VASÁRNAP
Mondjuk, szeptember.
Vasárnap. Délután. Öt óra. Csönd. Itt nem hallja senki. A titok
titok marad. Legalábbis holnapig. Az úgy volt... Ezt nem hittem
volna. Mástól is hallottam... Kitől? Hagyjuk, szóval hallottam.
Egyszer majd megmondom. Nem ez a... De. Pont ő. Mit gondolsz,
miért... Szóval úgy... Úgy. Úgy bizony. Nem is sejtetted? De,
sejtettem. Látszik rajta...Messziről látszik... Jó szemed van...
Ez így megy, míg
elfogy a kávé és elfogynak a pletykák.
Mondjuk, szeptember.
Vasárnap. Délután. Öt óra. Csönd. Kint, a verandán méhek
zümmögik körül a szőlőfürtöket. Méhek és darazsak. Parókiás
hangulat. Biedermeier kisváros, nyugalom, néha egy kocogó fiáker.
Holnap is nap lesz. Békeidő van. A szekrényben sorakoznak a színes
nyakkendők, a polcon a lakkcipők. A molyok is megunták a rágást.
A falakon képek. Nagy, nehéz keretekben. Ősök, rokonok, távoli
tájak, idegen égbolt, idegen fák, idegen patakok, hegyek, madarak,
vágyakozás. Valami más után. A messziség után. Oda, hol más a
széljárás, a divat. Más a muzsika, másak az esték és az
éjszakák. Ahol nem ismerik az embert, ahol nincsenek pletykák.
Legalább egy hétre.
Kettőre. Békeidő van. Mondjuk, szeptember. Vasárnap. Délután.
Öt óra. Csak ez a csönd ne lenne. Ez az egyhangúság. Ez a
veranda a méhekkel és darazsakkal. Ez a biedermeier város. Ez a
kocogó fiáker. Ez a sok, színes nyakkendő a szekrényben, azok a
lakkcipők...
Ki festette ezt a
képet? Nem tudom.
Nem
is érdekel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése