Hová tűnt a katonatiszt?... (28)

Harc után (archiv)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Ha ez afféle kitalált história volna, akkor említést se érdemelne. Hagynók, hadd kallódjon el a többi szellemi 'vegyes felvágott' közt. A kis mese azonban megtörtént, tegnap délután a villamoson, a Váczi-köruton, azaz a Vilmos császár-uton. Ezért emeljük ki a többi közül. Egy kisfiú ül a kocsiban, kezében puskát szorongat, olyan pléhcsövü puskát, amelyet parafadugóval töltenek fölül, lenn pedig füstölgő rózsaszín papirt tesznek ravasza alá.

Ártatlan fegyver. Bizonyára igen helyesli a genfi konvenczió is. A gyerek nem tudja elsütni a játékpuskát. Mellette egy sebesült katona, akinek a feje fehér vattákkal és tüllökkel van bebugyolálva. Bácsi, maga süsse cl. A katona kezébe veszi a puskát. Szinte elvész benne, oly kicsi a játékpuska és oly nagy a keze. Babrál vele. Nem ismeri a szerkezetét. Csak az övét ismeri, az igazit. Egyszerre csattan a ravasz. A katona pedig felszisszen. Egyik ujját leszorította a ravasz.

Csak a felhámot horzsolta, de a bőre – finoman, alig láthatóan – vérzik. A katona zsebkendőt vesz elő. Szívja az ujját, beköti, megsebesült. A kisfiú tág szemekkel bámulja a hőst, aki az ágyuk közül, a pokol torkából jött vissza és megsebesitette egy játék. Bácsi, mért oly sápadt ?... (A hét. 1914.december 21. Szerkeszti: Kiss József)

[1916] Január 15... A környéken munkára kiosztott muszka foglyok inspicírozására egy dán ezredestől kísért orosz vöröskeresztes hölgy érkezését várták. Úgy mondták, grófnő s a Kárpátokban elesett férjének sírját akarná felkutatni.

Mint helyőrség-ügyeletes tisztnek, nekem kell a bizottságot fogadni, majd francia tolmácsként, a grófnő mellé csatlakozni.

Nem minden romantika nélküli megbízatás. Az orosz nő feltétlenül csinos – legalább regényekben csak ilyenek szerepelnek s miért legyen ez az életben másként, hisz a regényeket is az életből merítik. Mint grófnő bizonyosan magával hozza a cári udvar misztikus, szerelemtől átszőtt légkörét s aztán minden orosz nő szentimentális, ez már tartozéka a szláv lágyságnak. Minden bizonnyal fiatal – hisz fiatal erő kell az ilyen vállalkozáshoz – s különben is miért nem lehetne az, végre férje lehetett hadnagy, vagy kapitány is és ki mondja, hogy ezredeseknek csak idős özvegyeik lehetnek? Szóval a dolog nem mindennapi, sőt határozottan érdekes és miután úgy döntöttem, hogy arany-zsinóros mentét és szalonnadrágot veszek – mert ez lesz a legalkalmasabb –, befogattam az ezredkocsit, egy igen jól festő feketehintós fogatot és kihajtattam az állomásra.

Az első csalódásom az volt, hogy a pályaudvaron egy keménykalapos városiakból és katonákból álló vegyes bizottság is megjelent a fogadtatásra, köztük Stieder alezredes, az új káderparancsnokom, úgyhogy én háttérbe szorultam. Majd begördült a pesti gyors és abból két elegáns katonatiszt – a Kriegsminisztérium által kirendelt kísérők – után kiszállt egy hatalmas, őszhajú öregúr, a dán ezredes s végül feketében egy magas, karcsú hölgy, vékony bokákkal, de hogyis mondjam – ennek a szegény boldogult férje legalábbis ezredes volt és az orosz ezredesek feleségei nyilván mégsem egész fiatalok. Pedig kár, mert valamikor csinos lehetett, de markáns profilja ma már vajmii kevés szláv lágyságra engedett következtetni, inkább energiára, kellemetlen energikusságra. Hiányzott belőle az, amit nőiességnek mondunk, az a fogalom, amit nehéz körülírni, melyet épp ezért csak érezni lehet, de melynek hiánya a legszebb nőt is ellenszenvessé tudja tenni.

Nyolc fogat várt a pályaudvar előtt. Én udvariasan átengedtem az enyémet s az utolsó fiákkerba ültem be.

A romantikus álomkép szertefoszlott.

Közben berendelték Kecskemét 163.000 katasztrális holdat kitévő határából a tanyákon élő muszkákat. Hol csoportostul, hol egyenkint érkeztek a városházára. Itt-ott ugyan lézengett köztük egy megőszült népfölkelőnk, de ezzel aztán ki is merült a felügyelet. Kecskemét utcái egyszerre teltek meg hangos rozsdabarnakabátos muszkákkal. Ha ezekben egy kis szervezőképesség, intelligencia, merészség lett volna, de könnyen tudtak volna ribiliót csinálni. Olyan szabadságnak örvendeztek, hogy ráértek volna mindent előkészíteni. De szerencsére a muszka jámbor lélek s egyelőre boldog, hogy megszabadult a cár-atyuska kezei közül. Ha kissé melegebb ruhát tudnának kapni, inget és cipőt, úgy ezek lettek volna bizonyára a világ legmegelégedettebb emberei. Jó nép ez, olyan, mint az igavonó jószág, ha jól tartod, dolgozik, mint az elefánt, ha koplal s fázik, bömböl és megvadul. Primitívségüknél fogva nem lehetett nehéz a kielégítésük. Érthetetlen, hogy ez Oroszországban mégsem sikerült soha.

A városháza nagy előcsarnokában vagyunk, mely színültig megtelt muszkákkal. A lépcsőház is tele van velük, de rekedtek kint a főtéren is.

Midőn az asszony szájáról elhangzik az első orosz szó, a néma csönd pillanatok alatt megszakad, megbomlik a rend, mindenik szólni akar, kiabálnak, egyesek előre furakodnak, mások térdre vetik magukat, úgy kúsznak közelebb s csókolják az asszony ruhája szegélyét, a ruhát, mely orosz szövet s melynek viselője itt ma a muszkabirodalmat jelenti – Szentpétervárt éppúgy, mint az Ukrán síkságokat és Szibéria végtelenségét. Az otthon iránti érzék, mely kultúrálatlan népek ösztönszerűségében van legjobban kifejlődve, a vágy mindaz után, ami oly elérhetetlen távolságban van, elementáris erővel tör ki s könnyek hullanak, őszinte könnyek, melyeket tolmács nélkül is meg lehet érteni.

Az egyik feltépi a kabátját, nincs alatta csak egy nagyon piszkos rongy, ami valamikor ing lehetett – s a hőmérő ugyanakkor minusz 14 fokot mutat. Az orosz asszony szintén sír. Leveszi meleg sálját s ráakasztja az egyik félmeztelen muszka nyakára és könnyei ezalatt, mint megannyi némán vádló gyöngyszem, végigfutnak arcán s lehullanak a városháza besározott kőpadlójára.

Jönnek a kívánságok.

Németre fordítva kell őket jegyeznem s ha nem válaszolok direkt, úgy magyarul továbbadnom.

Nincs ruha, nincs cipő, mindig ugyanazok a panaszok. Egyesek felhozzák, hogy nincs hír otthonról. A tanyákon dolgozók aránylag elégedettebbek, de akik a város területén vannak, panaszkodnak, hogy koplalnak.

– Miért nem ruházzák fel őket? Ez gyalázat... – fordul felém a grófnő.

– Mélyen sajnáljuk – válaszolok – de mi is szűkiben vagyunk, tessék beszüntetni a tengeri blokádot s akkor minden jobb lesz.

– Gondolja? – s ezzel úgy néz rám, mintha eltiport kígyó lennék, mely még mindig sziszegni mer. Ebben a tekintetben komprimáitan bent volt mindaz a gyűlölet, amelyet irántunk, a szent Oroszország ősi ellenségével szemben érzett. S ez a büszke asszony félreérthetetlenül adta tudtomra, hogy itt háború van, irgalmat nem ismerő háború, melyben csak győzni lehet – vagy elbukni.

Közben Sándor István polgármester kívánságára tolmácsolom, hogy a város az összes foglyokat, akiknek panaszaik vannak, a fogolytáborba fogja bevonultatni.

– Ez hasonlít magukra! Ez megoldás maguknak – jött vissza a csípős válasz. – Kérdezze meg a polgármester urat, hogy volt-e már fogolytáborban? Nézne egyet meg egyszer, próbálná ki, akkor talán emberségesebb lenne.

– Vannak nekünk, madame, szibériai csererokkantjaink is – felelem – majd azoktól megkérdezzük, hogy milyen az ideális fogolytábor?

Ezt azonban mintha nem is hallaná, elsiklik felette s csak tovább indignálódik, jegyez, kifogásol, főként azt, hogy nincs a tanyákon gőzfürdő, sőt hír szerint Kecskeméten sincs, holott Oroszország legeldugottabb falvában is megtalálni a kultúrának ezt az alapfeltételét.

Az általános hangzavartól azonban ekkor már nem igen lehetett szóhoz jutni, amit a grófnő is érzett s ezért rövidúton félbeszakítva a kihallgatásokat, beszédet intézett a muszkákhoz, majd felszólította őket, hogy imádkozzanak együtt. Utána megáldotta őket, amit a muszkák mélységes áhítattal térdelve fogadtak.

Megható volt ez a jelenet s megrázó volt ennek a távoli népnek a végletekben való élése. Hangos, gesztikuláló, egymást túlharsogni akaró beszédükkel hol megbolygatott hangyabolyra emlékeztettek, készen mindennek elsöprésére, hol magukba roskadva, néma szolborként lesték ennek az orosz asszonynak leghalkabb szavát is. Félelmetesek voltak, miint a vad tömegerő megnyilvánulása s félelmetesek voltak mélységes misztikumtól övezett öntudatlan vallásosságukban is. Ehhez a képhez szűkek voltak a városháza falai, ehhez mint háttér, az orosz mezők végtelensége kellett volna – csak akkor lehetett volna megérteni.

A városházáról még elmentünk három udvart és tanyát megtekinteni, hol az elhelyezett foglyoknak viszonylag jó dolguk volt. Majd az orosz kórházba hajtattunk, de itt a kórtermekből kirekesztettek bennünket, mert a grófnő egyedül akart védenceivel beszélni. Még a dán ezredest sem vitte magával, aki felhasználta ezt az alkalmat, (hogy különös tapintattal mentegesse előttem madame felzaklatott lelkiállapotát.

Két órakor vendégül láttuk a vöröskeresztes bizottságot a tiszti étkezdében.

A grófnő kimerültségére hivatkozva, csak egy csésze teát kért s visszavonult pihenni a kaszinó szalonjába, hol Rochlitzerné gondoskodott róla. Közben felszolgálták a levest s hogy a kissé nyomasztó formai hangulatot megtörjük, Stieder felköszöntötte a dán királyt, mire exet ittunk. Az ezredes könnyekig meghatódott, de szóhoz sem jutott, mert azt mondtuk, hogy magyar szokás szerint uralkodóra három exet kell inni és csak akkor szabad újra leülni. Midőn aztán ő a mi uralkodónkról emlékezett meg, további három ex következett, ezalkalommal vörös borral.

A jég ;meg volt törve. Az öregúr hatalmas fehér bajusza mögül paprikapiros arccal nagyokat nevetett s miközben kínálás nélkül nyúlt már a kecskeméti vörös után, katonai témákra terelte a beszélgetést. Mellette ültem és szerettem volna belőle az oroszokra vonatkozóan egyet-mást kihúzni. De vesztemre szemben volt velünk Schütz papa, az elővigyázatos kis őrnagy, aki megrémült, hogy itt még katonai titkok kicserélésére kerül a sor s beavatkozott a diskurzusba.

Schütz papa a pótkeret egyik érdekessége, mondjuk nélkülözhetetlen alkotórésze, aki minden ambícióját a katonai magazin pedáns rendbentartásának szenteli. Sáfárkodik minden csizmával s rettenetesen spórol a kincstár javára. Kis ember, kis kecskeszakállal s villogó apró szemekkel. Mindig csak a szeme jár s mindent lát és mindent hall. Híres a történelmi mentéjéről. Ez a ruhadarab valamikor arany-zsinórokkal volt díszítve, de Schütz papa nem fiatal már s mentéjének sujtásai olyan kopottak, hogy engem mindig fürdőkabátom fehér sodrott övére emlékeztetnek. Örök jókedélye s az, hogy minket fiatalokat erősen pártfogol, juttatta hozzá a „papa" jelzőhöz, melyről tud s amelyért nem haragszik. Mikor a háború kitört, valahonnan a nyugdíjasok homályából ásták ki. Harcászati és lovas ambíciói nem voltak s így a magazin kezelése nagyon konveniált neki.

Schütz papa azonban ma egész különösen mozgatta szemeit. A dán ezredest pedig teljesen lekötötte. Egyszerűen nem hagyta többé szóhoz jutni s mivel a háborúról volt szó, olyanokat mondott neki hadseregünk fejlettségéről, kimeríthetetlen tartalékjainkról s hatalmas készleteinkről, hogy azt hittem, menten leesem a székről.

Végül már stratégiáról tartott előadást, mire én elővigyázatosságból fehér bor helyett barackot kezdtem tölteni szomszédom poharába. Így aztán hogy az orosz hadseregnek kézenfekvő összeomlásához ért a vita, a dán ezredes kellően preparálva volt s a grófnőt kezdte sajnálni, aki rendületlenül hisz a győzelmükben.

– Ihr Generalstabschef – alle Ehre! – igazán kitűnő valaki – állapította meg. De ezt óvakodtam Schütz papának elárulni. Ha megtudja, hogy vezérkarinak nézték, még kikívánkozik a frontra, éppen most, mikor azt rebesgetik, hogy jegyben jár.

Az orosz grófnőt láthatóan felfrissítette a pihenés, de ha mosolygott is, mérföldnyi távolságra maradt tőlünk.

Stieder vitte az állomásra, míg én az ezredest kísértem ki, aki végtelen kedves volt és ismét – színjózan. Ezek az északiak ugyancsak bírják a szeszt! (Katonák, népek, események. Vitéz Báró Roszner István világháborús naplója: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT. kiadása, Budapest)

Csütörtök, 1916 szeptember 7. * ...Míg a román csapatok előrehaladnak a Kárpátokon túl és elfoglalják Brassót, Nagyszebent és Orsovát, az osztrákok és bolgárok benyomulnak Dobrudzsába és közelednek Szilisztriához. Sőt egy román hadosztály, amely Turtukal környékére, a Duna jobbpartjára merészkedett, súlyos vereséget szenvedett. Miután négy germán-bolgár hadosztály bekerítette, elfogták 12.000 emberét és elvették kétszáz ágyúját. A lesújtó hír Bukarestben megdöbbenést kelt; az izgalom annál erősebb volt, mert a várost már negyednapja szakadatlanul bombázzák az ellenséges repülők.

Péntek, 1916 szeptember 8.* Joffre tábornok, akit méltán nyugtalanít a Romániát fenyegető veszedelem, követeli, hogy haladéktalanul küldjenek Dobrudzsába 200.000 oroszt. Én nyomatékosan támogatom kérését Stürmernél és bebizonyítom előtte, hogy a szövetség egész politikája, sőt a háború kimenetele is kockán forog. Ezt válaszolja:

– Legutóbbi mohilevi tartózkodásom alkalmával Alexejev tábornokkal fontolóra vettem, nem volna-e mód fölfokozni Bulgária elleni akciónkat. A tábornok ugyan tudatában van, mily óriási előny volna ránk nézve, ha hamarosan helyreállíthatnók összeköttetésünket Szalonikivel, de kijelentette, hogy nincsenek meg hozzá az eszközei. Valóban a probléma nem egyszerűen az, hogy elküldjünk 200.000 embert Dobrudzsába; hanem az, hogy ezt a 200.000 embert hadtestté alakítsuk, tisztekkel, lovakkal, tüzérséggel és minden hozzátartozó szolgálattal. Ez öt hadtestet jelentene; ennyi nincs nekünk tartalékban; tehát a frontról kellene elvenni. Márpedig ön tudja, hogy nincs egyetlen pontja sem harcvonalunknak, ahol jelenleg ne folyna harc...

Szombat, 1916 szeptember 16. * A románok a bolgárok erősödő nyomása alatt fokozatosan kiürítik Dobrudzsát. És a Buszosukból kiinduló osztrák repülők mindennap, minden éjjel bombázzák Bukarestet.

Attól a naptól fogva, hogy a Rudeanu-féle egyezményt meghazudtolták, könnyű volt előre látni ezeket a szerencsétlenségeket. A román kormány drágán fizeti meg azt a hibát, amelyet akkor követett el, mikor egész katonai erejét Errdély ellen irányította, mikor elkábíttatta magát Szófia néhány bizonytalan kijelentésétől, s különösen mikor azt képzelte, hogy a bolgárok lemondhatnak 1913. évi vereségük és megaláztatásuk fegyveres megbosszulásáról.

Kedd 1916 október 10. * A románok az egész vonalon hátrálnak. A főparancsnokság nem érti a dolgát, a csapatok fáradtak és csüggedtek: átkozott hírek.

Szerencsére Berthelot tábornok, a romániai francia katonai misszió új parancsnoka, Petrogradba érkezett. Rám a legkitűnőbb hatást tette. Tekintetének gúnyos ravaszsága éles ellentétben van roppant testével; szelleme világos és megfontolt, beszéde egyszerű és igaz. De egész egyéniségén az akarat, a nyugodt, mosolygó, hajthatatlan akarat uralkodik.

Bemutatom Stürmernek és nyomban tanácskozásba fogunk. A megbeszélésen résztvett Neratov és Buchanan. Újra fölvetem a már annyiszor megvitatott tárgyat: mily főbenjáró fontosságúak a dunai vidéken folyó hadműveletek Oroszország szempontjából.

– Az önök offenzívája Brusszilov tábornok ragyogó sikerei ellenére sem váltotta be reményeinket. Hacsak valami szerencsés esemény be nem következik, ami napról-napra kevésbé valószínű, akkor az egész orosz frontot, Rigától a Kárpátokig, az a veszedelem fenyegeti, hogy hamarosan megbénítják, mert nincs nehéz tüzérsége és nincsenek repülői. Ilyen körülmények közt, ha hagyjuk, hogy Romániát letiporják, ha Bukarest és Konstanza az ellenség kezére jut, elsősorban Oroszország fogja megszenvedni a következményeit, minthogy akkor már Odesszát fogják fenyegetni és a Konstantinápolyba vezető út el lesz vágva. Vajon ilyen kilátások mellett Alexejev tábornok nem vonhatna-e el hadseregeinek összlétszámából három-négy hadtestet, hogy Románia segítségére küldje! A szaloniki hadsereg offenzívája jó úton halad; de erőfeszítése meddő lesz, ha a román hadsereget megsemmisítik. Berthelot tábornok pontos és részletes érvekkel ugyanezt a tételt bizonyítja. Ugyancsak támogatja Sir George Buehanan is. Stürmer hozzájárul, mint mindig..., de föntartja, mint ugyancsak mindig, Alexejev tábornok véleményét.

Péntek, 1916 október 13. * Diamandi román követ, akit Bratianu két hónap óta maga mellett tartott, ma reggel visszatért Petrogradba, miután rövid ideig a sztavkán tartózkodott. Meglátogat.

– A cár – mondja – igen szívesen fogadott és megígérte, hogy minden lehetőt megtesz Románia megmentésére. Sokkal kevésbé elégített ki megbeszélésem Alexejev tábornokkal, alti mintha nem értené a helyzet irtózatos súlyosságát és talán egoista hátsó gondolatokra hallgat s kizárólag a tulajdon hadműveletei foglalkoztatják. Az volt a megbízatásom, hogy megkérjem, küldjön haladéktalanul három hadtestet a Dorna-Vatra és az Ojtoz-völgy közti szakaszra; ez a három hadtest Piatra és Palánka között kelne át a Kárpátokon; egyenesen nyugatnak, vagyis Vásárhely és Kolozsvár irányában vonulna föl. Ezzel Oláhország megtámadása a déli Kárpátokon át nyomban meg volna gátolva. Azonban Alexejev tábornok csak két hadtest elküldéséhez járul hozzá, amelyeknek kizárólag a Bisztrica völgyében kell majd operálniok, Dorna-Vatra körül, karöltve Lecsinszki tábornok hadseregével. És ezt a két hadtestet a rigai hadseregből vonja el, olyképen, hogy Erdélybe csak két vagy három hét múlva érkeznek meg!... Hiába volt minden szemrehányásom, nem tudtam őt megnyerni a román vezérkar fölfogásának.

Aztán elmondja, milyen fájdalmas benyomások közben távozott hazájából. Régi barátságunk módot ad neki őszinte megnyilatkozásra. Nyomatékosan hangoztatom előtte, hogy a katonai kudarcokban nincs semmi jóvátehetetlen, de ha a román kormány és a nép nem szedi össze magát azonnal, Románia visszavonhatatlanul elveszett... (Maurice Paleologue: A cár országa a nagy háborúban. III. Genius kiadás.)

[1916] Január 16. Ha némiképp más irányban is, de nem fogyok ki a romantikus megbízatásokból. Egy ezredorvossal meg egy a gyalogság részéről delegált hadnaggyal kellett Szankra kiszállnom, egy szerelmi tragédiának jegyzőkönyvbe foglalása végett. Három muszka – a felebaráti szeretet szent jegyében összefogva – közösen vett volt egy szanki menyecskét pártfogásba. Eddig rendjén is volna a dolog, csakhogy egyiküknek érthetetlen monogám hajlamai támadva, bicskája segítségével félretolta kollégáit. Az egyik most kórházban van, a másik pedig a szanki hullaházban pihen. Állítólag a genfi konvenció kívánja, hogy ilyenkor vegyes tiszti bizottság végezze a vizsgálatot.

A menyecskét, mint bűnjelet, a csendőrség őrzi. A monogámiás muszka a katonai ügyészség zárkájában ül, egyik társa már néhai, a másik költözködőfélben. Mi hárman k. u. k. delegátusok pedig majd megfagyunk a vicinális paklikocsijában.

Szóval egyszerre hét áldozatot követelt a dráma.

A bugacmonostori vicinális – fogalom. Személyszállító alkalmatosságot állítólag csak akkor kapcsolnak hozzá, ha a polgármester úr utazik s meggyőződésem, hogyha azt az eltévedt muszkát valami véletlen előbb végigutaztatja ezen a gőzösön, soha sem vált volna gyilkossá. Hiszen egy ilyen út az embert minden iránt, ami nem vasút, oly mérhetetlen engesztelékennyé teszi!

Ez a hajnali kirándulás mindenesetre rendkívül inspirálóan hatott a szerelem káros voltán való elmélkedésre.

A szanki bíró derék ember. Pálinkával kínál minket. Kisüstön főtt törköly, amely jóság tekintetében méltón sorakozik a vicinális mellé. De azért csak bíztat, hogy igyunk, könnyebben bírjuk majd a halott muszka szagát, mert az orosz életében is büdös, hát még ez az övéké, aki már egy hete vár a tiszturakra.

S ezzel szemrehányóan el is zárja már a pálinkát – pontatlan embereknek így is elég volt – jobb ha már a dolog után látunk. A hullaházig amúgy is jó kis darab utat kell megtenni.

A késő délutáni órákban egy rettenetesen rázó szekér visz minket megint valami távoli állomásra, ahol el lehet a kecskeméti vonatot érni. A faluban ugyan akadt volna ennél jobbfajta előfogat is, de ilyenirányú kívánságunk éppoly reménytelen volt, mint az, hogy a bíró elülső domborulatán a mellény még valaha összegombolódjék. Mi tagadás, Szankban valami halottkém féléknek néztek minket, ami elég utolsó mesterség, mert rangsorban csak a sintér előzi meg. Valamirevaló gazda pedig csak nem fog be, hogy ilyeneket fuvarozzon!

Végre mégis célhoz értünk. Legfőbb ideje volt, miért az égerlandi hadnagy már az édesanyját emlegette kínjában. Közben azonban kiszállt a hullaszag az orrunkból s rettenetes éhséget éreztünk. Szegény bakterné lelkemnek azonban nemigen volt mása kéznél, mint néhány tojás – azokat is régen gyűjtögeti, mert ilyenkor a tyúkok nem igen tojnak – így nem a legfrissebbek, ,,de a városiaknak jó, tetszik tudni" – ami alatt nem minket értett ugyan, de azért lélek-nyugalommal veri nekünk rántottává össze, csak azt, ami van. Nem sok, csekély 30 darab.

Aki nem látott még ennyi tojásból rántottát, annak nem lehet érzéke a nagystílűség iránt. Egy kisebbfajta lavórban tálalta fel az asszony, zsírban úszva s széles mosollyal hintette be előttünk egy összemarok paprikával. A paprika is lehetett egy fél kilogramm. Mi is mosolyogtunk s magamban azon gondolkodtam, hogyan is lehet majd ezt a vörös lepelt a rántottáról levakarni, de már késő volt. Mielőtt még megakadályozhattuk volna, belekeverte az egészet s jóétvágyat kívánva, kiriszálta magát az ajtón. Annyi biztos, most friss és büdös tojásnak is egy lesz az íze. Hiába, raffinált dolog a főzés tudománya!

Farkasétvággyal vetettük magunkat a közös tálra. Az első falatok csak úgy csúsztak, nem is éreztük, hogy mi, csak meleg, meg étel, de utána egyszerre a torkomtól a gyomromig, mintha lángnyelvek nyaldosnának. Az ezredorvos, mint aféle alföldi ember, csak mosolygott, de a szegény hadnagyunk hirtelenében görcsölni kezdett, sápadtabb lett, mint a fehér parolija s vonaglott, mint egy boa-constrictor, amely gazella helyett tévedésből hintalovat nyelt.

A cinikus doktor csak a vállát veregette betegünknek – hogy nem baj – kamerád, katonasors. Hát ebben az egyben igaza volt s ezért tartozik ez a kis epizód is belé a naplómba. (Katonák, népek, események. Vitéz Báró Roszner István világháborús naplója: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT. kiadása, Budapest)

Folytatjuk