Hová tűnt a katonatiszt?... (33)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Arad, ez a lusta és tunya nagy alföldi város 1917 nyarán, három háborús év után – ellentétben Béccsel – még nem jajdult fel. A hatósági kenyér itt is ugyanolyan rossz volt, mint másutt, de Pécskán, Szemlakon, Peregen, Nagylakon, Sajtényban, Kürtösön, Kisjenőn meg a többi jó búzatermő helyen a termelők meglepő szaktudással rejtették el a gabonát a rekvirálás elől, és hasonlóan meglepő szaktudással adták el drágán az aradiaknak. A háborút Aradon is mindenki unta, kivéve a hadiszállítókat, A poloskás várban és a nem kevésbé poloskás kaszárnyákban még mindig alakítottak menetszázadokat, amelyekből a katonák igyekeztek megszökni, és a Hegyalja kies erdőiben szökevény-különítmények alakultak, amelyeket „Zöld káder"-nek neveztek. Az aradi sajtó változatlanul a győzelemről írt, és az olvasók ugyanúgy nem hitték el, mint a budapesti és bécsi sajtó győzelmi híreit. Pénzzel, ajándékkal, összeköttetéssel felmentéseket meg veszélymentes beosztásokat lehetett szerezni, és a törzstisztek szépen kerestek. Néha asszonyi ölelés helyettesítette a pénzt, ami az ízlések különbözőségét bizonyította.

Az első éjszakán rosszul aludtam, mert testem közel két év alatt annyira hozzászokott a kemény priccsekhez, hogy idegenül hánykolódott a puha ágyban. Szerettem volna civilbe öltözni, de amúgy sem gazdag ruhatáram darabjait öcsém elviselte, mindössze egyetlen, nyakkendőt találtaim. Kopott egyenruhámban, rohamtőrrel oldalamon és szeges talpú hegymászó cipővel lábamon zord külsőt mutattam, és sem a férfiak, sem a: nők nem tisztelték bennem a hőst. Kerestem Schnee Miskát és Ardelean Gyurit, de a szaktársak nem tudták megmondani, mi történt velük. Érdeklődtem hozzátartozóiknál: Miskáról annyi hír érkezett, hogy olasz fogságba került, Gyuri eltűnt az orosz fronton. Sajnáltam szegény fiút.

Egy héttel megérkezésem után testem viszketni kezdett, ujjaim között, hasamon, mellemen és hónom alatt piros pontokat láttam: rühes lettem. Valószínűleg a vonaton; kaptam ezt a népszerű betegséget, amely rendkívül elterjedt a frontokon, hadtápterületen és a mögöttes országrészekben. Jelentkeztem a térparancsnokság orvosánál, aki beutalt a járványkórházba, előbb azonban be kellett szolgáltatnom minden nálam levő kincstári holmit, csupán a ruhámat és a kenyértarisznyámat hagyták meg. A járványkórház a régi honvédhuszár-laktanyában volt, és itt olyan barakkba tettek, ahol csak rühesek laktak. Testünket kénes-kátrányos kenőccsel kentük, és takarékossági szempontból nem kaptunk fehérneműt. Paradicsomi mezítelenségben sétáltunk a barakkban és az udvaron. Az ápolónők meg más női alkalmazottak olyan közömbösen mentek el mellettünk, mintha nem férfiak, hanem tárgyak lettünk volna.

Ez az egészségügyi intézmény, amelyben közel kétezer katonát kezeltek, védett szigetként állott a háború tengerében. A betegek fele egészséges volt, a többinek nem volt semmi baja. Itt helyezkedtek el a lógósok és dekkolók, a protekciósok és szökevények, a szimulánsok és álbetegek. Volt sebészeti osztálya, ahol jelentéktelen, műtéteket végeztek, belgyógyászata, ahol semmit sem végeztek. A kórház járványjellegét a rühes osztály adta, ahol komoly orvosi munka folyt, mert a betegek lelkesen kenték magukat.

Az orvosok és katonai tisztviselők főként pénzzel és ajánló levelekkel szerezték kényelmes állásukat és meg voltak elégedve. A kórház parancsnoka dr. Tincu Ioan orvos százados volt. Jó kedélyű vidéki körorvos, szeretett mulatni, utálta a katonáskodást, és szerelmes volt a főápolónőbe. Ez a foglalkozás annyira lekötötte, hogy nem ért rá hivatalos ügyekkel foglalkozni. A gyógyultakat nem küldöttek vissza mindjárt csapattestükhöz, ezeket rendszerint váratlanul betoppanó ellenőrző orvosi bizottság dobta ki a kórházból.

Megkedveltem ezt a bájos helyet, és kétségbeesetten láttam, hogy a rüh kezd tisztulni testemről. Csökkentettem, a kenőcskúrát, de a rohamos gyógyulási folyamatot nem állíthattam meg.

Franz, miért nem vagy itt, hogy tanácsaiddal segíts rajtam? – gondoltam fájón.

Az osztrák szaktárs helyett a sors dr. Tamasdan Stefan orvost küldte hozzám, aki békében fogorvos volt, ezért, itt a tüdőbeteg osztályt vezette: Ismertem őt, mert medikus korában Klára nővéremnek udvarolt. Amikor meglátott, üdvözölt, de csak három lépés távolságból beszélt véltem, mert bűzlöttem az unguentum sulfuratum wilkinsontól.

– Maga mit keres itt? – kérdezte részvevően.

– Jelentem alássan, megrühesedtem – feleltem előírás szerint, mivel főhadnagyi rangja volt.

– Ha felgyógyult ebből a mocskos betegségből, jelentkezzék nálam, hogy megvizsgáljam a tüdejét. Megértette?'

–  Parancsára.

Egy hét után beállítottam a tüdőbeteg osztályra, ahol a fogorvos rám sem nézett, és nyomban megállapította a diagnózist:

–  Bal oldali tüdőcsúcshurut. – Kiváló diagnoszta volt, A vizsgálat után érdeklődött nővérem felől, mire készségesen tájékoztattam, hogy férjhez ment és boldog anya.

–  Kár, mert én is feleségül vettem volna. – Fájó sóhaj buggyant elő aranyfogai mögül.

Beutalt osztályára, amely két barakkból állott, és amelyben ugyanolyan súlyos betegek feküdtek, mint én. Magyarok, románok, svábok, szerbek, szlovákok voltak, mert Arad városban és megyében ez az öt nemzetiség él. Egyöntetűen elismerték, hogy dr. Tamasdan kiváló tüdőszakorvos, és délutánonként felkeresték városi rendelőjében, hogy vele kezeltessék rossz fogukat.

Egy hónapja szenvedtem már tüdőcsúcshurutban, mialatt hivatalos átirat ment Prágába ezredtörzsemhez, hogy ne aggódjanak értem, mert az aradi járványkórházban kezelnek. Reiner Franznak meg Vizi Miklósnak én írtam, hogy ők se aggódjanak. Hatheti kezelés után újabb megtiszteltetés ért, katonai pályafutásom alatt ezúttal már harmadszor. A kórház gyógyszertára laboránst keresett, és a választás rám esett.

Itt új világ tárult elém. Tetszetős fenyőpolcokon gyógyszeresüvegek, tégelyek és dobozok fogadtak, amelyekből a szokásos patikaszag áradt. Volt kicsiny mérleg is, azonkívül két gyógyszerész, mindkettő önkéntes szakaszvezető. A tulajdonképpeni parancsnok egy gyógyszerész főhadnagy volt, aki az egyik városi gyógyszertárban dolgozott. Hetenkint egyszer-kétszer eljött megnézni, hogy minden rendben van-e, és ilyenkor elvitte az alkoholkészletet, mert szeszben nagy hiány volt Aradon, és magas árat fizettek érte.

Az önkéntesek vidám fiúk voltak; és mivel kevés zsoldot kaptak, ők is városi gyógyszertárakban működtek. Felváltva délelőtt és délután, az egyik mindig a járványkórházban tartózkodott. Munkám kezdetben seprésből, takarításból és üvegmosásból állott, de később felfedezték fejlett szellemi képességeimet, és megtanítottak receptet készíteni. Ez sokkal egyszerűbb és könnyebb volt, mint hittem. Bármit írtak fel az orvosok, mi csak aszpirint, szalicilt, antipirint, hashajtót, bórvizet, édes szirupot meg rühkenőcsöt adtunk, mert más nem volt. A betegek a gyógyszert a WC-be dobták, mert a betegek egészségesek voltak. Az önkéntesek minden hétfőn pontosan felírták, hogy mire van szüksége a járványkórház gyógyszertárának, és a kért orvosságok pontosan meg is érkeztek a várban levő raktárból. Kaptunk morfiumot, kodeint, kinint, ópiumot, jódot, theobromint, étert, kloroformot, brómot, scopolamint meg olyan különlegességeket, amelyek a polgári gyógyszertárakban már régen nem kaphatók, de ezek megérkezésük után nyomban eltűntek. Az egyik önkéntes nőbarát volt, a másik mulatós kedvű, és kevés volt a zsoldjuk. Több ballon tiszta szesz futott be minden héten, de ezt a főhadnagy monopolizálta. A három gyógyszerész között megállapodás volt, és ezt pontosan betartották.

Békés polgári életet éltem. Otthon aludtam, reggel nyolc órakor pontosan megjelentem hivatalomban, délben tizenkét órakor hazamentem ebédelni, három órakor ismét megjelentem a munkahelyemen, és dolgoztam hatig. Hivatalosan a betegállományban szerepeltem mint tüdő-csúcshurutos, akit majd Temesvárra küldenek felülvizsgálatra, de az időpont megállapítása sem dr. Tamasdannak, sem nekem nem volt sürgős.

Munkaidő után héttől kilencig a Függetlenség című napilapnál tevékenykedtem. Cikkeket és riportokat írtam, leközölték és megdöbbentően keveset fizettek. Olyan csodálatos harctéri történeteket agyaltam ki, amelyek elképesztőek voltak, és éppen ezért megjelentek. Beszélgettem egy általam elfogott olasz vezérkari őrnaggyal, aki. elítélően nyilatkozott Cadorna fővezér tudásáról, továbbá III. Viktor Emánuel királyról, és bejósolta, hogy Olaszország elveszti a háborút. Leírtam olyan hajmeresztően kalandos vállalkozásokat, amelyekben soha nem vettem részt, és mint lapunk kiküldött tudósítója, meginterjúvoltam egy sebesültszállító vonat sebesültjeit, akik alig várják, hogy meggyógyuljanak és visszamehessenek a harctérre. A szörnyű hazugságokat nem írtam alá, mert szégyenlős természetű vagyok, kiválasztottam az ábécé első és utolsó betűjét, és akadt két nyájas olvasó, aki levélben érdeklődött, ki az az „A. Z.”, aki azokat az érdekes cikkeket írja... (Károly Sándor: Mosolygó esztendők, kalandos évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Romániai Magyar Írók sorozat)

A mi családunkból Tóth Mihály nagyapám unokaöccse, Bálint János került haza leghamarabb. Fiatal, csinos, szép huszár volt, a keleti fronton sebesült, a keze és – lemhényiesen mondva – a „forcsoka” sérült; felmentették a további katonai szolgálat alól... Hazajöttének igen megörvendtek, főleg Ferencke, mert aztán sokat segített neki, 1917 tavaszán már ő vetette el a gabonát...

...Már mindenki hazatért a család katonaviselt férfiai közül csak Laci [Luka László, másképpen Vasile Luca] hiányzott még.

Szokásává vált az ifjúságnak, hogy kisétáltak az esti vonat érkezéséhez. Ha valakit a berecki vonat vitt el, az is kell visszahozza – tartotta a néphit. Karácsony estéjén történt az alábbi tragikus, balladába illő eset.

Elég messze, a Szent Mihály-hegyi templomban tartották az éjféli misét. Idejében elindultak, hogy még legyen idejük egy-egy pajtásuk szülejének boldog karácsonyt kívánni, vagy egy-két karácsonyi dalt rokonaik ajtaja előtt elénekelni. Többen csoportosan járták a falut, karácsonyi énekekkel. Vencel és Béla korán elment otthonról, bizonyára leányos házakhoz, Ferenckéért a pajtásai jöttek el, elkéreztetve Katicát is a templomba. Édesanyámékat Amália nagyanyám szerre megfürösztötte, ágyba rakta, egy-egy perecet nyomva a kezükbe, amit kalácstésztából madárformára sütött. A házban töltött káposzta és friss kalács illata terjengett. A káposzta szénen, cserépfazékban főtt a kályha szélén. Karácsonyfát nem volt szokás díszíteni, de egy-egy fenyőágat rávetettek a tűzre. Lassan az apróbb gyerekek elszenderedtek, Amália nagyanyám is beült a cseberbe, hogy megfürödjön, mielőtt a család többi tagja az éjféli miséről hazaérkezne. Az volt a szokás, hogy az éjféli miséről hazaérkezőket megterített ünnepi asztal várta, ők pedig farkaséhesen kezdtek falatozni a frissen főtt töltött káposztából. Tulajdonképpen ez az este volt a család legbensőségesebb karácsonya, másik két napon Jánost, Istvánt köszöntöttek, szétszéledtek ilyenkor a fiatalok. Karácsony „szenvedeje" estéjén, amikor megpihenni és megtisztulni alighogy Amália nagyanyám beült a fürdővízbe, Katica kétségbeesett jajgatással kopogott:

– Édesanyám, édesanyám, nyisson ajtót, hazahoztuk Ferenckét, a megsebesült Ferenckét!

– Nem is tudom, hogyan jutottam el a csebertől az ajtóig, nem tudom, hogy magam vagy más adott ruhát reám – emlékezett vissza erre az estére nagyanyám – csak arra emlékszem, hogy a fiamat a fehér abrosszal leterített asztalra fektették, hogy tele volt a ház síró fiatalokkal, hogy valaki befogott a szánba, és Bereckbe mentek orvosért, hogy Mihály vizes ruhát kötött a homlokomra, hogy asszonyok imába kezdtek, hogy a tisztelendő úr mellettem, hogy az orvos tanácstalan, hogy kinn világos van már, hogy fogom a fiam kezét, és egyszer csak megszólal: „Ki lőve meg, ki lőve meg?” Aztán örökre elhallgatott!

Ez a tragikus eset 1919 karácsony estéjén történt. A háborúból hazatért férfiak tulajdonában elég sok fegyver és lőszer maradt. Az átvonuló hadak is hagytak maguk után hadifelszerelést. Karácsony estéjén az akkori bíró, Bardócz János a falu végén, a templomba vezető úton elvette a fiataloktól a rakéta-pisztolyokat. Ferencke sem volt kivétel, neki azonban eszébe jutott, hogy van Bálint Gábor rokonának is, visszatért és elkérte. Bálint Gábor nem volt otthon, de a felesége igen, és gondolkodás nélkül oda is adta, amit kért. Ferencke már 17 éves volt, már nem számított növendék gyermeknek. így felfegyverkezve indultak aztán újból a templom felé. Éppen akkor értek az állomáshoz, amikor a vonat Almás felől érkezett. A fiatalok egy csoportja odaszaladt, köztük Ferencke is, hátha Laci éppen most érkezne! A vonattal senki sem érkezett, Ferencke dühösen a kiinduló vonat után lőtt. „Adsza ide, hadd lőjek én is” – kérte őt a társa. A pisztoly nehéz volt, a fiú nem tudta elég magasra emelni, így elég közelről Ferenckét lőtte tarkón. A lövedék a vastag báránybőrgallér és sapka kiszakított darabjait vitte a kisagyba. Ferencke előrebukott, előbb azt hitték, mókázik, sajnos hamar kiderült, nem megtévesztésből fekszik a földön. Az úton sokan voltak, akik a templomba igyekeztek, akadt, aki szanitéc ismeretekkel rendelkezett. Az állomás épületének ajtaját emelték ki, azon vitték a szülői házhoz. Karácsony első napjának reggelén halt meg. Vargha Ferencke volt az első világháború első lemhényi civil áldozata. Azon a télen a fonóban ismert balladák mintájára Ferencke esetét is énekelni kezdték. 

Hallottad-e, Nagylemhényben mi történt 

Vargha Ferkét az állomáson meglőtték 

A rakéta nem szállott fel az égre 

Vargha Ferke holtan rogyott a földre. 

Pajtásaim, rólam tanuljatok 

A bírónak szavát megfogadjátok 

Ha utamból vissza nem tértem volna 

Egy leánynak szíve most úgy nem fájna.

A falu vezetői, köztük Mihály nagyapám, nem örvendtek az eset népszerűsítésének. A család gyászolt, de tettest nem keresett, baleset volt! Vidékünk lakossága olyan időket élt át, olyan össznépi bánat nehezedett a lelkekre, hogy az egyéni gyászok eltörpültek.

Amália nagyanyám úgy érezte, mintha a fiát kegyetlen kezek a testéből szakították volna ki. Annyira egymásra voltak utalva a háború éveiben, olyan kis koraérett gazda volt, és olyan öntudatos, miként is követhette el azt az engedetlenséget azzal a rakétapisztollyal... ilyen gondolatok gyötörték, amikor a sors enyhített a bánatán – hazajött Laci! (Sigmond Elíz: Szépapáktól unokákig. Mozaikkockák egy erdélyi család történetéhez. Mentor, Marosvásárhely, 2008)

Nagyon hidegre fordult a tél, és nem volt szén; a rosszul fűtött lakásban hiába tapasztottam fagytól dagadt kezemet a fűtőtestre. Megkezdődött a korlátozások időszaka. A kenyér szürke volt vagy túl fehér. Kakaó helyett reggelente ízetlen leveseket kaptunk. Anyám tojás nélküli rántottat csinált meg margarinos süteményt, amelyben szacharin pótolta a cukrot; fagyasztott húst és lóbifszteket ettünk meg hervadt főzelékeket: csicsókát, céklát, hamis articsókát. A bortakarékosság érdekében Lili néni fügéből erjesztett italt kotyvasztott, undorító fügebort. Az étkezésekből kiveszett a régi vidámság. Éjszaka gyakran üvöltöttek a szirénák; odakint elaludtak az utcai lámpák és fények; sietős lépteket lehetett hallani es a tömbparancsnok ingerült hangját, amint kiabál: Lámpa. Kétszer vagy háromszor anyánk levitt bennünket a pincébe; mivel azonban apám makacsul ágyban maradt, végül ő sem mozdult. A felsőbb emeletek egyes lakói a mi előszobánkban kerestek védelmet; teleraktuk karosszékekkel, s azokban szunyókáltak. Néha az ismerősök, akiket a riadó visszatartott, szokatlan órákig elnyújtottak egy-egy bridzspartit. Élveztem ezt a rendetlenséget, az elsötétített ablakok mögött a város némaságát, majd hirtelen ébredését, ahogy lefújták a riadót. Csak az bosszantott, hogy nagyszüleim, akik Párizs déli peremén laktak, az ötödik emeleten, komolyan vették a vaklármát; lerohantak a pincébe, és másnap reggel el kellett mennünk hozzájuk, megbizonyosodni arról, nem történt-e bajuk. 

A „kövér Berta” első lövéseire nagypapa szentül hitte, hogy a németek mindjárt a nyakunkon vannak, s feleségét és leányát elküldte Charité-sur-Loire-ba; ő maga, ha eljön a napja, gyalog menekül Longjumeau-ba. Nagymamát annyira kimerítette férje súlyos rémülete, hogy belebetegedett. Kezelése miatt vissza kellett hozni Párizsba; mivel azonban bombázás esetén nem tudta volna odahagyni ötödikemeleti lakását, hozzánk költözött. Amikor egy ápolónő  kíséretében megérkezett, kipirult arca, üres tekintete megrémített: nem tudott beszélni, és nem ismert meg. Ő foglalta el a szobámat, s mi, Louise, a húgom meg én, a szalonban tanyáztunk. (…) 

Előfordult, hogy a mama a papával vitatkozott; szidott bennünket, húgomat meg engem, s nyaklevest adott, ha idegei úgy parancsolták. Már nem voltam ötéves. Elmúlt áz idő, amikor szüleim összeveszése megingatta az eget fölöttem – már nem tévesztettem össze a türelmetlenséget az igazságtalansággal. Mégis, ha éjszaka az üveges ajtón, mely az ebédlőt elválasztotta a szalontól, áthallatszott a harag gyűlölködő zsivaja, nehéz szívvel bújtam el takaróm alatt. (…)

„Miért ez a sok szenvedés?” – faggattam magam... Végül is a németek is emberek: ők is véreznek és meghalnak. Miért? Elkezdtem kétségbeesetten imádkozni, hogy ez a borzalom véget érjen. A  békét fontosabbnak tartottam, mint a győzelmet. A lépcsőn felfele menve, beszélgettem mamával; azt mondotta, a háború talán hamarosan véget ér: „Ó! – feleltem lelkesen – csak érne már véget! mindegy, hogyan: csak érjen véget!” Mama hirtelen megállt, és kétségbeesetten nézett rám: „Hogy mondhatsz ilyet! Franciaországnak győznie kell!” Elszégyelltem magam, nemcsak azért, mert kimondtam valami borzalmast, de mert egyáltalán elgondoltam. Pedig nehezen tudtam elfogadni, hogy bűnös lehet a gondolat. Lakásunk alatt, szemben a békés Dome-mal, ahol Dardelle úr szokott dominózni, zajos kávéház nyílt, a Rotonde. Kifestett, rövid hajú nők, furcsán öltözött férfiak tértek be oda. „Meszticek és defetisták fészke” – mondotta  papa. Kérdeztem tőle, kik azok a defetisták. „Rossz franciák, akik azt hiszik, Franciaország veszíthet” – felelte. Nem értettem. A gondolatok saját tetszésük szerint jönnek-mennek a fejünkben, az ember nem szándékosan hiszi azt, amit hisz. Mindenesetre apám felháborodott hangja, anyám megbotránkozó tekintete arról győztek meg, hogy nem szabad sietve s hangosan kimondani minden nyugtalan szót.

Habozó pacifizmusom nem akadályozott meg abban, hogy büszke legyek szüleim hazafiasságára. A rémhírektől s a „kövér Bertá”-tól riadtan az intézet legtöbb tanulója az iskolaév vége előtt elhagyta Párizst. Egyedül maradtam az osztályban egy nagy, tizenkét éves, ostoba lánnyal; leültünk a hatalmas, üres asztalhoz, szemben Gontran kisasszonnyal, aki főleg velem foglalkozott. Egész különösen élveztem ezeket az órákat, mert ünnepélyesek voltak, mint a nyilvános előadások, s meghittek, mint a magánórák. Egyszer, mikor mamával és a húgommal megérkeztünk a rue Jacobba, az egész épületet üresen találtuk: mindenki lement a pincébe. Ezen a kalandon sokat nevettünk. Bátorságunkkal, lendületünkkel kétségtelenül bebizonyítottuk, hogy kivételes emberek vagyunk. Nagymama jobban lett, hazament. A vakáció alatt és ősszel sokat hallottam két árulóról, akik el akarták adni Franciaországot Németországnak: Malvy és Caillaux. Nem lőtték agyon őket, ahogy illett volna, de túljártak az eszükön. 

November 11-én mama ellenőrzése mellett gyakoroltam a zongorán, mikor megszólaltak a fegyverszünet harangjai. Papa újra civilbe öltözött. Mama fivére, alighogy leszerelték, meghalt spanyolnáthában. De én őt nem nagyon ismertem, s amint mama könnyei felszáradtak, a boldogság, legalább számomra, újjászületett... (Simone de Beauvoir: Egy jó házból való úrilány emlékei. Forum Kiadó, Újvidék, 1965)

...Szép csendesen befordultunk 1918-ba. És ekkor jött Katica, és jött az irodalom. A kettő nem egyszerre jött, előbb Katica jelentkezett.

Özvegy Csálicsné, született Dabutovics Katica félig horvát, félig magyar volt. A Vinkovci melletti Andrijesovci-Rokovci helységben született, és műtősnő volt kórházunk sebészetén. Szép volt. Sötét szemében a Balkán hegyeinek feketesége lángolt, arca barna, miként a Marica folyó vize, orra szlávosan széles, mint a Morava völgye, dús haja magas kontyba nyúlt fel, akárcsak az Igman-hegy Boszniában, szája rendes, fogai épek, különös ismertető jelei nem voltak. Termete nem légiesen karcsú, hanem asszonyosan erőteljes, de ereiben szenvedély forrt, és e szenvedéllyel elborított engem. Szerettem Katicát, és Katica is szeretett.

–  Szép vagy, Katicám, és imádlak – mondottam neki a műtőben.

–  Te is helyes fiú vagy – mondotta nekem a gyógyszertárban.

– Szerelmed perzsel, miként a tűz – így én.

–  Jól tudsz beszélni, te betyár – így ő.

A vallomások öleléssel végződtek, és miközben húsos karjainak szorítását éreztem, megállapítottam, hogy e nő erős, és erényét könnyen megvédheti.

– Jaj neked, ha megcsalsz egy másik ápolónővel – szólt ölelés közben komoran.

Biztosítottam, hogy sohasem csalom meg, és szavaimat meggyőződés fűtötte, mert ilyen erős nőt nem ajánlatos megcsalni.

Bútorozott szobát béreltünk a Kossuth utcában, nem messze a kórháztól, és itt találkoztunk. Katica ráchalat meg güvecset főzött szerb módra, és szép magas kenyeret sütött magyar módra. Mindkét módot remekül értette, mert magyar—horvát vegyes házasságból származott. Esténkint karjában aludtam el, és reggel ugyanezekben a karokban ébredtem, azután szolgálati helyünkre mentünk: ő a műtőbe, én a gyógyszertárba. Sokszor kérdezte tőlem a szenvedély perceiben:

–  Mondd, örökké fogsz szeretni?

– A sírig foglak szeretni, sőt, amennyiben lehetséges, azon túl is – válaszoltam ilyenkor rajongóan.

–  Mind ezt mondjátok... Tomics Milán is ezt mondta és Budoszavlievics Iván is.

–  Én nem vagyok se Milán, se Iván, hanem Sándor – nyugtattam meg.

És szerettem azzal a forrósággal, amellyel a huszonnégy éves férfiak szeretik a náluknál négy évvel idősebb nőket.

A szerelem mindig jelentős szerepet játszott mind a hazai, mind a világirodalomban. Költők, írók, színpadi szerzők szerelméből halhatatlan művek születtek. Természetes, hogy Katica megihletett, és kineveztem múzsámnak. Amikor ezt közöltem vele, rosszallóan nézett rám, és kijelentette, hogy neki ilyet ne mondjak, mert ő tisztességes asszony.

– Drágám, a múzsa nem becsületsértés – igyekeztem eloszlatni tévedését.

Ezután rövid előadás keretében kioktattam, hogy a múzsák istennők, a lexikon szerint kilencen vannak, Zeusz és Mnemoszüné nászából származnak és Apolló a mesterük. Melpoméné a tragédia, Thália a vígjáték múzsája, és még nem döntöttem, hogy melyiknek teszem meg, mert válaszúton állok, tragédiát vagy vígjátékot írjak-e.

Előadásomat csökkent érdeklődéssel fogadta, majd annak befejezte után így szólt:

–  Sok butaságot tudsz te mondani, menjünk inkább moziba.

Mindazonáltal mégis megtettem múzsámnak, mégpedig a meglevő kilenchez tizediknek, mert regénybe kezdtem, és a regénynek Zeusz elfelejtett múzsát nemzeni. Katica egyelőre névtelenül élt kilenc testvére mellett, de névtelenségének semmi hiányát nem érezte a műtőben.

Regényt írtam. A gyógyszertári csendes órák alatt remekmű készült, és receptek meg hivatalos katonai nyomtatványok hátán halhatatlanságnak szánt sorok születtek. Nem háborús regényt írok, tűztem magam elé programul, az emberek torkig vannak a háborúval. Társadalmi kérdéseket fogok boncolni, és az egészen végigvonul a szerelem, amely tudvalevőén a legnagyobb érzés, azonkívül a Nappal karöltve az élet éltető melegét adja. Természetesen nem hiányozhatik belőle a forradalom sem, bár még nem tudtam, hogy ezt a fontos eseményt hogyan viszem bele a történésbe. Végül úgy döntöttem, hogy ez csak a későbbi fejezetekben bontakozik ki. Ezer oldalra terveztem, és az első tíz oldal három nap alatt elkészült.

Amikor este kis fészkünkben felolvastam múzsámnak, a múzsa elaludt, és mire a végére értem, már zajosan horkolt,

– Katicám, neked írtam ezt, és te elalszol mellette – szóltam szemrehányóan, és szavaimból a művész sértődöttsége csendült ki.

– Ne olvassál, hanem csókolj, Alexander, dragi becare moj – mondotta felébredve. És csókoltam, mert udvarias ember vagyok, és a nők óhaját szívesen teljesítem. (Károly Sándor: Mosolygó esztendők, kalandos évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Romániai Magyar Írók sorozat)

Az 1918. év tavaszán – a Margitszigeten rendezett hadikiállításon – egy, a háború kezdete óta nem látott asszony-ismerősömmel találkoztam s mint aki sírjából feltámadottat lát, kérdi tőlem; hogy én élek-e még? Elmondja, hogy a háború elején az a hír járt rólam, hogy harc közben a Szávába fúltam s ő azóta minden évben halottak napján egy koszorút dobott a Dunába az én emlékemre.

A hadikiállítás munkálatainál a Dunaparton olasz és szerb hadifoglyokat látva, őket anyanyelvükön szólítottam meg s ők a megelégedettség őszinte hangján mondották el, hogy jól keresnek s szabadon élnek...

A hadifogságba jutott legénységünkről naplómban többször megemlékeztem s most még a következő általános adatokról számolhatok be:

A szerb hadifogoly-parancsnokság hivatalos kimutatása szerint a szerb hadifogságba jutott 62,000 ember közül csak mintegy 35,000 ember indult el az albániai nagy útra, mert mintegy 25,000 ember már Szerbiában kiütéses typhus és egyéb fertőző betegségek folytán sírba került.

Albániában elpusztult s részben fogságból szabadult mintegy 6,000 ember. A tengeren való átkeléskor mintegy 5-600 ember vesztette életét.

Asinara szigetén az albániai nélkülözések s a fellépett kolerajárvány annyira leapasztották a szerb hadifogságba jutott legénységünk számát, hogy midőn 1916. év július havában Franciaországba vitték őket, már csak mintegy 17,000 ember volt életben. A francia földről kapott levelezőlapok szerint azonban a foglyok visszavágyódtak az asinarai „pokolba”. A „Grandenation” bánásmódja folytán a foglyok száma állítólag 7,000-re apadt le, úgy hogy szerb hadifogságba jutott legénységünkből csak körülbelül minden tizedik ember maradt életben. A szerb hadifogságnak – minden más fogsággal összehasonlítva – ez a legszomorúbb eredménye. (Szerb hadifogság – Szerbia, Albánia, Itália. 1914-1918. Szöllősy Aladár naplója. Pesti Könyvnyomda RT, Budapest, 1925)

Folytatjuk

Hová tűnt a katonatiszt?... (11)

..avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Hadiebéd (archív fotó)

1915 utolsó hónapjában az orosz front megmerevült. A nagy német – osztrák – magyar előnyomulás megállott. Mocskos lövészárkokban százezrek szedték a tetűt a ruhájukból, és éjszakánkint fényszórók sárga sugara suhant el a szomorú táj felett. Baranovicsi orosz – lengyel várostól nem tudom hány kilométerre és milyen irányban fekszik Gorodistye falu és Skrobova falu. Csak azt tudom, hogy a két falu között kanyargott szeszélyesen, görbe vonalban a lövészárok, mint valami nyugtalan kígyó. Skrobovát a gránátok leborotválták, csupán egy templomtorony-csonkot hagytak meg. Gorodistyében lengyelek és zsidók laktak, akik minden eladhatót feladtak a katonáknak.

Fehér hó borította a síkságot, és a hólepelből karcsú, zöld fenyők nyúltak a magasba, mint óriási lándzsahegyek. Harc nem volt, nappal lustálkodtunk, éjszaka inkább időtöltésből mint harci vágyból lövöldöztünk az orosz állások felé. Egy priccsen aludtam Vizi Miklós alsórákosi kőtörővel, Muntean Ioan juhpásztorral és Müller Heinrich prázsmári parasztfiúval. Unalmas nappalokon és még unalmasabb éjszakákon sokat beszélgettünk és kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz. Szereztem Gorodistyében egy liter gyalázatos pálinkát, és miközben ezt kortyolgattuk, érdeklődtem, mi a véleményük, mikor lesz vége a háborúnak.

Elsőnek Muntean, a pásztor szólt hozzá a kérdéshez.

– Azt csak az urak tudják, akik idehoztak minket. Szerettem ezt a piros arcú, mindig mosolygó fiút. Volt benne valami derűs báj és melegség. Egyszerű volt, nyílt szívű, magával hozta erdők, mezők, hegyek, patakok tisztaságát. És elhozta magával furulyáját is, amelyből bús nótákat tudott elővarázsolni. Olyan vidékről való, ahol magyarok és románok évszázadok óta együtt élnek, és elég jól beszélt magyarul.

Müller, a szász már határozottabban alakította véleményét a háború befejezéséről:

– Majd ha legyőztük az ellenséget.

Utálattal néztem erre a nyeszlett, fakó hajú, sovány parasztfiúra, akit megmérgezett a háborús propaganda.

Vizi Miklós lassú beszédű, meggondolt, higgadt ember. Lomha járású, kissé karikalábú, zömök és erős. Arca cserzett, látszik, hogy sokat van szabadban, szája széles, mögötte erős lapátfogak, szürke szeme néha hamisan megvillan. Mielőtt válaszolna, előbb iszik, mélyet: szippant a cigarettából, csak azután szól:

– Én már azt se bánnám, ha holnap vége lenne... A súly rontsa meg azt is, aki kitalálta.

– Szeretnétek otthon lenni? – szövöm tovább a defetizmus fonalát.

Nincs véleménykülönbség. A kőtörő szívesen ülne az: országúton, ahol kis kalapáccsal töri a követ, a juhász a bárányokra gondol, a paraszt a sonkákról álmodik, amelyek a kamrában lógnak dróton, és összefut a nyál a szájában.

Vizi Miklós felém fordul:

– Te tanult ember vagy, ugye.

Ráhagyom, hogy tanult vagyok, bár a második gimnáziummal befejeztem iskolai tanulmányaimat.

– Akkor mondd meg, mi a nagy nyavalya bajom van nekem a muszkával, s neki velem? Nem láttuk egymást sohasem. – Humanizmus, pacifizmus, a sapka alatt megmozdul valami a fejben.

– Tudod, komám, Miklós, úgy van az, hogy én nem haragszom az ellenségre, biztosan az sem haragszik rám, nagy bolondság, hogy egymásra sütjük a puskát. Ha az emberek azt mondták volna, amikor behívták őket katonának, hogy nem mennek, most mindenki otthon ülne a fenekén,

– Ha egyszer parancs jött a császártól, muszáj menni – mondja Müller szilárdan. – Ferenc József meg Vilmos azt akarják, hogy győzzük le az oroszokat.

Milyen ostoba ez a prázsmári ványadt kölyök. Szeretném kiverni vékony koponyájából az oda ülepedett sok marhaságot.

És még ilyeneket mond:

– Hiába mondom, hogy nem megyek katonának, jön a csendőr és elvisz. Engedelmeskedni kell a parancsnak.

– Két szál csendőr csak nem viszi el az egész falut, mert nálunk, Alsórákoson csa két kakastollas van – szól hozzá Vizi Miklós a kérdéshez. – Úgy kéne csinálni, hogy minden falu s minden város egyszerre kiáltsa oda az uraknak, hogy menjenek ők a háborúba, ha olyan erőst akarják a háborút.

– Az emberek buták, előbb meg kell okosítani őket – vélekedik Muntean Ioan.

– Igazad van, Janye – és megveregetem a vállát. – Most pedig elég a beszédből, vedd elő Janye a furulyádat és játsszál nekünk.

Előkerült a kenyértarisznyából a hosszúkás fahenger, azután megszólalt. Behunytam a szemem és zöld fűszőnyeget láttam, amelyen fehér bárányok legelnek békésen, körülöttük nagy kutyák állnak őrhelyükön, hogy farkas, medve, ragadozó madár ne zavarja meg a békességet. A furulyaszóval együtt dalolt a mező, a hegy, az: erdő, a gyorsan surranó patak, daloltak a vidám gyíkok és cikázó fecskék, míg a darazsak zümmögésükkel kísérték az édes muzsikát.

Nem tudom, milyen gondolattársítás hozta agyamba Anatole France Pártütő angyalok című regényét, amit bevonulásom előtt olvastam. Abban van egy furulyázó öregember, Nectaire a neve, és olyan öreg, mint maga az ember. Talán Janye, a kis csobán ennek a Nectaire-nek valamilyen késői unokája, aki eljött a földnek ebbe a szomorú zugába, hogy a népi művészet szépséges hangján örömöt hirdessen és békét ültessen a szívekbe.

Hirtelen két robbanás rázta meg a földet. Valahol, nem messze tőlünk gránát csapott be. A mi tüzérségünk válaszolt, percekig tartott a szörnyű lövöldözés, azután, mindkét oldalon elhallgattak. A varázs megtört.

– Ez a pokoli zene túlbömböli a te furulyaszódat, Janye – szóltam a pásztorhoz, aki visszadugta szerszámját a tarisznyájába.

Így szórakoztunk hosszú délelőttökön és délutánokon a lövészárokban. A háborúról és békéről folyó elméleti vitát néha ivás fűszerezte, sűrűbben tetvészkedés, és. olyan szaktudással öltük a szörnyetegeket, amit csak hosszas gyakorlat adhat. Közben hófúvás lepte be az árikot, 'majd olvadt, utána fagyott, és ilyenkor fekete, fagyos lábakkal népesültek be a front mögötti kórházak.

Februárban katonai pályafutásom nagy fordulathoz ért: kineveztek őrvezetővé. Nem címzetes, hanem valóságos Gefreiter lettem. Csillagot varrtam a parolimra. Igaz, hogy ez a legalacsonyabb altiszti rang, ami után a közlegény következik, de ,,úr” megszólítással jár. Fogalmam nincsen róla, mivel érdemeltem meg az előléptetést, bele kell nyugodnom, nem bírálhatom a hadvezetőséget.

Amikor csillaggal a galléromon először találkoztam Vizi Miklóssal, már nem nevezett Sándornak, hanem megadta a módját:

– Frájter úr, kérem...

– Megbolondultál, Miklós – rivalltam rá. – Most már más vagyok, mint aki eddig voltam? Meg ne halljam többé, hogy urazol, mert fenéken billentelek.

Előléptetésem után egy héttel Gorodistyébe vezényeltek telefonista tanfolyamra, mert kiderült, hogy tudok németül. Négy hétig tanultam, hogyan kell széjjelszedni meg összeállítani a telefondobozt, és miképpen vezessem hosszú villával fákon a huzalokat, majd visszaküldtek a lövészárokba, és megtettek a 4. század telefonos osztaga parancsnokának.

Négy embernek parancsoltam, közöttük volt Müller is, akinek tudnia kell németül, mert szász. Ide tartozott még egy Prusskauer nevű brassói fiú, aki csak németül beszélt porosz nyelvjárásban, mert szülei hároméves korában kivándoroltak Berlinbe, és ott nőtt fel; egy Hirschfeld Mózes nevű harminc év körüli férfi, akinek németje gyorsan hadaró zsargon volt, és Vizi Miklós, akinek német nyelvi készsége a „niksz dájcs”-on túl nem terjedt. Muntean Janye a századnál maradt, de azért a barátságot fenntartottam vele. Parancsokat kellett leírnunk, amelyeket az ezred meg a zászlóaljtörzs adott; telefonon, jelentéseket olvastunk be a készülékbe, amelyeket a mi századunk küldött felsőbb helyeikre. Már a második napon kiderült, hogy egyedül Prusskauer bírja szóban, írásban és gyorsírásban tökéletesen a német nyelvet, mert békében könyvelő volt. Müller mindössze két elemit járt, és írását a macskakaparástól csupán árnyalati különbségek választják el, Hirschfeld Mózes tűrhetően fogalmazott magyarul és héberül, de ennek itt semmi hasznát nem vette. Vizi Miklós csupán technikai munkát végzett: a drótokkal bíbelődött és a szárazelemeket kezelte. Én kifogástalanul olvasok németül, beszédben és írásban azonban a „der-die-das” problémával viaskodom, és ez a harc kiterjed a „dem-den”, „von-vom” és egyéb képzők meg ragok területére is.

Amíg a tél tartott, béke, csend és nyugalom volt a fronton. Az őrszemeken kívül mindenki a fedezékbe bújt. A tisztek kártyáztak, ittak, beszélgettek, olvastak, tetűket öltek, a legénység hasonlóképpen. Telefonon keresztül megismerkedtem más századok telefonistáival, mindenféle butaságokat mondottunk egymásnak, és nagyokat nevettünk. Vizi Miklósnak kissé érdes, de mégis kellemes tenorhangja volt, sokszor félórákig kellett beleénekelnie a kagylóba, és az elektromosság elvitte a hangját messze századokba, sőt zászlóaljakba is. A harmadik század egyik telefonistája remekül tudott madárhangokat utánozni. Élveztük a művészi teljesítményt... Hirschfeld Mózes viccmondó tehetség volt. ízes előadásában órákon keresztül találkozott Kohn Grünnel a vonaton, Schwarz Weisszal a rabbinál, Záli megcsalta Kóbit és viszont. Élveztük az irodalmat. A 11. század telefonista parancsnoka Petőfi-, Arany- és Vörösmarty-verseket szavalt, különösen nagy sikere volt Az őrültnek, A vén cigánynak és A walesi bárdoknak. Élveztük a költészetet. (Károly Sándor: Mosolygó esztendők, kalandos évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Romániai Magyar Írók sorozat)

Ma letettem a monoklit, többet nem teszem föl. Délben a váltóosztályról átjött egy fiú traccsolni, rám nézett és elvigyorogta magát: „Mi az, már a szemedre is sánta vagy?”Az egész terem elkezdett röhögni, a diktafon-kisasszony is kacagott. Az első pillanatban neki akartam ugrani a fiúnak, hogy felpofozom. Aztán csak azt nyögtem: hülye! De azt hiszem senki se hallotta. Lehajtottam a fejem és úgy csináltam, mintha dolgoznék. Két hónap óta hordok monoklit, egy kicsit imponáltam is vele. Hetekig készítettem elő a társaságot, hunyorítottam, nyomkodtam és törölgettem a balszememet, azt mondtam, érzem, hogy meggyengült. Valaki még mondta is, vegyél monoklit, jól is fog állni neked. Az orrom mellett egy piros bevágás van a monoklitól. Remélem, egy pár nap alatt elmúlik.

*

Herkély és Gross bejöttek ma búcsúzni a tartalékos hadnagyi ruhájukban. Iszonyú rosszul éreztem magam. Megvetést és szánalmat éreztem magam iránt a szemükből. Nem is néztek rám olyan melegen, mint a többire, úgy láttam. A kezüket is úgy adták ide, csak éppen hogy belelógatták a kezembe és elkapták. Lehet, hogy nem is gondoltak rám semmit, észre sem vettek izgalmukban s ez fáj legjobban. Ez azt teszi: te nem is élsz, te féreg, neked semmi közöd az egészhez. Ezt a két kollégát titokban lenéztem mindig, mert teljesen műveletlenek voltak, nem tudtam velük semmiről sem beszélni. Most hősök lesznek és mit ér az, hogy én az Operába jártam és nyelveket tudok? Szegény fiúk, mi lesz velük?

*

Roppant keserű napjaim vannak. Soha nem éreztem így a nyomorékságot, mint most. Az élet mindig be volt zárva előttem és a halál is olyan, mint egy ünnepély, ahova nem hívtak meg. Mindennek elveszett az értéke. Szégyellek a háborúról beszélni, szégyellek izgulni érte, szégyellem mondani, hogy borzadok tőle, szégyellem mondani, hogy lenézem mint kultúrember. Mindig csak a földre nézek és látom a jobb lábamon a vastagtalpú és magas sarkú cipőmet, ezt az örök cipőt, ezt a drága és undok és hiú ortopéd-munkát. (Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója. Nyugat, 1916. 16. szám)

A szeptemberi hónap huszonnyolcadikán a nagyanyámmal szekérrel elmentünk fáért az erdőbe, mert itthon már nem volt fánk a tűzre. Én a szekeret, ahogy tudtam, megraktam fával, amit akkor vágtam le a lábáról. Elég lassan ment a rakodás, pedig még nagyanyám is segített. Ezalatt valami puskalövések hallatszanak nem is messze tőlünk. Én is féltem, nem tagadom, de a nagyanyám sokkal jobban nálamnál is, mindegyre mondta nekem: Siess, Gáspár, mert a mai szent áldott nap itt meglőnek minket. Mert mi nem vagyunk hibások, sem katonák, az mindegy az ellenségnek, ha katona, ha civil – mondja. Erre mondom én, hogy azok a katonák nekünk mért ellenség, mikor mi még nem is láttuk. – Majd meglátod s akkor megtudod. Erre még jobban megijedtem, már a kezem sem fogott úgy, mint addig. Na, de mégis megraktuk a szekeret fával, jól el is indultunk hazafelé, de amikor félútig eljöttünk, ott egy lejtőn eltört a járomszög, s a tehenek kifogóztak a járomból. Ekkor nagyanyám még jobban megijedt, akkor is a lövések jól hallatszottak. Siess, Gáspár, siess, Gáspár – csak azt mondta, s közben szökött ide, szökött tova ijedtségében. Én hamar más járomszeget csináltam fából s a teheneket befogtam s újra elindultunk. Szerencsésen haza is értünk, hála Istennek, nem történt semmi baj tovább.

Otthon anyám ebéddel várt, de már román katonák voltak a faluban. Én addig nem láttam soha román katonát, s amikor megláttam, hát azok is csakolyan emberek, mint a magyarok, csak a nevük más. Hát én ekkor már tőlük egyáltalán nem féltem, igaz, nem is bántottak engem. Hanem ott a szomszédban harminc darab tojást a szomszédasszonyok megfőztek, az asszonyok közül nem került senki, aki a tojásokat odavigye, ahol a katonák le voltak táborozva. Az egyik szomszédasszony azt mondja: Gáspár, ezeket a tojásokat nem vinnéd oda evvel a katonával? – Én elviszem – mondom –, csak rakják belé valamibe. Belé is rakták egy kosárba, s én a kosárral a kezemben a katonával ketten elindultunk, s amikor a többihez értünk, akkor a katona a kosarat elvette, s én pedig vizsgálni kezdtem a lovakat. Mert minden katonának volt egy lova s azon nyereg s ahhoz való szerszám. Amikor már jól megvizsgáltam ott mindent, hát szétnéztem, s látom, hogy a kosár üresen ott van a kút mellett. Megfogtam a kosarat s visszavittem a helyére, ahonnan elvittem volt.

Ott az asszonyok kérdezősködni kezdtek, hogy hát mit láttál és bántottak-e. Hát mondom: Én csak katonát és lovat láttam, bántani sem bántottak, s magukat sem bántanák, ha odamennének. – Hát te ilyen sokáig mit csináltál ott? – kérdik. – Én-e? Én bizony megvizsgáltam a lovaikat s egyéb szerszámjukat. – Hát még lovuk is van nekik? – Van bizony, mégpedig jó lovaik vannak, s maguk is jó derék embereknek néznek ki, csak nem értettem meg, hogy mit beszélgettek, mert nem magyarul beszélgettek. – Hát azok nem magyarok – mondja –, mert románok. Az ők nyelvükön beszélnek.

...Másnapra a csapat még jobban megszaporodott, mert én még addig annyi katonát nem láttam volt. Később aztán mindenfelől hallatszottak a lövések, s azt mondja anyám: Jaj, istenem, most az a leányka elpusztul oda-hátra Jalaszába, mert ott volt az anyám testvérének egy tanyai lakása, s oda sokan hátramentek a fiatal asszonyok és leányocskák is, mert itthon féltek. Tehát ott még volt olyan három-négy tanyai lakás, s ezek között a menekülők megoszlottak. Azt hitték, hogy ott nem lesz semmi bántódásuk. Nem is lett semmi, csak megijesztették egymást, mert titokban egy asszony megszervezte, hogy ijesszék meg a többieket. Hát megfogtak tíz darab lovat, ami ott legelt, s arra felültek olyan 15—16 éves legényecskék, rossz kaszával a kezükben. S amikor este az egész menekült sereg egybe volt gyűlve a házban, jóízűen beszélgettek. Azok között volt férfi is vagy négy, akik a testi hibájuk miatt nem lehettek katonák. Hát ezek is ott voltak szórakozval, amikor megérkezett a tíz tagból álló lovas csapat az ajtó elejébe, az említett asszony vezetése alatt. A neve Eszter volt az asszonynak, s ott az ajtónál elkezdtek kiabálni románul, de ők sem tudták, hogy mit mondtak, mert egy sem tudott románul. De a kaszapengetésre s a kiabálásra a házban lévők úgy megijedtek, hogy azt sem tudták, mit csináljanak. Egy darabig így szöktek ide-oda benn a házban, de a csapat még jobban pengette kint a kaszát. Már közel álltak a kétségbeeséshez. Ekkor a bentlévők közül egy férfi az ablakot megnyitotta, s azon ugrálni kezdtek a házból kifelé, egyik erre, másik másfelé futott, mindenki ahogy tudott. Egy mondta: fussunk a padlásra, másik: fussunk a pincébe, harmadik: menjünk a cíherbe.

Egy férfi megindult elöl, s a többi is meg utána. De a férfi visszafordul és nagyot káromkodik: Azt a kutya mindenit, ugye, megmondtam, hogy utánam ne jertek. Hát el akartok árulni engem?

Az én nővérem, Ágnes is ott volt a házban s volt még egy öregember Csíkból, az futni nem tudott, mert sánta volt. Az asszony azt hagyta az öregnek: Gyuri bá, három kenyér, hat sajt az átalvetőben. De a többit nem tudta mondani, csak ezt még kétszer megismételte, s végre hozzátette, hogy ha a katonák ide jönnek, adjon azoknak belőle. De úgy meg volt ijedve, hogy még a vizeletét sem tudta tartani. A lovas csapat hamar elment, nehogy hirtelen megismerjék, mert akkor a többi agyonüti őket, amiért igy megijesztették. (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)

Folytatjuk