—  Engedje meg, miniszter úr, hogy az információs osztály egy sürgős jelentéséről referáljak és miután ez ügyben a tábornok úr is érdekelve van, kívánatos az ő jelenléte is.
—  Kérem, kérem, talán először nélkülem ...  —  szabadkozott meglepetten Fallien.
—  Ámbár az ügy bizalmas, részemről teljes jóhiszeműség forog fent és azért mindjárt tábornok úr bevonásával szeretném kezelni az ügyet.
—  Térjünk a tárgyra, uram, — mondta a miniszter kissé türelmetlenül.
—  Az információs-osztály most beérkezett jelentése szerint egy táncosnőnél fontos tervrajzokat és más olyan hadászati  feljegyzéseket  találtak,  amelyek  a  kémkedés gyanúját keltik. Miután tudomásunk van róla, hogy a tábornok úr bizalmas viszonyban van eme hölggyel, feltételezzük, hogy talán van tudomása eme tervrajzok és jegyzetek létezéséről. Amennyiben ez az eset, talán magyarázattal szolgálhatna nekünk.
Fallien elsápadt.
—  Szabad kérnem a szóbanforgó hölgy nevét?
—  Mata Hari. Rue de Champs Elysée, tábornok úr.
—  Úgy látszik, az információs-osztály jól működik. A  tábornok  itt  elhallgatott,  rejtett összefüggések
után kutatva.
—   Tervrajzokról és feljegyzésekről mitsem tudok, — mondta aztán felcsattanva.
—  Erőltesse meg az emlékezetét, tábornok úr. Hátha saját céljaira készült feljegyzések, vázlatok. Ez esetben természetesen semmi gyanú nem forog fent, hiszen mi is gyakran készítünk saját céljainkra hasonló természetű feljegyzéseket.
—  Én nem szoktam.  Ismétlem, semmi tudomásom ezekről a feljegyzésekről és  azok tőlem nem származhatnak.
—  Akkor felette gyanús a dolog, természetesen ez a gyanú tábornok úr személyét nem érinti.
—  Legalább egyelőre, — vetette közbe éles hangon a miniszter és karjait összefonta a mellén,  hátradőlve ültében.
—   Ugyanis  a   titokzatos  eredetű  hölgy  költséges életmódja bizonyára összefüggésben lesz ezekkel a tervrajzokkal, — folytatta az államtitkár.    —    Elvégre a márka jó pénz, lehet rajta villát vásárolni, egy szakácsot, két inast, egy soffőrt, egy komornát, egy másodszobalányt,  egy portást tartani.
—   Mindezen  költségeket  én  fedezem,  — mondta Fallien  kivörösödve.
—  És ha szabad érdeklődnöm, kincstári illetményeiből? — sziszegte a miniszter, aki most már látta, hogy ellensége benne van a csapdában.
—  Nem. Az információs irodának tudnia kellene, hogy van egy birtokom Tours mellett, a nagybátyám után bátorkodtam örökölni és ennek a birtoknak meglehetős jövedelme van. Ezenfelül is volna némi évjáradékom. Azt a villát tehát nem német márkán vették.
—  Mindezek után azt tanácsolom önnek, tábornok úr, ne mártsa magát ebbe az ügybe. Ezzel csak dagadna a botrány és önnek ez nem szolgálna előnyére, — mondta hidegen a miniszter. —  Sőt esetleg kénytelenek volnánk önt magasabb érdekek szemmeltartásával nyugállományba helyezni.  Amit mindenképpen  szeretnénk  elkerülni, hiszen hálátlanság volna a köztársaság részéről, ha  az ön hervadhatatlan érdemeiről megfeledkezne.
—  Az egész ügyet diszkréten, hangtalanul fogjuk elintézni  a nyilvánosság teljes kizárásával,  —  mondta az államtitkár. — Magasabb érdekek.
—  Tévednek, uraim. Ezt nem fogják hangtalanul elintézni. Én felelek barátnőm ártatlanságáért. Ez a primitiv lény azt sem tudja, mi az a kémkedés. Jóformán azt sem, mi a háború.
—  Kérem, ne vezettesse félre magát, tábornok úr. Néha a nők ...
—  Bízza a vizsgálatra. A legfelsőbb hadbíróság fog dönteni az ügyben. Fel kell tételeznie, hogy a szokott alapossággal és pártatlansággal.
A tábornok hallott egyet-mást erről az alaposságról. Tehetetlensége érzetében nézett szembe ellenfeleivel, de nem látta a köréje vont hálót, nem érezte az összeszoruló hurkot és elhatározta, hogy harcolni fog.

25.

A cella ablaka a katonai ügyészség központi fogházának hatalmas udvarára nyílt. Mata Hari órák hosszat nézte ezt a roppant, vöröstéglás falakba szorított teret az ablak vasrácsának egy-egy négyszögén át.
A szürkület egészen különös volt. Amikor a fény kiküzdötte magát az éjszaka sötétjéből, borostyánkőcsíkokkal erezve az ég zafírjait, a szemközt fekvő épülettömb falsíkja a feketéből sötétvörösbe ment át. A cseréptető narancsszínben égett, a magas kémények citromsárga foltokban ugrottak ki az ég sötét hátteréből. De jobbról-balról még összeolvadtak a nagy falsíkok a szürkeséggel.
Amikor az egyik oldalszárny ablaküvegein felvillództak az első fényparazsak, megszólalt az ébresztő.
A zárt udvar és a folyosók visszhangozták az őrség lépteit. A leváltás után megint csend következett. Lassan úrrá lett a hideg, sápadt őszi fény és a színek megfakultan jelentkeztek. A vakolatlan téglafalak nyers vöröse barnává tompult, az udvar kövezetének szürkéje dominált, csak az ablakok végnélküli hármas sora izzott fel imitt-amott titokzatos gyöngyházfényben a vasrácsok fekete négyszöghálózata mögött. Ilyenkor jött a reggelit jelző kürtjel.
A napot néha ólmos, áthatolhatlan felhőburok takarta. Ilyenkor ijesztően komor volt a fogházudvar. Valami elátkozott várnak látszott, amelyben varázslók főzik ördögi praktikáikat.
A kürtjelek is tompán búgtak akkor. És Mata Hari megborzongott, rémülten keresgélve valami magyarázat után.
Teljesen szétszakadtak előtte az összefüggések szálai. Csak démonok rejtőztek valahol öntudata mélyén, mint végső okok. És törzsük vak brahmánjára gondolt, akitől nem kért talizmánt elmenetele előtt.
A harmadik kürtjel a sétát jelentette. Elnézte az udvar szürke négyszögén lassan forgó szürke kört, a gyűrött köpenyeges beesettszemű, fakóképű embereket. Egyszer két nő is volt köztük. Sötétruhás, fonnyadt asszonyok. Vájjon hogyan kerültek ide? Micsoda hatalom ellen vetkeztek?
Néha kopogást hallott a falakon, a menyezeten, egyszer még a padlón is. Nem válaszolt, nem értette a rabábécét. És a sétákon sem vett részt. Csak leselkedett a vasrács mögött és fekete szemeiben várakozás csillogott.
A tábornok mindennap eljött az előírt látogatási időben. Eleinte jókedvű volt és azzal biztatta Mata Harit, hogy másnap már otthon lesz, a Rue de Champs Elyséen. Később már idegesen kapkodta fejét a többi foglyok látogatóinak pillantásaitól. A ráncok elmélyültek és megsokasodtak arcán, a kezei reszkettek és Mata Hari érezte a hatalmas ember tehetetlenségét.
Múltak a hetek. Fallien megmozgatta összeköttetéseit, egész nap egyik hivatalból a másikba robogott a fehér autó, az ellenzéki politikusok is megmozdultak, intrikák és bonyodalmak szövevénye keletkezett, de a kormány erős volt és a tábornok végül is elszánta rá magát, hogy a kabinet többi tagjainál próbálkozzon. A sajtót pedig teljesen elnémította a hadicenzura, amely  ebben az ügyben egy sort sem engedélyezett, magasabb érdekekre hivatkozva.
Mindenki résen volt, minden üst rotyogott a politikai boszorkánykonyhában, csak éppen a harctereken, bányákban, lőszergyárakban, Schneider-Creusot ágyú- és. páncélműveiben, iskolákban, kórházakban, áruházakban és műhelyekben lélekző negyven millió ember nem hallott semmit egy esetleges és részleges kabinetválság leszereléséről, ez a negyven millió gázmaszkokkal rohamozott, pergőtüzelt, lelkesedett vagy szomorkodott, szült és meghalt, főleg pedig dolgozott. És jámboran bízta a sorsát azokra, akik részleges kabinetválságok leszerelésével foglalkoznak. Mint mindig, most is volt egy jelszó, amely elfeledtetett minden szenvedést, elnémított minden kétségbeesést, elfojtott minden jajszót, elkápráztat tott és elszédített.
—  Vesszenek a bocheok! Halál a bocheokra!
És a bányák kitárták méhüket, a municiógyárak és acélművek kenyeret adtak az özvegyeknek és árváknak, az érdemrendek feszítették a harcosok mellét, a kórházak szerelmi idillek engrostelepeivé lettek, a jótékony nőegyletek elemükben voltak, a szabadkőművesek tobzódtak az ingyenkenyér kiosztásban és téli gyermekfelruházásban, kis évjáradékos polgárok nagy hadseregszállítókká nőttek, a boltosok kezüket dörzsölgették a sorbanálló vevők láttára, amíg volt dörzsölni való kezük, egyszóval minden a legjobb rendben ment, sőt a technika fejlődése rohamos lendületet vett a hadászati követelmények szükségszerű hatása alatt. A sebészet vívmányai pedig versenyt futottak a technikával, hála a bőséges kísérleti anyagnak. A sebészet valóságos csodákat művelt és a humanisták könnyeztek a meghatottságtól, amikor a sebészet ilyetén való fellendülésének eredményeit elkönyvelték.
És mindezeket az új életformákat a varázsszó hívta elő:
—  Halál a bocheokra!
Gondoskodni kellett arról is természetesen, hogy ez a jelszó ne váljék unalmassá, mint egykor a jakobinusok Ca ira-ja. A veszély elmúlt, a harcvonal a cifra hadi jelentések dacára is megmerevedett, az elegáns yankee sportkatonák már útban voltak, hogy megbosszulják a Lusitániát, a nagyszakállú Tirpitz tengernagy és a nagybajuszú tannenbergi győző már inkább komikus figurák voltak az európai grandguignolban, mint félelmetesek. És a humor eloszlatja még a gyűlöletet is. A jelszó varázsát kémkedési afférekkel kellett táplálni. Nem nagy rétegek, hanem a jóhiszemű beavatottak számára, mert ilyenek is voltak még.
—  Ez a Fallien igazán gyanús. Nagyon gyanús, — mondták a jóhiszemüek.
De az, aki belelátott az ellenfél kártyáiba, így szólt:
—  Jól belegubancolódott a hálóba. Ezt az ütőkártyát is elvesztettük. A camelotok csörgethetik zsebeiket.
—  A vizsgálat érdekében nem szabad vizsgálatot tartani, — mondta az államtitkár a Fallien-ügy néhány aktáját átadva az ügyésznek.

26.

A   vörös Fred fel-alá járkált az empire szalonban. Idegességében kétszer is  belebotlott a koszorúcskákkal, keresztbevetett konzulbárdokkal, sasokkal és méhekkel telehintett halványkék szőnyegbe.
Végre megjelent De Chilly a hálószoba ajtajában. Cinóber selyempizsamája virított,  monoklija csillogott.
—  Ah, maga az, kedvesem?
—  Amint látja. Bocsánat, hogy megzavartam, kedves  vicamte.  De amíg  aludni méltóztatott,  őt közben egy kicsit elfogták.
—  Kicsodát?
—  Mata Harit.
—  Ne mondja!
—  De mondom. Azt hiszem, De Chilly vicomte, a hadügyminisztérium elénkbe vágott.
—  Azt hiszem, nem vágott elénkbe.
—   Hogy-hogy? Erődépítészeti terveket találtak  a lakásán.
—  Ez még nem nagyon elég így magában.
—  Én is azt hiszem.
—  No lássa. Most pedig én jövök. Benyitott a hálóba és iratcsomóval tért vissza. —  Tessék. Először, jegyzőkönyv, felvétetett a hadügyminisztérium  C.  osztályának  3.  számú  szobájában. Igazolja, hogy alulírott felajánlja a hadvezetőség eme illetékes osztályának kémkedési  szolgálatait.
—  Ez jó.
—  Másodszor, bejelentőlap a madridi Hotel Pradoból.  Az egyik Alexander Ferrier névre szól, a   Quai d'Orsayn nagyon jól tudják, hogy Alexander von Hesse, a semleges országok német kémszolgálatának főnöke ily névre szóló útlevéllel utazik. A másik Lo Garrick táncosnő bejelentőlapja, mellékelt aláírás és személyleírás igazolja, hogy ez Mata Hari. A grafológus és a szálloda portása  bővebb  információt  is  adhatnak.  Amint látja, a két bejelentőlap dátuma egyezik, az  apartementek száma szomszédos.
—  Ez is jó.
—   Harmadszor, megbízottam pontos jelentése arról, hogy a német trónörökös május 3-án Zürichben tartózkodott egy a rendes kreolnál jóval sötétebb árnyalatú hölgy társaságában. Az alibi igazolása e sötétbörű hölgy dolga lesz.
—  Nagyon jó.
—   Negyedszer,  az  itteni holland konzulátus  ama véleményezése,  amely szerint Mata Hari táncosnő  részére sohasem állítottak ki útlevelet, amint ezt az ottani hatóságok mellékelt sürgönyválasza igazolja.  Az illető iratainak eredete tehát homályos, ha egyáltalában vannak ilyenek, holland állampolgársága kérdéses.
—  Ez sem árt. Így rendben vagyunk egymással. 
Amíg a vörös Fred csekklapot töltött ki nagy gonddal, De Chilly cigarettára gyújtott.
—  Lássa, öregem. Mintha csak mi rendeztük volna az egészet. Nekik még idő kell ahhoz, amíg beszerzik az adatokat, önnek a kezében vannak. Ráér akkor prezentálni őket, amikor már nagyon erőlködnek azokkal az erődépítészeti tervekkel. Mert azokkal ugyan nem mennek sokra.
A csekklap ki volt töltve. Kezet fogtak.
—   Legyen máskor  is  szerencsém.  Dokumentumok nagy választékban.  Pontos kiszolgálás.  Mérsékelt árak.
—  Ez utóbbit nem mondhatnám, — vigyorgott a vörös Fred és már kint is volt az ajtón.
De Chilly pizsamája zsebébe csúsztatta a csekket. Aztán bement a hálóba, visszafeküdt az ágyba és újabb cigarettára gyújtott.
—  Ki volt az? — kérdezte Hansa nagyot   nyújtózva.
—  A vörös Fred. Itt van a névjegye. Odanyújtotta Hansának a csekklapot.
—  Közben lefogták a művésznőt. Hansa ásított.
—  Az a jegyzőkönyv, az gyanús nekem. Hansa felnevetett.
—  Nem gyanúsabb, mint a te bizonyítékaid.
— Mégsem értem az unokabátyámat. Mindkét tanú elesett. Az ő aláírásáért azonban felelős. Hogy merte?
—  Ez  az én titkom.  Te például sohasem kaptad volna meg tőle azt a jegyzőkönyvet, másolatban sem.
—  Vigyázz. Nem szeretem az effajta tréfákat!
—  De a csekkeket szereted. Sőt.  Imádod.

27.

Annyit mégis keresztül tudott vinni a tábornok, hogy az ügy ne statáriális bíróság elé kerüljön, mint a többi kémkedési ügyek, hanem rendes hadbíróság tárgyalja le.
Esős, októbervégi nap volt. A tárgyalóterem hosszú, zöldposztós asztalánál álmosan, dideregve ült az auditórium, zászlóstól vezérőrnagyig. Az elnök, jóságos, fehér, Boulanger-szakállas pirospozsgás arcú emberke elnyomott egy ásítást és halk hangon megnyitotta a tárgyalást. Nefelejtskék szemei nagyranyíltak pápaszemének csillogó üvegei mögött, amikor két szurony között bevezették a vádlottat.
Mata Hari ott állott a terem közepén, magasan és karcsún, mozdulatlanul, mint pálma a szélcsendben.
—  Mi a neve?
—  Mata Hari.
—  Hány éves?
—  Tizenhét.
—  Hol született?
—  Jáva szigetén, Pandsab községben.                  f
—  Mi az anyanyelve?
—  Javán, a pandsab törzs nyelve.
—  Vallása?
—  Bráhman.
—  Foglalkozása?
—  Táncosnő.
—  Hogyan került ide?
—  Férfiak hoztak. A nevüket már nem tudom. A városok neveit sem.
A zászlós, a hadnagy, főhadnagy, százados, őrnagy, alezredes, ezredes és a tanárképű vezérőrnagy vágyva nézték s irigyelték a férfiakat, akiknek neveit Mata Hari már nem tudta.
—  Önt az ellenséges német haderő javára szolgáló kémkedéssel vádoljuk, tárgyi bizonyítékok alapján. Megértette a vádat?
— Nem. Nem tudom, mi a kémkedés és nem tudom, mik a tárgyi ...
— Bizonyítékok? Ezt a szót akarta mondani?
—  Igen. 
— Figyelmeztetem, hogy tudatlanság színlelésével nem fogja megtéveszteni a bíróság tagjait. Ami a tárgyi bizonyítékokat illeti, erre vonatkozólag  nem kell sok magyarázat, — mondta az elnök. — Íme, ezt az ön lakásán találták, beismeri?
Hatalmas papírtekercset emelt fel, amely eddig közte és az asztalon álló feszület közt hevert.
—  Beismeri, hogy ezt az ön lakásán találták?
—  Igen.
—  Meg tudná mondani, milyen úton kerültek ezek a tervrajzok és feljegyzések lakásába?
—  Nem.
—  Szóval tudtán kívül kerültek oda?
—  Igen.
— Hogyan lehetséges, hogy a nyomozó közegek a szalon asztalán találták és se ön, sem a személyzet nem vette észre, holott reggeli tíz és fél óráig meg kellett a szobában fordulnia valakinek?
— Én magam is a szobában voltam, mégis az iratgöngyeleget csak akkor vettem észre, amikor a házkutatás megkezdődött.
— Azt tehát elismeri, hogy a nyomozó közegeknek a szobába való belépése előtt már az asztalon hevertek az iratok?
— Igen.
— Lehetségesnek tartja, hogy a személyzet valamelyik tagja csempészte volna az iratokat az asztalra?
— Nem. A szobában csak én magam tartózkodtam...
— Vigyázzon. Gondolja meg jól, mit felel. Minden ettől függ.
A teremben csend honolt. A védő, egy botrányperekből jól ismert kopaszfejű ügyvéd és az ügyész, egy szikár, elegáns őrnagyi rangjelzést viselő katona összenéztek.
—  Mélyen tisztelt elnök úr, kérem a zárt tárgyalás elrendelését, — mondta rekedtes hangján a védőügyvéd.
—  A magam részéről is hozzájárulok, — vágta rá gyorsan az ügyész.
—  Ezennel elrendelem a zárt tárgyalást.
Az elnök szavaira az emelvénnyel szemközt elhelyezett padsorokban néhány tiszt és politikus állott fel és elhagyta a termet. Ez volt az egész közönség. A sajtó elkésve szellőztette az ügyet és mindenki zárt tárgyalást várt, mint a többi kémkedési ügyben. Ezért nem állott arányban a megjelentek száma az érdeklődéssel.
—  Tehát a kérdéses időben nem volt önnél látogató?
—  Nem.
— Tud valamit felhozni a védelmére?
—  Nem tudok.
—  Elrendelem a vád tanúinak kihallgatását.
Elsőnek Hector de Castellnoix ezredes lépett a terembe. Komoran, fáradtan beszélt, mint ahogy egy megunt, elcsépelt dologról szokás. Elmondta, hogy a szóbanforgó hölgy azáltal vonta magára az információs osztály figyelmét, hogy egy magasrangú katonai személyiség kíséretében csaknem az első harcvonalig hatolt. Ezt az illető hadosztály nyomozó közegei jelentették. Több hasonló eset fordult már elő és ő kötelességének tartotta mindannyit figyelemmel kisérni, tekintet nélkül az ügy kényes voltára. Azt tapasztalta ugyanis, hogy a kémszolgálat legveszedelmesebb részét nők vállalják. Jelen esetben szóbanforgó hölgy költekező életmódja is megerősítette a gyanút és ő továbbra is megfigyeltette a hölgyet az információs osztály egyik tisztjének segítségével. Az eredmény igazolta gyanúját.
Meghajtotta magát és lakkcsizmái felvillantak a terem félhomályában, amint kifelé tartott. Aztán a házkutatást végző közegek tettek lényegtelen tanúvallomást. Mint már jelentették, az iratcsomó a kis szalon asztalán feküdt összegöngyölve, az asztal villásreggelire volt terítve. Egyéb gyanúsat nem találtak, a személyzet letartóztatására nem kaptak utasítást.
Az elnök az előre haladott idő miatt berekesztette a tárgyalást.
Másnap már nagy tömeg verődött össze az ügyészség épülete előtt. A nagy lapok mind elküldték tudósítóikat, az ügy kezdett divatba jönni és Fallien tábornok neve forgalomba jött. A beavatottak tudták, hogy ma kerül az ő tanúvallomására a sor. De az elnök már kezdetben zárt tárgyalást rendelt el és a tömeg csalódva oszlott szét egyéb időtöltést keresni. Csak a riporterek settenkedtek a terem felé vezető folyosón.
Nemsokára elhaladt előttük Fallien tábornok. Úgy találták, hogy a képeslapok fényképeihez mérten nagyon megöregedett. De néha a képeslapok fiatalító régi képeket hoznak és így nem merték tudósításaikba a szokott szavakat becsúsztatni: a tábornokot az eset láthatóan megviselte. Miután a színes riport mégis megkívánt valami jellemző észrevételt, inkább lépteinek ruganyosságát hangsúlyozták.
—  Következnek a védelem tanúi, — kezdte az elnök az iratok közt turkálva. — Kérem Fallien tábornok urat.
A belépőt izgés-mozgás fogadta.
—  Nem akarom fárasztani a személyi adatokra vonatkozólag, ezek úgyis ismeretesek előttünk, — kezdte az elnök, szinte alázatos hangon.
Az irodai aktamoly hangja volt ez a hőssel szemben.
—  Kérem, tábornok úr, szíveskedjék ismerőséről, Mata Hari  táncosnőről mindent elmondani,  amit  tud. Előrebocsátom, távol áll tőlünk az ön személyét ebbe a kémkedési ügybe belekeverni, csak az ön óhajának engedtünk, amidőn elrendeltük tanúképpen való kihallgatását.
A hangjában alattomosság érződött. Fallien gyanakodva mérte végig az alázatos emberkét.
Aztán Mata Harival váltott egy pillantást, mert érezte a fekete szemek tekintetét a vádlottak padja felől.
—  Tekintetes elnök úr, miután vádlottal a lehető legszorosabb  kapcsolat  fűz  össze,  erélyesen  tiltakozom az ellene felhozott vád ellen. Ügyszólván hitvestársi viszonyban, folytonos együttlétben éltünk, kizártnak tartom, hogy tudtom nélkül az ellenségnek kémszolgálatot végzett volna. Ezért vagy a saját azonnali letartóztatásomat is követelem, vagy barátnőm azonnali szabadlábrahelyezését. Vagy egyiket, vagy másikat. Követelem!
Az utolsó szót már csaknem ordította. Nyakán és homlokán kidagadtak az erek, lakkcsizmája nagyot dobbant és kardjának hüvelye megcsörrent, ahogy fehér glacékeztyűs kezével rácsapott. Szavait csend követte.
Erre a sakkhúzásra nem volt az elnök előkészítve. Utasítása aképpen szólt, hogy a tábornok személyét mindenképpen kímélje, de a tábornok is jó stratégának bizonyult. Tudta, hogy a támadást legjobb ellentámadással viszonozni.
—   A tábornok úr személye minden gyanún felül áll.  És tekintve azt a majdnem hitvestársi  viszonyt, amely a vádlottnőhöz fűzte, jogában áll a vallomástételt meg is tagadni. Távolról sem ...
—  Elnök úr! Nem a vallomástételt akarom megtagadni. Mint vádlott akarok vallomást tenni. Ragaszkodom ahhoz, hogy ellenem is azonnal vizsgálat induljon, íme itt van.
Leoldotta kardját és odalépve az emelvényhez, a zöld asztalra helyezte azt, a feszület elé.
A feszület sárga fénye visszaverődött a kardmarkolat ezüst kosarán, innen reflex formájában a túloldalor fekvő  tervrajzok  göngyölegére  vetődött.
—  Sajnálom, — dadogta zavartan az elnök, — de nincs módomban önt letartóztatni. Azt az ügyészség csak az ön feletteseinek utasítására javasolhatja. Ezirányban felettes  hatóságát  kell megkeresnie.  Kérdéseimet  azonban  aképpen  fogom  megfogalmazni,  mintha  tábornok úr is vádlott volna.
— Így rendelkezésére állok.
— Elsősorban lesz szíves felvilágosítást adni arról a  kirándulásról, amelynek útiránya a verduni  erődöv egyik veszélyeztetett vonala volt. Ezen az autótúrán ön volt a kisérő, vagy a vádlottnő?
—  Én.
—  Tehát a vádlottnő iniciativájából történt a kirándulás?
—  Igen.
—  Milyen célzattal?
—  Barátnőm értesítést kapott egy hadnagy hősi haláláról, akihez  gyöngéd  kötelékek fűzték. A holttestét akarta látni.
—  Van tudomása arról, hogy eme holttest közelében egy a halott nevére kiállított gyanús eredetű csekket találtak?
—  Nincsen, — felelt meglepetten a tábornok.
—  Van-e tudomása arról, hogyan jutottak a verduni erődítések tervrajzai barátnője birtokába?
—  Nincsen.
— Végül mit tud vádlottnő Rue de Champs Elyséei házának eredetéről, továbbá azon jövedelmi forrásokról, amelyek fényűző háztartását lehetővé tették?
—  A házat, gépkocsit, berendezést én vásároltam számára. Háztartásának költségeit is én viseltem. Mindezt birtokaim és járadékaim jövedelméből fedeztem, ezirányban részletes bizonyítékokkal szolgálhatok.
— Nincs tábornok úrnak a személyzet valamelyik tagjára az irányban gyanúja, hogy a tervrajzokat ő csempészte volna a szobába?
— Nem ismerem a személyzetet.
— Köszönöm. Méltóztassék a kardját ...
A tábornok hóna alá kapta a kardot és elhagyta a termet. Ezután a személyzet kihallgatása következett.

28.

Az  ügyész vádbeszéde a tárgyalás harmadik napjára maradt.
— Igen tisztelt bíróság! Méltóságos elnök úr! — kezdte az elegáns őrnagy, egész hosszában kiegyenesedve. — Azon kérelemmel fordulok önökhöz, uraim, hogy szavaimat fokozott figyelemmel kísérjék. A haza érdeke kívánja ezt önöktől, ebben a bonyolult és súlyos esetben.
Itt szünetet tartott és a torkát köszörülte, mint egy énekes a bevezető futam után.
—  Rövid leszek, ezért kérek még a szokottnál is nagyobb figyelmet. Íme: adva van egy gyanús származású nő, akinek okmányai hiányosak, rejtélyes módon kerül Párisba, sőt a frontra. Csak annyit tudunk róla, hogy a bőre barna, de ez még nem mondja azt, hogy javai. Ugyanúgy lehetne sémita eredetű boche nő, ez a fajta szintén kreol bőrrel és fekete szemekkel rendelkezik.
Itt megint szünetet tartott, mert észrevette, hogy a bíróság tagjai mosolyognak és ki akarta élvezni a hatást.
— Nem ő az első és nem is az utolsó, akit kémkedésen kapunk rajta. Mert igenis, itt a tárgyi bizonyíték folytán a tettenérés iskolapéldájával állunk szemben és ezért voltaképpen nincsen nehéz feladatom. Hogy a tárgyi bizonyíték súlyát kellőképpen hangsúlyozzam, ezek a tervrajzok nemcsak a hadügyminisztérium erődépítészeti  szakosztályának idevágó  rajzait fedik pontosan, de jelezve van rajtuk a legutóbbi harctéri események pontos eredménye is. Miután éppen Vaux és Mabough erődök képezik a veszélyeztetett pontokat még most, e szavak elhangzásának időpontjában is, azt   kérdezem, miért van éppen eme erőd tereprajza részletezve, miért van éppen az erődöv eme két pontján  elért  tüzérségi eredmény megdöbbentő pontossággal bejelölve és végül miért vezetett a tárgyalás folyamán ismertetett rejtélyes autóút eme két erőd körletén át?
—  És ha a tervrajzok magukban véve nem volnának még döntő súlyúak, íme felmutatom írásbeli bizonyítékaimat a vádlott kémkedési ajánlatára, iratainak kétes voltára vonatkozóan, úgyszintén azt is bizonyítom mellékelt iratok segélyével, hogy a vádlottnő Madridban a német kémszolgálat-főnökével, Zürichben magával a német trónörökössel állott érintkezésben. Azt kérdezem, nem volna elég a fele is ennyi terhelő adatnak?
— Erre a kérdésre önök fogják a feleletet megadni, uraim! És én biztos vagyok benne, hogy feleletük az a felelet lesz, amit minden francia ad a bocheok gyalázatos orvtámadásaira. A grand nation, a gloire gyermekei méltó feleletet fognak adni a haza szent üdvének érdekében!
A szavak úgy puffogtak, mint a bombák.
Most a védő emelkedett szólásra. Alázatos hangon beszélt, szinte bocsánatkérően, hogy ő is szólani merészkedik. Érveinek láncolatát főleg Fallien tábornok személyéhez fűzte, hivatkozott a nagy hadvezér érdemeire, amelyek ezt a kiváló embert minden gyanú fölé helyezték.
—  Lehetetlen, — mondta, — hogy eme egyéniség ragyogó atmoszférájában a kémkedés sötét bűntette meglapulhatott volna. A vádlottnőnek úgyszólván ideje sem volt, hogy titkos összeköttetéseket fentartson, a személyzet tanúvallomása szerint egy századost látott csupán vendégül és miután ez a katona éppen a minisztérium információs osztályának szolgálatában állt, ez az összeköttetés is kizár minden gyanút.
Hosszasan fejtegette ezután a verduni kirándulás részleteit a tábornok információi alapján és igyekezett védencének minden lépését a tábornokkal azonosítani. Aki védencét vádolja, — úgymond, — az nem teheti ezt anélkül, hogy a tábornokot is ne vádolná bűnrészességgel.
Az elnök mindannyiszor félbeszakította, valahányszor a tábornok személyéhez kapcsolta a felhozott vádat. Ő azonban mindvégig makacsul kitartott e taktika mellett, ügyelvén, hogy minden szava jegyzőkönyvbe vétessék. Ha a tábornok ellenségei irányították volna beszéde fonalát, nem beszélhetett volna inkább szájuk íze szerint.
Végül kérte a vizsgálat kiegészítését a személyzet alaposabb megfigyelése irányában és kifogást jelentett be az ellen, hogy a személyzetet nem vették azonnal őrizetbe.
— E formahiba miatt a tárgyalás előtt kellett volna kifogást emelnie, — mondta az elnök. — Most nem veszem figyelembe, akármivel okolja is meg eme mulasztást.
Az ügyész fölényesen mosolygott és nem élt a válasz jogával. Mindezek után pedig a bíróság ítélethozatalra vonult vissza egy szomszédos terembe.

29.

A csukott, szürke gépkocsi végigszáguldott a Champs Elyséen, aztán nekivágott a Boisnak. Az égen ólmos felhők lógtak és a fák ágai belevesztek a ködbe. Még a pocsolyák sem csillogtak. És a raktárak, gyárépületek, munkástelepek házsorai mintha tintafoltok lettek volna a köd itatópapirján.
St. Vincennes erődítései között megállt a gépkocsi, nyerstéglafalu földszintes épület előtt, amely már a sáncokba volt beleépítve. Ajtaja előtt kopott pirosfehérkéfc festésű faköpönyeg élénkebb sávok a tél szürkésbarnájában. Az őr végiglépegette a sárbafulladt deszka hosszát.
Egy őrmester lépett ki a gépkocsiból, aztán Mata Hari. Utánuk még két katona ugrott le a cuppogós sárba.
A foglár kinyitotta a vaspántos ajtót és Mata Harit egy sötét odúba vezette. Azán újra csikordult a kulcs és nem volt már semmi, csak a december nedves hidege és az odu homálya. A cella padlatának téglái közül vízsávok szivárogtak, amelyekbe belecsobbant egy-egy a bolthajtásról belehulló vízcsepp.
Mata Hari tapogatódzott. A cellában nem volt egy nedves padnál egyéb. Dideregve ült le rá, szorosan ösz-szevonva testén pézsmabundáját.
Hallgatta a vízcseppek loccsanását, ezek tagolták percekre az órákat. Az életről, az elillant életről nem gondolkozott. Csak várt, valami váratlanra, valami ismeretlenre.
A kulcs csikorgóit rozsdásan, kegyetlenül. Az ajtó négyszögében a folyosó derengése és egy zömök, fekete ember elmosódott körvonalai. Aztán villanyzseblámpa éles, vakító fényköre.
—  Eljöttem leányom, hogy vigaszt nyújtsak önnek utolsó óráiban.
Mata Hari felriad a fényre és a mély gordonkahangra.
Az ajtó becsukódott és az ismeretlen leült mellé a penészes, korhadt padra, amely majdnem összeroppant súlya alatt.
Mata Hari fogai összevacogtak.
—  Ön fél, kedves leányom? Ne féljen!
—  Félek? Nem, nem félek. Csak fázom. Hangja visszahullott a nedves boltozatról, mint a
vízcseppek.
—  Azért jöttem, — törte meg a csendet az ismeretlen újból, — hogy kitárja előttem lelkét. Én a mi urunk nevében feloldozom  bűneitől, mert nincsen olyan bűn, amit ő meg ne bocsátana.
—  Akkor miért nem bocsátanak meg azok, akik az ő vallását követik és hirdetik?
—  A lelkük még nem jutott el az ő lényéig, különben megbocsátanának, — válaszolt a mély hang.
—  De én nem követtem el bűnt. Hogyan lehet, hogy mégis büntetnek?
—  Mondja el életét, minden titkolódzás nélkül és én majd megvilágosítom elméjét, gyermekem. Talán
többet bűnözött, mintsem gondolná, talán kevesebbet, mintsem mi hinnénk. Itt, a halál küszöbén csak öntől függ, gyermekem, teltámad-e, vagy sem. Mondjon el mindent.
Mata Hari gyermekéveiről beszélt. Jól esett neki beszélni és mintha saját magához intézte volna szavait. Az ismeretlen előtt pedig szűz ismeretlenségek tárták ki kelyheiket és a nedves, sötét kazamatában most felragyogott Danáé öle, a fény szigete. Fügefák, datolyapálmák levelein izzott a trópusi nap, kolibrik cikkáztak színeik arany ragyogásában, bambusznád szára csillogott a domboldalak ultramarinjából, cinóber utak kacskaringóztak bele a lápok sötétzöldjébe, lótuszok fehérlettek a fensík hínárjaiban, teknősök páncélja sárgállott a parti homok nedves szürkéjében, párducok foltjai barnállottak az okkerszínű testen és a tigris fekete sávjai tusként csurogtak az alapszín narancssárgájába. Marabuk álltak mozdulatlanul a nádas páfrányai között, a liánok kikacskaringóztak az erdőszélen, valahol a türkizkék sziklák között vadbika bömbölt és a rinoceros feltörtetett a tűzhányók ormaira, kis szemeinek tekintetét belefúrva a forróvizű krátertavakba.
Aztán újból csend lett. A nyirkos homály átvette uralmát és az ismeretlen egy normandiai kolostor meg-barnult szentképeire, szuette padjaira, komor köveire, végnélküli litániáira gondolt, amelyek ellopták életéből a fényt és melegséget. És a férfi megborzongott a tábori pap groteszk egyenruhájában, amelyet most önmagában való ellentmondásnak érzett és égető nessusingnek. Mert rázta a vágy, mint tölgyfát a vihar, át szerette volna fonni izmos karjaival ezt a napleányt és kiragadni az éjből, repülni vele messze-messze, ismeretlen fűszerillatú szigetek felé, ahol szűz hegyormokon trónolt még a szeplőtlen élet.
— Nem, te nem vagy bűnös, — mondta és a hangja elcsuklott. —  Ezért számodra nem is lehet büntetés a halál.
Szeretett volna nekirontani a kazamata falainak. De a tábori lelkész egyenruhája teljes súlyával nehéz-kedett rá, elnyomva minden lázadást, minden forradalmat.
És Mata Hari hallotta sírni az ismeretlent. A sötétben keze után nyák és megvigasztalta, mondván:
—  Nem,   a  halál  nem  büntetés.  Meg  fogok  térni Bráhma kebelébe, ahonnan jöttem, a jáspismezőkre. És a démonok nem tartóztathatnak fel utamban, mert én nem szövetkeztem velük. , A jáspismezőkön várni fog tizenhét évem és egymással egyesülve,   megsokszorozza önmagát bennem, a végtelenségig. így érkezem el Isva-rán  át az egységhez,  az  oszthatatlan  ősökhöz,  akinek nevét nem szabad kimondani.
—  Táncolni fogok neki, — tette hozzá kisvártatva. És érezte, hogy a kezén forró könnyek csurognak végig és a megfeszített ember szolgája ott térdel előtte.
Azután megint a zár csikorgóit és az ismeretlen elment.
Újra villanyos zseblámpák fénykörei táncoltak a falakon és két tiszt jelent meg köztük.
—  Tudatjuk önnel, hogy a köztársaság elnöke elutasította ügyvédjének kegyelmi kérvényét és így a halálbüntetés reggeli hét órakor végrehajtatik.
Mintha menekültek volna ebből a homályból. Az ajtó reccsenve csukódott, aztán az egyik tiszt visszatért.
—  Majdnem megfeledkeztem róla. A törvény értelmében teljesíteni kell ucolsó óhaját. Van valami kívánsága?
—  Van.
—  Kérem, közölje velem.
—  Ha majd elszállt belőlem az élet, tegyék testemet egy repülőgépbe és indítsák el napkeletnek.
A tiszt tétovázott. Végre megszólalt:
—  Ha lehet, teljesíteni fogjuk az óhaját, kisasszony. 
A boltozatról hullottak a vízcseppek. Aztán újbólnyílt az ajtó és Mata Harit a sáncok közé vezették. Csodálkozva tekintett körül, mert a földet valami fehér lepel fedte. Az első hó.
Mata Hari sohasem látott még havat. Aztán bekötötték egy kendővel a szemét és a négy poilu fegyvere eldördült. Négy vörös csík futott végig az árok lágy havában.
Túl a sáncokon, a hólepte mezőségen Taube típusú repülőgép állott készenlétben. A holttestet az ülésbe emelték, beállították a magassági kormányt a végtelenre és megindították a motort. A csavaron egyet rántott a pilóta, elugrott a propeller mellől. A gép tovalibbent a kerekeken, aztán merész szögben felívelt a magasba. Szárnyain most látszottak a fekete keresztek, az ellenség jelzése. Mert zsákmányolt repülőgép volt.
A sáncok felett két keselyű keringett. A csatatereken megízlelték az emberhúst, most számontartották a kivégzéseket, arra a pillanatra lesve, mikor maradnak egyedül a kivégzettekkel.
A távolságokat átszúró szemek most végre megpillantották a repülőgépen azt, amire napok óta leselkednek. Nekivágtak a tereknek, üldözőbe vették acélból, fából, alumíniumból és vitorlavászonból készült testvérüket, amely elragadja előlük a zsákmányt.
Csupasz nyakuk egyenesbe meredt, szárnyaik su-hogtak és repüíőizmaik motorja végsőkig feszült. Farktollaik kormánya ragyogott a hideg hajnali fényben, mintha ércből lett volna a géptestvérrel való versengésben.
Végre legyőzték a távolságot. Mozdulatlanul surrantak az aeroplán fölött, annak sebességével. Itt volt a pillanat, hogy lecsapjanak.
Nyílsebesen vágódtak le. De a gépmadár mozgásának gyorsasága, a légáramlat kilendítette őket a célpont irányából. Egyikük a gép szárnyába ütődött és alázuhant a mélységbe. A másikat pedig megelőzte a gép.
Nem adta fel a küzdelmet. Közvetlen közelből látta a célt, a véres, merev emberi testet. És a felkelő nap gyémántporában vérszagot csapott feléje a hideg hajnali szél.
Erejének végső megfeszítésével a géptestvér elé került. Nem fordult szembe vele, csak kissé lassított. De túlkorán csapott le. A zúgó propeller elkapta és véres cafattá tépte. Úgy hullott alá a magasból, ahogy saját zsákmányának alaktalan roncsai szoktak máskor. És a gép berregő motorral, zúgó csavarral, ragyogó szárnyakkal, diadalmasan vágott bele a térbe, mindig magasabban és vitte utasát suhogva, búgva, drótjain hárfázva, a nap felé.
Kormányán nem uralkodott a zsarnoki apa, az ember. Nem voltak reákényszerített célok, csak rendeltetés. A Szajna fényes csíkja, a városok, romok és csataterek, erdők és tavak semmiségekké zsugorodtak, a sárga fény egyre tisztábban hatott át a párázaton és a felhők sokasága már alant ízzott, mint elhagyott jáspismező.
Egy öreg ember szemei sokáig követték a fekete pontot, amely a felkelő nap felé szállva egyre kisebbedett. Aztán minden elhomályosult előttük. A könnyek elfolytak a fehér gall bajusz mellett és lepotyogtak az öreg ember mellére. És a pilóták elfordultak, hogy ne lássák sírni az öreg embert, aki fedetlen fővel állott ott, kiejtvén lankadt kezéből a cserfalevéldíszes, aranypaszomántos tábornoki  sapkát.
— Mata Hari, Mata Hari, — motyogta könnyezve a marnei győző. — Hindu vagy javán nyelven a hajnal szembogara. Mata Hari, a nap. Mata Hari. És motyogása zokogásba fűlt.

30.

Kislányom! Elsősorban is értesítelek, hogy az Esplanade-ban pompás kis tengerre nyíló apartementet kaptam, szalon, háló, budoir, fürdőszoba és aránylag nem drága. Kérlek, jöjj azonnal, amint a felvételt befejeztétek. Alig várlak, minden gondolatom a tiéd.
Egyebekben minden fehérlik a yankeek flanell ruháitól, a plage, a játéktermek, a terraszok. Sebesült Jonnyaikat és Jimmyjeiket ápolják és egy-egy felkötöttkarú sportkatona körül tíz Evelyn is forgolódik, erős fürttel kárpótolva hőseiket a harctéri borzalmakért. Még a jó Carneval herceg is szerényen visszahúzódott az idén, mintha zavarná a flandriai cécó. Szerpentin és confettizuhatagok omlottak ugyan bőven, virágcsata is volt, kocsik és autók végnélküli sora valóságos virágrengetegben. De a nagy felvonulás elmaradt, mégis, Verdun nincs a földgolyó másik felén. És ezzel is csak az itt üdülő hősöknek akartak kedveskedni, állítólag.
Tegnap délután kínos jelenetben volt részem a hotel terrasszán. Éppen egy amerikai őrnaggyal whiskyztünk, amikor egy pálmacsoport mögül váratlanul egy elegáns nigger bukkant elő. A szomszéd asztalnál telepedett le. Mielőtt rendelhetett volna, az amerikaiak, köztük az én őrnagyom is, tüntető arcfintorral távoztak.
A nigger csak ült és úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. Megsajnáltam. Ülve maradtam helyemen és amikor köszönt, tüntetőleg nyújtottam felé kezem, habár nem tudtam, honnan ismerjük egymást. Kiderült, hogy őnála találkoztunk, tudod, akkor, amikor a holdfényben táncolt. A feketét egyébként Wilsonnak hívják és boxoló. Pompás fickó és többek között vele is nagyon jól fogunk szórakozni.
Ha nem tudsz azonnal jönni, írj részletesen. Hogy mennek a felvételek? Ez bizony elég vesződséggel jár, ugy-e, kislányom. Kezedet csókolja a Te öreg Hectorod.

Nizze,  1917. március 2. Hotel Esplanade 112.

—  Az unokaöcséd írásbeli dolgozata. Talán érdekelni fog.
Hansa átfutotta a levelet, aztán odanyújtotta a kereveten szivarzó De Castellnoixnak.
De Castellnoix elolvasta a levelet és aztán havannája kékes füstjébe meredt. .
—  Őnála? Ki ez? Kinél?
—  Mármint, hogy kinél ismerkedtünk meg a boxolóval?
—  Nem fontos. Úgy hiszem, Mata Harinál.
—  Igen. Hiszen magam is ott voltam akkor. Szóval őnála.
—  Jó. De mit piszkálod ezt a dolgot? Megint róla beszélsz. Ízléstelenség.
—  Igen. Bocsáss meg. Rájár a szám. Már többször elkezdtem beszélni róla, olyan helyeken is, ahol igazán nem kellett volna.
—  Bolondság.
—  És most be kell vallanom, ha már itt tartunk, hogy álmomban folyton megjelenik. A homlokán három fekete lyuk, az egyik szeme helyén véres üreg. Ez csak álom. De mindig attól tartok, hogy egyszer éber állapotban is megjelenik. Ilyenkor kokót veszek. Egy-két szippantás és minden rendben van. Már nem félek. De amikor a kokain hatása elmúlik, még rosszabb. Inni sem tudok ilyenkor,  végtelen   nyomorultnak  érzem  magam. Nem, ez nem lelkiismeretfurdalás, minden kokós ilyen. De viszont a kokót akkor szedem...
— Csacsi. Ne beszéljünk erről. Dobd el inkább azt a büdös szivart.
Ráomlott a férfira és csókjaiba fullasztotta. De ez már menekülés volt. Ő is látta a tündöklő szépségű fahajszín arcot, amelyet a véres szemüreg elrútított. És a homlokon három fekete lyuk tátong.
Alkonyfény tűzött át a háló ablakainak filécsipkéin. Szemközt, az utca másik oldalán lila szilhuettek meredtek, mansardtetők, magas, négycsövű kémények.
—  Az erkélyre kellene menni, — törte meg Hansa a kínos csendet.
—  Az erkélyre? Nem. A Gare de l'Estre. Éjfélkor indul a vonatom.
—  Megbolondultál? Most, amikor nincs itt az a hülye unokaöcséd?
—  Igen. Jelentkeztem a frontra. Itt elpusztít a kokó. Ott talán ember lesz még belőlem, abban az égzengésben. Arras elé megyek. Ott van a csapattestem.
—  Őrült.
— Búcsúzom is. Köszönök neked mindent, mindent. Ha nem jönnék vissza, így volt jó, többet nem adhat az élet. És ha nem akarsz sírni látni egy vezérkari századost...

31.

Arrasnál sikerült az áttörés. Az angol tüzérség péppé gyúrta a háromszoros német állásokat, a Tommyk és Jimmyk kurtapipával a szájukban mentek rohamra. Tányérsisakjaik a tankok mögött sűrűsödtek, a tüzet okádó vashernyók átmásztak árkon, drótsövényen, gránáttölcséren és hullahalmazokon.
A 21-ik lovashadosztály parancsot kapott az üldözésre. A német tüzérség ekkor már gyengén működött és ha nem forgott volna fenn az átkarolás veszélye, be is szüntette volna a tüzelést. így még néhány pontot megkísérelt zárótűz alatt tartani, hacsak ideig-óráig is. Egy ilyen ponton repítette le a gránát Achille de Castellnoix kapitányt a lováról. A dragonyosok megeresztett kantárszárral, széles kardjaikat suhogtatva vágtattak el fölötte, a nagy ordítozásban csak tisztiszolgája vette észre, hogy lebukott.
A szolga roppant erejű normandiai legény volt. Megragadta a vergődő lovat, amely eltemette gazdáját a gránátlyukak egymást érő sokaságában és lehúzta róla.
A százados nem mozdult. Csak orrán-száján csurgott a vér és a szemhéjai rángatództak. Angol szanitécek jöttek.
—  Halló, ide, ide! — kiáltozott a normandiai torkaszakadtából.
Nagy üggyel-bajjal elvergődtek a tölcséreken és hullákon át és a hordágy imbolyogva közeledett az úttesten várakozó vörös-keresztes autók egyikéhez.
Achille de Castellnoix százados magához tért, amikor beemelték a vízszintes rekeszekre osztott nagy gépkocsiba.
—  Az utat már nem birom ki, — mondta tisztán hallható hangon.
—  Ej, dehogy is nem, százados úr, csak megusszuk ezt is, — mondta a normandiai, aki civilben mészáros volt és a sok vér látása nem igen hozta ki sodrából.
—  Hallgass ide, Pierre. Kérj csak a doktortól papirt és ceruzát. Valamit jegyezned kell.
A doktorok és ápolók körülállták őket és Pierre nagy iromba betűkkel jegyezte:
—  Alulírott nemesi becsületszavamra vallom, hogy a tervrajzokat és feljegyzéseket én csempésztem  Mata Hari táncosnő szalonjába. Adott szavam tiltja, hogy tettemnek okát felfedjem.
—  Add ide Pierre azt a papirt.
És vértől borított kezében görcsösen szorítva az irónt, odakanyarította őseinek nevét a papírlapra hulló vörös cseppek mellé.
— Címezd a legfelsőbb haditörvényszéknek és előzetesen mutasd meg a Matin szerkesztőségében.
Az utolsó szavakat már nyögve vergődte ki.
— Én a kapitány úr mellett maradok, majd jövök a kocsi után, ne féljen, nem lesz semmi baj, — mondta a nagy legény.
—  Gyerünk, gyerünk, — kiáltott az egyik orvos. Az autó ajtaját lezárták és a gépkocsi megindult.
Pierre felugrott egy gazdátlan lóra és sokáig vágtatott halott gazdája mellett, a gépkocsi porfelhőjében.

32.

A Chat-Noirban két hadnagyocska abszintezett. A repülők fekete egyenruháját viselték. —   Képzeld   csak, az volt az utolsó kívánsága, hogy a holttestét aeroplánba kössék, úgy indítsák napkeletnek. Valami felső parancsra eleget tettek ennek a furcsa kívánságnak. Egy Taubét vittünk oda neki.
—  Ott voltál a kivégzésnél?
—  Várj. Éppen ezt akarom elmesélni. Olyan szép volt, hogy mindnyájan meghaltunk volna érte, ha megmenthettük volna ezzel. Amikor véresen lezuhant a sánc tövében,  akkor valami  rendkívülit láttam. Egy fekete pillangó szállt a kezefejére. Nem szóltam senkinek, neked mondom először.
— Nézd, öregem, ne beszélj csacsiságokat. Talán felöntöttél egy kicsit a garatra? Nem mondanád meg, mit keres egy pillangó a télben?
Pohárcsengés, kacagás, ezüstedények csörömpölése és egy foxtrott hangzott.
—  Igazad van, mit is keresne egy pillangó a télben?

33.

Minden a legjobb rendben folyt. Az amerikai sportkatonák gyúrták a Siegfried állásokat, a tankok Trianonba és Versaillesbe pergették a háború filmjének happy-endjét, a temetőkben és köztereken felállították az ismeretlen katona szobrát, (szegény szobrászoknak is kell élni valamiből) a Gaumont Pierre Benoit regényeit filmesítette, (az Atlantide-ban milyen isteni az a Napier-kovszka) a népek önrendelkezési jogát fejedelmi dejeunereken csúsztatták el osztriganyelés közben, (milyen naiv is az a Wilson professzor, hehe) a nehézipar áttért a gránáthüvelyekről a konzervdobozok gyártására (elvégre lépsét kell tartani a korszellemmel, vezérigazgató úr), az összes lőszertárak tömve voltak elhasználatlan munícióval (azokat a rifkabilokat már egyszer ráncba kellene szedni, miniszter uram), az állatvédő liga is a helyzet magaslatára emelkedett nagy ünnepségek keretében leplezve le az ismeretlen ló szobrát, a kokócsempészet fénykorának hajnala felpirkadt, a hadseregszállítók átértékelték energiáikat valutasíbolásra, az Arc de Triomphe-on szenzációs diadalmenet vonult keresztül, a midinettek jó amerikai dollárokkal tömködték tele a garnikban rongyosbélésü retiküljeiket, néhány hazafiatlan tőzsdespekuláns (biztosan zsidók) elegáns lendülettel kezdte meg a frank kontreminálását, de egy titkos csoport (biztosan zsidók) azonnal letörte ezt az infantilis próbálkozást, az utcasarkokon kilószámra mérték a női húst (néha annál nagyobb volt az ára, minél kevesebb kiló volt), az utcaseprők elseperték a nagy forradalom utolsó emlékeit is (győztünk, ez a fontos), a revü életképessége már nem volt vitás többé (igazán nevetséges az az ósdi, korhadt Teatre Francaise, nem igaz, madame?), a jazz és a rádió megtette az első bizonytalan lépéseket topogó kis gyermekcipőkben és új kokottok énekeltek hazafias chansonokat a külvárosi caffé chantanokban,(csak a Trocaderoban ágál még az az öreg Yvette Guilbert, igazán nem tudom, Alfonse, mért nem megy már nyugdíjba), aztán jött az igazi frank-kontremin és Raquel Meller, ibolyáskosarával.
Ezt a Párist dominálta Claude France szépségével. És soiréjeivel, amelyek válogatott csokra volt diplomatáknak, politikusoknak, nehéziparnak és nehéz kokottoknak, művészetnek és zsurnalisztikának, royalistáknak és emberjogok ligájának.
— Házhoz szállítok kubistáktól kezdve bankelnökökig mindenkit, arisztokraták és boxmanagerek állandó raktáron, mindennemű fezőrök dús választékban, levelezőlaphívásra házhoz jönnek. Mérsékelt díjszabás, jutányos részletfizetés, — hadarta De Chilly. És hozzátette:  — Haladnunk kell a korszellemmel. Slepoer még úgysem volt a De Chilly-családban, ezer évre visszamenőleg.
És a monoklija bágyadtán csillant meg mély szemgödrének árnyékában.
Claude France körül minden kiteljesedett, mintha valami titkos felsőbb parancsra történt volna, mintha neki nyíltak volna az életformák.
Amikor egyszer váratlanul elutazott és hosszú idéig nem hallatott magáról, megindult a sok találgatás.
—  Szerelem nem lehet, hiszen De Chilly vele van.
—  Az első szobalánya mondta, hogy az idegei nincsenek rendben. Néha rémképeket lát. Egyszer azt kérdezte tőle, mért bocsátotta be azt a nőt, akinek az egyik szeme helyén véres üreg van. Máskor meg olyan nőről beszélt, akinek három lyuk tátong a homlokán.
—  Ez mind csak olyan szóbeszéd. Egyszerűen utazik. Érdeklik a trópusok. A Jockey Clubban beszéltem egy holland ültetvényessel, aki Jávában látta.
—  Jávában? Különös. Azt mondják, hogy gyilkosok szeretnek visszatérni tettük színhelyére.  Igazán ... különös.
— Mit beszél? Hogyan? Gyilkosok? Mi köze van az ilyesmihez Claudenak?
— Várjon  csak. Jávában? A  szobalány...  igen Kezdem már érteni az összefüggéseket. A három...
Claude France visszatért Párisba. Amikor három revolverlövéssel végetvetett életének, újból megindultak a végnélküli találgatások.
A sajtó hónapokon át vájkált a szenzációban. De Chilly pedig eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Kívül állott minden gyanún, hiszen Claude France egyedül tért meg külföldi útjáról és egyedül indult új útjára.

34.

Clusius Wittig tölgyfaburkolatú ebédlőjének zöldernyős lámpája alatt olvasgatta a Züricher Neueste Nachrichten híreit. Wittig mama pedig végnélküli horgolásba temetett mindent.
A két öreg évek óta alig beszélt másról, mint a hálátlan Hansáról.
— Makacs vagy, Clusius. Több ennél. Könyörtelen. Milyen régen kérlek már, hogy valamilyen tudakozódó irodához fordulj. Hátha baja történt. Vagy a rendőrséghez. Nem, az nem lehet, hogy az én   Hansám ne adjon hírt magáról, ha jól megy a sora.
—  És ha nem megy jól a sora? Akkor van olyan büszke, hogy ne adjon hírt magáról. Teszem fel például, hogy a tudakozódó vagy magánnyomozó iroda, avagy éppen a rendőrség kutatni kezd és egy szép napon azt mondja nekem, Clusius Wittignek, hogy kérem, izé, az ön Hansa lánya nem a legerkölcsösebb módon keresi kenyerét. Vagy ...
—  Clusius! Megértük az ezüstlakodalmat egy szó civódás nélkül. Ha nem akarod, hogy harag legyen köztünk, hallgass erről. Az én Hansám ... nem és ezerszer nem.
—  Jó, jó. Hiszen én semmit sem mondtam. Hogy is mondhatnék, amikor semmit sem tudok.
És Clusius papa újból elmerült a Züricher Neueste Nachrichten buzgó olvasásába, amíg csak táncolni nem kezdtek szeme előtt az apró betűk.
Wittig mama végnélküli horgolására pedig könnyek peregtek, amelyeket a horgolás gyorsan magábaszítt.
Egyedüli szórakozásuk a mozgóképszínház volt, mert Clusius papa az Aranyhajóba sem járt Hansa eltűnése óta. És ámbár minden másodnap elmentek a Helvetia Kinoba, a sors úgy akarta, hogy a Gaumont-filmeket ne ez a mozgóképszínház szerezze meg.
A Gaumont-filmeket két másik kino kötötte le és voltak, akik azonnal észrevették Claude France és  a szép Hansa megdöbbentő hasonlatosságát. Az Aranyhajóban sokat beszéltek akkoriban erről a törzsasztalnál, de arra senki sem vállalkozott, hogy a dolgot Wittigéknek hírül adja. Felvetődött a névtelen levél eszméje is, de rövid latolgatás után elvetették ezt a tervet. Menjen csak minden a maga útján. Hiszen talán ír is a szép Hansa sikereiről, mit lehessen azt tudni. És ez a Clusius olyan furcsán viselkedik a régi barátokkal szemben. Hagyni kell.
Így történt, hogy Clusius papa egészen közömbösen olvasta a Züricher Neueste Nachrichten egyik reggeli számában Claude France öngyilkosságának hírét.
—  A szomorú esemény egész Páris lakosságában mély megdöbbenést váltott ki. A legbeavatottabbak sem sejtik a művésznő tragikus elhatározásának indító okait, hátrahagyott   búcsúlevele, sőt naplója  sem derítenek fényt a rejtélyes esetre. Claude France dúskált az erkölcsi és anyagi sikerekben, a párisiak szemében a testi és lelki szépségek tökéletes harmóniája volt ez a csodálatos női  lény,  akiben  a mozgóképszínházak  egyik kedvencüket vesztették el.
—  Bizony, történnek néha ilyen érthetetlen dolgok, — motyogta Clusius papa és miután megreggelizett, elsétált a Helvetia Kinoba, hogy szokása szerint megváltsa estére a két jegyet.
Az előcsarnokban nagy plakátok hirdették:
—  A táncosnő bosszúja.
—  A tragikusvégű Claude France első és legsikerültebb szerepében!
—   E csodálatos filmalkotást mindenkinek látnia kell!
—  A hét szenzációja!
Clusius papa az újsághírre gondolt jegyváltás közben.
Az egyik esti előadásnál váratlan dolog történt. Alig kezdték meg az első felvonás pergetését, amikor valaki felordított a nézőtér sötétjében.
—  Hansa! Hansa!
Egy öregembert ájultán vittek ki a nézőtérről, aztán folytatták a megzavart előadást.
Clusius papára három napig rakták a jeget. Negyednapra felkelt a doktor minden tiltakozása ellenére, aztán felöltözött és elment.
Wittig mama ijedten követte, nehogy kárt tegyen magában. És csodálkozva látta, hogy a Helvetia Kinoba visz az útja.
Negyedóra múlva ismét az utcán volt. Észrevette Wittig mamát, aki az utca másik oldalán leskelődött egy hirdetőoszlop mögé bújva.
Egyenesen feléje tartott és amikor odaért hozzá, üzleti hangon mondta:
—  Lekötöttem mindhárom filmet. Telefonon intéztem el a kölcsönzővel.
Wittig mama ijedten nézett rá. Azt hitte, hogy meghibbant.
— Mit nézel úgy? Mondom, elintéztem. Mindhárom filmből kópiát fogunk kapni. A többi egyelőre nem kapható. Majd azokat is megszerezzük. Most megrendelem a vetítőgépet.
Wittig mama kezdte már érteni a dolgot. És megnyugodva, sőt határozatlan reménységekkel ballagott Clusius papa mellett.
A vadgesztenyefák levelein rozsdafoltok ütöttek át. A havasok az ősz üvegfényében ragyogtak a háztetők felett és a Beerngraben fenekén úgy rázogatták mancsaikat a medvék, mint máskor.
A turisták és globetrotterek ki- és berajzottak a hotelek kapuin, a háborúban idesodródott furcsa emberek ismét eltűntek, az idegenforgalom visszaadta a város rendes képét.
Talán éppen csak az amerikaiak száma sokszorozódott meg, hogy háború is volt, azt a dollár grafikonjának mérlege mutatta csak.
A Wittig-házban nagy változás történt. Lebontottak egy válaszfalat, az ebédlőből és úriszobából egy szoba lett.
Itt vetítették estéről-estére Claude France filmjeit és a két öreg nedves szemei előtt sokszor homályosodott el a vászon.
Később már nyugodtan figyelték minden mozdulatát és eljött az idő, amikor boldogságtól remegve várták az estét. Néha reggelig berregett a vetítőgép.
Az Aranyhajó törzsasztalánál ezt is megtudták, valahogy a söröskancsó mindentudói.
—  Azt mondja a gépész, hogy most már nappal is, éjjel-nappal  vetítenek. Elkoptatják a filmkópiákat,  új meg  új  kópiákat vesznek. Az egész vagyonuk rá fog menni.
—  Biztosan engros árban vásárolják már szegény eszelősek. Furcsa dolog az élet filmje.
—   Igazad van, Mayer. Nagyon furcsa. Mindig mondtam, hogy filozófus vagy.
És a söröskancsók pereme a bajuszok és szakállak közé emelkedett.

35.

Az iskolahajó már egészen  korhadt  volt.  A vén  fregatt ott mohosodott el Hock van Holland kikötőjében. És minden tavaszkor felhangzottak a régi vezényszavak a szúette fedélzetén:
—  Északnyugati  irány,  hátsó   árbocon   lavírozni, előre!
—  Tatvitorla, teljes felület, előre!
—  Csolnakokat felszerelni! Kész!
Van der Huysen minden meggyőződés nélkül vezényelt. Az idők folyamán pocakot eresztett és már a tenger felől jövő tavaszi szél sem izgatta lomhaságában.
Egyszer színek jöttek szürke életébe. Egy szállítólevelet kézbesítettek neki a kaszárnyában és a szürke szemek felcsillantak.
—  Tizenkét púpos javai bivaly. A felső elevátoroknál átvehető.
Odasietett. És egy ládát is hozott számára a Batávia. Tizenkét vég kinai selyem volt benne és egy doboz.
—  Még a négy sor anami gyöngyöt is elküldte a bolond.
—  Könyveim átvizsgálásánál, — hangzott a mellékelt levél, — megállapítottam az ön követel rovatában tartozásomat.   Sietek azt kiegyenlíteni,  amidőn a késedelemért, mely rajtam kívül álló okokból történt, szíves elnézését kérem. Teljes tisztelettel: H. D. I. Gross.
Van der Huysen mindent felvitt a tisztikaszinóba, kivéve a bivalyokat. Évekig tárgyalták az esetet és a fény szigete ilyenkor mintha idenevetett volna a messzeségből.
De aztán megint úrrá lett a szürkeség a tölgyfaburkolatú teremben, a hosszúszárú, kisfejű pipák füstje és a köd győzött. Van der Huysen nem tudott belenyugodni a szürkeség győzelmébe. Sokat ivott és kivörösödött arccal, dülledt szemekkel a fény szigetéről makogott öregedő tiszttársainak.
Egyszerre elesett az iskolahajón, valami kötélgombolyagban megbotolva. Az altisztek és növendékek nevettek.
—  Mit nevettek, — dünnyögte feltápászkodva.   — Tizenkét javai bivaly, négy sor anami gyöngy, tizenkét emberhossznyi kinai selyem, ennyiért vettem. Ennyi csak járt nekem. Vagy nem?
A növendékek hangosan kacagtak.
Van der Huysent nem sokkal ezután nyugdíjazták.
Mint nyugdíjas nem járt többet a kaszinóba. Kis korcsmákban iddogált és a tengerészek már ismerték szavajárását.
—  Tizenkét bivaly, négy sor anami gyöngy, tizenkét emberhossznyi ...
—  Kinai selyem! — ordították a matrózok, a lebuj vendégei és nagyot kacagtak a jól ismert mondókán.

36.

A Moulin Rouge zenekara szinkópákat zihál. Mellettem egy páholyban két frakkos úr beszélget. — Hallottad, hogy a szegény De Chillynek végleg elborult az elméje?
—  Végleg? Nem. Ez nem biztos. Fifit is véletlenül ott szoktatják le a morfiumról a Léthe-szanatóriumban. Amikor meglátogattam, beszéltem De Chilly orvosával. Azt mondta, hogy az eset súlyos, de nem egészen reménytelen. Betege már nem dühöngő, a morfiumból kigyógyul. Csak Claude emléke az egyedüli kényszerképzet, amellyel nem tudnak végezni.
—  Igaz lenne, hogy annak idején bele voltak keverve a Mata Hari ügybe?
—  Lehet. De hallgasd csak, milyen slágert vágott ki Mistinguette rendelésére ez a spanyol.
—  Aki Raquel Mellért ...
—  Igen, Jósé Padilla.
A banjók, dobok, fa- és rézfúvósok verték, fújták az új charleston felfutott ritmusát.
—  Qa c'est Paris!
A hatvanéves Mistinguette táncolt.
—  Nézd csak, a reflektor mintha átvilágítaná a húsát. Mintha csontváz charlestonozna a halálba. És mégis, ma még ő az élet.
—Nem, Josefine. Húszesztendős, feketebőrű, húszesztendős. Ez az öreg itt egyszer táncközben esik szét, mint egy galvanizált múmia. Tosefine fekete. És húszesztendős. Győzni fog.
De ő csak táncolt.
A fején tolldíszes diadém. A gyémántokért száz kaffer bányászpária pusztult el Délafrikában, a tolldísz száz paradicsommadár halála volt.
A ruhája struccpehely. Százötvenezer frank. Gépfegyverek profitja, száz strucc halála.
A földredobott cape száz hermelin. És mit tudnak erről a táncról az alaszkai prémvadászok, amikor elfagyott tagokkal nyújtóznak bele az úszó jégtáblába?
A nyakán sok ezer gyöngyből válogatott gyöngysor. Száz darab. Száz singhaléz búvár tüdővérzése, tüdő-tágulásos halála.
Bányászok, prémvadászok, búvárok. Paradicsommadarak, struccok, hermelinek így mennek érte a halálba.
Az egész Moulin Rougeban én tudom csak, hogy ez haláltánc.
A jazz vésztjóslóan dübörgi a most születő ismeretlen ritmusokat, a kürtök sírnak és vihognak, a saxophon eszelősen üvölt, a dobok döngésében exotikus víziók vágtatnak új ígéretként és a charlestont mintha már nem is ő vibrálná hatvan évének deliriumában, hanem megbokrosodott apokaliptikus mének vágtatnának, ágaskodnának, toporzékolnának, száguldanának ismeretlen utakon, a szinkópák kiszámíthatatlan lüktetésének extázisában.
— Annak a spanyolnak az új slágere. Neki írta. Qa c'est Paris!

(VÉGE)


/Ez a könyv az ERDÉLYI SZÉPMIVES CÉH huszonnyolcadik kiadványa; III. sorozatának 8—9-ik számú könyve. Fametszetekkel illusztrálta SZOLNAY SÁNDOR. Nyomtatta a MINERVA R.-T. nyomdája Garamond-antiqua betűkkel. A szedést KRIZSÓ KÁLMÁN, a nyomást VIRÁG GYULA, a könyvkötést ROHONYI ANTAL vezették./



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése