KÖZÖMBÖS ÚR
Arra gondolok, vajon hogyan fogadta a hírt, mely szerint a Titanic bizony elsüllyedt. Pedig azt hitték, nem tud elsüllyedni.
Ezt a képet ugyanis épp akkor festették az idős úrról, abban az esztendőben, amikor a világ legnagyobb hajója elsüllyedt. Vagyis ezerkilencszáztizenkettőben. Ez van a képre írva. És még látható ezen a festményen két betű is egy négyzetbe nyomtatva. Hogy kinek a nevét rejti az a két betű, azt nem tudtam megfejteni. Még. De lehet, meg sem fejtem, minek deríteném ki, nincs ebben a képben semmi különös. Csak a közömbösség van, mely az idős úr arcáról leolvasható. Ennek a közömbösségnek több oka is lehet. Ezeket találgatom: A Titanic az említett esztendő 14-én, egy vasárnapon süllyedt el, áprilisban, s meglehet, e dátum előtt festették ezt a képet, mitől lenne az idős úr arcán megdöbbenés?
Vagy attól, hogy Scott kapitány elérte a Déli-sarkot ? Mert ugye, azt is abban az esztendőben érték el. De ettől az eseménytől nagyon nem döbbenhetett meg, legföljebb annyit mondhatott, amikor a bécsi kávézóban letette kezéből a friss újságot, hogy na, ez igen. Derék ember lehet ez a Scott kapitány. Egyebet mit mondhatott volna?
Egészen más hírekkel voltak elfoglalva akkor a bécsi kávézókban. Már ott volt a levegőben a világháború fuvallata. Az ilyen urak, mint amilyent ezen a festményen látok, valószínűleg politizáltak, találgatták, mikor fog kitörni a háború, mert hogy ki fog törni hamarosan, az bizonyosnak látszott. Ezen törték a fejüket az efféle úriemberek, nyilván ő is.
Talán ő is találgatott, míg déltájban elővette ezüstláncon függő zsebóráját, hogy azért az ebédről el ne késsen, még akkor se, ha kitörőfélben van a háború.
Úriember nem kési le az ebédet semmiképp, s ő bizony úriember. Én annak látom: hófehér inggallér, hófehér nyakkendő, gondosan pödrött bajusz, nem nagy szakáll. És nyugalom az arcán. Kissé erőltetett nyugalom, vagy inkább közömbösség, amint már említettem.
Nem pózol ez az idős úr, míg portréját festi a piktor, csak ül és azt várja, legyen már vége ennek a mozdulatlanságnak. Csak ül és néz. Ebben a nézésben tűnődést látok. Olyan ez a nézés, mint mikor az ember nem is néz semmit, csak elgondolkodik valamin, s csak akkor kapja föl a tekintetét, ha megszólítják.
Most az is divat, hogy idős embereket tesznek falaikra a kérkedők, s ha vendégük jön, reá mutatnak egy idegent ábrázoló festményre, mondván, ez a mi dédnagyapánk. Vagy a dédnagyanyánk. Ez is divat.
Bevallom, ez az idős úr nem rokonom. Nem volt nékem rokonom sem Bécsben, sem pedig az egész Monarchiában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése