Hová tűnt a katonatiszt?... (35)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

IV. Károly Isonzónál

Belátását [Tisza István] az 1918 október 17-iki parlamenti ülésen kezdette meg, amikor odafordult a Károlyi Mihály pártjához:
– Önökön van, a sor, hogy az ententenál szerzett nagyobb szimpátiájukkal mindent  megtegyenek a magyar ügy megmentése érdekében.
Ezzel bejelentette a maga további tehetetlenségét, eddigi háborús politikája teljes  csődjét s formálisan felszólította Károlyiékat, hogy vegyék át az ország vezetését. Még tovább is ment. A munkapártot – immár második pártját – feloszlatta, s híveinek azt ajánlotta, hogy tömörüljenek most már Károlyi Mihály politikája köré, mert ez az egyetlen mentség az ország számára. Egyúttal azt is bejelentette, hogy ő maga pedig visszavonul a politikától.
Milyen irtózatos lehetett ennek a hatalmas embernek a lelkében az összeomlás! Aki évtizedieken keresztül késhegyig menő harcot tudott folytatni a hatalomért  Andrássy Gyulával, – most egy könnyed mozdulattal lemond a hatalomról, le a politikáról, csak hagyják pihenni, nyugodni. Nagyon fáradt lehetett...
Összeroskadt az óriás, aki a vállán hordotta egy egész ország jövőjéért való felelősséget. – Összeroskadt, mert nem bírta tovább az irtózatos terhet, és – igen – vele együtt roskadt az ország is, amelyet sohasem lett volna szabad a Tisza István személyes politikájával annyira azonosítani. (Dr. Supka Géza: A nagy dráma. Klein, Ludvig és Szelényi Könyvnyomda Rt, Miskolc, 1924)

Száraz tényeket fogok naptárszerűen felsorolni, mert szentül hiszem, hogy azok magyarázatra nem szorulnak.
[1918] November 6. szerda, Oranova, Cattaró mellett. Ma – két nappal a fegyverszüneti szerződésben meghatározott nap előtt – a Lovcennél átléptük a régi monarchia határát és verőfényes, ökörnyálas őszi időben leereszkedtünk az öbölbe. A határ átlépése után – mintegy varázslatra – megváltozott minden. Mámoros öröm sugárzott az arcokról; lövöldöztek mindenfelől, durrogtak a mozsarak, robbantak a kézigránátok, lobogódíszben a falvak. A nép, a dédelgetett délszlávok, ünnepelték a „Habsburg-monarchia” elmúlását. Csodálkoztam és kérdeztem önmagamtól, hogy hát honnan szerezhették be az újszülött állam lakói a lengedező lobogókat; honnan? Csehország gyáraiból. Azok „mindent gondosan előkészítettek.” Dandárom dalolva, példás rendben, feszes tartással vonult be az ünneplő városba. A lakosok sorfalat álltak, gúnyosan röhögtek; mintha azt akarták volna mondani: „Hiszékeny, bamba magyarok; évszázados elnyomóitok már a fűbe haraptak, ujjongjatok velünk, felszabadult népekkel”.
Biz' Isten! nem örültem, mert – jóllehet családi tradícióimnál fogva sohasem voltam „labanc" – mégis éreztem, hogy ha az az épület, az a viskó, amelyben mi, magyarok az osztrák sógorral évszázadokon át „vadházasságban" éltünk, összedől, romjai alá temetheti Szent István koronáját. Sietve vonultam át és délután két órakor Oranovában tábort ütöttem. Rongyos fészek; kihalt; a férfiak Amerikában vannak. Estefelé már megindult a népek vándorlása az új államok felé. Kis csoportok vonultak át a falun. Zelenika felé siettek. Hazafias szláv dalokat dünnyögtek. Vadonatúj ruhájukat „Petár” és „Massaryk”-kokárdák s nemzeti színű pántlikák díszítették; fegyverük már nem volt. A régi monarchia területére való beérkezés után tehát megindult a hadsereg felbomlása. Egy jugoszláv csendőrőrmester is jelentkezett nálam és kért karhatalmat, mert csendőrei elszéledtek és ő a fosztogató komitácsikat különben nem tudja megfékezni. A kérelmet elutasítottam, mire ő a hadosztályparancsnoksághoz fordult. Természetesen helyt adtak a kérelemnek és elrendelték. Ismét megtagadtam, kijelentettem, hogy én ezentúl csak a dandárom közvetlen biztonságáról fogok gondoskodni, az új állam területén idegen vagyok, semmi közöm a belrendjükhöz és ezen új államért egyetlen magyar katonát se fogok feláldozni...
November 7., Orahova. A vándorlás Zelenika felé mindinkább nagyobb mérveket öltött; sokan közülük már nem is tisztelegnek; tisztet köztük nem láttam. Igen szomorú kép! Úgy látszik, hogy ez a fegyelmetlen társaság már tiszteinek sem engedelmeskedik. Katonáim nem sokat törődtek velük, rájuk sem néztek. Egész nap sütöttek és főztek, halásztak; nem panaszkodom rájuk. Cattaróban bevásárlásokat eszközölt tisztjeim azt a hírt hozták, hogy „az új Jugoszlávia a hadsereg feloszlatását követeli, azt le fogja fegyverezni”; az albániai sereg feloszlik „nemzetiségek” szerint, a magyar csapatok és minden magyar alakulat hozzám csatlakozik.
November 8., Orahova. A bomlás tovább tart. Csodálatos, hogy „mennyi szláv katona volt a hadseregben”. Mind jó húsban vannak; alighanem gránátmentes helyeken lebzseltek. Délután megjött a parancs, hogy a hadsereg nemzetiségek szerint feloszlik; én gyűjtsem a magyarokat és kiegészítőterületek szerint csoportosítsam őket; azután előreláthatólag vasúton haza fogok szállítatni.
November 9., Orahova. Holnap Risanóba menetel a dandár és ott gyűjti a magyarországiakat. Ma Cattaróba bevonult egy szerb ezred és sok komitácsi. A lakosság bandériummal és zenével fogadta; a várost fellobogózták, Zelenikában a matrózok ma letették a jugoszláv hűségesküt; a rend ott teljesen felbomlott, őrületes tolongás a vasúti állomáson. Mindenki siet haza és nem engedelmeskedik; a tolongók között magyar alig van; legfeljebb olyanok, akik Zelenikán voltak beosztva.
Otthonról nagyon zavaros híreket hallottam; beszélték, hogy „a királyt is megölték”; mások azt mondták: „elmenekült Svájcba”; .,a jugoszlávok a magyar határt teljesen lezárták”...
November 10., Vitoglav, Risano mellett. Délelőtt fél kilenckor vonultam át Risanón. Csinos kis fészek. Ugyanazon kép, mint Cattaróban. A fellobogózott városka lakossága egészen kótyagos. Reánk komoran, mogorván néztek. Az állomásparancsnok „öreg Grenzer ezredes”, tehetetlen; meséli, hogy a nép mindenfelé fosztogat, a jugoszláv katonaság, a régi „k. und k.” vagy „k. k.” Landwehr-legénység sem akar katonáskodni, menekülnek, minden felszerelést elárusítanak, a puskáikat eldobálják s csak a hátizsákot tartják meg; az erődítések ágyúi őrizetlenül állnak, a gyönyörű „ledenicei” villamos sütöde romokban hever, a kórházakat már teljesen kifosztották, teljes forradalmi hangulat mindenütt”...
Ismét izgató híreket hallok. „A király Gödöllőn fogoly, két kormány verseng otthon a hatalomért...”
A cseh, lengyel, bosnyák tisztek már nemzetiszínű kokárdákat viselnek, a sapkarózsákat már letépték, csak nálunk magyaroknál uralkodik méltóságteljes nyugalom, rend és fegyelem. És ez a hitvány, áruló népség századokon át „rebellisnek" nevezett bennünket...
Hatalmas gőzös evezett be a kikötőbe tele magyar liszttel; persze! ha magyarországi terményekről van szó, akkor azt mondják: „ide vele”, ilyenkor „szeretnek” bennünket...
November 11., Vitoglav. Hallom, hogy „a hadsereg vezérsége a hadifelszerelést nyugta ellenében a jugoszlávoknak át akarja adni”, tehát „önmaga fegyverzi le a sereget”. Az indokokat ugyan nem ismerem, de benyomásom az, hogy „a lefegyverzést az új jugoszláv állam követeli”, mert különben nem engedik haza a csapatokat. (...)
Legyőzött az elvekhez, a becsülethez való görcsös ragaszkodás: „a hűség az utolsó vér cseppig, a kitartás az utolsó falat kenyérig.” Antik jellemvonás, felséges elv, de gyakorlatilag csak elvétve hasznos. Az egyén elbukhat „hűségből”, ez az ő magánügye; ha elvei miatt elpusztul, a világ kereke mégis szabályosan fog tovább forogni; volt és nincs. De népek és nemzetek elvhűségért el nem pusztulhatnak és vezetőiknek – még akkor is, ha királyok – szent kötelességük „sutbadobni” az elveket, sőt a hűséget is a gondjaikra bízott nép jövendőjének biztosításáért...
Az otthon dúló forradalmat helytelenítem, mert a forradalom még akkor is rombol, ha épít... A régi monarchia szétesett, nem sajnálom, mert főellenségünk évszázadok óta Ausztria volt. Önállóságunk most érett gyümölcsként pottyant az ölünkbe, miért akkor a forradalom?... 
November 12., Vitoglav. A legénység már nagyon türelmetlen. Izgatják a hazai hírek. A bács-bánátiak és az erdélyiek a szerb és az oláh betöréstől félnek. Nem csodálkozom! Hiszen a monarchia más népeinek „hazavándorlása” már hat napja tart, körülöttünk mindenki nemzetének feltámadását ünnepli, a példa pedig ragadós; és hozzá még. az ellátás állandóan rosszabbodik. A nyomorultak alomszalma és fedél nélkül tanyáznak a Karszt szikláin, veri őket az eső, tagjaikat megdermeszti a jéghideg bóra; az én szállásom sem különb, egy babérlevélraktárban tanyázok tisztjeimmel, mindenütt besüvít a bóra, de legalább fedél alatt vagyok.
Zászlóaljaim egész nap leltározzák a hadianyagot, előkészítik az átadáshoz, amely már holnap kezdődik a tüzérségnél; egyedül a kenyér- és hátizsák marad meg náluk, mi pedig megtartjuk kardjainkat, forgópisztolyainkat, látcsöveinket és magánpoggyászunkat...
Csodálatos vég! de igazságos. Isten kezét látom benne. A kiegyezés után megszervezték a közös hadsereget. A népeket egy oly keretbe préselték bele, amely „megölt minden nemzeti gondolatot”, melyet csak a „hadúr” személye ragasztott össze, ő pedig elvileg a „császár és király” felett állott. A tisztikart pedig összekeverték; és miért? Mert hitték és remélték, hogy ezáltal elveszti „nemzeti öntudatát”, elfelejti anyanyelvét és még a saját fajtája ellen is harcol, ha a „hadúr” úgy alkarja. Sajnos, sokszor megtörtént és most, amidőn elbukott a pásztor, elszéledt a nyáj is, – feloszlott „nemzetiségi falkákra”. Éppen azoknak kellett feloszlatni, akik a nyugalmas békeévekben az önálló magyar hadseregnek és a honvédségnek legnagyobb ellenségei voltak és minden magyar megmozdulást „rebelliónak”, „forradalmi láznak” minősítettek...
November 13., Vitoglav. Tüzéreink már átadtak mindent a szerbeknek. Simán ment minden. A szerbek a jegyzőkönyvekben elismerték az átvételt. Darabonként vették át a hadiportékát; a becslési árt pedig a jegyzőkönyvekbe bejegyezték. Nevetséges árakat írtak be! – egy ló 250 korona, egy muli 50 – 100 korona. Rövid ideig szemléltem ezt a rablást, ezt a „risanói Világost”. Az ágyúk őrizetlenek, a jugoszláv kölykök a műszerekkel játszanak; a lovak a kerítéshez kötözve abrak, ápolás nélkül; százszámra fognak elpusztulni. Sosem hittem, hogy még ily szégyent is meg fogok élni. (...)
A risanói katonai pékek kijelentették, hogy a magyarok számára „nem sütnek"; sebaj – majd sütünk magunk, nem szorulunk rájuk.
November 14—15., Vitoglav. Gyalogságom befejezte a hadifelszerelés átadását. Persze, egy garast sem fizettek a csujesek. Vad híreket terjesztenek... A kolozsvári és bánáti legénység zúgolódik és haza. akar menni, azt hiszik, hogy én tartom őket vissza. Nyomorultak! Inkább ma, mint holnap hagynám itt ezt a nyomorult országot. Beszéltem velük. Látszólag megnyugodtak, de azért hétszázan mégis Zelenikába szöktek. Szerencsétlenek! Alig jutnak ép bőrrel haza... (Vitéz Sréter István nyug. honv. miniszter: Összeomlás az albán arcvonalon – eredeti magánfeljegyzései alapján. Budapest, 1924, Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság) 

Pápa, 1921. november 6. * Az állomás már a kora délutáni órákban elkészült parádésruhájával. A frontját zászlók, zöld lombokból font girlandok díszítik, a harmadosztályú váróteremben hármas asztalsor várja a vendégeket. Magyar ruhás pápai szépek készen állnak arra, hogy ezerfajta jóval kiszolgálják az orosz pokolban éhhalálig megkoplaltatott magyar fiukat. A győri katonabanda is itt van teljes számmal és a perronon izgatottan várakozó sokadalom. Mindenki a forgalmi irodában kopogó távírógépek jeladását lesi. „Mikor jönnek?” A túszok vonatja azonban késik. Minden újabb hír lerontja az előző reménységet. „Csak hat órakor lesznek itt!” – „Csak kilenckor!” – „Csak tizenegykor!”
Szürke őszi felhők alatt lassan sűrűsödik az alkonyat. A várakozó állomásra ráborul az éjszaka.
Állomással szemben egy kis korcsma különös eleven életre pezsdül. A kármentős ivóban, meztelen megbarnult asztalok körül a rendes, mindennapi publikum: vasúti hordárok, altisztek, munkások. A fehér abrosszal terített, belső szobában azonban egészen idegen népség. Sok, sok asszony. Magyar nagyasszonyok, akik a szívükről elszakítod szibériai hómezőkön meghurcolt, tetves orosz börtönökben meggyötört drága fiaikat várják. Összetologatott, hosszú asztal körül táboroznak. Anyák a környékről, anyák a fővárosból, anyák az ország messzi túlsó végéből, köztük  egy  szomszédos vármegye főispánjának a felesége. Tegnap még azt sem tudták egymásról, hogy léteznek. Ma már mind ismerősök, barátnők, egy testvérek. A füstös korcsma szoba borgőzös levegőjében mindannyian újra élednek, visszafiatalodnak. Az arcuk, amelyet fakóra mosott a tömérdek könny, kisimult és rózsásra pirosodik, a szemük kihamvadt parazsa újra gyullad. Fiaikra várakozó anyák arca visszaálmodja a régi múltba vesző fiatal lányságot. Alig nyúlják meg az eléjük tett ételt, csipös ízű új borban csak épp, hogy megnedvesítik az ajkukat. Boldog, üdvözült mosollyal halk hangon suttognak. Amint így csoportosan együtt ülnek, olyanok, mint a közös galyon összebújó, megtépázott tollú furcsa madarak. Torzonborz szakállas civil úr, akinek a halántékán már erősen őszül a haj a petrogradi és moszkvai börtönök borzalmairól beszél. Volt hadifogoly. Az anyák kerekre nyitott, irtózó szemmel hallgatják. Apák izgalmukat férfiasan rejtegetve, idegesen rágják a szivarjukat s gyors egymásután rendelik a két deci borokat. Egyenruhás tisztek a volt bajtársakat emlegetik. Egy fiatalember olyan rajongással beszél az öccséről, mintha szerelmes lány volna. „Feleséget hoz magával. Tatjánának hívják. A kedvenc nővére meghalt. Hogyan mondjam meg neki?” Egy após áradozva dicséri a vejét, akit a szalmaözvegy asszonyka hét esztendeje úgy gyászol, mintha halott volna. Százszor elismétli: „Jobban szeretem, mint a tulajdon édes fiamat!” Feleségek, fiatal asszonyok, akiknek a szeme szögletére korai ráncok finom pókhálója vet árnyékot, egyszer halotthalványak lesznek, azután bíborvörösre pirosodnak; mély, várakozó hallgatásba elmerülve szívük dobogásán számolják a lassan múló' másodperceket.
Közben hírnökök jönnek az állomásról. Tíz óráig semmi bizonyosság. Tíz órakor ezt jelentik: „A vonat csak most érkezett Eszterházára!” Elkomorodnak az arcok: „Reggel is lesz, amire megérkeznek! Tizenegy órakor kellemesebb jelenteni valója van a hírnöknek: „Most indultak el Csornáról!” Másfél óra múlva itt lesznek!” A kocsma lassan kiürül. Legnyugtalanabbak azok, akik semmiféle távirati értesítést nem kaptak s azt sem tudják, megjön-e ezzel a vonattal az, akire várakoznak. Éjfélkor nyüzsgő élet az ívlámpák fényében ragyogó állomáson. A pápaiak nem sokat alusznak ezen éjszakán.
Egy órakor a vöröskeresztes vonat besiklik az állomásra. A zenekar a Rákóczit játssza. A várakozó tömeg éljenez. Az érkező foglyok a kocsik lépcsőin állva sapkájukat lengetik és visszaéljeneznek.
Az anyák, az apák, a feleségek, a testvérek tekintete nyugtalanul ugrál egyik emberfüzérről a másikra. Vajjon itt van-e? Hol van? Ki tudja, mennyire megváltozott? Vájjon melyik a sok sápadtan világító arc közül?
A vonat megáll. A foglyok leugrálnak és a sínek között csoportosulnak. Egyszerre  vastag gyűrűvel veszik körül őket a várakozók. Mindenki rohanna annak a karjai közé, akit keres. De a zenekar a himnuszt játssza. A kalapok lerepülnek, mindenki  megkövül. Mellettem egy hazaérkezett tiszt arcán végig folyik a könny. Nem mozdul. Le sem törli a sűrű egymásután gördülő cseppeket.
Himnusz után szónoklatok, hivatalos üdvözlések.
Amíg a beszédek tartanak, a hadifogoly-gyűrű külső szélén halk suttogás, óvatos, hullámzó mozgolódás. Apák, anyák, feleségek és egyéb hozzátartozók nem érnek arra rá, hogy a szép szavakat figyeljék. Neveket súgnak a legelső hadifogoly fülébe. Az elhangzó válasz most úgy hangzik, mint egy ítélet:
„Velünk jött! Ott lesz valahol a túlsó oldalon!” Azután a szomorú döntés: „Nem jött velünk, talán a következő  transzporttal!” Az éjféli pályaudvar villanyfényében száz ember lelkendező öröme, másik száz fájó csalódása. Az a fiatal ember, aki az öccsét keresi, elcsukló zokogással ölel magához egy vékonypénzű, borotvált fiút. Mellettük egy kis figurájú, fekete prémsapkás asszonyka tágranyitott szemmel nézi őket s ügyetlen mozdulattal nyújtja oda a sógor csókjának a homlokát...
Azután megint figyelő állásba merevedik, mindenki: egy visszatérő túsz üdvözli a hazai földet.
Szürke katonaköpenyege nyitva, orosz mezők szelétől kicserzett barna-vörös arcán gyér szakáll, fedetlen fején hosszú, ritkuló szürkés haj. És a hangja a visszafojtott zokogástól elcsuklik, amikor harsogó kétségbeeséssel kitör a szó belőle:
– Új Mohács pusztított ezen a vidéken! Vége a régi dicsőségnek! Új könnytől, új vértől nedves ez a rög, amelyen a visszatérők nagy áhítatával állunk! Magyar testvéreim! A megkínzott, megcsúfolt magyar haza visszatérő hű fiai nevében csak egy óhajtást hozok: legyünk egyek az új Mohács forró tüzében! Jaj annak, aki nem érti meg az új időt! Jaj annak, aki még most is pártharcot teremt, amikor minden hiéna a testvérharcot lesi! Jaj annak, aki még most is többre értékeli a cifra szavakat, mint a tetteket! Mi a rabságból dolgozni jöttünk haza. Dolgozni fogunk, hiszen Magyarországnak ma erre van szüksége. Ez a nemzedék fölemeli, vagy sírba teszi Magyarországot. Hadd lássa a világ, hogy a Duna-Tisza közén nem temetni akarnak, hanem föltámadni!
Amíg ezt elmondja, hangja néha másodpercekre megcsuklik. A magyar levegőtől megittasodott hadifogoly lelkéből forró elragadtatás, mélységes elkeseredés és vakmerő dac robbantja ki a forró, tüzes szavakat. Az életnek, a családnak, a hazának visszaadott túszod könnybelábadó szemmel hallgatják. Orosz földről Magyarországra átültetett, furcsán vágott szemű idegen asszonyok az egészből semmit sem értenek, síró férfiak között azonban nekik is könny szökik a szemükbe s szorosabban simulnak a férjeikhez. És a pillanat megható szépsége megkapja a fogadó közönséget is. Van, aki harsogó zajjal fújja az orrát. Van, aki lopva törölgeti a szemét. Van, aki hangosan zokog. A Krestyi, az Andronyevszky, a Butyerszki néven szomorú hirhedtségre jutott orosz börtönökből hazavergődött, vörös akasztófa alól menekült magyarok becsületes, lázongó hitével mernek-e szembenézni az itthoni hitetlenek? Dolgozó akaratuk előtt nem pirulnak el az itthoni naplopók, komoly munka nélkül gazdagodók? És nekik, akik új Mohács tüzében minden magyarok egybeforradását hirdetik, hogyan adnak számot a „cifra szavak” szélhámosai, a gyűlöletgyújtogatók, a magyart magyartól elválasztó pártmarakodások korcsma-hősei?
A beszédnek vége. Néhány másodpercnyi halotti csönd a pályaudvaron. Az embereknek először magukhoz kell térni a meghatódottságtól. Csak azután tör ki a tomboló, harsogó éljenzés.
A hátam mögött mély sóhaj, suttogó hangok. Tatjána újra vászonfehéren, megcsukló térdekkel tántorog. Két túsz-társa fogja föl az ingadozó testet, amelyik csak nehezen találja meg újra az egyensúlyát. Most tudta meg, hogy a kedvenc nővérét sohasem látja többé. A bátyja átöleli és mintha törékeny tárgyhoz nyúlna, olyan gyöngéden a hátát veregeti.
Tatjána – talán még nem is tudja miről van szó – macskamozdulat sima puhaságával szorítja fejét  a férfi fejéhez és átlátszó, vékony fehér kezével az arcát simogatja...
A harmadosztályú váróteremben fölállított asztalok három turnusban vendégelik meg a hazaérkezőket. Magyar ruhás pápai szépek két keze tele. Leves, vagdalt sült, pörkölt, sütemény – ez az éjjeli vacsora gerince. Ezt a menüt azonban egyéb közbeiktatott-finomságok tarkázzák. Aki túl van rajta, jó fajta szivart füstöl a perronon. A vejét kereső após ragyogó arccal karonfogvást sétál egy tagbaszakadt, hatalmas, bőrkabátos férfival. Illatos szivarok füstjében ragyognak az arcok, magyaros vendégszeretettől fölmelegednek azok a szívek, amelyeket eddig idegenben fojtogatott a  könyörtelen, vérszomjas hidegség. Az összetartozó párok belsöséges, halk beszédbe mélyednek. Egy oszlopnak támaszkodva három túsz szívja mélységes gyönyörűséggel a szivarját:
– Hét éve most ettem először malacpecsenyét! – mondja az egyik.
– Hét éve most ettem először háznál készült süteményt! – feleli rá a másik.
A harmadik nem szól semmit, csak a szivarja kéklő füstjét nézi. És önfeledt boldogsággal mosolyog.
Már a harmadik turnus is elkészül a vacsorával. Cigány tüzes nótákat játszik, egy hang kitörő jókedvvel belerikoltgat.
– Nagyon itthon érzi már magát a koma! – jegyzi meg mellettem az egyik túsz.
Kihordozzák az asztalokat. Benn a teremben a cigány csárdást húz. És a párok táncra perdülnek. Borgőzös, pörköltszagú, sűrű füstös levegőben a falakhoz szoruló tömeg közepén kis térség támad,
pápai szépek és megváltott magyar rabok dobogva keringnek, fordulnak, a hajba fonott nemzetiszínű szalagok a levegőbe lendülnek.
Hajnali négy óra. A vonat csak reggel nyolckor indul a csóti leszerelő rabárba tovább. Ez a bál eltart odáig...
*
Állomáson túl a kis korcsma képe nagyon megváltozott. Annál az asztalnál, amelyik mellett a csendesen beszélgető, nyugtalan szívű anyák várakoztak, most hangos társaság mulat. Asszonyok is vannak közöttük: anyák és feleségek. Az arcukról azonban most már eltűnt minden gond és minden nyugtalanság: anyák keze, hitvesek keze a régen siratott kedves kezét szorongatja. Két szál cigány nagy buzgalommal tépi a húrt, a kis szoba ablakai megremegnek, amint egy bariton férfihang a nótát harsogja:
– Recece! Nem vagyok én kapitány!
Megnézem. Barna-piros, pörgekalapos civil úriember. Nem hadifogoly, vidéki földbirtokos lehet, aki visszakapott valakit, azért duhajkodja ki a széles jókedvét. A hadifoglyok nem hangosak, nem duhajkodnak. Lassan, fokozatosan szoknak bele az új világba, mindegyiknek az arcán csendes, igazi, mély boldogsággal átitatott mosoly...
A mi asztalunknál somlai bor mellett csendes halk beszéd. Tatjána asszony ül az asztalfőn. A visszatért túsz, a Tatjána ura, viszi a szót, élénken, jókedvűen mesél a maga mögött hagyott kalandos világról. A könnyező halottsiratáson már túl van.
Azoknál, akik elevenen voltak eltemetve és most érkeztek vissza az életbe, szomorú emlékeken hamarosan úr lesz az ellenállhatatlan erővel föltörő életöröm.
Tatjána asszony sápadt, álmatlanságtól gyűrött arccal elszigetelt magányosságban ül közöttük. Közösen megértett nyelven nem tudunk szólni hozzá: nem beszél máskép, csak oroszul. Fájóan kérdező tekinteteket vet az ura felé, aki egyszerre bekapcsolódott egy neki ismeretlen és újszerű világba. A körülötte tomboló vigasság is idegen, talán ijesztő is a számára. Egy-egy hangosabb kurjantásra összerezzen,  fázósan összehúzza magán a kabátot, szemében az eltévedt galamb nyugtalan rémülete...
És a kis szoba ablakai újra meg újra megrezegnek a baritonhang nótájától:
– Recece! Nem járok én paripán! (Benda Jenő: Paristól Genováig. Egy újságiró naplójából. Légrády testvérek kiadása, Budapest)

…Kolozsvárról nem kellett messzire menni, talán ha négy órát vonattal, hogy a Déli-Kárpátok szorosain lábával érinthesse az ember a sírokat, amelyek ott, az első világháborúban is már a katonák ezreit elnyelték.
Tömös, Gyimes, Tölgyes környékén csak le kellett jegyeznem a közös fejfákról a neveket, hogy égbekiáltóan kitűnjék: hogyan dobálta összevissza már akkor is a maga céljaiért, „Drang nach Osten”-mániájáért a Ruhr-vidéki gyáripar, a német hadvezetőség, közelebbről Mackensen tábornok, a szomszéd országok egyszerű, hiszékeny lakosait.
Az első sírban, amelyet megpillantottam, feküdtek: Barta Sándor káplár, Mátyás Benő, Apjok Ferenc, Ottó Schonecken. Elestek ugyanegy napon, 1917. szeptember 29-ikén.
Egy másik sírban: Brateanu Simon (román, harcolt a románok ellen), Chomitzkij Dimitrij (lengyel), P. Risbir Jankó (szerb), Balázs István (székely). Haláluk időpontja nincs feltüntetve.
Négyes sírban nyugszik: Luca Dimdoru, Oborszán Sándor, Árpád Béni, Pandurov Iván. Ez utóbbi talán bolgár lehetett. Küzdöttek hasonló szegénylegények ellen.
Újabb közös sír: Sveskov Savu honvéd, F. Steingraber (szász), Jesto Peic (szlovén), Wilhelm Leonard (szász).
Találtam egy tömegsírt: Sanak Stiro, Andreas Gründl, Geres Károly, Kis Ignác, Schwartz Simon, L. Hindelang, G. Stolpner, mellé írva: Unteroffizier, vagyis altiszt, és Eduard Berger, musikant, vagyis zenész. Elestek 1917. szeptember 25 és 28 között.
Már korábban, 1917. január 30-ikán, „haltak hősi halált” – Kruppért, Thyssenért, exportőrökért, importőrökért: – Wilhelm Diltmann, Georg Hock, Bencsik Máté és Stefan Starevics (bugyogós bosnyák). Az 1917-es új esztendőből, amelynek beköszöntekor szeretteik bizonyára csupa jót kívántak nekik, és talán egymást is felköszöntötték a lövészárokban, ha esetleg éppen csend volt… éltek tehát összesen még 30, írd és mondd: harminc napot. Mind K.u.K., dresszírozóik parancsára ráuszítva az „ellenségre”. Közösen ugassatok, kutyák!
A szoros – a tömösi, gyimesi, tölgyesi – maga is oly becsali volt, oly ravasz, oly alattomos, feltekintettem most sziklás párkányukra, amelyekről a lent vonulókra lesből lőttek, fák alig védelmezték, a halál folyosója volt mind.
Hát ezek kik voltak? Peter Maxiyussim, Incze Antal, J. Schindler, W. Slowinskij.
Ha hozzátartozóik még élnek valahol, és olvassák itt talán e neveket, bocsássanak meg a fájdalomért, amelyet okozok.
Az egyik síron jelezve, hogy. a 188. Infanterie Regimentből valók a halottai: Szabó Péter, Kurizár gyalogos, Wilhelm Welde, Johann Grabowsky és – Pegasinovics. Ennél keresztnév nincs. Csak: Pegasinovics. Ugrott, amíg élt. Pegasinovics, ide! Igenis, alássan jelentkezem: Pegasinovics!
Egy egyes síron csak ennyi: „Ismeretlen”. Azaz hogy németül: „Unbekannt”. De ekkor már a francia Paul Raynal megírta őt, az Ismeretlen Katonát. És jól keresett vele.
És végül díszhelyen, egy dombon, csupa német tiszt. Talán csak egy volt köztük lengyel, F. Razkoyiczky, I. R. 189. De a többi csupa rövid vezetéknevű: Shreinert, Grünke, Janiel, Tietz, Repke. Pattoghattak névsor-olvasásnál. És ahogy jelentkeztek! „Hier!” vagy ,Jawohl!” Mind tiszt. Úrfi. „Sie starben als deutsche Helden … Német hősökként haltak.”
De, egyáltalán, mit kerestek itt? Hja, a közembereket vezették. (Benamy Sándor: A XX. században éltem. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1966, Budapest)

Apám azok közé tartozott, akik utolsóként szereztek tudomást az Osztrák–magyar Birodalom vereségéről. Expedíciója rádió nélkül haladt át Kisázsián, kietlen tájakon keresztül, megőrizve legédesebb illúzióit a békés törökök között, akik még azt sem tudták, hogy valahol a világban háború folyik. Az angolok végső vereséget mértek Palesztinában a török haderőkre. Az arabok, a szultán leghívebb alattvalói, független nemzetek polgárai lettek, melyeket szintén az angolok hoztak létre, kiknek csak zavaros fogalmaik voltak a mohamedánokról és a kőolajról. Apám minden bizonnyal folytatta volna útját, ha a konstantinápolyi magyar követség egy tisztviselőjének eszébe nem jut parancsot küldeni, talán egy lovas hírnök útján, melyben értesítette a bolyongó magyarokat, hogy nyugodtan visszafordulhatnak, mert a háborút elvesztettük, Németország letette a fegyvert, a császár elmenekült és új korszak kezdődött. Apám azon kevesek közé tartozott, akik felfogták a visszahívó parancs valódi jelentését. Sokáig sírt – mesélte később.
Talán azon kevesek közé tartozott, akik megértették, hogy a háború elvesztése még nem jelentette a béke elnyerését. Valójában a zavargások korát jelentette, mely, hiú remények közepette, egyre határozottabban újabb és borzalmasabb háborúk felé mutatott. Pillanatnyilag nem volt mit tenni, lassan visszafordultak az emberekkel, lovaikkal, öszvéreikkel Konstantinápoly felé, ahová már megérkezett, az övékénél jobb felszereléssel, az amerikai és francia flotta. Az a tény, hogy a háborúnak vége, mit sem változtatott a katonai mentalitáson, így a győztes katonai hatóságok első dolga az volt, hogy az osztrák–magyar tiszteket, illetve az ellenséges nemzetek polgárait a háború során századunk jelképévé vált drótsövény mögé zárják.
Drótsövény mögött ülni és török könyveket olvasni nem lett volna a világ legrosszabb dolga, még a Márvány-tenger ázsiai partján sem. Az őröknek sem volt ellenvetése, ha a meggyőződésük szerint fegyvertelen és ártalmatlan őrizettek egyike elsétált a közeli nagy, romantikus temetőbe. De ezzel kimerültek a kedvezmények. Lehetetlen volt levelet írni haza, mert a balkáni posta lett a háború egyik legelső áldozata. Híreket kapni Közép-Európából szinte reménytelen vállalkozásnak számított. A szultán a császárok sorsára jutott, az új kormányzók elkergették, a Boszporusz partján a káosz talán kevésbé tragikus, ám éppoly teljes volt, mint Közép-Európában. A győztes, ezért a bécsi és budapesti eseményeket közömbösen szemlélő angoloknál akadt nagy ritkán egy angliai kiadású napilap. Egyes újságokban a háború zavartalanul folytatódott, a németek a sosem látott, előrenyomuló tankok elől kivonultak Franciaországból.
Apám megtanulta azt, amit nem sokkal azután sok európainak meg kellett tanulnia: hogy könnyen bekerül az ember a drótsövény mögé, ám sokkal nehezebb kikerülni onnan. Kinek kellett volna kiadnia a parancsot, mely hazaereszti a magyarokat Kisázsiából? Kinek kellett volna törődnie, Törökországban, egy szétvert hadsereg nyomorúságos maradékával? Nem napok, de hetek és hónapok teltek el úgy, hogy a foglyoknak fogalma sem volt, miképp juthatnának el Törökországból Közép-Európába. Még akkor sem oldódott volna meg helyzetük, ha az angolok, humánus és értelmes ötlettől vezérelve, kidobták volna az egész társaságot, menjenek, amerre látnak. A világon senkinek nem volt fogalma, hogyan lehetne átjutni a megosztott Balkánon: a francia megszállás alatt levő Bulgárián, a szinte teljesen lerombolt, de magát győztesnek érző Szerbián, a németek által legyőzött, és most a magyarokon bosszút állni kész Románián, Görögországon, mely ellenségesen tekintett bármire, ami a török oldalról jött... Egy lovat szerezni és átvágni Európának azon a részén, ahol a háború egy tucat országban helyi harcokkal folytatódott – reménytelen terv volt.
Mi, otthon, vártunk, megzavarodva és kétségbeesve. Magyarországon Károlyi gróf mérsékelt kormányát felváltotta a kommunistáké. Voltak olyan percek, amikor anyám nagyobb biztonságban tudta férjét valahol a Fekete-tenger partján, mint a budapesti Operaház környékén egy polgári házban. De annyit tudok, hogy – mivel semmi esélye sem volt annak, hogy híreket kapjon –, aggodalomtól és kétségbeeséstől hajtva, elment egy napon egy jósnőhöz, akinek az információi akkoriban nem voltak kevésbé megbízhatóak, mint az új rendszer napilapjaiban terjesztett hírek. A jósnő valószínűtlen választ adott: „Legyen nyugodt, a férje hajón van, a tengeren érkezik!” – ez a válasz nem érdemelt sok hitelt, hiszen a hadifoglyok gyalog tértek vissza a világ minden tájáról – ám igaznak bizonyult.
Hogy megtudjam, miként ért véget apám fogsága, fel kellett ütnöm a Magyar Életrajzi Lexikont, melyben apám a buddhizmus egyetlen magyar kutatójaként és e témájú könyvek szerzőjeként szerepel. A nálam okosabb mű szerint - talán, mert egyik szerzője az expedíció egyetlen még élő, több mint nyolcvan éves résztvevője – apám találkozott egy angol püspökkel, aki megszánta a szerencsétlenül jártakat és engedélyt szerzett számukra, mellyel elhagyhatták az országot. Hihetőnek tűnik, mert emlékszem, apámnak különleges tehetsége volt arra, hogy meggyőzze az embereket és megértesse velük helyzetét.
A Konstantinápolyból induló hajó nem volt luxusjármű. Talán olasz hajó volt, mely a törököknél töltött évek után egy adriai kikötő felé vette útját. A kapitány rendelkezésére álló egyetlen információ ez volt: a görög tengeren áthajózva az Adria bejáratánál aknamezők vannak. A jó szerencsén múlott, hogy elkerülték őket. Apám, elővigyázatból, a fedélzeten aludt, úgy gondolta, hogy robbanás esetén biztosabb úszni, mint elsüllyedni. Mint Odüsszeusz, aki az árbochoz köttette magát, hogy megmeneküljön a szirénektől, mellkasára kötött egy szíjat és az árbochoz erősítette. Nem tudom, végül hol kötött ki a hajó. Valószínűleg egy olyan helyen, ahol apám meg tudta értetni magát olaszul és angolul, és a festői hajót vonatra cserélte, mely amerikai élelmiszert szállított a szegény magyar gyerekek számára. Apám éjjel érkezett meg – életem egyik legemlékezetesebb éjjelén, felismerhetetlenül, hosszú szakállal, koffer nélkül, zsebében két ezüst tojástartóval – ez volt a hadizsákmány, ajándék a gyerekeknek. (Lénárd Sándor: Apám. Lénárd Sándor olasz nyelvű kéziratából fordította: Vajdovics Zsuzsa)

Vége

Hová tűnt a katonatiszt?... (34)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Sirok a hó alatt, 1916. Fotó Fortepan.hu

Egy angol munkáspárti gyűlésen... azzal érveltek a béke mellett, hogy az emberveszteség már huszonhárommillió. Az ember rámered a tömör, nehéz, ijesztő és mégis olyan nyugodt és közömbös számra: igaz lehet? Ha nem igaz, akkor legföljebb alatta marad az igazságnak. A becslés bizonyára a hivatalos listák alapján készült, s azok nem minden hadviselő félnél megbízhatók. Például az oroszokról már a japán háborúban is tudtuk, hogy veszteségeiket bölcs számvetéssel szokták elosztani halottak, sebesültek, foglyok – és eltűntek közt. Ami nem is egészen hazugság, mert aki elesett, az csakugyan eltűnt, olyan tökéletesen, hogy legföljebb a farkasok kaparják elő, azok pedig nem szólnak róla senkinek.
Tehát huszonhárommillió lesz az emberveszteség. Két évvel ezelőtt, mint egy akkori feljegyzésünk mutatja – ma már elavult emlék –, még csak hatodfélmillió volt. Tavaly ilyenkor már meghaladta a tizenkettőt, s akkor még csak előestéjén álltunk a legvéresebb offenzíváknak. A múlt év végén már húszmilliót mutatott az embervérmérő, természetesen beleértve a mieinket is, bizonyára ijesztő sokat, amiről jobb most még semmi bizonyosat nem tudni. A szívünk őértük szorul össze először, talán némi önzéssel is, mert náluk nélkül nagyon kevesen maradtunk nemzetnek, mi szegény magyarok, akik mindig méretlenül és kialkuvatlanul hullattuk a vérünket. De lehetetlen a többire is emberi fájdalommal nem gondolni, a minden nemzetbeli szegény katonákra, akik megkérdezetlenül adattak áldozatul egy rettenetes miértnek, amire ma, most még kevésbé tud bárki a világon feleletet adni, mint a vérözön kezdetén.
Huszonhárommillió halott, rokkant, sebesült... Hiszen ez egy nemzet létszáma, mégpedig nem is kis nemzeté. Ha földindulás van Jokohamában, és meghal ezer ember, vagy egy komp felborul, és meghal száz ember, szánakozással és megindulással olvassa a „katasztrófa” hírét az ember. És odaát az államférfiak, finom és előkelő urak, a kultúra csúcsain járók, azt mondják – ma Thomas, a francia muníciós miniszter mondja –, hogy még nem érett meg a helyzet a békére, és nemzeteik vérpezsgőjével poharukban koccintanak a további háborúra. Huszonhárommillió ember – hát lehet nagyobb gonosztevő, mint akinek még ez se elég ok a békekötésre? Megállott szívek és élettelen masszává fagyott agyvelők milliói. Szívek, melyeknek nemcsak melegségük volt szülők, hitvesek, gyerekek számára, hanem fénylésük is minden embertársuk részére. Nemcsak szelíden melengető, drága, szent családi kályhák törtek össze, de napok is égtek korommá, melyek mélyén jövendőnk szunnyadt, új lángelmék gondolatai páráztak el, új nemzedékek vágyát, erejét, lángját eszi meg fű- és fagyökér megéretlenül és felhasználatlanul. Ostobák vagy gazok a háború-fanatikusok vigaszfrázisai, a veszteségek pótolhatatlanok nemcsak az emberek, hanem az Ember számára is.
Hogy mit jelent a huszonhárommilliós szám mint veszteség minden tudomány, művészet, kultúra számára, az sohase derül ki, s ez talán nem is fontos mindenkinek. De ez a szám könnyeket is jelent, forró, keserű, gyilkos könnyeket, milyen óceán lenne azokból! S az mind kicsi volna azoknak a bűnét lemosni, akik ezt a háborút csinálták és nyújtják. [1917] (Móra Ferenc: Hanibál föltámasztása * Ezek az évek * 1914-1933.)

A pályaudvaron legelőbb is az tűnt fel, hogy rémes gebék állanak a kopott vedlett komflisok előtt; alig bírnak megindulni, alig döcögnek valahogy. Kocsi, ló hűen jelképezik az itthoni állapotokat.
Amilyen elnyűtt a kocsi, leromlottak a lovak, olyan az egész Budapest, az egész itthoni élet: lármás, bizonytalan, lekopott róla az úri máz. Az utca kétes ekzisztenciákkal, léhűtő csavargókkal, lógós katonákkal van tele, a lapok politikával, riasztó hírekkel. A bolgárok cserben hagytak, a balkáni front felbomlott. Csehek, horvátok nyíltan hirdetik elszakadási törekvésüket. Az ellenzék nálunk is mind hangosabb. Békekötési hírek szállnak a levegőben. De ilyen viszonyok között milyen békére számíthatunk?! 
Október 17. Az országgyűlésen nyíltan beszélnek róla, hogy elveszítettük a háborút!!! Elveszítettük? Hát hol? Hiszen a frontunk most is jól áll, mi katonák megverve sehol sem vagyunk! A balkáni front a Duna-Száva vonalat a bolgárok nélkül is meg tudja tartani? A király az osztrák koronatartományoknak autonómiát adott? Azokban nemzeti tanácsokat alakíttatott? Nálunk is meg lesz az önálló Magyarország, tiszta perszonál unió? Önálló magyar hadsereg?
Örüljünk inkább, vagy mit jelent, hogy elvesztettük a háborút? A nyáron könnyű lefolyású influenzajárvány most igen súlyos lett, egyik leányomnak súlyos influenzás tüdőgyulladása van. Mindenki beteg, és hozzá egyre-másra halnak az influenzás betegek.
November 1. Egy hete kinn vagyok a szőlőmben, de itt kell hagynom a szüretet, mert szabadságom letelik, 7-én a frontra indulok.
November 2. Még se utaztam ma, Tegnap este egy Est újságot kaptam a faluból; abban olvasom, hogy gróf Tisza Istvánt meggyilkolták, Pesten kitört a forradalom! -.. Nemzeti tanács alakult, a lánchídon sortüzek.,. Mindenki figyelmeztet, hogy ne utazzam, mert a vonatokon borzasztó a felfordulás. 
November 3. Akármilyen forradalom van is, az én szabadságom lejár, utaznom kell, utazom.
Kocsin mentem az állomásra, A főnök figyelmeztetett, hogy ne utazzam, mert inzultálni fognak a garázdálkodó katonák, leszedik a csillagomat stb. Megyek! Beér a vonat,, tele van, A kocsik tetejét, az ütközőket és a lépcsőket is ellepik a póttesteiktől hazaözönlő katonák. Felszállok egy I, o, kocsiba; az is parasztokkal, katonákkal van tele. Magyarok; volt bennünk annyi tisztesség, hogy egy tizedes szavaira helyet csináltak nekem. Tisztességesen viselkedtek az úton is. Csak a kocsi tetején ordítozóktól hallatszott lövöldözés, belülről keresztül is lőttek egy cselákot, aki a kocsi tetején utazott. Nagykárolyban szedték le s vitték kórházba. Bementem Nagykárolyba. Mindenki arra figyelmeztet, hogy vegyem le a csillagjaimat, mert belém kötnek a garázdálkodók. Nem veszem, de mert úgyis esik az eső, jól felhajtom az esőköpeny galléromat. Károlyban különben már rend van, csak hallom, hogy tegnap s azelőtt a csőcselék fosztogatott. A laktanya kapuján egy tábla hirdeti, hogy ott van a „szociáldemokrata párt titkári hivatala"! A kaszárnya különben üres, kórház volt benne, s mind elszöktek belőle a betegek. Az állomásparancsnokságnál mutatják a kerületi parancsnokság táviratát, hogy a „K" betűs sapkarózsa helyett nemzetiszín szalagot kell hordani. Nemzeti szín és fosztogatás?! Nem is hiszek a táviratnak, míg biztos helyről meg nem tudom.
A lapokban olvasom, hogy megkötötték a fegyverszünetet, vége a háborúnak, a harctéren megszűnt a front. Mindenki tódul haza. aki fogságba nem esett. A kormány megindítja a béketárgyalásokat.
Vége a háborúnak. De így?! Önálló Magyarország – lehet így örülni neki? Fásultan veszem tudomásul a nagy híreket. Nem kell a frontra menni, nincs hová. Éppoly kevéssé lehet örülni neki, mint mikor tavaly az oroszokkal megkötötték a fegyverszünetet. Csak egynek örülök: hogy nem kell Grignóból felmenni Barricatára, az Aveatira! Ez a gondolat kínozott az egész szabadság alatt, hogv megyek fel a fensíkra? Gyalog éppolyan rettenetes, mint a drótkötélen lógó deszkalapon.
Utazom Egerbe. Rendes vonat nincs, de épp az állomáson találtam egy transzport vonatot. Besszarábiából az olasz frontra kellett volna menniök, de a magyar határon megrohanták őket a lazítok. A legénység egy része megszökött, aki még itt van, a pótzászlóaljhoz iparkodik. A tiszti teherkocsiban szénafekhelyek, szalmazsákok vannak, jól fűlő kályha, velük utazom,
November 4. Egész jól aludtam a teherkocsiban, de úgy ébredtem, mint egy rossz álom után. Sajnos hogy a rossz álom igaz! Mintha álomországban járnék, nem értem a helyzetet. Mint valami óriási lumpolás után, testet-lelket zsibbasztó fájdalmas émelygő katzenjammer borítja el az öntudatomat.
Erkörtvélyesen egy személyvonat jött szembe Pest felől. Katonákkal vannak tele a Pullmann kocsik, mint a méhraj sötétlenek nemcsak az ablakokban, hanem a lépcsőkön, ütközőkön és a kocsik tetején, ellepnek minden tenyérnyi helyet az egész vonaton. Teherkocsink ajtajából kikönyökölve nézem őket – megéljeneztek; alighanem az tetszett nekik, hogy ők ülnek az I. osztályban, én a teherkocsiban.
Debrecenben a Pavillon laktanya előtt megáll a vonat. Őszirózsát osztogatnak, adnak nekem is. Egy fegyvermester szalad a laktanyából és puskát, töltényt kér a transzport embereitől; szinte csillog szeméből a forradalom tüze, A pályaudvar előtt még áll a diadalkapu, amely a Tisza István-egyetem alapkőletételekor a királyi párt várta a minap – most az is a forradalomé. Mögüle géppuskázták végig a vonatokon megvadulva hazaözönlő, fosztogató, lövöldöző rablótranszportokat. Plakátokon olvasom, hogy a kormány napi húsz-harminc korona fizetéssel hívja nemzetőrnek az embereket. Épp ennyi hadipótdíjjal az én alezredesi fizetésem is. Ki, honnan fogja fizetni ezt? Ebben a pillanatban tisztán áll előttem, hogy az erkölcsi mellett ez magában a teljes anyagi összeomláshoz is vezet. Beszállok a tiszafüredi vonatba. Egy kadét is felszáll tíz-húsz fegyveressel, Egyekre mennek rendet csinálni, ahol rabolt és gyilkolt a forradalmi láz.
November 5. Egerben vagyok. Famíliám most is reszket, amint beszélik, hogy micsoda lövöldözés, felfordulás volt a városban napokon át.
November 6. Bementem a laktanyába. Üres! Mint mikor a szérűn a pelyvát forgószél kapja fel, úgy fújta szét a forradalom vihara a pótzászlóalj embereit. Két riadó század karhatalomnak ment Füzesabonyba, hogy rendet csináljon az állomáson garázdálkodó szállítmányok között. De útközben megbolondították őket a bujtogatok, megbomlottak, mint mikor a lovat darázs csípi meg. A legocsmányobb disznóságot követték el a tisztjeiken, pedig a legnépszerűbbek voltak kiválasztva parancsnokokul. Aztán otthagytak csapot-papot. részben maguk is beállottak a Füzesabonyban fosztogatók közé, más részük visszajött Egerbe; itt már a többi közt is meg volt alapozva a hangulat, az egész pótzászlóalj nem tudom hány ezer embere laktanyából, kórházakból, üdülőkből, mindenhonnan szertefutott, magával vive fegyverét és töltényeit, hogy lövöldözhessen vele. Csak a pótzászlóalj iroda és a gazdasági hivatal altisztjei maradtak itt, rajtuk kívül egyetlen félbolond ruthén baka, aki – már a háború eleje óta – állandóan sepri a laktanya udvarát; most is seper, A pótraktárból sátorlapokban hordták el a készleteket, a tartalékos tisztek nagy része is szertefutott, A parancsnok, a sepregető bakát nézegetve, mintha fej beütötték volna, félkábultan áll az irodája előtt. Mint akinek mindene odaégett, amit előbb már tönkre vert a jég, A front egy részét, mint tavaly az oroszok, ugyanúgy hagyták ott a csapatok. Rövid processussal oldották meg a leszerelési problémát, amit a barrícatai „Tervezet" olyan gondosan készített volna elő. Ott hagyták az állásokat, mentek amíg vasutat találtak és teleülték a vonatokon még a mozdonyt és a bizonyos helyeket is.
November 11. A szabadságom ma lejárt. Bevonulnom nincs hova. A pótzászlóalj hazamegy Szatmárra, de nem megyek vele; ez a pótzászlóalj, ami így szétzüllött, nem az enyém; nem az, ahol én szolgálni tudok, Igaz ugyan, hogy a 12. ezred dicsőségesen harcolt az utolsó pillanatig (az angol jelentés azt mondja róla, hogy „Sacílénél a honvéd csapatok az utolsóig keményen harcoltak") és most gyalog jön hazafelé. De itthon mi lesz vele? A 16. ezred pedig – helyettem Kösztler a zászlóalj élén – dicsőséggel esett fogságba; vitézül harcolva, dicsőséget szereztek magatartásukkal akkor is, amikor foglyul ejtették őket a minden oldalról körülzáró olasz és angol csapatok. Még örülni se tudok neki, hogy nem voltam köztük, szabadságom révén megmenekültem a fogságbaeséstől, amitől mindig úgy féltem az egész háború alatt, Ennél az itthonlétnél az olasz fogság rosszabb nem lehet.
Szabadságom lejárt, bevonulnom nincs hová; beteget jelentettem, a mai viszonyok közt nem szolgálok tovább. (Összeomlás, a háború vége. In: vitéz Deseő Lajos ny. tábornok harctéri naplója. Turcsány nyomda, Budapest, 1937)

München, október 15. kedd *...Rettenetes olvasni a soviniszta francia és angol sajtó nyilatkozatait. Másrészt nem nagyon érintenek konzervatív újságjaink panaszai. Úgy vagyunk most, mint Oroszország a bolsevikok uralma alatt: minden körülmények között békét akarunk, és a háború folytatásához ránk is szükség volna. A Wilsonnak adott válaszban van némi monumentalitás, diplomáciamentesség, nagyvonalúság, ami imponáló és örömömre szolgál, valami német következetesség ez! Határainkat nem kezdhetik ki! Hacsak nem őrültek - hagyják, hogy éljünk és lélegezzünk. Egyébként ha részterületek veszendőbe mennek is: ami rossz lépésnek bizonyul, azt idővel újabb háború vagy békés út korrigálni fogja...
... A Reuter közli, hogy a német jegyzékre elutasító választ adtak. Utálatos érzés. Wilson állítólag egy jótékony célú hangversenyen, a páholyában vette kézhez a német jegyzéket. Nagyon jó hangulatban volt, és nagyon tetszett neki egy népszerű komikus, aki kifigurázta őt. A nagy professzor azután a Fehér Házban értekezett az államtitkárával. Ismét nagyon borúlátó vagyok. Ezeknek az embereknek a lelkében Németország számára nincs bocsánat. Attól tartok, élethalálharcra kell összefognunk, feltéve, ha a Berliner Tageblatt megengedi. – Rosszul áll a szénánk. Wilson válasza csupa félelmet keltő rosszindulat, és megint végletes megoldásokat ígér. Löhr olvasta be nekünk a telefonba a Bayerische Staatszeitung-ból. Nyugtalanság és félelem. A Hohenzollernek eltávolítása, úgy látszik, békefeltétel és történelmileg eldöntött dolog. Frigyes és Bismarck Németországára – ha most valóban tehetetlen –, úgy látszik, olyan megaláztatás vár, amilyent eddig soha egyetlen országnak és népnek sem kellett elszenvednie. 
München, október 16. szerda * Kilenc tájt felkeltem. A szörnyű, reménytelenül rosszindulatú amerikai jegyzék benne van a reggeli lapban. Láthatólag az a legfontosabb, hogy Németországot a császár és a béke közötti választás elé állítsák. Csakhogy ehhez még a teljes megaláztatáshoz és a végső romláshoz vezető lehetetlen követelések sora csatlakozik és fog is csatlakozni véget nem érően. Mi volt Franciaország katasztrófája 71-ben ahhoz képest, ami most vár Németországra? Az ellenséges újságok elragadó, kedves naivitással jelentik ki, hogy a világtörténelemben így még nem kényszerítettek térdre népet, és azt kérdezik: ugyan miért kellene ezt az alkalmat elszalasztani? Németország gyáván viselkedik, mondják. Megvetendő a vereségben, mint ahogy gyűlöletes volt a sikerben. Úgy tűnik még a semlegesek is azt gondolták, hogy vége a háborúnak. Most pedig olyan, mintha még csak ezután kezdődnék el...
Egész nap egy mondásra gondolok, amit a német most majd érezni fog: „Szörnyűséges dolog idegenek kezébe kerülni.”...
...Természetesen feléled a heroizmus. Danzing legyen a lengyeleké, felháborodás és tiltakozó gyűlések a varosban. No de segithet-e még mindez, és a heroizmus nem őrület-e a puszta túlerővel szemben? Nincs sok értelme, hogy Frigyesre hivatkozzunk a háború negyed.k esztendejében. A háború ma egészen más. 1914-ben Franciaország kész volt a kapitulációra. Mindamellett nyugodtabb vagyok, es délután aludtam egy keveset...
...Esti séta. A szabadelvű Münchner Neueste Nachrichten alig burkoltan tárgyalja II. Vilmos lemondását. Egyébként az egész sajtó fel van háborodva Wilson üzenetén, beleértve a Berliner Tageblatt-ot, és a Vorwarts is óva inti ellenségeinket, nehogy túlfeszitsék a húrt. Látható, miként kerekedik felül Wilsonban a diplomata az emberbaráton: „fokozza követeléseit, és köntösében ott a tőr". Látom a győztesek növekvő önteltségét és könnyelműségét, mindinkább örömük telik az erőszakban. Nekem tetszik, hogy az efféle korrupció lelepleződik. – Németország iránti rokonszenv Oroszországban. – Nyugodtabb és derűsebb vagyok.
München, október 18. péntek *...A németség erejét örök időkre megtörik. Német munkások milliói vándorolnak ki Kanadába, ahol szívesen látják őket munkásokként. Danzig lengyel lesz! Poroszország elsatnyul, mert egész tartományokat szakítanak le róla. A régi hatalmasok álma valóban beteljesül : Európa közepén egy teljességgel erőtlen, másoknak dolgozó Németország. De úgy látszik, hogy a németek nagy többségét ez nem izgatja. Különös nép...
München, október 21. hétfő * Hideg napsütéses idő. – Wilson jegyzéke Ausztriához, melyben a csehszlovákok és jugoszlávok szabadsága és önállósága miatt elutasítja a békeajánlatot. Jelentés arról, hogy a Kongresszus egyhangúlag ötmilliárdos hitelt szavazott meg egy ötmillió főnyi hadsereg felszerelésére és fenntartására. Leszerelés, béke, Népszövetség, a hatalom vége. Igen, most azt kívánom, hogy menjenek csak a dolgok azon az úton. amelyik semmi kétséget nem hagy, s okuljon Németország végre ezúttal egyszer s mindenkorra belőle, még ha az ellenség bölcs belátással egy bizonyos időre, sőt, mit ne mondjak, akár egy emberöltőre is elodázza majd, hogy levonja a tanulságot...
...Az esti lapban a német kormány újabb jegyzéke Wilsonhoz, nem tartalmaz ugyan semmi váratlant, de talán némileg mégis zavarba fogja ejteni a Világ Bíráját. Úgy látom, hogy ama tudós egyre inkább bizonyítja doktriner és tudatlan tökfilkó voltát, nem utolsó-, de nem is elsősorban Ausztriához intézett jegyzékével, aminek az lett a következménye, hogy sem a csehek, sem a délszlávok nem hajlandók többé tárgyalni Béccsel; ezzel megadta a kegyelemdöfést az osztrák államnak, noha annak széthullása tulajdonképpen nem érdeke az antantnak, mert Ausztria német részei ennek következtében a „Birodalomhoz" sodródnak. Így persze elérik talán, hogy Ausztria és Oroszország mintájára Németország is széthullik „nemzetiségeire". – Ez akkora humbug, hogy nem vagyok hajlandó lelkileg és szellemileg elkötelezni magam. Remélem, nem fogok elszegényedni – ez az egyetlen kívánságom...
München, október 25. péntek * A Wilson-jegyzék in extenso. Nem valami kedvező... Ebéd után alaposabban elolvastam... Undort és elkeseredést érzek. Rettenetes, ha most azt mondják: „A német állam átalakulása csupán a jövőre nézve biztosíték, most azonban erről a jelenlegi háborúról van szó.” Ha megbékélés születik a közös kínok alapján, és ha az igazságosság jegyében létrejön a népek szövetsége, akkor nem szabad többé szót ejteni erről a háborúról, amelyben vagy mindenki, vagy senki nem hibás, hanem épp ekkor lehet igazán beszélni a jövőről. Az a felfogás, hogy ezért a háborúért mindenekelőtt egyedül Németországnak kell vezekelnie, még a béke és a Népszövetség létrejötte előtt, farizeus képmutatás. Csakis a technika és az emberek túlerejének birtokában engedhetik meg maguknak ellenségeink az ilyesmit, de nem az „Igazságosság” nevében...
München, október 26. szombat * Az ellenséges sajtó undorító, a demokrácia szabadjára eresztett bestiája. Egészen odáig elmegy, hogy a feltételeiben Koblenz megszállását követeli, s a feltételekkel egyelőre csak úgy dobálódzik. Egyébként a francia kormány a fegyverszünetet állítólag Elzász-Lotaringia kiürítésétől is függővé teszi. – A császár és a két hadvezér lemondása mintha küszöbön állna...
München, október 28. hétfő *... A déli lapok jelentik Ausztria kapitulációját, s hogy különbékét akar kötni. „Élethalálharc" – úgy látom – nem kerülhet szóba. Németországnak az ellenség feltételeit, legyenek bármilyen ellenségesek és gyötrelmesek, el kell majd fogadnia. Teljességgel képtelen vagyok felfogni, miféle következményekkel jár ez a közelebbi és távolabbi időben Németország számára. Rohrbach, aki mostanáig imperialista volt, tegnap, a 4 Jahreszeiten nevezetű szállodában fölöttébb derűlátó előadást tartott, amelyben megjósolta, hogy az ifjú nemzedék ragyogó új felemelkedés tanúja lesz. Valójában én sem hiszem, hogy – a vad tombolás ellenére – túlzásokra vetemednek Németországgal szemben. Ez a béke semmi esetre sem a világtörténelem befejezése....
München, október 29. kedd * ...Délután aludtam. Öröm Prágában az osztrák különbéke-ajánlat miatt. Utcai harcok Budapesten. Románia bevonulása Dobrudzsába nyolcvanezer emberrel! A bécsi német követség kijelenti, hogy Németországot a Wilsonhoz intézett jegyzékkel kész tények elé állították. A németek felháborodása Bécsben. Javaslat a Habsburgok trónfosztására. A legeslegmulatságosabb azonban a bolsevikok jegyzéke Wilsonhoz, amelyben dühödt iróniával felszólítják, vitesse el Oroszországból az idegen csapatokat, és a szövetséges csehszlovák csapatoknak tiltsa meg a fosztogatást és gyújtogatást (kapcsolódva Wilson Németországgal szemben támasztott követeléseihez). Szívderítő, ahogy azoknak a nyomorult farizeusoknak legalább az egyik oldalról frissen és szabadon, teljességgel diplomáciamentesen gúnyosan a képükbe vigyorognak. […] (Thomas Mann: Naplók I. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988)

Plágium. Wilsonról kiderült, hogy plagizált. Kiderült, hogy tavalyi békeszózatát nem az ő békéért sóvárgó agya szülte, hanem Don Pedro, volt brazíliai császár szövegezte Lincoln Ábrahámhoz. Ezernyolczszázhatvannégyben. A nagy békebarát csak a Fehér Ház irattárában böngészgetett, nem a tollszára végét rágta s készen vitte el világot bejárt szövegét. Wilson nemcsak csalt, hanem lopott is. Idegen tollakkal ékeskedett, ami egymaga elég volna arra, hogy a legutolsó önképzőkör is kitessékelje tagjai sorából. Úgy sejtjük azonban, hogy ez az orzás csak jobban megerősítette az álnok elnököt pozicziójában. Az angolok sohasem kisérték nagy rokonszenvvel műfáradozásait. Féltek, hátha valamelyes visszhangja támad. Most legalább be van bizonyítva, hogy a békét nem Wilson akarta. Hanem Don Pedro, ezernyolczszázhatvannégyben. (A Hét, szerkeszti Kiss József. 1918, január 6.)

Buza. Amerika elhatározta magát. Az entente-lapok a nagy boldogság hangján harsogják, hogy Amerika búzát küld a tengerentúlról. Katonaság helyett. Egyelőre. Amerika igen nélkülözhetetlen szövetséges. Mindig küld valamit. Municziót már annyit küldött, hogy szinte beleroskad az érte kapott milliókba. Küldött gyapotot, foszfort, kábelsürgönyt, békeszózatot, harczi plakátot, Lusitaniát, Wilson-fényképeket, fehér-házbeli fekete határozatokat, bakancsot, csákót, uniformist, gombot, gombolót, zsinórt és czipőpasztát. Csak embert nem. Kérünk katonát, kábelezték most is Angliából. Buza feladva, jött vissza a hirtelen válasz. Nem is csoda, annyi mértföld fekszik a két part között, hogy könnyen félreérthetik egymást. Ha majd búzát kérnek, bort fognak küldeni. Katonát legfeljebb akkor, ha a bor és buza társaságába a békesség is beáll harmadiknak. (A Hét, szerkeszti Kiss József. 1918, január 27.)

Befejezése következik

Hová tűnt a katonatiszt?... (33)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Arad, ez a lusta és tunya nagy alföldi város 1917 nyarán, három háborús év után – ellentétben Béccsel – még nem jajdult fel. A hatósági kenyér itt is ugyanolyan rossz volt, mint másutt, de Pécskán, Szemlakon, Peregen, Nagylakon, Sajtényban, Kürtösön, Kisjenőn meg a többi jó búzatermő helyen a termelők meglepő szaktudással rejtették el a gabonát a rekvirálás elől, és hasonlóan meglepő szaktudással adták el drágán az aradiaknak. A háborút Aradon is mindenki unta, kivéve a hadiszállítókat, A poloskás várban és a nem kevésbé poloskás kaszárnyákban még mindig alakítottak menetszázadokat, amelyekből a katonák igyekeztek megszökni, és a Hegyalja kies erdőiben szökevény-különítmények alakultak, amelyeket „Zöld káder"-nek neveztek. Az aradi sajtó változatlanul a győzelemről írt, és az olvasók ugyanúgy nem hitték el, mint a budapesti és bécsi sajtó győzelmi híreit. Pénzzel, ajándékkal, összeköttetéssel felmentéseket meg veszélymentes beosztásokat lehetett szerezni, és a törzstisztek szépen kerestek. Néha asszonyi ölelés helyettesítette a pénzt, ami az ízlések különbözőségét bizonyította.

Az első éjszakán rosszul aludtam, mert testem közel két év alatt annyira hozzászokott a kemény priccsekhez, hogy idegenül hánykolódott a puha ágyban. Szerettem volna civilbe öltözni, de amúgy sem gazdag ruhatáram darabjait öcsém elviselte, mindössze egyetlen, nyakkendőt találtaim. Kopott egyenruhámban, rohamtőrrel oldalamon és szeges talpú hegymászó cipővel lábamon zord külsőt mutattam, és sem a férfiak, sem a: nők nem tisztelték bennem a hőst. Kerestem Schnee Miskát és Ardelean Gyurit, de a szaktársak nem tudták megmondani, mi történt velük. Érdeklődtem hozzátartozóiknál: Miskáról annyi hír érkezett, hogy olasz fogságba került, Gyuri eltűnt az orosz fronton. Sajnáltam szegény fiút.

Egy héttel megérkezésem után testem viszketni kezdett, ujjaim között, hasamon, mellemen és hónom alatt piros pontokat láttam: rühes lettem. Valószínűleg a vonaton; kaptam ezt a népszerű betegséget, amely rendkívül elterjedt a frontokon, hadtápterületen és a mögöttes országrészekben. Jelentkeztem a térparancsnokság orvosánál, aki beutalt a járványkórházba, előbb azonban be kellett szolgáltatnom minden nálam levő kincstári holmit, csupán a ruhámat és a kenyértarisznyámat hagyták meg. A járványkórház a régi honvédhuszár-laktanyában volt, és itt olyan barakkba tettek, ahol csak rühesek laktak. Testünket kénes-kátrányos kenőccsel kentük, és takarékossági szempontból nem kaptunk fehérneműt. Paradicsomi mezítelenségben sétáltunk a barakkban és az udvaron. Az ápolónők meg más női alkalmazottak olyan közömbösen mentek el mellettünk, mintha nem férfiak, hanem tárgyak lettünk volna.

Ez az egészségügyi intézmény, amelyben közel kétezer katonát kezeltek, védett szigetként állott a háború tengerében. A betegek fele egészséges volt, a többinek nem volt semmi baja. Itt helyezkedtek el a lógósok és dekkolók, a protekciósok és szökevények, a szimulánsok és álbetegek. Volt sebészeti osztálya, ahol jelentéktelen, műtéteket végeztek, belgyógyászata, ahol semmit sem végeztek. A kórház járványjellegét a rühes osztály adta, ahol komoly orvosi munka folyt, mert a betegek lelkesen kenték magukat.

Az orvosok és katonai tisztviselők főként pénzzel és ajánló levelekkel szerezték kényelmes állásukat és meg voltak elégedve. A kórház parancsnoka dr. Tincu Ioan orvos százados volt. Jó kedélyű vidéki körorvos, szeretett mulatni, utálta a katonáskodást, és szerelmes volt a főápolónőbe. Ez a foglalkozás annyira lekötötte, hogy nem ért rá hivatalos ügyekkel foglalkozni. A gyógyultakat nem küldöttek vissza mindjárt csapattestükhöz, ezeket rendszerint váratlanul betoppanó ellenőrző orvosi bizottság dobta ki a kórházból.

Megkedveltem ezt a bájos helyet, és kétségbeesetten láttam, hogy a rüh kezd tisztulni testemről. Csökkentettem, a kenőcskúrát, de a rohamos gyógyulási folyamatot nem állíthattam meg.

Franz, miért nem vagy itt, hogy tanácsaiddal segíts rajtam? – gondoltam fájón.

Az osztrák szaktárs helyett a sors dr. Tamasdan Stefan orvost küldte hozzám, aki békében fogorvos volt, ezért, itt a tüdőbeteg osztályt vezette: Ismertem őt, mert medikus korában Klára nővéremnek udvarolt. Amikor meglátott, üdvözölt, de csak három lépés távolságból beszélt véltem, mert bűzlöttem az unguentum sulfuratum wilkinsontól.

– Maga mit keres itt? – kérdezte részvevően.

– Jelentem alássan, megrühesedtem – feleltem előírás szerint, mivel főhadnagyi rangja volt.

– Ha felgyógyult ebből a mocskos betegségből, jelentkezzék nálam, hogy megvizsgáljam a tüdejét. Megértette?'

–  Parancsára.

Egy hét után beállítottam a tüdőbeteg osztályra, ahol a fogorvos rám sem nézett, és nyomban megállapította a diagnózist:

–  Bal oldali tüdőcsúcshurut. – Kiváló diagnoszta volt, A vizsgálat után érdeklődött nővérem felől, mire készségesen tájékoztattam, hogy férjhez ment és boldog anya.

–  Kár, mert én is feleségül vettem volna. – Fájó sóhaj buggyant elő aranyfogai mögül.

Beutalt osztályára, amely két barakkból állott, és amelyben ugyanolyan súlyos betegek feküdtek, mint én. Magyarok, románok, svábok, szerbek, szlovákok voltak, mert Arad városban és megyében ez az öt nemzetiség él. Egyöntetűen elismerték, hogy dr. Tamasdan kiváló tüdőszakorvos, és délutánonként felkeresték városi rendelőjében, hogy vele kezeltessék rossz fogukat.

Egy hónapja szenvedtem már tüdőcsúcshurutban, mialatt hivatalos átirat ment Prágába ezredtörzsemhez, hogy ne aggódjanak értem, mert az aradi járványkórházban kezelnek. Reiner Franznak meg Vizi Miklósnak én írtam, hogy ők se aggódjanak. Hatheti kezelés után újabb megtiszteltetés ért, katonai pályafutásom alatt ezúttal már harmadszor. A kórház gyógyszertára laboránst keresett, és a választás rám esett.

Itt új világ tárult elém. Tetszetős fenyőpolcokon gyógyszeresüvegek, tégelyek és dobozok fogadtak, amelyekből a szokásos patikaszag áradt. Volt kicsiny mérleg is, azonkívül két gyógyszerész, mindkettő önkéntes szakaszvezető. A tulajdonképpeni parancsnok egy gyógyszerész főhadnagy volt, aki az egyik városi gyógyszertárban dolgozott. Hetenkint egyszer-kétszer eljött megnézni, hogy minden rendben van-e, és ilyenkor elvitte az alkoholkészletet, mert szeszben nagy hiány volt Aradon, és magas árat fizettek érte.

Az önkéntesek vidám fiúk voltak; és mivel kevés zsoldot kaptak, ők is városi gyógyszertárakban működtek. Felváltva délelőtt és délután, az egyik mindig a járványkórházban tartózkodott. Munkám kezdetben seprésből, takarításból és üvegmosásból állott, de később felfedezték fejlett szellemi képességeimet, és megtanítottak receptet készíteni. Ez sokkal egyszerűbb és könnyebb volt, mint hittem. Bármit írtak fel az orvosok, mi csak aszpirint, szalicilt, antipirint, hashajtót, bórvizet, édes szirupot meg rühkenőcsöt adtunk, mert más nem volt. A betegek a gyógyszert a WC-be dobták, mert a betegek egészségesek voltak. Az önkéntesek minden hétfőn pontosan felírták, hogy mire van szüksége a járványkórház gyógyszertárának, és a kért orvosságok pontosan meg is érkeztek a várban levő raktárból. Kaptunk morfiumot, kodeint, kinint, ópiumot, jódot, theobromint, étert, kloroformot, brómot, scopolamint meg olyan különlegességeket, amelyek a polgári gyógyszertárakban már régen nem kaphatók, de ezek megérkezésük után nyomban eltűntek. Az egyik önkéntes nőbarát volt, a másik mulatós kedvű, és kevés volt a zsoldjuk. Több ballon tiszta szesz futott be minden héten, de ezt a főhadnagy monopolizálta. A három gyógyszerész között megállapodás volt, és ezt pontosan betartották.

Békés polgári életet éltem. Otthon aludtam, reggel nyolc órakor pontosan megjelentem hivatalomban, délben tizenkét órakor hazamentem ebédelni, három órakor ismét megjelentem a munkahelyemen, és dolgoztam hatig. Hivatalosan a betegállományban szerepeltem mint tüdő-csúcshurutos, akit majd Temesvárra küldenek felülvizsgálatra, de az időpont megállapítása sem dr. Tamasdannak, sem nekem nem volt sürgős.

Munkaidő után héttől kilencig a Függetlenség című napilapnál tevékenykedtem. Cikkeket és riportokat írtam, leközölték és megdöbbentően keveset fizettek. Olyan csodálatos harctéri történeteket agyaltam ki, amelyek elképesztőek voltak, és éppen ezért megjelentek. Beszélgettem egy általam elfogott olasz vezérkari őrnaggyal, aki. elítélően nyilatkozott Cadorna fővezér tudásáról, továbbá III. Viktor Emánuel királyról, és bejósolta, hogy Olaszország elveszti a háborút. Leírtam olyan hajmeresztően kalandos vállalkozásokat, amelyekben soha nem vettem részt, és mint lapunk kiküldött tudósítója, meginterjúvoltam egy sebesültszállító vonat sebesültjeit, akik alig várják, hogy meggyógyuljanak és visszamehessenek a harctérre. A szörnyű hazugságokat nem írtam alá, mert szégyenlős természetű vagyok, kiválasztottam az ábécé első és utolsó betűjét, és akadt két nyájas olvasó, aki levélben érdeklődött, ki az az „A. Z.”, aki azokat az érdekes cikkeket írja... (Károly Sándor: Mosolygó esztendők, kalandos évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Romániai Magyar Írók sorozat)

A mi családunkból Tóth Mihály nagyapám unokaöccse, Bálint János került haza leghamarabb. Fiatal, csinos, szép huszár volt, a keleti fronton sebesült, a keze és – lemhényiesen mondva – a „forcsoka” sérült; felmentették a további katonai szolgálat alól... Hazajöttének igen megörvendtek, főleg Ferencke, mert aztán sokat segített neki, 1917 tavaszán már ő vetette el a gabonát...

...Már mindenki hazatért a család katonaviselt férfiai közül csak Laci [Luka László, másképpen Vasile Luca] hiányzott még.

Szokásává vált az ifjúságnak, hogy kisétáltak az esti vonat érkezéséhez. Ha valakit a berecki vonat vitt el, az is kell visszahozza – tartotta a néphit. Karácsony estéjén történt az alábbi tragikus, balladába illő eset.

Elég messze, a Szent Mihály-hegyi templomban tartották az éjféli misét. Idejében elindultak, hogy még legyen idejük egy-egy pajtásuk szülejének boldog karácsonyt kívánni, vagy egy-két karácsonyi dalt rokonaik ajtaja előtt elénekelni. Többen csoportosan járták a falut, karácsonyi énekekkel. Vencel és Béla korán elment otthonról, bizonyára leányos házakhoz, Ferenckéért a pajtásai jöttek el, elkéreztetve Katicát is a templomba. Édesanyámékat Amália nagyanyám szerre megfürösztötte, ágyba rakta, egy-egy perecet nyomva a kezükbe, amit kalácstésztából madárformára sütött. A házban töltött káposzta és friss kalács illata terjengett. A káposzta szénen, cserépfazékban főtt a kályha szélén. Karácsonyfát nem volt szokás díszíteni, de egy-egy fenyőágat rávetettek a tűzre. Lassan az apróbb gyerekek elszenderedtek, Amália nagyanyám is beült a cseberbe, hogy megfürödjön, mielőtt a család többi tagja az éjféli miséről hazaérkezne. Az volt a szokás, hogy az éjféli miséről hazaérkezőket megterített ünnepi asztal várta, ők pedig farkaséhesen kezdtek falatozni a frissen főtt töltött káposztából. Tulajdonképpen ez az este volt a család legbensőségesebb karácsonya, másik két napon Jánost, Istvánt köszöntöttek, szétszéledtek ilyenkor a fiatalok. Karácsony „szenvedeje" estéjén, amikor megpihenni és megtisztulni alighogy Amália nagyanyám beült a fürdővízbe, Katica kétségbeesett jajgatással kopogott:

– Édesanyám, édesanyám, nyisson ajtót, hazahoztuk Ferenckét, a megsebesült Ferenckét!

– Nem is tudom, hogyan jutottam el a csebertől az ajtóig, nem tudom, hogy magam vagy más adott ruhát reám – emlékezett vissza erre az estére nagyanyám – csak arra emlékszem, hogy a fiamat a fehér abrosszal leterített asztalra fektették, hogy tele volt a ház síró fiatalokkal, hogy valaki befogott a szánba, és Bereckbe mentek orvosért, hogy Mihály vizes ruhát kötött a homlokomra, hogy asszonyok imába kezdtek, hogy a tisztelendő úr mellettem, hogy az orvos tanácstalan, hogy kinn világos van már, hogy fogom a fiam kezét, és egyszer csak megszólal: „Ki lőve meg, ki lőve meg?” Aztán örökre elhallgatott!

Ez a tragikus eset 1919 karácsony estéjén történt. A háborúból hazatért férfiak tulajdonában elég sok fegyver és lőszer maradt. Az átvonuló hadak is hagytak maguk után hadifelszerelést. Karácsony estéjén az akkori bíró, Bardócz János a falu végén, a templomba vezető úton elvette a fiataloktól a rakéta-pisztolyokat. Ferencke sem volt kivétel, neki azonban eszébe jutott, hogy van Bálint Gábor rokonának is, visszatért és elkérte. Bálint Gábor nem volt otthon, de a felesége igen, és gondolkodás nélkül oda is adta, amit kért. Ferencke már 17 éves volt, már nem számított növendék gyermeknek. így felfegyverkezve indultak aztán újból a templom felé. Éppen akkor értek az állomáshoz, amikor a vonat Almás felől érkezett. A fiatalok egy csoportja odaszaladt, köztük Ferencke is, hátha Laci éppen most érkezne! A vonattal senki sem érkezett, Ferencke dühösen a kiinduló vonat után lőtt. „Adsza ide, hadd lőjek én is” – kérte őt a társa. A pisztoly nehéz volt, a fiú nem tudta elég magasra emelni, így elég közelről Ferenckét lőtte tarkón. A lövedék a vastag báránybőrgallér és sapka kiszakított darabjait vitte a kisagyba. Ferencke előrebukott, előbb azt hitték, mókázik, sajnos hamar kiderült, nem megtévesztésből fekszik a földön. Az úton sokan voltak, akik a templomba igyekeztek, akadt, aki szanitéc ismeretekkel rendelkezett. Az állomás épületének ajtaját emelték ki, azon vitték a szülői házhoz. Karácsony első napjának reggelén halt meg. Vargha Ferencke volt az első világháború első lemhényi civil áldozata. Azon a télen a fonóban ismert balladák mintájára Ferencke esetét is énekelni kezdték. 

Hallottad-e, Nagylemhényben mi történt 

Vargha Ferkét az állomáson meglőtték 

A rakéta nem szállott fel az égre 

Vargha Ferke holtan rogyott a földre. 

Pajtásaim, rólam tanuljatok 

A bírónak szavát megfogadjátok 

Ha utamból vissza nem tértem volna 

Egy leánynak szíve most úgy nem fájna.

A falu vezetői, köztük Mihály nagyapám, nem örvendtek az eset népszerűsítésének. A család gyászolt, de tettest nem keresett, baleset volt! Vidékünk lakossága olyan időket élt át, olyan össznépi bánat nehezedett a lelkekre, hogy az egyéni gyászok eltörpültek.

Amália nagyanyám úgy érezte, mintha a fiát kegyetlen kezek a testéből szakították volna ki. Annyira egymásra voltak utalva a háború éveiben, olyan kis koraérett gazda volt, és olyan öntudatos, miként is követhette el azt az engedetlenséget azzal a rakétapisztollyal... ilyen gondolatok gyötörték, amikor a sors enyhített a bánatán – hazajött Laci! (Sigmond Elíz: Szépapáktól unokákig. Mozaikkockák egy erdélyi család történetéhez. Mentor, Marosvásárhely, 2008)

Nagyon hidegre fordult a tél, és nem volt szén; a rosszul fűtött lakásban hiába tapasztottam fagytól dagadt kezemet a fűtőtestre. Megkezdődött a korlátozások időszaka. A kenyér szürke volt vagy túl fehér. Kakaó helyett reggelente ízetlen leveseket kaptunk. Anyám tojás nélküli rántottat csinált meg margarinos süteményt, amelyben szacharin pótolta a cukrot; fagyasztott húst és lóbifszteket ettünk meg hervadt főzelékeket: csicsókát, céklát, hamis articsókát. A bortakarékosság érdekében Lili néni fügéből erjesztett italt kotyvasztott, undorító fügebort. Az étkezésekből kiveszett a régi vidámság. Éjszaka gyakran üvöltöttek a szirénák; odakint elaludtak az utcai lámpák és fények; sietős lépteket lehetett hallani es a tömbparancsnok ingerült hangját, amint kiabál: Lámpa. Kétszer vagy háromszor anyánk levitt bennünket a pincébe; mivel azonban apám makacsul ágyban maradt, végül ő sem mozdult. A felsőbb emeletek egyes lakói a mi előszobánkban kerestek védelmet; teleraktuk karosszékekkel, s azokban szunyókáltak. Néha az ismerősök, akiket a riadó visszatartott, szokatlan órákig elnyújtottak egy-egy bridzspartit. Élveztem ezt a rendetlenséget, az elsötétített ablakok mögött a város némaságát, majd hirtelen ébredését, ahogy lefújták a riadót. Csak az bosszantott, hogy nagyszüleim, akik Párizs déli peremén laktak, az ötödik emeleten, komolyan vették a vaklármát; lerohantak a pincébe, és másnap reggel el kellett mennünk hozzájuk, megbizonyosodni arról, nem történt-e bajuk. 

A „kövér Berta” első lövéseire nagypapa szentül hitte, hogy a németek mindjárt a nyakunkon vannak, s feleségét és leányát elküldte Charité-sur-Loire-ba; ő maga, ha eljön a napja, gyalog menekül Longjumeau-ba. Nagymamát annyira kimerítette férje súlyos rémülete, hogy belebetegedett. Kezelése miatt vissza kellett hozni Párizsba; mivel azonban bombázás esetén nem tudta volna odahagyni ötödikemeleti lakását, hozzánk költözött. Amikor egy ápolónő  kíséretében megérkezett, kipirult arca, üres tekintete megrémített: nem tudott beszélni, és nem ismert meg. Ő foglalta el a szobámat, s mi, Louise, a húgom meg én, a szalonban tanyáztunk. (…) 

Előfordult, hogy a mama a papával vitatkozott; szidott bennünket, húgomat meg engem, s nyaklevest adott, ha idegei úgy parancsolták. Már nem voltam ötéves. Elmúlt áz idő, amikor szüleim összeveszése megingatta az eget fölöttem – már nem tévesztettem össze a türelmetlenséget az igazságtalansággal. Mégis, ha éjszaka az üveges ajtón, mely az ebédlőt elválasztotta a szalontól, áthallatszott a harag gyűlölködő zsivaja, nehéz szívvel bújtam el takaróm alatt. (…)

„Miért ez a sok szenvedés?” – faggattam magam... Végül is a németek is emberek: ők is véreznek és meghalnak. Miért? Elkezdtem kétségbeesetten imádkozni, hogy ez a borzalom véget érjen. A  békét fontosabbnak tartottam, mint a győzelmet. A lépcsőn felfele menve, beszélgettem mamával; azt mondotta, a háború talán hamarosan véget ér: „Ó! – feleltem lelkesen – csak érne már véget! mindegy, hogyan: csak érjen véget!” Mama hirtelen megállt, és kétségbeesetten nézett rám: „Hogy mondhatsz ilyet! Franciaországnak győznie kell!” Elszégyelltem magam, nemcsak azért, mert kimondtam valami borzalmast, de mert egyáltalán elgondoltam. Pedig nehezen tudtam elfogadni, hogy bűnös lehet a gondolat. Lakásunk alatt, szemben a békés Dome-mal, ahol Dardelle úr szokott dominózni, zajos kávéház nyílt, a Rotonde. Kifestett, rövid hajú nők, furcsán öltözött férfiak tértek be oda. „Meszticek és defetisták fészke” – mondotta  papa. Kérdeztem tőle, kik azok a defetisták. „Rossz franciák, akik azt hiszik, Franciaország veszíthet” – felelte. Nem értettem. A gondolatok saját tetszésük szerint jönnek-mennek a fejünkben, az ember nem szándékosan hiszi azt, amit hisz. Mindenesetre apám felháborodott hangja, anyám megbotránkozó tekintete arról győztek meg, hogy nem szabad sietve s hangosan kimondani minden nyugtalan szót.

Habozó pacifizmusom nem akadályozott meg abban, hogy büszke legyek szüleim hazafiasságára. A rémhírektől s a „kövér Bertá”-tól riadtan az intézet legtöbb tanulója az iskolaév vége előtt elhagyta Párizst. Egyedül maradtam az osztályban egy nagy, tizenkét éves, ostoba lánnyal; leültünk a hatalmas, üres asztalhoz, szemben Gontran kisasszonnyal, aki főleg velem foglalkozott. Egész különösen élveztem ezeket az órákat, mert ünnepélyesek voltak, mint a nyilvános előadások, s meghittek, mint a magánórák. Egyszer, mikor mamával és a húgommal megérkeztünk a rue Jacobba, az egész épületet üresen találtuk: mindenki lement a pincébe. Ezen a kalandon sokat nevettünk. Bátorságunkkal, lendületünkkel kétségtelenül bebizonyítottuk, hogy kivételes emberek vagyunk. Nagymama jobban lett, hazament. A vakáció alatt és ősszel sokat hallottam két árulóról, akik el akarták adni Franciaországot Németországnak: Malvy és Caillaux. Nem lőtték agyon őket, ahogy illett volna, de túljártak az eszükön. 

November 11-én mama ellenőrzése mellett gyakoroltam a zongorán, mikor megszólaltak a fegyverszünet harangjai. Papa újra civilbe öltözött. Mama fivére, alighogy leszerelték, meghalt spanyolnáthában. De én őt nem nagyon ismertem, s amint mama könnyei felszáradtak, a boldogság, legalább számomra, újjászületett... (Simone de Beauvoir: Egy jó házból való úrilány emlékei. Forum Kiadó, Újvidék, 1965)

...Szép csendesen befordultunk 1918-ba. És ekkor jött Katica, és jött az irodalom. A kettő nem egyszerre jött, előbb Katica jelentkezett.

Özvegy Csálicsné, született Dabutovics Katica félig horvát, félig magyar volt. A Vinkovci melletti Andrijesovci-Rokovci helységben született, és műtősnő volt kórházunk sebészetén. Szép volt. Sötét szemében a Balkán hegyeinek feketesége lángolt, arca barna, miként a Marica folyó vize, orra szlávosan széles, mint a Morava völgye, dús haja magas kontyba nyúlt fel, akárcsak az Igman-hegy Boszniában, szája rendes, fogai épek, különös ismertető jelei nem voltak. Termete nem légiesen karcsú, hanem asszonyosan erőteljes, de ereiben szenvedély forrt, és e szenvedéllyel elborított engem. Szerettem Katicát, és Katica is szeretett.

–  Szép vagy, Katicám, és imádlak – mondottam neki a műtőben.

–  Te is helyes fiú vagy – mondotta nekem a gyógyszertárban.

– Szerelmed perzsel, miként a tűz – így én.

–  Jól tudsz beszélni, te betyár – így ő.

A vallomások öleléssel végződtek, és miközben húsos karjainak szorítását éreztem, megállapítottam, hogy e nő erős, és erényét könnyen megvédheti.

– Jaj neked, ha megcsalsz egy másik ápolónővel – szólt ölelés közben komoran.

Biztosítottam, hogy sohasem csalom meg, és szavaimat meggyőződés fűtötte, mert ilyen erős nőt nem ajánlatos megcsalni.

Bútorozott szobát béreltünk a Kossuth utcában, nem messze a kórháztól, és itt találkoztunk. Katica ráchalat meg güvecset főzött szerb módra, és szép magas kenyeret sütött magyar módra. Mindkét módot remekül értette, mert magyar—horvát vegyes házasságból származott. Esténkint karjában aludtam el, és reggel ugyanezekben a karokban ébredtem, azután szolgálati helyünkre mentünk: ő a műtőbe, én a gyógyszertárba. Sokszor kérdezte tőlem a szenvedély perceiben:

–  Mondd, örökké fogsz szeretni?

– A sírig foglak szeretni, sőt, amennyiben lehetséges, azon túl is – válaszoltam ilyenkor rajongóan.

–  Mind ezt mondjátok... Tomics Milán is ezt mondta és Budoszavlievics Iván is.

–  Én nem vagyok se Milán, se Iván, hanem Sándor – nyugtattam meg.

És szerettem azzal a forrósággal, amellyel a huszonnégy éves férfiak szeretik a náluknál négy évvel idősebb nőket.

A szerelem mindig jelentős szerepet játszott mind a hazai, mind a világirodalomban. Költők, írók, színpadi szerzők szerelméből halhatatlan művek születtek. Természetes, hogy Katica megihletett, és kineveztem múzsámnak. Amikor ezt közöltem vele, rosszallóan nézett rám, és kijelentette, hogy neki ilyet ne mondjak, mert ő tisztességes asszony.

– Drágám, a múzsa nem becsületsértés – igyekeztem eloszlatni tévedését.

Ezután rövid előadás keretében kioktattam, hogy a múzsák istennők, a lexikon szerint kilencen vannak, Zeusz és Mnemoszüné nászából származnak és Apolló a mesterük. Melpoméné a tragédia, Thália a vígjáték múzsája, és még nem döntöttem, hogy melyiknek teszem meg, mert válaszúton állok, tragédiát vagy vígjátékot írjak-e.

Előadásomat csökkent érdeklődéssel fogadta, majd annak befejezte után így szólt:

–  Sok butaságot tudsz te mondani, menjünk inkább moziba.

Mindazonáltal mégis megtettem múzsámnak, mégpedig a meglevő kilenchez tizediknek, mert regénybe kezdtem, és a regénynek Zeusz elfelejtett múzsát nemzeni. Katica egyelőre névtelenül élt kilenc testvére mellett, de névtelenségének semmi hiányát nem érezte a műtőben.

Regényt írtam. A gyógyszertári csendes órák alatt remekmű készült, és receptek meg hivatalos katonai nyomtatványok hátán halhatatlanságnak szánt sorok születtek. Nem háborús regényt írok, tűztem magam elé programul, az emberek torkig vannak a háborúval. Társadalmi kérdéseket fogok boncolni, és az egészen végigvonul a szerelem, amely tudvalevőén a legnagyobb érzés, azonkívül a Nappal karöltve az élet éltető melegét adja. Természetesen nem hiányozhatik belőle a forradalom sem, bár még nem tudtam, hogy ezt a fontos eseményt hogyan viszem bele a történésbe. Végül úgy döntöttem, hogy ez csak a későbbi fejezetekben bontakozik ki. Ezer oldalra terveztem, és az első tíz oldal három nap alatt elkészült.

Amikor este kis fészkünkben felolvastam múzsámnak, a múzsa elaludt, és mire a végére értem, már zajosan horkolt,

– Katicám, neked írtam ezt, és te elalszol mellette – szóltam szemrehányóan, és szavaimból a művész sértődöttsége csendült ki.

– Ne olvassál, hanem csókolj, Alexander, dragi becare moj – mondotta felébredve. És csókoltam, mert udvarias ember vagyok, és a nők óhaját szívesen teljesítem. (Károly Sándor: Mosolygó esztendők, kalandos évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Romániai Magyar Írók sorozat)

Az 1918. év tavaszán – a Margitszigeten rendezett hadikiállításon – egy, a háború kezdete óta nem látott asszony-ismerősömmel találkoztam s mint aki sírjából feltámadottat lát, kérdi tőlem; hogy én élek-e még? Elmondja, hogy a háború elején az a hír járt rólam, hogy harc közben a Szávába fúltam s ő azóta minden évben halottak napján egy koszorút dobott a Dunába az én emlékemre.

A hadikiállítás munkálatainál a Dunaparton olasz és szerb hadifoglyokat látva, őket anyanyelvükön szólítottam meg s ők a megelégedettség őszinte hangján mondották el, hogy jól keresnek s szabadon élnek...

A hadifogságba jutott legénységünkről naplómban többször megemlékeztem s most még a következő általános adatokról számolhatok be:

A szerb hadifogoly-parancsnokság hivatalos kimutatása szerint a szerb hadifogságba jutott 62,000 ember közül csak mintegy 35,000 ember indult el az albániai nagy útra, mert mintegy 25,000 ember már Szerbiában kiütéses typhus és egyéb fertőző betegségek folytán sírba került.

Albániában elpusztult s részben fogságból szabadult mintegy 6,000 ember. A tengeren való átkeléskor mintegy 5-600 ember vesztette életét.

Asinara szigetén az albániai nélkülözések s a fellépett kolerajárvány annyira leapasztották a szerb hadifogságba jutott legénységünk számát, hogy midőn 1916. év július havában Franciaországba vitték őket, már csak mintegy 17,000 ember volt életben. A francia földről kapott levelezőlapok szerint azonban a foglyok visszavágyódtak az asinarai „pokolba”. A „Grandenation” bánásmódja folytán a foglyok száma állítólag 7,000-re apadt le, úgy hogy szerb hadifogságba jutott legénységünkből csak körülbelül minden tizedik ember maradt életben. A szerb hadifogságnak – minden más fogsággal összehasonlítva – ez a legszomorúbb eredménye. (Szerb hadifogság – Szerbia, Albánia, Itália. 1914-1918. Szöllősy Aladár naplója. Pesti Könyvnyomda RT, Budapest, 1925)

Folytatjuk