KACZIÁNY
Olykor elgondolom,
híres ember lehetett az én jobbik nagyapám, mert ki más mondhatná
el magáról, hogy az ő arcképét megfestették már születése
előtt több esztendővel? Ki más? Mert az övét íme,
megfestették. Kacziány Ödön festette meg. Kalapja alól kilóg a
haja, bajusza van, s pipa a szájában. És nyugodt, jóságos a
tekintete. Pont olyan, mint amilyen az én jobbik nagyapám volt.
Pont. Ha megkérne valamire, ennek az embernek is bizonyosan szót
fogadnék. De nem kérhet meg semmire, mert ez az ember csupán egy
kép a falon. Tekintete azt sugározza, hagyjak békét neki, nehogy
restaurátorok kezébe adjam, még a port se töröljem le róla, jól
van ő így, ahogyan van.
Holott dehogy van
jól! Szinte semmi nem látszik tisztán ezen a képen, sötét a
háttér, csupán az arcán van valami gyönge fény. Még a pipa
füstje se látszik, hogy imbolyogna a levegőben. Még az se
látszik. Pedig ha más nem is, ez a füst fontos lenne.
Épp olvasom a Lyka
Károly által szerkesztett Művészet című lap egyik 1912-es
számában Kacziány Ödön megemlékezéseit azokra az időkre,
amikor ő mint fiatal, Marosvásárhelyen született festő
Münchenben tanulván, meglátogatott egy kiállítást. Azt írja:
…”egy kis szürkés kép előtt állottunk meg, Millet-nek egy
kocsma-interiéur-jén két pálinkázó paraszttal. Ismét "Medaille
erster Classe". Furcsa, töprengtem s kérdeztem "hát ezt
miért jutalmazták? Talán, hogy úszik a szobában a rossz füstös
levegő s a két paraszt mintha beszélne egymáshoz? Eltalálta —
felelt erre és aztán beszélni kezdett tónusokról,
közvetlenségről, a megjelenés igazságáról és sok minden
egyébről. Nagy figyelemmel hallgattam, de keveset értettem meg
belőle igazán, teljesen ismeretlenek lévén előttem a festés
alapfogalmai gyakorlati szempontból “
Sok minden fontos
dolgot tudhatott Kacziány Ödön a festés alapfogalmairól, amikor
megfestette a nagyapám-forma embert, mely amint mondtam, itt lóg a
falon. Hanem azért nagy tudománya kell, hogy legyen annak a
fotográfusnak, aki úgy tudná ezt a képet lefényképezni mostani
állapotában, hogy azt a képet ide tehessem a sorok közé, s hogy
azon a képen, aki nézi, valamit lásson is. Mert csupán az arcon
van valami gyönge fény…
Azt most már nehéz
megállapítani, hogy ezt a képet ennyire sötét tónusban
festette-é meg maga az alkotója, vagy az idő árnyékolta be az ő
örökösen lengedező fátylával. De én tudom, hogy ezt a képet
Kacziány Ödön festette, nem úgy, mint a szegediek, akik például
nem tudták, hogy a vasúti pályaudvaruk étkező termének
mennyezetét ugyancsak a mi Kacziány Ödönünk szép festménye
díszíti. Nem tudták. Úgy derült ki az épület felújítása
során.
Szegedi
Indóház
A vasútállomás
teljeskörű felújítása során a volt resti mennyezetén egy
felbukkanó festmény keltette föl az érdeklődést.
A teljesen
elsötétedett alkotásról kiderült, hogy Kacziány Ödön
(1852-1933) festőművész 1902-ben készült “Bacchans Lakoma”
című műve. Szakszerű restaurálás után a festmény eredeti
helyére került vissza, és a MÁV Zrt példa értékű törekvése
kapcsán lehetőség nyílt a volt resti mennyezeti
díszítőfestészetének rekonstrukciós helyreállítására.
Szóval
ez a festmény felbukkant és fölkeltette az érdeklődést. Csak
úgy, fölbukkant. Hát én azt nem hiszem, hogy Szeged csupán a
paprikájáról híres, föltételezem, valaki csak tudta a városban,
hogy ez a festmény ott van a század eleje óta. Még azt is tudjuk
Kacziány Ödönről, hogy ott nyugszik a Kerepesi úti temető
negyvenhetes parcellájában. Még azt is tudjuk. Csak kellett tudnia
valakinek, kié az a gyönyörű festmény azon a mennyezeten. Lehet,
csupán a fölújítók nem tudták, hogy ki tudja. Vagy ki tudja…
Még szerencse, hogy kiderült.
Hogy ez az itt
látható festmény, ez a sötét, kinek az arcképét örökítette
meg, az talán ki se derül soha. Csak én képzelem azt, hogy a
nagyapámat ábrázolja pipázás közben, amint a fekete háttérből
fölsejlik az ő jóságos tekintete. Arcán valami gyönge fény…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése