Az alábbi sorok szerzője Mezey István, japánkutató (sz. 1895.) Ügyvédi diplomával a zsebében, törökországi tanulmányútján érte a világháború, később orosz fogságba került, 1921-ban Japánon keresztül tért haza, 10.000 magyar társával együtt. Kezdeményezője lett a magyar-japáni kulturális kapcsolatoknak: egyik alapítója a Magyar Nippon Társaságnak. 1938-39-ben áll. ösztöndíjjal tanulmányutat tett Japánban és Mandzsukuóbau: tapasztalatait Az igazi Japán c. könyvében, (1939) írta meg. Írása a könyv egyik fejezete. (A könyv lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya; Kelemen Katalin jóvoltából)
*
A szabadságharc leverése után a magyar nép sokáig nem tudott belenyugodni abba, hogy nemzeti ügye bukásával együtt meghalt a szabadságharc dalnoka: Petőfi Sándor is. Nem hitték el, hogy a segesvári tömegsírban pihen a szabadság, az ifjúság és a nagy magyar akarat minden időkre legnagyobb lírikusa. Az abszolutizmus idején született a legenda, hogy Petőfi Sándor nem halt meg, a haza földjére betört oroszok magukkal hurcolták és valahol távol, Szibéria ólombányáiban raboskodik. Hatvan esztendővel azután, hogy a nagy látnok a fehéregyházi csatasíkon vérével pecsételte meg költészetét, a Petőfi-legenda valósággá vált. A világháború magyar hadifoglyai a szibériai fogolytáborokban megtalálták Petőfit, de nem mint ólombányákban sínylődő aggastyánt, hanem mint ifjú, tüzes, mindig új harcokra lelkesítő költőóriást, ki ott, a szibériai táborokban sínylődő kései bajtársait is lelkesítette, vigasztalta és kitartásra buzdította. Mikor pedig a japáni nép segítő kezét nyújtotta a szörnyű rabságban éhhalálnak, ragálynak, a cseh légionisták gyilkának kitett magyar hadifoglyok felé, a Boddhiszattvaként mindig megifjodó Petőfi sem maradt tovább Szibériában, hanem átkelt a tengeren a japáni szigetek felé, hogy ott új testvéreket szerezzen sokáig testvértelennek tartott nemzete számára. Azután, hogy a Szibériából megváltott magyar hadifoglyok annyi hányattatás után visszatértek a szétszaggatott, megcsonkított távoli hazába, Petőfi továbbra is künnmaradt Japánban.
A szibériai táborokban a magyar hadifoglyoknak a kenyér, a fűtött szoba, a testet betakaró rongynál is jobban hiányzott: a betű. Magyar könyv nem juthatott el hozzájuk. A magyar életakarat, a magyar leleményesség azonban nem hagyta el hadifoglyainkat. Ha nem volt magyar könyv, hát csináltak. Egy-két Petőfi-költeményre mindenki emlékezett. Ezeket szép sorjában lemásolták. Talán a középkori szerzetesek celláiban készült kódexeket írták olyan lelkesedéssel, mint ahogy ezek a kiéhezett, rongyos, örökös rettegésben élő hadifoglyok másolták a fabarakkokban, gyalulatlan deszkákból összetákolt asztalaikon a Petőfi-költeményeket. A gyűjtemény kézről-kézre járt, táborról-táborra vándorolt, s rab magyarok tízezrei merítettek belőle erőt és kitartást a további szenvedésekhez.
1918 augusztusában sorsdöntő1 változás állott be a szibériai hadifoglyok életében. Ótani tábornagy parancsnoksága alatt partra szállott Vladivosztokban a japáni expedíciós hadsereg, hogy a Bajkál-tóig megtisztítsa Szibériát a bolsevikiektől. A japáni hadsereg védelme alá vette a távolkeleti hadifoglyokat is, s nemcsak ruhával, élelemmel látta el őket, hanem lelki szükségleteikről is gondoskodott. Elsősorban is a megszálló japán csapatok tisztjei bajtársként közeledtek hozzájuk, ellentétben az oroszokkal, a fehérekkel és vörösökkel egyaránt, akik emberszámba sem vették őket. A japán tisztek élénk összeköttetésben álltak a magyar hadifoglyokkal, különösen érdeklődtek minden iránt, ami magyar, így kerültek elő a duplafedelű katonaládákban féltve őrzött „Petőfi-kéziratok".
A költő-katona tipikusan japán jelenség, hát még az ifjú hős, ki feleségét és kisfiát bizonytalanságban hagyva, a harctérre siet hazája védelmére! Valóságos „busidó"-eszmény! Csoda-e, ha a japánok érdeklődését azon nyomban felcsigázta mindaz, amit Petőfiről hallottak. Mikor pedig azt is megtudták, hogy Petőfi éppen az oroszok ellen vívott harcban esett el, egyszeriben nemcsak az életét akarták megismerni, hanem a költészetét is. Hevenyészett fordítások készültek Petőfi legismertebb költeményeiből, gyakran német, angol, vagy éppen orosz közvetítéssel. Valóságos Petőfi-kultusz fejlődött ki a táborokban. Magam voltam a fültanuja, amikor egy japáni altiszt a tábortűz mellett a János vitéz meséjével szórakoztatta társait. Okubo lovassági főhadnagy egy háromnapos felderítő út után kimerülten, éhesen azzal toppant be egy szép napon a barakkunkba, hogy le akarja fordítani a Szeptember végén két utolsó versszakát is: Nipponban maradt feleségének szeretné elküldeni születésnapjára „Siberiya omiyage-mono"-ul (szibériai emlékül). A tankákra emlékeztető rövid leíró költeményekből egyet-kettőt gondos tusrajzzal selymen örökítették meg a katonák s ma bizonyára a japán katonacsaládok legféltettebb kake-monói (japáni tekercsképei) közé tartoznak ezek a Szibériában feljegyzett dalok. Így indult el Petőfi Sándor diadalmas útjára Japánba. Valószínűleg a Szibériát járt japáni tisztek hívták fel Aibara Sjjsumu figyelmét Petőfi költészetére. Így születtek meg az első műfordítások s láttak gyors egymásutánban napvilágot a japáni napilapok és folyóiratok hasábjain.
Aibara Susumu a világháború után Japánban megindult magyarbarát megmozdulások egyik legelső úttörője volt. Többek között egy teljes japáni Petőfi-kötet kiadását is tervbe vette, ezt a tervét azonban, sajnos, már nem valósíthatta meg, mert 1931. december 28-án egészen fiatalon elköltözött az élők sorából.
Petőfi költeményeit addigelé csak idegen nyelvű közvetítéssel ismerhette meg a japáni közönség. Szükség volt már egy olyan fordításra, mely közvetlenül a magyar szövegből ülteti át japáni nyelvre Petőfi remekeit. A Rómazi-mozgalom révén összeköttetésbe került a japán Petőfi-rajongókkal egy fiatal magyar evangélikus lelkész, Pap Ferenc. Ez a derék hazánkfia magánszorgalomból tökéletesen elsajátította a japáni nyelvet. Akinek eljövetelére a Petőfi-rajongók vártak, őbenne megtalálhatták.
A Rómazi-mozgalomnak az a célja, hogy Japánban is felcserélje a jelenleg használatos kanzi (kínai) jelírást a latinbetűs írással. Több folyóirat jelenik már meg Tokióban és az ország nagyobb vidéki városaiban latin betűkkel. Ezek egyike, a Kotobano-Hikari (A szó világossága) című ifjúsági havi folyóirat közölte először Petőfi Szeptember végén (Kugwatu-no sue), Erdőben (Móri ni) és Ki a szabadba (Soto e!) című költeményeit Pap Ferenc fordításában. E fordítások a Távol-Kelet 1936. évi májusi számában is megjelentek. A Szeptember végén (mely Japánban is a legnépszerűbb költeménye Petőfinek) kezdő sorai így hangzanak:
KUGWATU-NO SUE
Tsniai niwa mada Niwa no Hana
ga saite iru. Mado no maeno Hakoyanagi wa
mada-aoaosüe iru. Sikamo omae wa sudeni haruka
kanatani Huyu no kite iru no ga
mieru ka? Yuki wa Yama no liadaki wo oote
iru. Watasi no Kokoro niwa mada atui
Natu no Hikari ga kagayaite iru
ga. Sono naka niwa Haru no Tyoozyoo
ga aru. Demo, watasi no kuroi Kami wa Siroge
ga maziru. Sudeni, watasi no Atama niwa Huyu
no Simo ga kite iru.
Petőfi lelkes japáni híveinek száma évről-évre szaporodik, ugyannyira, hogy 1936. január 14-én már külön egyesületbe is tömörültek: megalakították a Japáni Petőfi Társaságot (Dai-Nippon Petőfi Kyókai.) A társaság elnökévé Nabesima Naokazu őrgrófot, a tokiói Magyar-Japán Társaság alelnökét választották meg. Nabesima őrgróf, ez a keleti „literary gentleman" egész életét a magyar ügy szolgálatába állította. Kiállításokat, előadásokat rendez. Mint lelkes zenebarát, ő hívta fel honfitársai figyelmét Liszt Ferencre. A Liszt-év alkalmából számos Liszt-hangversenyt is rendezett, részint az Aoyamában lévő palotájában, részint a Főnemesek Klubjában (Peer's Club). Míg a tokiói Liszt Ferenc Társaság a magyar zenét népszerűsíti Japánban, addig a Petőfi Társaság a magyar költészetnek és irodalomnak szerez újabb és újabb barátokat. Múlt év tavaszán adta ki a Japáni Petőfi Társaság Tokióban élő hazánkfiának, Metzger Nándornak kitűnő fordításában, igen díszes kiállításban az első japáni nyelvű antológiát. A kötet, melyet a Japánban élő Sass-Brunner Ferencné és Brunner Erzsébet illusztrált, huszonöt Petőfi-költeményt tartalmaz. (Élet, vagy halál. Nemzeti dal. Csatadal. Egy gondolat bánt engemet. Katonaélet. Nézek, nézek kifelé. Az alföld. A Tisza. A puszta télen. A koldus sírja. Falu végén kurta korcsma. Füstbe ment terv. Igyunk. Hová lesz a kacaj? Est. Egy telem Debrecenben. A remény. Szeretője-e vájjon? Halálom. Megy a juhász a szamáron. Fa leszek. Sikos a hó, szalad a szán. Szeptember végén.)
Az első japán Petőfi-kötetnek meglepően nagy sikere volt. A nagy japán napilapok csaknem kivétel nélkül hosszasan ismertették, a Keirioka (Világ) című irodalmi folyóirat pedig szemelvényeket mutatott be belőle, közölte Petőfi arcképét és kiskőrösi szülőházának képét. Hogy mennyire meghódította Petőfi a japán nép szívét, a legszebben bizonyítja, hogy a japáni Petőfi-antológiához nem kisebb ember, mint dr. Siratori Kurakiti írt előszót. Siratori neve nemcsak Japánban fogalom. A világ orientalistáinak ő a great old man-ja: az uralkodó császár egykori nevelője, a Császári Egyetem emeritus professzora, a Tóyó Bunkó (Keleti Kultúrintézet) elnöke. Ez a kiváló férfiú ajánlotta népe szeretetébe a távolnyugati rokonnép legnagyobb költőjét. Alighogy az antológia megjelent, a Japáni Petőfi Társaság mozgalmat indított egy teljes japán Petőfi-kiadás érdekében. A magyarbarát japánok buzgóságát ismerve, nem kételkedhetünk, hogy szép tervüket rövidesen valóraváltják. [ A teljes Petőfi japánul azóta realitás - a szerk.]
Nehéz lenne megmondani, hogy a japánoknak Magyarország iránt táplált őszinte barátsága és rokonérzése keltette-e fel ezt a nagy érdeklődést Petőfi iránt, vagy pedig Petőfi halhatatlan lángelméje ébresztette fel érdeklődésüket irántunk. Akárhogy van is, Petőfi diadalmas útján megérkezett Japánba és ott újabb és újabb híveket szerez hazájának. Négy éve avatták Bósatuvá, „Buddha-szentté" a nagy székely vándort, Körösi Csornát Japánban. Szobra ott áll azóta a Taisyó Egyetem aulájában, égő gyertyák és lótuszvirágok között. Petőfinek még nincs szobra Tokióban, de a Vaseda Egyetem múzeumában japáni tartózkodásom alatt már berendeztek egy Petőfi-szobát. Falait Jaschik Álmosnak a János Vitézhez készített gyönyörű illusztrációi díszítik. A képeket a magyar művész ajándékozta az egyetemnek.
A zalaegerszegi Griff Bábszínház 2011-ben elvitte japán nyelven a János Vitézt a gyerekszínházi világfesztiválra |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése