Hová tűnt a katonatiszt?... (14)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Móricz Zsigmond  (haditudósító) levele a frontról

[1914.] nov. 29. vasárnap. Nagy haja szét volt dúlva az éjszakai alvás után. Reggel nem rohant ki, mint szokott, az újságért, tudta úgyis, hogy még nem jött meg, bár kilenc óra. Felrántotta a papucs helyett használt régi cipőjét, amelynek az oldalán olyan lyuk volt, hogy a világos sárgás harisnya kilátszott rajta. Csak kabátot vett, a vastag, vörhenyes régi téli ruha kabátját a hálóing fölé, amely szintén egy használatból kivont, feslett elejű rendes ing volt.

Az ebédlőt már némi csodálkozására rendben találta; a Pesti Hírlap ott volt az asztalon.

„Új csata Lovicznál." A németek újra csatába kezdtek. Hát mégiscsak vesztettünk ott, úgy látszik. „Hindenburg főmarsall", hm, tegnap még csak tábornagyot írtak. A klozetba is magával vitte a lapot, s egy érdekes cikket talált benne a házbérfizetésről. Gondolkozott egy keveset azon, hogy ezeket az ilyen statisztikai eredményeket mért nem lehet irodalmilag felhasználni. Úgy látszik, azok, akik a tömeget a tömeg számára leírják, egyszerűen efféléket ollóznak bele a regényükbe. Holmi hajlamot érzett rá, hogy ezt a cikket félreteszi, de mennyi cikkről gondolta már ugyanezt. Azt is tervezte valamikor, hogy a háború egész újsággalériáját összegyűjti.

– Ez érdekelni fogja őt is – mondta, felállott s a konyhába ment.

A feleségét nem találta ott, de egy szelet pompás húsos szalonnát látott az asztalon, erre rögtön gusztusa támadt, kivette a kenyértartó pléhdobozból a kést, kenyeret, s szelt. A szalonna vége csaknem fekete volt, gyerekkorából visszapattant az emlékébe egy disznóölés Tügyön, ahogy a hóban szaladt a hosszú lábú szerb disznó s ütötték, mert nem hagyta magát szépen leölni, akkor tanulta meg, hogy az ütés helye a szalonnán kék és barna lesz.

– De rendetlen maga, nem bírja megvárni a reggelit – szólt a felesége türelmetlenül.

– Nem akarok reggelizni, csak épp harapok.

– Milyen az a szalonna?

– Szegény disznót megütötték – mondta gyöngéden.

– Ütéses szalonna – szólt bele az anyósa, aki teljes erejéből sürgött-forgott a konyhában, s éppen úgy félt a fiatalasszony kritikájától, mint ő, s mint mindenki.

– Hát, ha ennivaló szalonna, mért van itt? Akkor nem kell elhasználni.

– Hogy fekete, nem tudtam, hogy Zsiga megeszi.

Ő csak ette, s még egy darabot szelt le belőle, de most már vérszemet kapva, hogy úgy is lehet, levágta a feketés részt, félretette, s a sima fehér darabból nyesett egy szeletkét. Nem sokat, mert nyomást érzett a gyomrában, már egy hete rossz a gyomra, s most nincs kedve, mint azelőtt, mindjárt kikoplalni, a felesége után járt a szeme, mint hű kutyáé, aki csak úgy ösztönszerűen akarja eltalálni annak a jó vagy rossz kedvét.

– Hát ez a csupor miért van itt, már nem emlékszel, hogy tálcára szoktuk tenni.

Ilka felnézett, az ajtóban guggolt, mint egy cigány gyerek és cipőt subickolt, morcos képpel nézett éles barna szemével oda, mi az már megint.

– Én tettem ide – szólt az öregasszony, s volt egy kis idegesség a szavában, de nem mert visszautasító lenni.

– Nahát, nem szoktuk így telerakni az asztalt.

– De akkor meg – s a tálcát nézte, amit a lánya elővett – igazán tele lesz minden... Mozdulni sem lehet.

A fiatalasszony csak nem akart szót szaporítani, hogy dehogynem lehet, tálcára rakta a kávéscsészéket...

Bement a szobába, amely a konyhával összenyílt. A kis Virág az ágyát vetette meg. Egyszerre látta az öt éves csöppség csodáját, a három párnát alólra, rá a dunnát.

Elámulva nézte, hogy birkózik a nagy feladattal, nem segített neki, látni akarta, mire jut ez a hangya. Még a másik dunnát is rá, elöl behajtja, feltűri, mint az anyuka.

– Nahát, ez nagyszerű – nézd, hogy veti az ágyat.

– Nagyon örülök neki, hogy a tiszta ruhájukat bepelyhezik... Hagyd abba, hagyd abba, fiam.

– De nézd, egész szabályosan csinálja.

– Tudom, ismerem. Te még nem tudod reggel megvetni, fiam, este már megtudod. Hogy néz ki az ágy, látod. Majd megcsinálom, eredj odébb.

Az ágyvetése az mindig nagyszerű volt, sokszor megbámulta, hogy tud ezekből a különböző holmikból egy szabályos építményt kihozni.

– Majd ha ilyen nagy leszel, fiam, te is meg tudod vetni. S a feje fölött elég magasra tartotta a tenyerét.

– Hogyne – szólt békésen az anyuka.

– Igaz, ez érdekes. Egy cikk van itt a házbérfizetésekről, olvastad?

– Azt nem.

– Hát mit?

– A kárpáti harcokat.

Leült a díván sarkába és olvasni kezdte a cikket. Mikor azt olvasta, hogy 1300-2000 koronás lakók a cikk szerint kényszerűség nélkül alkusznak a lakbérről, ahhoz a szóhoz, hogy hadba vonultak, odaszúrta, hogy sőt „a be nem vonultak" is. Ezt a saját esetének tartotta, s most megsértette vele a feleségét álarc alatt, mert ő kényszerítette rá, hogy a házmesterrel és a háziúrral alkudjon; bármilyen simán és sikerrel járt is ez az alku, mégis kényelmetlen volt neki s most intézte el. Már szégyellte is magát ezért a csúf bosszúállásért, s egész lehangolódva és szórakozottan olvasott tovább, szerette volna, ha feltárhatná a felesége előtt a komiszságát, de tudta, hogy az nem lesz célszerű, mert még tovább nő a tűz, míg így elaludt, mint a gyújtogató gyufája, ha kialszik, s ő maga örül neki, hogy nem lett baj.

Az ajtó nyílt mellette, s a lány jött, a kezében lógatva a frissen jött Világot.

Odanézett, feldühödve azon, hogy a lány annyira közönyösen hozza a lapot, és nem siet átadni neki. Terka már mosolyogna s hozná, mert az mindig megnézte, hogy nincs-e ott a neve a lapon... Kikapta a kezéből.

A vezércikk. Jászi Oszkár.

– Nem engedte kiadni a cenzúra! – gondolta ijedten, sőt szinte büszkeséggel. Ideges kézzel beleforgatott a lapba azzal a rettegéssel, hogy odabent leli meg valahol. Kis vérömlés az agyban. Ott látja bent a 6. lapon. Zsoltár.

Remegni kezdett s mélyen leszállott a vér a testében.

Le volt verve, elcsüggedve.

Nem sikerült.

Ez egy tragikus bukás.

Elmaradt a feltűnés, a világ előtt való szembetűnés, a szenzáció. Lett egy tárca. Bent... (Móricz Zsigmond: Sérelem. Forrás [folyóirat], 36. évfolyam, 2004. 7-8. szám)

Erdővel borított lejtőről már láthatni a belga várost, Longwyt. Hatalmas acélgyára összevisszaságban terjeszkedik a völgyben. A fákon túl a magaslaton a vár. Az alsóvárosban a háború mindent elsöprő zivatarának alig van érzékeny nyoma. A felső azonban, amelyet várfalak és árkok vesznek körül s amely a korábbi háborúkban bevehetetlen volt: csupa romhalmaz. Mintha az erődben s városban nem volna hely, ahol elrejtőzni lehetne. A régi francia kapun német lobogó. A francia lobogó pedig, amely nemrég büszkén lengett a kapu felett, sárosan hever a földön. A keskeny utcák, régi és kedves, francia barokkstílű házakkal, hatalmas halomban, mint komor és szótlan tetemek sorakoznak egymás mellett. A városháza: nincs. A templom fundamentuma, a szétlőtt falak közül, csupaszon bámul az ég felé. Odébb a Place d'Armes összetört katonai szekerekkel, ágyúkkal. Három ép ágyút német katonák őriznek. Mozdulatlanok, mint a szobrok. A romok közül cégtáblák pislognak elő. Egyik órás üzletről, másik pékboltról került oda. Hivatalnok házacskák, polgári lakások, kaszárnyák, bírósági épületek, műhelyek, vendéglők, fogház, zárda: mind a megsemmisülésé, a legnagyobb káoszban. Egyik háznak, óriási lyuk gyanánt tátongó második emeletéről ágy lóg alá, lábaival égnek meredve. Odébb egy teljesen összezúzott ház első emeletén, a falhoz szorítva, épségben áll egy XVI. Lajos korabeli szekrény. Mintha néha a gránátoknak is volnának gyöngéd érzelmeik... A falakon, az utcákon, a tereken minden helyet elfoglalt a halál. Valami azonban mégis megmaradt a szörnyűséges nagy pusztulásban. A Port de France előtt, összedőlt öreg házak közt egy sértetlen tábla, francia felírással: – „Szigorú büntetés terhe mellett tilos a várba belépni.” (Longwy. In: Csataképek a nagy háborúból. Szerkesztette és előszóval ellátta Nagy Endre. Budapest, Singer és Wolfner, 1915)

Düh és nyugtalanság fogta el. Többet nem ír ebbe a lapba.

Egyéb bosszúja nincs.

Az egész zsoltár elvesztette ünnepélyes formáját; lett belőle egy kuriózum. Irodalmiság. Vicc.

Felállott, körülment a szobában, mintha semmi sem volna.

– Nézd, milyen válú van itt apuka – mondta a kislánya, aki a megvetett s még le nem takart ágyban gyönyörködött.

– Igen.

A felesége semmit sem sejtve bontotta ki a fehér horgolt ágytakarót, hogy fölterítse a kiságyra; a konyhába szólt ki valamit.

– De rosszul fésülték ma ezt a gyereket.

A kislány szőke haja kócos volt a homloka fölött. Az este fürdés után befonta anyuka, de nem sikerült a göndörítés.

– Nem baj az. De itt hátul jó, mi?

Elvonta idegesen a száját.

– Ott se valami jó, de itt meg egészen rossz.

– Nem baj az.

Gyalázat. Hát Jászi Oszkár egy napra nem engedte át a helyét. Erdély autonómiájáról épp olyan szépen lehetett volna kedden is írni. Jászi, Ignotus, rovatok; beszorítva félre, hátra. Mit képzelnek ezek róla. Hát már odáig jutott, hogy pénzért, pénzecskéért az ilyen dolgot, a költeményt is eladja?

Félve gondolta el, hogy biztosan gyönge a zsoltár... De akkor különösen szüksége volt arra, hogy a hely emelje. Ha a belső, mindenkit megkapó ereje olyan lesz, hogy így is észreveszik, akkor meg...

Gondolkodni sem tudott, lépkedett és ideges volt.

Később.

– Nem vetted észre, milyen ideges vagyok?

– Nem – s nevetett rajta egy kicsit, mert tudja, hogy sohasem ideges. Ez valahogy el van intézve. Itt csak ő lehet ideges.

– Mérges vagyok – szól csúfolva magát –, dühös.

– Mért? Nem közölték a cikkét?

– Közölték, de bent.

– No és?

– Hát ez a legnagyobb sértés... Jászi volt elöl!

– Biztosan jobb, mint a magáé.

– Hát igen, ez a legsértőbb vigasztalás.

– No, nagy baj, magának mindig van valami baja. Vagy kisebb a betű, vagy beljebb van egy sor, vagy nem kedden, hanem szerdán – vállat von s nevet.

2.10 d.u. Még jobb így (klozeten ülve gondolja), eltűnik a tömegben... – s ez jó érzést kelt, megnyugtatót, hogy nincs botrány.

– Azt mondja Ida reggel: olyan szép cikket írt Zsiga a Világban ma.

– Ez az egy közönségem megvan.

A szőlőt leteszi ide a papírra.

– Pá.

– Nem magának tettem le, magamnak.

ad Sérelem

Kedden reggel már kíváncsi, mi volt az oka, hogy nem vezércikként közölték. (Móricz Zsigmond: Sérelem. Forrás [folyóirat], 36. évfolyam, 2004. 7-8. szám)

Hová tűnt a katonatiszt?... (13)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Fedezékben (Brit tisztek, Reuters)

...Egy újságíró elbeszélte, hogv József főherceg naplót vezet a harctéren. Nem is egyet, de kettőt. Az egyikbe katona-tapasztalatait irja, a másikba pedig azokat a gondolatait, amelyeket családjának szánt. Minden nap előveszi a két könyvet, az egyikbe beleönti az eszét, a másikba a szivét. Főherceg, altábornagy cselekszik igy. aki tízezreket állit tüzvonalba és akinek egyetlen kézmozdulata nyomán az ellenség rajai pusztulnak el. A felelősség több mázsás sulya ül vállán, agyának minden kereke a hadi térkép rajzain fordul, lelkét reggeltől estig az a gondolat zakatoltatja, hogy győznie kell, mert nem csupán élő népek sorsa függ ettől a győzelemtől, de az eljövendő századok is ebből a győzelemből fognak életelixirt szürcsölni. S ez az ember rongyos, piszkos orosz falvakban, füstölgő petróleum-lámpás vörös fénye mellett leül egy könyv elé, amelynek fedelén a naplóm hat betüje ragyog és ir, ir, ir beléje annyit, amennyit esze és lelkiismerete diktál...

Ez meglepő, talán keveset meg is döbbentő.

Hiszen mi már beleszülettünk abba a hitbe, hogy az epistola és a memoire meghalt. Ha élvezni akarjuk csudálatos bájosságát, földerítő hamvasságát és mindazt a szóban alig kifejezhető valamit, amely abból az intimitásból árad ki, amikor az ember egyedül van egy szobában egy lap fehér papirossal: akkor a könyves polcon kell kereskednünk, mert csak száz esztendővel ezelőtt írtak levelet és naplót. A közlekedés kora megölte mind a kettőt. A levél korcs formájában megmaradt ugyan, hanem a napló végképpen elsorvadott. Csak tizenöt éves unokahugok simogatják szeretettel fedelét és ők akarják benne megörökíteni élettapasztalataikat. S most, ime, akad izig vérig katona, kinek szintén életszükséglete az a szentimentálisnak hitt banalitás s aki igy szól az üres laphoz:

– Gyere, most gyónni fogok neked...

Meglepő ez, de megdöbbentő is, mert mindig megdöbbentő, ha egy hitünk összeomlik.

Nem József főherceg az egyetlen, aki most naplót ír. A háború drámájának sok tizezer szereplője szorongat rosszul hegyezett ceruzát ujjai között és irja: ezt éreztem, ezt láttam, ez a vágyam, ez a gondolatom ... A levél és napló föltámadtak hamvaikból és olyan viruló életet élnek, amilyent soha.

Természetes is ez az általános iskolakötelezettség korában. XIV. Lajos hadseregében talán öt ember tudott írni száz közül és csak ezer között akadt egy, aki érzéseit összefüggően képes volt leírni. Ma száz közül nyolcvan ösmeri a betüt és legalább husz meg van róla győződve, hogy amit ő ír, az másokat is érdekelhet. És érdekli is. Mert minden emberi érzés és gondolat érdekel bennünket, amelyet a világháború támasztott. (...)

Azokban a háborús naplókban, amelyeket most írnak, marékszámra kerülhetnek elő olyan megjegyzések, amelyek világító fáklyaként fognak szerepelni az eligazodni akaró történetíró előtti E kor írójának munkája, természetesen, nem lesz olyan könnyű, mint azon kor írójáé volt, akit egyedül Anonymus följegyzései inspiráltak. De amennyivel nehezebb lesz a munkája, annyival igazabb, hűségesebb és becsületesebb is lesz.

A nagy mérlegelésnél okosnak és szavahihetőnek talált napló éles véső lesz, amelyiket a hivatalos történetirók benyomásait igazítják helyre. Ezer és ezer ilyen véső készül most, szinte hallani véljük a sercegést, a mozgolódást, a lábsurolást és nyelvcsettintést, amelyet készítése előidéz... (Pesti Napló, 1915. február 11.)

1914. november hó 22-én a szegedi 46. ezredbeli Weiss zászlós járőrével egy éjjeli vállalkozás alkalmával az Uzsoknál eltévedt és valahol Fenyves völgynél orosz fogságba esett. Az oroszok a járőrt más foglyokhoz Takcsányba vitték. Szeles Ferenc szakaszvezető, kit ez az elfogatás keservesen bántott, azon törte fejét, hogy egy szökési tervet eszeljen ki. Nem volt ez olyan egyszerű, mert erős őrizet alatt a majorban el voltak zárva. Tervébe 13 embert avatott be. Ezek mindent megfigyeltek és megfontoltak. Hol állanak rendesen őrszemek, hol tartják az oroszok fegyvereiket, hol található lőszer. A pajtában, hol többnyire be voltak zárva, egy helyiséget födöztek föl, melyben mindenféle szerszám volt elraktározva, ezen rekeszt azonban az oroszok mindig gondosan elzárták s a kulcsot magukkal vitték.

A derék összeesküvők észrevették, hogy a többi foglyokkal szemben olyan óvatosságra van szükségük, mintha oroszok volnának azok. A népfölkelők között sok cseh és szerb volt, akik a magyarokat mindig lesték és az oroszokat figyelmeztették, hogy a magyarok terveznek valamit. Ezóta megduplázott szigorral őriztettek a magyar foglyok. Az árulók azt ajánlották a muszkáknak, hogy ne adjanak nekik enni: «Hadd dögöljenek éhen a kutyák!» Egyik arculköpi Szeles Ferenc szakaszvezetőt és azt mondja: «Most fütyülök rád! Ez itt megszűnt Magyarország lenni».

A magyarok Weiss zászlós parancsára szomorúan tették volt le fegyvereiket, midőn kardját átadta az oroszoknak. Most szerették volna az árulókat azonnal lebunkózni, de az okosság elővigyázatra inti őket és amennyire rosszul esett nekik, mégis meghunyászkodva, szótlanul tűrték még azt is, hogy kirabolták őket. Éheztek és türelemmel vártak az előnyös pillanatra, melyben a most már végleg megállapított szökési tervet végrehajthatják.

Éjjel, mikor a többiek aludtak, apránként a legnagyobb óvatossággal meglazították a szerszámrekeszbe nyíló ajtót. Midőn már csak egy erős lökés kellett az ajtó kiemeléséhez, az összes magyarok s a románok jóravaló része be lett avatva a nagy titokba. Ki-ki megkapta a maga szerepét. Először is a szerszámok birtokába kell jutni. Egy részük az orosz fegyvereket veszi magához, melyek egy kikémlelt helyen nem messze vannak. A készültséget azonnal foglyul kell ejteni vagy leütni, azután a kastélyon rajtaütni, az ott lévő fogoly tiszteket kiszabadítani és így a mindjobban közeledő csatába sietni.

A pillanat itt van, az alkalom kitűnő. Erős gyalogsági tüzet hallani a távolból. A muszkák nyugtalanok, kevésbbé szigorúan vigyáznak, hiszen harcvonaluk mindjobban hátraszorulva közeledik.

Egy roppanás és a szerszámtár nyitva van; az őrszemek bezúzott koponyával rogynak össze. A készültséget leteperik s lefegyverzik. Odébb 38 orosz kész fegyverrel előrerohanva rövid harc után elejti fegyvereit s megadja magát. Két, immár felfegyverkezett magyar fiú marad vissza a foglyok őrizetére. A hős Szeles szakaszvezető futólépésben a kastélyhoz vezeti «századát». Berontva néhány védekező muszkát agyonlőnek s ime egy egész ellenséges század fölemelt kezekkel megadja magát és a magyar hősök picinke csoportja 238 orosz fogollyal az erdőbe menetel, ahol a heves küzdelem az ellenség meghátrálásával épen elnémult.

Szeles Ferenc szakaszvezető foglyait áthozza hozzánk és átadva őket jelentkezik. Hogy mi lett az árulókból, azt csak az én jó bakáim tudják. (Dr. József királyi herceg naplóbejegyzéseiből. In: Magyar Katonai Közlöny, XII. évfolyam. 1924. Junius–Julius. 3-4. és 5-8 füzet)

Folytatjuk

Hová tűnt a katonatiszt?... (12)

..avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

A lövészárok patkányai (archív fotó)

Szeptember hó 28-án indulási parancs jött, és elvittek Máramaros megyébe a jablankai hágón betörő és a Visó völgyén leáramló orosz hadosztály feltartóztatására. Ott Máramaros megyébe Nagy Lackó gyertyánligeten foglaltunk állást, a 21-es, 22-es, 23-as, 24-es népfelkelők serege, a 17-es és 18-as osztrák landvertek. Október l-jén fel is vettük a tüzet, de úgy szétvertek az oroszok, hogy 3-án már csak a szétszórt menekülőket kellett összeszedje az orosz. Megjegyzem, nekünk csak egylövetű, régi mintájú fegyverünk volt. Így én sok mással együtt a Tisza mellett kerültem orosz fogságba, október 3-án. Behoztak minket a máramarosszigeti katonai kaszárnyába, és ott voltunk mindaddig, amíg a szétszórt és életben maradt népfelkelőket összeszedték, és azután 3-4 nap múlva indították Rahóig. Itt is megháltunk, innen tovább Kőrösmezőig, és így tovább, míg a Magyar földről le kellett lépnünk. Mielőtt a Magyar földet elhagytuk volna, a nyakamba akasztott pénzes zacskómat megtöltöttem Magyar földdel, eképpen gondolkodva: „Ha majd koporsóm eltakar, síromban is leszek Magyar, Magyar, Magyar, Magyar, síromban is Magyar.” Lengyelországban is mind gyalog mentünk, mert az osztrák–magyar csapatok visszavonulásakor megrongált vasutak, felrobbantott hidak még mindig csinálatlanok voltak. Megjegyzésbe teszem, hogy nagyon benn, messze Lengyelföldön mind kozákság kíséret alatt mentünk, mégpedig cserkesz kozákok kísértek. Mikor már jól benn jártunk Lengyel földön, akkor az orosz gyalogság vett át. De sokkal jobban volt dolgunk, amíg a kozákság kísért, mert minden este ahol megálltunk, marhát rekviráltak és levágtuk, jól ettünk, legalább napjába egyszer. De a gyalogos orosz katona ezt nem tette, hanem ő is éhezett velünk együtt. így jutottunk Kievbe a gyűjtőtáborba, onnan aztán rendezték el a foglyokat, csapatonként, Szibériába vagy Tárkenbe a déli részre, vagy erre-arra, de bevive kezdett be a legbelső szélekre, és úgy mind küjebb-küjebb. Én is beleestem a Szibériába hurcolandók közé. Így mentünk az Ural hegységen át be Szibériába, a Bajkál-tó mellett körbe, majd Madzsurián át be egészen Vladivostokba... (Berekméri István Andrásé: Minden poklokon keresztül. Sajtó alá rendezte és a kísérő tanulmányt írta Vajda András. Emberek és kontextusok sorozat. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2008)

A fronton a családodra gondolsz és az otthonod képe feldereng előtted nagyon-nagyon magasan s a távoli homályban látod, akár egy felengedett sárkányt s a fonál, melyen a sárkányt tartod, a szívedhez kötve húzódik, s te húzod rajta magad után... (Effendi Kapijev: Frontjegyzetek. Nagyvilág, 1960 / 4)

Ha Vásárhelyen egy kis időm volt, a kultúrpalota hangversenytermének a karzatát kerestem fel. Gyakran orgonáztak, s ez volt az első komoly, egészen közeli zenei élményem.

Este séta a piacon. Egyik alkalommal egy sikátorból egy ripityókás öregasszony szól felénk: - Szép úrfiak, szép önkéntes urak, finom snapperos p..., gyűjjenek. - Elnéztünk, mint érdekességbe, a Paradicsomba; az már nagyon előkelő volt, s nem akármilyen kurvákkal tele. Ezek dámák voltak, csak úgy raktak zsebre fölényes, zsargonszerű beszédükkel és viselkedésükkel. Hol vagy, Bolyai, Bodor, nagy ezermester, hol vagytok, Vásárhely szellemi nevezetességei?!

Brassóba vezényeltek vissza, s amikor megszereztük a diplomát, zászlósi rangra léptünk elő.Hamarosan menetszázadba osztottak, s máris útban voltunk Csapon, Máramarosszigeten át Galíciába.

Éjjel érkeztünk meg, s a vonatról leszállva sokat gyalogoltunk a front felé. Mind közelebb hallatszott az ágyú, később a puskalövés is. Rakétapisztolyok és reflektorok világítottak bele az éjbe. Távoli tűz: falu vagy város égése. Ahogy a fronthoz közeledtünk, egyre jobban veszítettem el a bátorságomat és egyensúlyomat. Erdő széle lehetett, ahová letelepítettek. A fáradtságtól összecsuklottunk, ki ahogy tudott, úgy terült el. Itt is, ott is egy-egy eltévedt golyónak a hangját lehetett hallani. Lassan eleredt az eső, s vert. No, még csak ez hiányzott. Senki nem szólt egy szót sem. A sátorlapot előszedtük, s csak úgy magunkra húztuk. Hajnal felé bevittek a frontba, a lövészárokba, ami még nem volt egészen kialakulva, akkor ásták nagy csendben. Rajvonalban jöttünk le egy fás domb oldalán. Alig láttunk. Valaki felkiált. Az első sebesültünk. Elhaló hangon kiáltják: „Szanitéc." Összeesik. Gyomorlövés. Mi megyünk tovább. Eligazítás. Kiadják a parancsot: ilyen irányban jobbra felvenni a kapcsolatot. Melyik századdal? Előttem félig beásva a földbe egy bajuszos honvéd. Kérdezem tőle, hol vagyunk.

- Hát a fronton.

- Igen.

Volt egy szakaszom, annak én voltam a parancsnoka. Parancs: ássuk be magunkat mi is. Reggelre nyakig voltam a lyukban, amit magam ástam. Néha rosszul dobtam a földet magam mögé, s az a katonakollégám nyakába zúdult.

- Emre, ne hányd a nyakamba a földet! - hallatszott földöntúli hangja.

A végén annyira kimerülten kuporogtam, hogy azt sem bántam volna, ha a muszkák akár gödröstől is elvisznek. Lekuporodva aludtam el. Amikor felébredtem, már jó világos volt. Előttem ritkás erdő, lefelé haladó eséssel, lent, a völgy aljában házak, gyümölcsösök. Egy városnak lehetett a széle. Másnap tudtam meg: ez Drohobic. Vagy két hónapig egy állásban éltünk. A gödrök lassan összeértek, helyenként két méter mélységgel. Mindennap ástuk, javítottuk, hogy széppé és élvezhetővé s főleg használhatóvá tegyük, mivel ha esett az eső, úsztunk a lében. Ezt is megszoktuk, mint mindent, ha muszáj, ez pedig nagy úr. A szakaszt gyakran meg kellett vizsgálni a szeresnek: csak addig volt rossz, amíg beleléptünk, akkor már ment a suvadós, sáros, iszapos habarcs gyúrása...

Egyszer egérrágásra leszek figyelmes. Nemsokára jelentkezett is a cvibakomon. Nem zavartam, hadd éljen. Lassan megszoktuk egymást, főleg ő engem, s úgy megszelídült, hogy egy szép napon a kezemből evett. Kimenni nem nagyon tudott a vizesárok miatt, ennivalója nálam volt, talán azért is jött hozzám és maradt ott. Az egeret minden útra magammal vittem, s így közismert személyiség lett. „Hol az egér?" - hívtam a zsebemből, s ő bevágta a kéznél levő ennivalót két lábra állva, első lábával forgatva .Óriási szórakozásom volt ez az állat. A veszélyt megszoktam. Az állófront hosszú ideig nyugalmat teremtett. Tintaceruzával írva, rajzolva küldözgettem a nyírfaháncsból készített lapokat. Az oroszok este énekkari hangversenyt rendeztek nekünk, amit János kellő tisztelettel megköszönt.

Az egér lakása egy cérnára akasztott tölténytáska volt. Egy éjjel meglógott: a cérnán felmászott a fedezék mennyezetére, s elment örökre. Tű vé tettünk mindent, de többé nem láttuk. Csak nem érezte meg a veszélyt? Éjjel ugyanis parancs jött, hogy reggel az előttünk lévő orosz állások ellen mindenfajta ágyúval, pergőtűzzel támadunk. Akkor nagy dolog volt az. Vagy százötven ágyú egy órán át ontotta a lövedéket az előttünk levő orosz állások ellen. Amikor megszűnt az ágyútűz, támadásra mentünk, de akkor már az oroszok visszavonultak. Lassan megindultunk rajvonalban előre a kinyitott drótakadályokon keresztül. Pokoli látvány. Először imitt-amott hullák, hovatovább mind sűrűbben feküdtek a hullák,ahogyan a házak felé közeledtünk. (Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2012.)

Folytatjuk

Hová tűnt a katonatiszt?... (11)

..avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Hadiebéd (archív fotó)

1915 utolsó hónapjában az orosz front megmerevült. A nagy német – osztrák – magyar előnyomulás megállott. Mocskos lövészárkokban százezrek szedték a tetűt a ruhájukból, és éjszakánkint fényszórók sárga sugara suhant el a szomorú táj felett. Baranovicsi orosz – lengyel várostól nem tudom hány kilométerre és milyen irányban fekszik Gorodistye falu és Skrobova falu. Csak azt tudom, hogy a két falu között kanyargott szeszélyesen, görbe vonalban a lövészárok, mint valami nyugtalan kígyó. Skrobovát a gránátok leborotválták, csupán egy templomtorony-csonkot hagytak meg. Gorodistyében lengyelek és zsidók laktak, akik minden eladhatót feladtak a katonáknak.

Fehér hó borította a síkságot, és a hólepelből karcsú, zöld fenyők nyúltak a magasba, mint óriási lándzsahegyek. Harc nem volt, nappal lustálkodtunk, éjszaka inkább időtöltésből mint harci vágyból lövöldöztünk az orosz állások felé. Egy priccsen aludtam Vizi Miklós alsórákosi kőtörővel, Muntean Ioan juhpásztorral és Müller Heinrich prázsmári parasztfiúval. Unalmas nappalokon és még unalmasabb éjszakákon sokat beszélgettünk és kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz. Szereztem Gorodistyében egy liter gyalázatos pálinkát, és miközben ezt kortyolgattuk, érdeklődtem, mi a véleményük, mikor lesz vége a háborúnak.

Elsőnek Muntean, a pásztor szólt hozzá a kérdéshez.

– Azt csak az urak tudják, akik idehoztak minket. Szerettem ezt a piros arcú, mindig mosolygó fiút. Volt benne valami derűs báj és melegség. Egyszerű volt, nyílt szívű, magával hozta erdők, mezők, hegyek, patakok tisztaságát. És elhozta magával furulyáját is, amelyből bús nótákat tudott elővarázsolni. Olyan vidékről való, ahol magyarok és románok évszázadok óta együtt élnek, és elég jól beszélt magyarul.

Müller, a szász már határozottabban alakította véleményét a háború befejezéséről:

– Majd ha legyőztük az ellenséget.

Utálattal néztem erre a nyeszlett, fakó hajú, sovány parasztfiúra, akit megmérgezett a háborús propaganda.

Vizi Miklós lassú beszédű, meggondolt, higgadt ember. Lomha járású, kissé karikalábú, zömök és erős. Arca cserzett, látszik, hogy sokat van szabadban, szája széles, mögötte erős lapátfogak, szürke szeme néha hamisan megvillan. Mielőtt válaszolna, előbb iszik, mélyet: szippant a cigarettából, csak azután szól:

– Én már azt se bánnám, ha holnap vége lenne... A súly rontsa meg azt is, aki kitalálta.

– Szeretnétek otthon lenni? – szövöm tovább a defetizmus fonalát.

Nincs véleménykülönbség. A kőtörő szívesen ülne az: országúton, ahol kis kalapáccsal töri a követ, a juhász a bárányokra gondol, a paraszt a sonkákról álmodik, amelyek a kamrában lógnak dróton, és összefut a nyál a szájában.

Vizi Miklós felém fordul:

– Te tanult ember vagy, ugye.

Ráhagyom, hogy tanult vagyok, bár a második gimnáziummal befejeztem iskolai tanulmányaimat.

– Akkor mondd meg, mi a nagy nyavalya bajom van nekem a muszkával, s neki velem? Nem láttuk egymást sohasem. – Humanizmus, pacifizmus, a sapka alatt megmozdul valami a fejben.

– Tudod, komám, Miklós, úgy van az, hogy én nem haragszom az ellenségre, biztosan az sem haragszik rám, nagy bolondság, hogy egymásra sütjük a puskát. Ha az emberek azt mondták volna, amikor behívták őket katonának, hogy nem mennek, most mindenki otthon ülne a fenekén,

– Ha egyszer parancs jött a császártól, muszáj menni – mondja Müller szilárdan. – Ferenc József meg Vilmos azt akarják, hogy győzzük le az oroszokat.

Milyen ostoba ez a prázsmári ványadt kölyök. Szeretném kiverni vékony koponyájából az oda ülepedett sok marhaságot.

És még ilyeneket mond:

– Hiába mondom, hogy nem megyek katonának, jön a csendőr és elvisz. Engedelmeskedni kell a parancsnak.

– Két szál csendőr csak nem viszi el az egész falut, mert nálunk, Alsórákoson csa két kakastollas van – szól hozzá Vizi Miklós a kérdéshez. – Úgy kéne csinálni, hogy minden falu s minden város egyszerre kiáltsa oda az uraknak, hogy menjenek ők a háborúba, ha olyan erőst akarják a háborút.

– Az emberek buták, előbb meg kell okosítani őket – vélekedik Muntean Ioan.

– Igazad van, Janye – és megveregetem a vállát. – Most pedig elég a beszédből, vedd elő Janye a furulyádat és játsszál nekünk.

Előkerült a kenyértarisznyából a hosszúkás fahenger, azután megszólalt. Behunytam a szemem és zöld fűszőnyeget láttam, amelyen fehér bárányok legelnek békésen, körülöttük nagy kutyák állnak őrhelyükön, hogy farkas, medve, ragadozó madár ne zavarja meg a békességet. A furulyaszóval együtt dalolt a mező, a hegy, az: erdő, a gyorsan surranó patak, daloltak a vidám gyíkok és cikázó fecskék, míg a darazsak zümmögésükkel kísérték az édes muzsikát.

Nem tudom, milyen gondolattársítás hozta agyamba Anatole France Pártütő angyalok című regényét, amit bevonulásom előtt olvastam. Abban van egy furulyázó öregember, Nectaire a neve, és olyan öreg, mint maga az ember. Talán Janye, a kis csobán ennek a Nectaire-nek valamilyen késői unokája, aki eljött a földnek ebbe a szomorú zugába, hogy a népi művészet szépséges hangján örömöt hirdessen és békét ültessen a szívekbe.

Hirtelen két robbanás rázta meg a földet. Valahol, nem messze tőlünk gránát csapott be. A mi tüzérségünk válaszolt, percekig tartott a szörnyű lövöldözés, azután, mindkét oldalon elhallgattak. A varázs megtört.

– Ez a pokoli zene túlbömböli a te furulyaszódat, Janye – szóltam a pásztorhoz, aki visszadugta szerszámját a tarisznyájába.

Így szórakoztunk hosszú délelőttökön és délutánokon a lövészárokban. A háborúról és békéről folyó elméleti vitát néha ivás fűszerezte, sűrűbben tetvészkedés, és. olyan szaktudással öltük a szörnyetegeket, amit csak hosszas gyakorlat adhat. Közben hófúvás lepte be az árikot, 'majd olvadt, utána fagyott, és ilyenkor fekete, fagyos lábakkal népesültek be a front mögötti kórházak.

Februárban katonai pályafutásom nagy fordulathoz ért: kineveztek őrvezetővé. Nem címzetes, hanem valóságos Gefreiter lettem. Csillagot varrtam a parolimra. Igaz, hogy ez a legalacsonyabb altiszti rang, ami után a közlegény következik, de ,,úr” megszólítással jár. Fogalmam nincsen róla, mivel érdemeltem meg az előléptetést, bele kell nyugodnom, nem bírálhatom a hadvezetőséget.

Amikor csillaggal a galléromon először találkoztam Vizi Miklóssal, már nem nevezett Sándornak, hanem megadta a módját:

– Frájter úr, kérem...

– Megbolondultál, Miklós – rivalltam rá. – Most már más vagyok, mint aki eddig voltam? Meg ne halljam többé, hogy urazol, mert fenéken billentelek.

Előléptetésem után egy héttel Gorodistyébe vezényeltek telefonista tanfolyamra, mert kiderült, hogy tudok németül. Négy hétig tanultam, hogyan kell széjjelszedni meg összeállítani a telefondobozt, és miképpen vezessem hosszú villával fákon a huzalokat, majd visszaküldtek a lövészárokba, és megtettek a 4. század telefonos osztaga parancsnokának.

Négy embernek parancsoltam, közöttük volt Müller is, akinek tudnia kell németül, mert szász. Ide tartozott még egy Prusskauer nevű brassói fiú, aki csak németül beszélt porosz nyelvjárásban, mert szülei hároméves korában kivándoroltak Berlinbe, és ott nőtt fel; egy Hirschfeld Mózes nevű harminc év körüli férfi, akinek németje gyorsan hadaró zsargon volt, és Vizi Miklós, akinek német nyelvi készsége a „niksz dájcs”-on túl nem terjedt. Muntean Janye a századnál maradt, de azért a barátságot fenntartottam vele. Parancsokat kellett leírnunk, amelyeket az ezred meg a zászlóaljtörzs adott; telefonon, jelentéseket olvastunk be a készülékbe, amelyeket a mi századunk küldött felsőbb helyeikre. Már a második napon kiderült, hogy egyedül Prusskauer bírja szóban, írásban és gyorsírásban tökéletesen a német nyelvet, mert békében könyvelő volt. Müller mindössze két elemit járt, és írását a macskakaparástól csupán árnyalati különbségek választják el, Hirschfeld Mózes tűrhetően fogalmazott magyarul és héberül, de ennek itt semmi hasznát nem vette. Vizi Miklós csupán technikai munkát végzett: a drótokkal bíbelődött és a szárazelemeket kezelte. Én kifogástalanul olvasok németül, beszédben és írásban azonban a „der-die-das” problémával viaskodom, és ez a harc kiterjed a „dem-den”, „von-vom” és egyéb képzők meg ragok területére is.

Amíg a tél tartott, béke, csend és nyugalom volt a fronton. Az őrszemeken kívül mindenki a fedezékbe bújt. A tisztek kártyáztak, ittak, beszélgettek, olvastak, tetűket öltek, a legénység hasonlóképpen. Telefonon keresztül megismerkedtem más századok telefonistáival, mindenféle butaságokat mondottunk egymásnak, és nagyokat nevettünk. Vizi Miklósnak kissé érdes, de mégis kellemes tenorhangja volt, sokszor félórákig kellett beleénekelnie a kagylóba, és az elektromosság elvitte a hangját messze századokba, sőt zászlóaljakba is. A harmadik század egyik telefonistája remekül tudott madárhangokat utánozni. Élveztük a művészi teljesítményt... Hirschfeld Mózes viccmondó tehetség volt. ízes előadásában órákon keresztül találkozott Kohn Grünnel a vonaton, Schwarz Weisszal a rabbinál, Záli megcsalta Kóbit és viszont. Élveztük az irodalmat. A 11. század telefonista parancsnoka Petőfi-, Arany- és Vörösmarty-verseket szavalt, különösen nagy sikere volt Az őrültnek, A vén cigánynak és A walesi bárdoknak. Élveztük a költészetet. (Károly Sándor: Mosolygó esztendők, kalandos évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Romániai Magyar Írók sorozat)

Ma letettem a monoklit, többet nem teszem föl. Délben a váltóosztályról átjött egy fiú traccsolni, rám nézett és elvigyorogta magát: „Mi az, már a szemedre is sánta vagy?”Az egész terem elkezdett röhögni, a diktafon-kisasszony is kacagott. Az első pillanatban neki akartam ugrani a fiúnak, hogy felpofozom. Aztán csak azt nyögtem: hülye! De azt hiszem senki se hallotta. Lehajtottam a fejem és úgy csináltam, mintha dolgoznék. Két hónap óta hordok monoklit, egy kicsit imponáltam is vele. Hetekig készítettem elő a társaságot, hunyorítottam, nyomkodtam és törölgettem a balszememet, azt mondtam, érzem, hogy meggyengült. Valaki még mondta is, vegyél monoklit, jól is fog állni neked. Az orrom mellett egy piros bevágás van a monoklitól. Remélem, egy pár nap alatt elmúlik.

*

Herkély és Gross bejöttek ma búcsúzni a tartalékos hadnagyi ruhájukban. Iszonyú rosszul éreztem magam. Megvetést és szánalmat éreztem magam iránt a szemükből. Nem is néztek rám olyan melegen, mint a többire, úgy láttam. A kezüket is úgy adták ide, csak éppen hogy belelógatták a kezembe és elkapták. Lehet, hogy nem is gondoltak rám semmit, észre sem vettek izgalmukban s ez fáj legjobban. Ez azt teszi: te nem is élsz, te féreg, neked semmi közöd az egészhez. Ezt a két kollégát titokban lenéztem mindig, mert teljesen műveletlenek voltak, nem tudtam velük semmiről sem beszélni. Most hősök lesznek és mit ér az, hogy én az Operába jártam és nyelveket tudok? Szegény fiúk, mi lesz velük?

*

Roppant keserű napjaim vannak. Soha nem éreztem így a nyomorékságot, mint most. Az élet mindig be volt zárva előttem és a halál is olyan, mint egy ünnepély, ahova nem hívtak meg. Mindennek elveszett az értéke. Szégyellek a háborúról beszélni, szégyellek izgulni érte, szégyellem mondani, hogy borzadok tőle, szégyellem mondani, hogy lenézem mint kultúrember. Mindig csak a földre nézek és látom a jobb lábamon a vastagtalpú és magas sarkú cipőmet, ezt az örök cipőt, ezt a drága és undok és hiú ortopéd-munkát. (Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója. Nyugat, 1916. 16. szám)

A szeptemberi hónap huszonnyolcadikán a nagyanyámmal szekérrel elmentünk fáért az erdőbe, mert itthon már nem volt fánk a tűzre. Én a szekeret, ahogy tudtam, megraktam fával, amit akkor vágtam le a lábáról. Elég lassan ment a rakodás, pedig még nagyanyám is segített. Ezalatt valami puskalövések hallatszanak nem is messze tőlünk. Én is féltem, nem tagadom, de a nagyanyám sokkal jobban nálamnál is, mindegyre mondta nekem: Siess, Gáspár, mert a mai szent áldott nap itt meglőnek minket. Mert mi nem vagyunk hibások, sem katonák, az mindegy az ellenségnek, ha katona, ha civil – mondja. Erre mondom én, hogy azok a katonák nekünk mért ellenség, mikor mi még nem is láttuk. – Majd meglátod s akkor megtudod. Erre még jobban megijedtem, már a kezem sem fogott úgy, mint addig. Na, de mégis megraktuk a szekeret fával, jól el is indultunk hazafelé, de amikor félútig eljöttünk, ott egy lejtőn eltört a járomszög, s a tehenek kifogóztak a járomból. Ekkor nagyanyám még jobban megijedt, akkor is a lövések jól hallatszottak. Siess, Gáspár, siess, Gáspár – csak azt mondta, s közben szökött ide, szökött tova ijedtségében. Én hamar más járomszeget csináltam fából s a teheneket befogtam s újra elindultunk. Szerencsésen haza is értünk, hála Istennek, nem történt semmi baj tovább.

Otthon anyám ebéddel várt, de már román katonák voltak a faluban. Én addig nem láttam soha román katonát, s amikor megláttam, hát azok is csakolyan emberek, mint a magyarok, csak a nevük más. Hát én ekkor már tőlük egyáltalán nem féltem, igaz, nem is bántottak engem. Hanem ott a szomszédban harminc darab tojást a szomszédasszonyok megfőztek, az asszonyok közül nem került senki, aki a tojásokat odavigye, ahol a katonák le voltak táborozva. Az egyik szomszédasszony azt mondja: Gáspár, ezeket a tojásokat nem vinnéd oda evvel a katonával? – Én elviszem – mondom –, csak rakják belé valamibe. Belé is rakták egy kosárba, s én a kosárral a kezemben a katonával ketten elindultunk, s amikor a többihez értünk, akkor a katona a kosarat elvette, s én pedig vizsgálni kezdtem a lovakat. Mert minden katonának volt egy lova s azon nyereg s ahhoz való szerszám. Amikor már jól megvizsgáltam ott mindent, hát szétnéztem, s látom, hogy a kosár üresen ott van a kút mellett. Megfogtam a kosarat s visszavittem a helyére, ahonnan elvittem volt.

Ott az asszonyok kérdezősködni kezdtek, hogy hát mit láttál és bántottak-e. Hát mondom: Én csak katonát és lovat láttam, bántani sem bántottak, s magukat sem bántanák, ha odamennének. – Hát te ilyen sokáig mit csináltál ott? – kérdik. – Én-e? Én bizony megvizsgáltam a lovaikat s egyéb szerszámjukat. – Hát még lovuk is van nekik? – Van bizony, mégpedig jó lovaik vannak, s maguk is jó derék embereknek néznek ki, csak nem értettem meg, hogy mit beszélgettek, mert nem magyarul beszélgettek. – Hát azok nem magyarok – mondja –, mert románok. Az ők nyelvükön beszélnek.

...Másnapra a csapat még jobban megszaporodott, mert én még addig annyi katonát nem láttam volt. Később aztán mindenfelől hallatszottak a lövések, s azt mondja anyám: Jaj, istenem, most az a leányka elpusztul oda-hátra Jalaszába, mert ott volt az anyám testvérének egy tanyai lakása, s oda sokan hátramentek a fiatal asszonyok és leányocskák is, mert itthon féltek. Tehát ott még volt olyan három-négy tanyai lakás, s ezek között a menekülők megoszlottak. Azt hitték, hogy ott nem lesz semmi bántódásuk. Nem is lett semmi, csak megijesztették egymást, mert titokban egy asszony megszervezte, hogy ijesszék meg a többieket. Hát megfogtak tíz darab lovat, ami ott legelt, s arra felültek olyan 15—16 éves legényecskék, rossz kaszával a kezükben. S amikor este az egész menekült sereg egybe volt gyűlve a házban, jóízűen beszélgettek. Azok között volt férfi is vagy négy, akik a testi hibájuk miatt nem lehettek katonák. Hát ezek is ott voltak szórakozval, amikor megérkezett a tíz tagból álló lovas csapat az ajtó elejébe, az említett asszony vezetése alatt. A neve Eszter volt az asszonynak, s ott az ajtónál elkezdtek kiabálni románul, de ők sem tudták, hogy mit mondtak, mert egy sem tudott románul. De a kaszapengetésre s a kiabálásra a házban lévők úgy megijedtek, hogy azt sem tudták, mit csináljanak. Egy darabig így szöktek ide-oda benn a házban, de a csapat még jobban pengette kint a kaszát. Már közel álltak a kétségbeeséshez. Ekkor a bentlévők közül egy férfi az ablakot megnyitotta, s azon ugrálni kezdtek a házból kifelé, egyik erre, másik másfelé futott, mindenki ahogy tudott. Egy mondta: fussunk a padlásra, másik: fussunk a pincébe, harmadik: menjünk a cíherbe.

Egy férfi megindult elöl, s a többi is meg utána. De a férfi visszafordul és nagyot káromkodik: Azt a kutya mindenit, ugye, megmondtam, hogy utánam ne jertek. Hát el akartok árulni engem?

Az én nővérem, Ágnes is ott volt a házban s volt még egy öregember Csíkból, az futni nem tudott, mert sánta volt. Az asszony azt hagyta az öregnek: Gyuri bá, három kenyér, hat sajt az átalvetőben. De a többit nem tudta mondani, csak ezt még kétszer megismételte, s végre hozzátette, hogy ha a katonák ide jönnek, adjon azoknak belőle. De úgy meg volt ijedve, hogy még a vizeletét sem tudta tartani. A lovas csapat hamar elment, nehogy hirtelen megismerjék, mert akkor a többi agyonüti őket, amiért igy megijesztették. (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)

Folytatjuk

Hová tűnt a katonatiszt?... (10)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Sebesültszállítás Herkulesfürdő fölött, a hegyekben

Ruma, [1914] október 8. A fehérre mázolt vöröskeresztes betegszállító kocsiból négy sebesültet húztak ki, köztük egy zászlóst. Aztán, amikor a négy hordágyat kihúzták a szekérből, egy apró, 14—15 éves fiú is kiugrott a zászlós mellé. Rendes katonaruha rajta, az ujja feltűrve, a bajonett a bokáig ér. Mindenki elmosolyogja magát, a fiú ott sürgölődik gazdája körül.

Az orvosi menázsban róla folyt a szó a feketekávénál, a Mobile Reserve Spital Nr. 2/9 orvosai, nagyobbára csehek, nevetve mesélik a kis tisztiszolgának: Waczlaw Surának történetét. Dr. Kas, az áldott jó főtörzsorvos és pr. Dufour grófnő ezredorvos vállalkoznak rá, hogy tolmácsaim lesznek. (A grófnő a linzi vöröskeresztes osztaggal jött le, ezredorvosi rangban, rendes csukaszürke blúza, sapkája és csukaszürke – szoknyája van. Szép, magas, szőke nő és igen jó operatőr.)

A kis katonát elhozatjuk a menázsba, haptákba áll s tolmácsaim útján, intelligens válaszokban adja meg katonasága történetét.

Jesnicankiban, Pardubic mellett, augusztus elején már minden legény bevonult katonának és Waczlaw Surának éjjelenként nagyon fájt a szíve, hogy ő nem mehet el. Mostoha apja, vasúti munkás ott Jesnicankiban, nagyon szigorú ember, nem mert neki szólani, mert ő még csak 15 éves: 1899 augusztus 31-én született. Még négy testvére van. Augusztus 8-án aztán beszökött Pardubicba, hogy legalább megnézze, hogyan mennek el a katonák. Mert a faluban is igen szépen énekelnek és mindnek virág volt a kalapja mellett.

Pardubicban az állomáson nagyon sok katona volt a pályaudvaron és már bent voltak a vasúti kocsikban, mind az ajtóhoz álltak, mert marhakocsikban voltak és mondták, hogy még jó volna egy pohár sört inni, ha szabad volna leszállni a vonatról. Waczlaw Sura mondta nekik, hogy ő majd hoz sört, csak adjanak pénzt. Mindenki adott pénzt és ő mindenkinek hozott sört. Igen sok sört hordott a többi kocsira is és többnek vurstot is hozott. A katonák neki is adtak a sörből és nevetve mondták: – Waczlaw, gyere velünk! Waczlawnak nagyon égett az arca és nagyon szeretett volna elmenni a katonákkal; dragonyosok voltak, lovuk is volt. Nem gondolt semmire; a kezénél fogva felhúzták a dragonyosok maguk közé az egyik kocsiba és hallgatta, hogyan énekelnek, mikor a vonat megindult. A pardubici indóházban nagyon sokan lobogtatták a kendőt. Egész éjszaka utaztak. Reggel egy állomásra értek, nem tudja, hogy mi volt a neve, azt mondták a katonák: Waczlaw, most vigyázz, hogy a kapitány úr meg ne lásson. Nagyon félt, Rahusán százados úr csakugyan jött és letiltotta a vonatról. A katonák kenyeret és egy pár hatost adtak neki búcsúzóra. Ott ácsorgott a pályaudvaron, nagyon furcsa, nem cseh neve volt a helységnek, már elfelejtette. Egész nap ott állt, több vonat jött katonákkal, kérte őket, hogy vegyék föl, de kinevették.

Akkor egy kicsit sírt, de nem nagyon. Késő estefelé egy vonat érkezett be, katonák is voltak rajta, tüzérek, de legnagyobbrészt ágyúk. Az ágyúkkal lőszeres kocsik is.

A tüzérek menázsira álltak ki és Waczlaw gondolta, hogy most legjobb lenne valahova bebújni. Hatvan fillérért kenyeret vett és volt vele egy sörös üveg, abba vizet hozott, aztán felmászott az egyik vasúti kocsira és ott a lőszeres ládába bújt. Mikor a vonat elindult, akkor félt egy kicsit, hogy hátha agyonlövik, ha észreveszik. De nem nagyon félt. A tüzérek is csehek voltak és menázsi után, mikor a vonat már ment és a katonák már énekeltek, akkor Waczlaw előbújt és azt mondta a katonáknak: »Ne bántsatok, én is cseh vagyok és én is katona akarok lenni, vigyetek el.« A katonák nevettek, kikérdezték és Magyarországon is keresztülmentek, két napon át, sokszor jó kalácsot kaptak és igen jó vurstot, csak nagyon csípte a száját, a katonák neki is adtak belőle. Egész Rumáig jöttek, az úton és Klímában is egész nap pucolta a csizmákat, talán negyvennek is, vagy ötvennek, de igen szívesen tette. A tiszt urak eljöttek megnézni és azt mondták: nem tudják, mi lesz, hogy ha az ezredes úr megtudja a dolgot. Az ezredes úr Sasinciben (a zimony–jaraki rész) megtudta, hogy ő is az ágyúkkal van, pedig mikor mars volt, akkor ő mindig a lőszereskocsiba bújt bele. Mégis ez volt a legboldogabb napja, mert az ezredes úr azt mondta, hogy így nem maradhat az ütegnél, de ha nagyon akar katona lenni, hát felesketi és beöltözteti, jó lesz privátdinernek. Lénungot is kap: tíz napra két koronát.

A katonák nagyon sokat nevettek, mikor ruhát kerestek neki, mert mindnek hosszú volt az ujja és csizmát sem találtak a számára. Ez szeptember 6-án volt. A mise alatt öltöztették be, aztán feleskették, mert tábori mise volt. A mise alatt volt a szerb betörés és a tisztelendő úrnak nagyon reszketett a kezében a kehely mert akkor már a srapnellek nagyon csapkodtak, de azért a misét megtartották. Mikor először hallott ágyúdörrenéseket, eleinte ő is félt, de most már nem fél, a katonák kergetik vissza, ha ütközet van, de a jó tisztiszolgának az ura mellett a helye.

Bent volt az üteggel Sabácban is; ott nagyon sok sebesültje volt a közeli csapatoknak és ő sokakat bekötött, azért is szerette meg őt az ezredes úr. Egy magyar hadnagy is volt, akinek a sebét a saját tiszta zsebkendőjével kötötte be. A sabáci hegyek közül civilek, de nagyon sok civil volt, rohantak rá egy kis csapatunkra, amely az ő ütegüket fedezte. Akkor ő is felkapta a puskát egy halott mellől és ő is lőtt, a puska nagyon megütötte, fel is dagadt a képe. De most már úgy tudja a puskát elsütni, hogy nem üt. Egy szerbet, rendes szerb katonát lőtt akkor és annak a kamásniját használja most a cipőjéhez. Ha nincs csata, ő mindig tisztiszolga, most Roskota kadét úr tisztiszolgája. Roskota kadét urat a saját lova nagyon csúnyán megharapta, azért jött be most a kadét úrral a kórházba.

Waczlaw Surát ezután elvittem a fényképészhez s ahogy Ruma utcáján megyünk, kis sváb paraszleányok – éppen Waclawhoz valók lennének – összecsapták a kezüket. De Waczlaw gyilkos szemekkel nézett rájuk, katonai önérzetét sértette a csodálkozás.

Waczlaw nagyon boldog volt, hogy ilyen fényképes anzikszon írhatott haza, a kártyán megírta szüleinek, hogy jól van, eleget alszik, és hogy mindennap fésülködik és mosakodik. Ez a legutóbbi állítása egy kissé aggodalmasnak látszik, vagy pedig a rumai víz nem nagyon fog. (Waclaw Sura, Őfelsége legfiatalabb katonája. In: Fényes László könyve a szerb harctérről. Budapest, 1915. Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat kiadása)

1915. február 10. Ma utazott a harctérre édes Uram. Nagyon fájva, váltunk, de mégis emeltebb szívvel, mint bármikor eddig. Nagyon közelkerültünk most egymáshoz - ezúttal végképp. Egymás otthona vagyunk, és nincs egyebünk. Most egymásért szenvedünk. - Hiszem, hogy ő is erős és hű marad. (Ha holnap sürgöny jön, holnapután még látom Csabán. Milyen drága, tevékeny, szent most.)

Február 11. Szörnyű rossz volt először megint egyedül elindulni az iskolába, elmenni a Doctor Adolf boltja s a Csokonai kávéházunk előtt. Délelőtt mint siettem, szokásból s minduntalan, eszembe kellett juttatnom, hogy - hisz senki sem vár a Csokonaiban! - Délután (jaj, nélküle ebédelni s hasztalan próbálni aludni!) sürgöny jött. Jobb kedvem lett - holnap még egyszer látom. Tésztákat sütöttem egész este.

Február 12. Délelőtt több kedvvel tanítok, tudom, hogy utazhatom hozzá. Egy kis levest ebédelek, sietek. Vasúton egy szolnoki bankfiú mulattatja a kupét háborús élményeivel. Lengyel nők. Ő "jön-jön" felém, édes Drágám a vasútnál. Boldog este. Valószínű, hogy viszik, hogy már nem látjuk egymást. Sokat írt, jegyzett a Drága.

Február 13. Délelőtt elérzékenyítő, lágy, napos, tavaszelő-idő. Most egy éve ismerkedtünk meg! - B. főhadnaggyal találkoztunk, együtt ebédeltünk, utána nála tea. Felesége tipikus paraszt úrinő! Szörnyű! - Vajon érzi-e Uram is intenzíven a differenciákat?

Február 14. Gyönyörű tavaszi délelőtt. Falusias, csinos utcákon járunk. B-ékkel találkozunk, de én egyedül akarok maradni Drágámmal. Ebéd után az Egy nap novellámat olvasom fel. Most tetszik neki, amit csinálok. Így magam is szeretni kezdem majd. Állomásnál vacsora, éjfél után vonaton. Gyönyörű, meghitt búcsú. Mi két elgyötört boldogok!

Február 15. Késve érkezett Budapestre a vonatom. - Az igazgató kellemetlenkedik. - Délután írok, sürgönyzök édes Uramnak. Istenem: a cselédem urát hazaküldték. Laci jön haza az iskolából... nagyon kedves. Este férjemtől pénz érkezik. Oly jólesik a gondoskodása, úgy meghat. - Általában mindennel folyton meghat. A legjobb ember! És drága, szép, kedves! Az Isten óvjon minket!

Február 16. Délelőtt iskola. Délután hosszú sürgönyt adtam fel és expressz-ajánlott levelet. Este egy könyvet kezdtem olvasni az élet értelméről. - Ennyire nyugodt még nem voltam. Az az érzésem, hogy a Drágám is most fenn ül a szobájában, és szintén olvas vagy ír.

Február 17. Ma csak két órám volt. Otthon drága levele várt. Déltájban jött Laci; tegnap ruhát kapott. - Délután eljött hozzám L. barátnőm. Sokat beszéltünk férjemről. Este jött iszonyúan finom, kedves üdvözlő sürgönye. Mi is válaszoltunk együtt. Ő ágyban van délután, oltástól lázas, feje fáj, s nem lehetek vele. Este még olvastam.

Február 18. Délelőtt fárasztó iskola - délre drága levele várt itt. Délután két levelet írtam neki, s feladtam 6-ig - este egy nagyon szép, finom sürgönyben tudat, hogy otthon ül a szobájában, s cikket ír, hát írjak én is cikket vagy verset. Utóbbit próbálok. Végtelen megnyugvással tud eltölteni minden sora.

Február 20. Iskolában csak két óra. Sürgős, válaszos, ajánlott sürgönyt adok fel. - Végre jön két válasz is. Repülök a vasúthoz, utazom, az étkezőben drága leveleit, sürgönyeit olvasom. Ő a vonatnál vár, szalad felém. Felhangoltság, öröm. Este kis diszharmónia megint, amit nagyon megbántam. De ez is jól végződött.

Február 21. Vasárnap. Reggel olvasni kezdi nekem jegyzeteit. Oly szépek. Néhol igazi író. (Isten ments!) A kávét felhozzák. Ebédhez lemegyünk. Feljön a takarítónőm a kislányával. Olvasom Uramnak a rólam írt kritikákat. Az uzsonnát felhozatjuk. Tíz tájban kimegyünk a vasúthoz. Nekem vissza kell jönnöm Budapestre. - Szinte testileg fájunk. Soká fut Drágám a vonat után.

Február 22. A vonatban külön fülkében aludni próbáltam, de nagyon fájtam. Szörnyű bús szürkület, a vonat késett. Hazajövet várt az ezredorvos kártyája a sok gránátról. Keserű, nagy sírás; utolsó öt koronámból dringend sürgöny. Délben mennek. Igazgatónak 9-kor izentem. Már feljelentett. Sebaj! Kölcsönkértem M.-től tíz koronát délután. Ő is kölcsönkérte, de mindjárt küldött. - Pár kísérő sora megenyhített kissé, hogy az ő ura is most bajokban.

Február 23. Ólmos idő - egyhangú, siket, üres nap; egyetlen szenzációja, hogy nem kapni lisztet, este már kenyeret sem. Este megjön egész nap várva várt utolsó expressz levele Csabáról, melyben küldte a háborús jegyzetek végét is. Vázlatosan - de nagyon értelmesen, s rajzokkal. Teát s krumplit vacsorázunk, nincs kenyér.

Február 24. Az iskolában az igazgató azzal fogadott, hogy bevádolt a tanácsnoknál. Délben itt leltem a meghívást a városházára, dorgálás-ügyben. De itt volt férjem két drága miskolci levele is. Végtelenül szuggerálók. Írtam választ, aztán mentem egy kiló lisztet kérni. Hazajövet egy csupa praktikus levelet írtam penziómról, pénzekről, szobáról stb. Bízó a hangulatom.

Február 25. Iskola helyett a városházához megyek, hova berendeltek a kétszeri csabai késés miatt. Ügyesen úgy fordítottam a dolgot, hogy még javamra szolgált. A jövő évet szabadságon töltöm, a helyettest fizetem. Csak e három hónapra nem kaphatok már szabadságot. Az iskolában az igazgató nyájasan mentegetődzik (nagy róka). Délután az iskolában hazafias színielőadás, én e helyett teázom a Vigadó kávéházban. Este férjemnek írok, naplóját olvasom.

Február 26. Négy teljes óra s még tantestületi gyűlés egyig. Itthon találom drága levelét, a Sárospatakon feladottat. Ma már Laborcon van biztosan. Iskolai gyűlés alatt a "tiszi" egy hágai lap nyomán közölte az egyes országok veszteséglistáját. Nálunk félmillió halott. Sokan mosthoz egy évig, jövő tavaszig jósolják a háborút. Most még nincs ott a drágám, még naponta kapok tőle levelet - még jól bírom. Este nagy szociális-individuális vita.

Február 27. Iskolában csak két óra. Fizetést kapunk, megyek tartozásomat megadni; fényképért, levélborítékokért (tábori). Hosszú levelet írok. - Délután 1/2 2-től 1/2 8-ig járok orvosi lapok, német patológiai újságok után. Utóbbiakat lehetetlen kapni. Orvosi lapokat egy-egy rövid levéllel még este becsomagolom, hogy reggel feladjam neki. Nagyon súlyos, sötét a hangulatom.

Március 1. Nagyon nehezen megadott négy óra; nem tudom, kire vártam, hogy úgy siettem kifelé. - Első úti levelét elkésve, most kaptam. Emberek ellen elkeseredve, idegesen kezdtem írni neki, de míg írtam, kibékültem. - Délután Itóka jött a vállas fényképeket csinálni. Estig itt volt, teázott; gyöngéden rosszakat mondott, nőkről és férfiakról. Este tovább írok Mindenemnek.

Március 2. Rossz érzésekkel ébredés. Délelőtt három óra, most tíztől tizenegyig üres; ilyenkor szoktam visszamenni a Csokonaiból. Délben kapom elkésve második úti levelét. Ebéd után elmegyek a Nyugat-hoz. Férjemhez megyek minden rossz gondolattal.

Március 3. Szerda. Két órám van, azután levelet írok. Délután megnézem M.-et. Beteg. Két fehér csészét veszek, hogy a szépeket kíméljem Férjemnek. Hozok főzővajat s makarónit is. Este verset írok, de rossz. Vacsorát főzök, makarónit füstölt hússal. Újra írok. Csak a levelekben élek. Takarítónőmtől levél, hogy vasárnap reggel felkeres, és hoz lisztet meg zsírt.

Március 4. Négy keserves óra. Utána itthon átöltözöm, hogy barátnőmhöz menjek kettőkor ebédre. Az iskolában órák közt rendetlen külsejű s fájós, de mégis szerelemben erős levelet írok.

Március 5. Levél ütközetből vasárnapról, kisnapló. Ma csak tizenegyig van óra, gyónás miatt. Felmegyek utána Itókához a fényképekért. Három sikerült, de nem nagyon. Egyet hazajövet mindjárt el is küldök levélben. - Ebéd után elkezdem olvasni Csokonai naplóját, ez mégis a legmegnyugtatóbb foglalkozás. Vasárnapi levele jön. Szenved, és nem lehetek vele. Ütközetben van. Nagyon lever. De erőt veszek, s kezdem írni a háború emlékeit a Nyugat-nak.

Március 6. Gyónás miatt nincs iskola. Egész nap háborús jegyzeteket írok. Este levelet. Csatakos, esős idő kinn. A fényképészig megyek, s térdig elázik a lábam. Az itthoniak képe szép lesz, kedden kész. Este, mikor már ágyban vagyok, jön takarítónőm, hoz zsírt és vajat, éjjelre nem marad itt. (Igaz! Reggel valami napfényest álmodtam, folyópartot, fürdő, gyerekek, töltés.)

Március 7. Vasárnap. Reggeltől írok takarítatlan szobában, háborús cikket. Megjön férjem két orvosi lapja, bepakolom. Takarítónőm jön, megebédel nálam, harminc forintot adok neki a holmikért. Délután moziba küldöm kisfiammal, de visszajön, hogy nincs kedve, hazamegy. Éjjel tizenegyig írok. Hajnalra csökkenő félhold benéz. Intenzíven fájok.

Március 9. A legrosszabb hangulat elmenetel óta. Egyszobás lakást veszek. Délután a Nyugat-tal. Nagyon boldogtalan vagyok. Sohasem lesz vége.

Március 10. Ma csak két órám volt, utána javítottam. Elmentem M.-hez, bementem vele a Philadelphiába, hét óráig ott panaszkodtunk egymásnak, nem mertem hazajönni, hogy hátha nincs levél; veszedelmes volt a hangulatom, kétségbeeséshez közel. Itthon várt drága levele. Most írok neki hosszan s még egy verset.

Március 11. A rendes nehéz négy óra. Szörnyű a posta, szörnyűek a kósza hírek. Kétségbeejtő. - Délután vásárolok, és feladok sok apró tárgyat. Ilyenkor alig élek. Szörnyű rosszakat álmodom. - Mára virradóra azt álmodtam, mondtam a cselédnek: délután temetik az Uramat.

Március 12. Javítani kellett volna a dolgozatokat, de nem bírtam. - Délután M.-val bumlizok a Philadelphiában, nem merek hazajönni s a levélszekrénybe belenézni. - Nincs semmi! Mit tegyek az idegesség ellen? Egy levelet írok este, aztán megfürdöm. Minden sötét; imádom, és nem élhetek nélküle.

Március 13. Őrült ideges, nyugtalan, bolond vagyok. Levelet várok, nincs. Este elmegyek M.-el, délután eljön, pénzt kap kölcsön.

Március 14. Reggel kétségbeesetten bőgök sógornőmnél, egész délelőtt bőgök, üres a világ, nincs levél. Délután Lacó megy moziba; futkosok fel-alá a szobában négyig, akkor elmegyek.

Március 15. Ünnepély az iskolában. Semmi stílus, semmi művészet. Borzalom, rosszul lettem. - Kinn gyönyörű tavasz. Itthon várnak drága levelei, boldog, boldog nap. Drágám most oly "különálló", félek baja lesz belőle. Küldök kártyát, cukorkát neki - majd levelet írok. Naplóját folytatom a Nyugat-nak. - Március 8-i levél bombáról, veszélyről.

Március 16. Reggel egy szabad óra. Ezalatt beszélgetés a férfijóságról; - iskolából mindjárt L.-hez; kevés idő, kórházba siet - "férfi-asszony", "szocietás"-beszélgetés. - Nagyon tavaszias délután, súlyos melankólia, jövőfélelem. A Nyagat-nál alkalmi szkepszis. Versemet dicsérik, drágám cikkét várják.

Március 17. Csak két óra. Enyhébb nap, levélkapás utáni. - Egy hosszú, tizenkét oldalas levélben felelek édes Uramnak mindenre, aztán jön L., hozza Z. B. halálhírét orosz fogságban, tífuszban. Jönnek barátok, nagyon kedvesek, kedélyesek, jók. Arcképeket adok drágámról, s a bibliáról beszélek, nagyon hálás közönség. Ide képzeltük a ház drága gazdáját.

Március 18. Négy nehéz óra. Teljesen üres nap. Még hosszú és jó levelet sem tudok írni. Délután megyek kölcsönpénzért. Minden szörnyű drága. - Úgy bánt, hogy nem spórolhatok eléggé neki. Leveleit olvasom. M. telefonál; gyereket vár; sorozástól fél ő is. - Sehonnét békehang! Este elkezdtem háborús jegyzeteim tisztázását. Húsvéti számhoz szép lesz.

Március 19. Jaj, de nehéz négy óra. Folyton féltékenységi gondolatok. Elküldöm ma Szent Ferenc Fiorettijét, s egy féltékenyes, bús levelet, nyolcoldalast. - Nagyon borús, céltalan, fáradt nap; szomorít, hogy most kapja az én kétségbeesett kártyáimat, s bizonyosan aggódik. Háborús jegyzetet írok.

Március 20. Csak két óra, javítok, el vagyok maradva. Izgatottan jövök, levél miatt. Volt. Örömmel ültem munkához, a háborús jegyzetekhez - levelet is írok. Pénzem nem sok van. Féltékenységek jönnek. Nagyon köhögök, szívem fáj, fáradt vagyok, és ennek a levelemen nyoma van. Hat szakasz kész a háborús jegyzetekből.

Március 21. Korán kelek, írok. Délelőtt két levelet. Korán ebéd. Megyek pénzt kérni kölcsön. Megint ideges féltékenységi levelek a jövőre vonatkozólag. Nagy vétek, mert Ő most tökéletes. Megbánom. Délután hosszú levél, és utána zsúrt rendezünk Lacóval, villamosfőzővel három szép csészével - mintha Ő is köztünk lenne, s elmondom Lacinak, hogy nézte ki innen drágám most egy éve az írókat.

Március 22. Iskolában vár drága levele, hosszú, zsíros, kimerítő, erőt adó. Istenem - most kapja keserves leveleimet. Milyen szent, mennyire mindent megérdemel. Délután késő estig, éjfélig írom a háborús jegyzeteket, pont éjfélkor fejezem be. Lacó lábfeltörés miatt itthon marad. Holnap megyek a Nyugat-hoz. Anyagi bajok is elmúlnak evvel. Hosszú levelet írok. Gyertyát küldök.

Március 23. Ma tíz-tizenegy között visszajövök Lacónak igazolványt írni. Przemyśl elesett. Nagyon aggaszt. Délután jön Drágám két hosszú levele. Annyira szenved, hogy levéltelen időben kétségbeeséseket írtam. Miért is tettem, mikor mennyit, mennyit ír szegényem. Azóta már kapott híreket. - Nyugat.

Március 24. Tízig tanítás, tizenegyig irkajavítás. Délben levél s két kártya, ami nagyon megnyugtat. De délután iskolai ünnepély - nekem a háborún kívül a leglehangolóbb szituáció. Ez is összefügg, ha háború nem volna, nem tanítanék. Jaj, de szörnyű volt. Ma van az első igazán tavaszias idő. Olyan súlyos ránk nehezedő, olyan züllesztő, sablonos tavasz, s úgy emlékeztet minden tavaly ilyenkorra! Mindenem nálad és veled.

Március 25. Délelőtt, befejezem édes Uram tegnap esti levelét. Ebéd után felöltözöm, s Lacival együtt megyek az utálatos iskolai ünnepélyre (ma felnőtteknek) - de míg a többi szám lemegy, én egy szertárban ott lelt nyomtatványokra levelet írok Drágámnak, s ezzel megelőzöm a tegnapi rossz hangulatot. Este is még írok hosszút, aztán bibliát olvasok, elkezdem Márkot.

Március 26. Négy óra javítással súlyosbítva, délben iszonyú drága levele jön. - Ebben ír arról a szép magános félóráról a pataknál. S ebben köszöni meg először, iszonyú generózus hálával, otthonunk képét. Ideges, aggódó vagyok. Sok ápolási, válás és házassághír. Megírom férjemnek, hogy én nem válok el soha; semmiképp.

Március 27. Két óra, csak tessék-lássék adva; hazajövet nincs levél. Nagyon kimerít a szenvedés. Délután társaságban zenéről beszélünk. "Semmi se meglepő nála, ha a fején jár is!" - mondják rólam. - Sokat sírok ott is, a szemem folyton ég.

Március 28. Csupa régebbi kártya. Esős idő, borzasztó magányra készülök. De eljön Lányi Sarolta, nagyon kedves.

Március 29. Hírek 21-ről. Akkor még nem volt visszavonulás. - Egész nap sírok, régi leveleit olvasom, postát lesem; nincs erről mit írni.

Március 30. Délután elindulok otthonról. Útközben átadja a postás 15-i és 16-i kártyákat. - Rém levert vagyok. Kocsin haza. Itt vár sátoraljaújhelyi sürgönye. A frontra való elutazása előtt még egyszer találkozunk. Végtelen boldogság. (Kaffka Margit: Feljegyzések egy háztartási könyvben. In: Az élet útján. Versek, cikkek, naplójegyzetek. Összegyűjtötte és szerkesztette Bodnár György)

Folytatjuk

Hová tűnt a katonatiszt?... (9)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Reggeli támadás

Édesapám... kora reggel megkezdte előkészületeit a bevonulásra. „Nemzetünk legszentebb” kockán forgó „érdekei” közé számíthatta a fáskamránk oldalára felragasztott bárányláb-bőröket, mert leszedette velünk, zsákba rakatta, és reánk parancsolt: a jövő hét folyamán cipeljük le tanítómesteréhez, Lostenár Ferenchez, valami pénzt azért is kapunk. Amíg mi a csontkeményre száradt bőrök leszaggatásával bajlódtunk, ő behúzódott a konyhába borotválkozni. Valószínűleg „háborús láztól” hajtottan átjött hozzánk ezalatt szomszédunkból a velem egyidős, szépségesen szép Gugh Juliska. Azt hittem, most majd durcásan megkérdi, miért fordítottam hátat az este.

Eszébe sem jutott, pedig jólesett volna, ha kérdőre von. Csak hát nem az én kedvemért jött. Minden jel szerint Sanyi miatt kaphatott be azon a nyáron hozzánk, s amit tudott, segített neki vagy édesanyámnak. Sanyival udvarseprés közben nemegyszer birokra kelt. Az meg hagyta magát letepertetni, én legalábbis némi irigységgel ezt gyanítottam, s úgy lehet, nem éppen alaptalanul. Az öcsém, mikor alulkerült, s a karját Juliska kétfelé feszítette, mint Krisztust a keresztfán, olyasmiket mondott a győztes leánykának, hogy feküdjék rá egészen, addig nincs legyőzve, amíg rajta nem fekszik... Akkor reggel Juliska felmászott a létránkra, s a fáskamránk földről el nem érhető oldaláról tépte le a lábbőröket. Sanyi mindenre gondolhatott ezalatt, csak a háborúra nem. Mellém somfordált a kerítéshez, ahol én működtem.

– Akarsz látni valamit? – súgta kuncogva.

– Mit? – meredtem rá bágyadtan a tegnapi élményektől.

– Gyere a létra alá, és nézz fel – s a kezemnél fogva odavont a létra alá. – Na, nézz fel – bökött oldalba. Felpillantottam, és fülig elszégyelltem magam. Juliska éppen fölöttünk állt, s egy fokkal feljebb lépett. Rövid szoknyája alatt felláttam meztelen combján a köldökéig. Semmi bugyi nem volt azon a kislányon. Nem láttam rajta különösebbet annál, mint amit fürösztés közben a húgaimon is láthattam, mégis belédermedtem, aztán meg valami akkorát lökött a véremen, hogy a hátam beleborzongott, a szememet meg ijedten behunytam. Kóválygott körülöttem az egész udvar. Édesanyánk vetett véget merényletünknek. Hirtelen kilépett a konyhából; észrevehette, hova meresztjük a szemünket oly szokatlan helyzetben. Amúgy sem volt jókedvében, s amit rajtunk észlelt, az teljesen felbőszíthette.

– Nem takarodtok? – kiáltott ránk s még haragosabban a mit sem gyanító Juliskára. – Te meg miért mászol ezeknek a szeme láttára a létrára? Szállj le, de rögtön, és szedd a lábad innen...

Az erősen barna, tojásdad arcú szép kislány ijedten bámult édesanyánkra. Aztán észrevéve, hogy mi kivörösödve iszkoltunk félre a létra alól, ráeszmélhetett helyzetére – fürgén leugrott, és hazaszaladt. Mérgesen pillantottam Sanyira, aki sokat sejtető sunyi vigyorral pislogott felém. Egyáltalán nem látszott azon töprengeni, hogy édesapánk holnap beöltözik katonának, és mi vár rá azután. Élénk volt, mint máskor is, nemigen fért a bőrében. Forrt bennem a méreg. Miért hívott a létra alá, s ha már odavitt, miért látta ő is, amit én láttam?... Nem tudom, a konyhába visszalépő édesanyánk elmondta-e borotválkozással végző apánknak, hogy milyen arcpirító együttesből ugratott szét bennünket, és azért-e vagy különben is készült arra, hogy kijöjjön, tény, hogy bosszúsan közöttünk termett, s az udvarközépre rendelt bennünket.

– Nagyság szerint álljatok sorba – parancsolt reánk. Bár nem először porciózta így ki a ház körül elvégzendő feladatokat, akkor mégis megszeppenve engedelmeskedtünk. Azt hittük, Juliska miatt vesz elő...

Ott álltunk hát négy mezítlábas fiú az udvaron, édesanyánk meg a konyhaajtóban karjára vett féléves húgocskánkkal. Sírás fojtogatta. Apánk feltűrt civil ingujjban jött felénk. Felfelé fésült haja magas homlokába hullt. Mi, orgonasípok módjára, szemben vele. Ijedten pislogtunk édesanyánkra: vajon ő tudja, mi készül ellenünk? Édesapánk borongós tekintetét reánk szegezte, s el-elfúló hangon beszélni kezdett:

– Fiúk, édes kicsi fiaim! Engem holnap háborúba visznek, de karácsonyra biztosan hazajövök. – Kis szünetet tartott, kétkedően meredt maga elé, majd így folytatta: – Számítsatok erre, mert ha megtudom, hogy nem fogadtok szót édesanyátoknak, amíg én odaleszek... – Kezdett a szemünk elhomályosodni. – Érted, Pista – mondta egyre akadozva –, elsősorban téged veszlek elő... Iskolanyitásig dolgozni fogsz a szobafestőknél, segítsz anyádnak kenyeret keresni. Ha nem jönnék haza – reád hagyom az ünneplőruhámat és a zsebórát... Te, Sanyi, tüzet gyújtasz reggelenként, beosztod a kisebbeket is, úgy, ahogy szoktuk, estére telehordod a csebret vízzel ... Te pedig, Jancsi, anyahelyettes leszel, vigyázol a kisebbekre. Ügyelsz, hogy a tejbegríz ne legyen forró, mikor Málikát eteted. Érted, kisöreg? Aztán te, Feri, mint a legkisebb fiú, szót fogadsz a nagyobbaknak, de szót fogadj, mert ha nem...

Ekkor már a Felsőköz sziklateraszán kerítésükhöz csődült mindenki, aki csak leláthatott a mi udvarunkra. Az asszonyok szipogtak. Katica nénénk áthajolt a barlangház kerítésén, és zokogástól fuldokolva lekiáltott hozzánk:

– Hagyd már abba, István, legyen elég már, ne repeszd meg a szívünket.

Édesapám lehorgasztotta a fejét.

– Igazad van – intett a kezével –, abbahagyom. Menjetek. Amelyiknek nincs cipője, siessen lábat mosni, a többi húzzon cipőt... Megyünk a gyorsfényképészhez családi képet csináltatni.

Szétrebbentünk. Öcséim megrohanták a mosdótálat. Jancsi hátraszorult. Kiköhögte a torkában szurkáló sírást. Családi orgonánkon ő volt a középső síp, ám a legvadabb lárma kellős közepén gyakran kifulladt, heves köhögéssel felborította az amúgy sem gyönyörű összhangot. Édesanyánk olyankor sárgacukrot etetett vele, amivel Gica néni lepte meg Jancsit. Attól, szerinte, csillapult a köhögési roham. A szomszédasszonyoknak édesanyánk azt mesélte, amikor Jancsival boldog állapotban járt, igen sok kosár fát cipelt fel a hasán a Révész József Lépcső utcai boltjából, s biztosan megnyomódott a gyermek melle. Én és Sanyi sokat törtük a fejünket, amíg más fiúktól meg nem tudtuk, milyen is az a rejtélyes boldog állapot. Végül is úgy döntöttünk, kitalálás lehet az egész a Jancsi kényeskedésének takargatására. Jancsit a tettetés gyanújával illettük, holott csakis Sanyi és Feri rendezett heves köhögési komédiát a sárgacukorból való részesedés kedvéért. Jancsit ráadásul hízelkedőnek nevezték, mert parancs nélkül, jószántából vizet hordott a távoli vízvezetékről. Az igazat megvallva eleinte én is makacsul lebecsültem a Jancsi köhögését, ő azonban biztos lehetett rohamai eredetiségében, amikor csak tehette, nagylelkűen magába fojtotta. Édesapám megríkató intelmei után nem bírt ellenállni a rátörő köhögésnek. A gyorsfényképésznél is kínozta, s azalatt mi, nagyobbak, a fénykép szélére szorítottuk. Arcvonásaiból alig látszott valami, a nagylábujján ellenben feltűnően virított az a fehér rongykötés, amivel édesanyánk befáslizta a mezítlábas gólokból származó sérülést. Azt hittük, jól érzi magát Jancsi a fénykép szélén is, elvégre éppen ő sajnálkozott édesanyánkon, aki a fojtogató sírás miatt bizony csúnyára sikerült. Vigasztalgatta. Sose sírjon, hát nem megígérte édesapánk, hogy karácsonyra hazajön? Már csak azért is hazasiet, mert csizmát ígért neki angyalfiába. Ez volt a Jancsika legszebb álma – a csizma. Sohasem vált valóra.

A gyorsfényképésztől hazajövet a szomszédokban és nálunk is búcsúzkodni ültek össze a hadba vonuló rokonok és jó barátok. A harmonikás Pali bácsi még egyszer, utoljára végigjárta a Felsőközön és a Középoldalon lakó kőműves barátait. Itt is, ott is felhajtott egy-egy pohár sört, szuszogtatni próbálta harmonikáján azt a réges-régi regrutanótát, hogy „Ne sírj, bundás, ne sírj, letelik az idő”... De hagyta abba, s ment tovább egy házzal. Nem lelte helyét sehol sem. Az esti vonattal be kellett rukkolnia Marosvásárhelyre. Várta otthon a kicsi növésű Berci fia és varrónő felesége a Lépcső utcai pékség udvarán.

Hozzánk éppen hogy benézett. Apámmal összeölelkezett, a mielőbbi szerencsés viszontlátásra felhajtott egy pohár sört, és ment. Soha többé nem láttuk.

Nálunk az udvarra kitett konyhaasztal körül édesapám, anyám, Mari és Katica nénénk, Kiss Sándor bácsi s kissé félrehúzódva az ősz hajú Gica néni üldögélt. A sört, amit kedvetlenül iszogattak, Kiss Sándor bácsi hozta. Neki nem kellett bevonulnia, valamiért póttartalékosnak számított. Érthető, hogy sem ő, sem Mari néni nem volt annyira elszontyolodva, mint mi. Mari néni nagylelkűen töltögetett.

– Igyál, István lelkem, az enyémet iszod, ne sajnáld. Legalább most igyál, hiába józankodtál eddig...

Gica néni aznap kora délután abbahagyta a kakasárulást. Elment a kedve a házalástól. Mindenütt könnyhullatás fogadta. Felét sem adta el az árujának. Hazahozta. Időnként telemerte az édesanyám porcelántálját, s a vendégeink elé tolta. Fogyasszák a sör mellé, de csak a testvéreim és az unokaöcsénk, a falánk, lomha Gyuszi tömte magába. Mari néni az imádott Gyuszikájának is töltött a sörből. Úgy itta az a fiú, mint mi a vizet. Mari nénink, édesanyám tiltakozása ellenére, velünk is megitatott egy-egy borospohárnyit. Meg is kótyagosodtunk hamar.

Szépen sütött a nap, talán sokkal szebben, mint máskor. Lent, a Szamoson túl, a sétatéri öreg fák alatt hullámzott a nép, de mintha kiloptak volna valamit a napsütésből meg a nők lenge, nyári ruháinak tarkaságából: színtelennek, szagtalannak, íztelennek tűnt minden. A sétatéri tó mellett a Kioszkban szólt ugyan a katonazene, de kit érdekelt az akkor? (Nagy István: Sáncalja. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976.)

[1914] Augusztus 18. Itt vagyunk hát a Száva partján, ez már az igazi harctér. Szerteszét elszórt köpenyek és más felszerelési tárgyak, egy-két schrapnell-hüvely és gránát ütötte lyukak. Nagy érdeklődéssel szemléljük mindezt és a harci tűztől egyszerre kimegy szemünkből az álom és tagjainkból az átmenetelt éjszaka minden fáradalma.

A hadosztály megkezdte az átkelést. Reznek ponton híd visz át a Száván, amelyet pionérjeink [utászaink] 3 óra alatt építettek. Úgy mondják, hogy közel 600 m. hosszú a híd. Az átkelés nem megy simán, mert a szerb tüzérség erősen lövi a hidat. Épp ezért a csapatok egy része uszály hajókon kel át. Mi a hídnak vágtunk neki és pattogó schrapnellek között példás rendben kelt át az üteg, szerencsére baj nélkül. Az átkelést nehéz ütegeink fedezték a horvát partról. -

Bevonultunk Sabácba, ebbe a csinos kis szerb vidéki városba, amely a szerb kereskedelem egy fontos gócpontja volt békében. -

Örökké felejthetetlen lesz előttem az a kép, amely itt fogadott minket. Más, ékesebb toll kéne ahhoz, hogy csak megközelítőleg is le tudja írni azt a pusztulást, amelyet ez a város szenvedett rövid 24 óra alatt. 3 órai szabad rablás volt megengedve a megszálló katonaságnak, megtorlásul a civil lakosság ellenállása miatt. Szörnyű, hogy mit tudott csinálni a felszabadult, vad indulat ez alatt a 3 óra alatt. Nem volt ház és lakás feltöretlenül, a lakásokban nem volt bútordarab épen. Tükör, szekrény betörve, dívány felhasogatva, ruha, fehérnemű szétdobálva, porcelán edény szétzúzva hevert mindenütt. Az üzletek feldúlva s az utcán finom vászon és szöveteken gördültek az ágyúink, amelyeket odavetettek a sárba és piszokba. Liszt, só kiöntve, óriási bortócsák ahogy a széttört hordókból szétfolyt. Egy ép ablak, egy ép kirakat nem volt a városban. És üres, kihalt a város, csak itt-ott egy csendes halott. Innen mindenki elmenekült, elhagyva mindenét, csupán egy kis 6 éves fiúcskát láttunk, aki sírva kereste az anyját, aki ki tudja, hol lehetett már? A városban volt lakosságot, nőket, gyermekeket úgy terelték össze, mint a birkákat, és vitték át Klenakba, mert itt még az asszonyok is puskát fogtak a katonáinkra, hogy megvédjék kis vagyonukat. Egy-két üveg befőttet s néhány pohár bort mi is elrekvirálva, rövid pihenés után tovább indultunk a kihalt városból, a halálos csend e birodalmából, előre, Szerbia belseje felé. -

Az úton mindenfele elszórt felszerelés, fegyverek és töltény, egy-egy csonka hulla, gránáttól széttépett halott jelezte előnyomulásunk útját. Két községen mentünk át, lángokban állt mind a kettő, mint az ördögök bujkáltunk a pattogó tűz és gomolygó füst között. Égett minden, a házak, kerítések, a gyümölcsfák, minden falu egy-egy lángtenger, s ha néhol egy-egy ép ház állott még, az is hamar lángra kapott a tüzérek gyufájától. Még bennünk is úrrá lett a rombolási vágy s egy házikót Riedl Pistával magam is felgyújtottam, hogy ne álljon olyan szomorú sötéten a felhőkig csapó, lángoló társai között. Rémes égésszag kísért mindenütt, az égett ruha, ágytoll, stb szaga. Megállapítottam magamban, hogy ha ilyen a háború, hát akkor nagyon csúnya.

Nem meneteltünk soká, az ellenség nem volt messze. Kb. 5 km-re Sabactól egy rongyos, égő faluban, melynek a nevét sem tudom, tűzállásba mentünk és néhány lövést tettünk is, de azt hiszem, inkább csak az ellenség felé, mint beléje, mert ezen a befásított, átláthatatlan terepen senki sem volt tájékozódva és csak úgy vaktában puffogattak. Az eső is ránk szakadt, s mi áztunk vígan, mert semmi ház vagy fedél nem volt közelben, ahová bebújhattunk volna. Közben ránk szállt az éj is és mi ott topogtunk a locspoccsban, mert lefekvésről szó sem lehetett ilyen időben a szabad ég alatt. Még jó, hogy az ütegállás mellett egy égő ház zsarátnoka egy kis meleget adott, ahol dermedt tagjainkat felmelegíthettük. Valódi áldás volt az a forró kávé, amit éjfél felé hozott a konyha, mert ez volt már 2 nap óta az egyedüli evésünk. Utálatos éjszakánk volt, amely után örömmel üdvözöltük a pirkadatot. (Koch Rudolf: Harctéri naplóm 1914. Július 26-tól. In: Szenti Tibor: Vér és pezsgő. Harctéri naplók, visszaemlékezések, frontversek, tábori és családi levelek az első világháborúból. Tények és tanúk, Budapest, 1988)

Folytatjuk