A Rózsa - újraültetve (2)

II. Mindent jobb többször is elolvasni?

Eco szerint minden könyvet (a klasszikusokat kötelezően, a saját műveket ajánlottan) tíz-húsz évenként újra kell olvasni és újra kell „fazonírozni”, hogy leporoljuk és ismét vonzóvá tegyük őket. Megszívlelendő gondolat a klasszikusok - drámák, komédiák, eposzok, stb. - időnkénti újrafordításáról, átdolgozásáról szóló végtelen és parttalan vitákban is… A könyvek újraolvasása újabb és újabb értelmezéseket (olvasatokat) hozhat, mondja Eco, ezért kell(ene) változnia, meg-megújulnia, finomodnia, mélyülnie - az új olvasatokhoz igazodnia - a kritikának is. A militáns kritika viszont Eco szerint túl meteoropatikus: ahogyan bizonyos légköri jelenségek stresszhatást, idegrendszeri és fizikai zavarokat okozhatnak, a militáns kritikák első nekifutásra (kutyafuttában) kimondott - legtöbbször megfellebbezhetetlennek beállított, ám komolynak szinte sosem vehető - véleménye egy alkotásról általában annak a függvénye, hogy milyen irodalmi (és politikai) szelek fújnak, mennyire sűrű a levegő (milyen a közélet pára- és elektromosság-telítettsége), merről várható eső, hó, villám, mennydörgés, vihar. Mindez ellentétes a megfontolt és megkutatott, alapos és megalapozott, meggondolt és felelős - még sorolhatnánk fontos jelzőket - komoly akadémiai kritikával. A pirandellói Il fu Mattia Pascal (nálunk „Mattia Pascal két élete” címmel jelent meg 1992-ben, Déry Tibor fordításában) példáján bizonyít: nemrégiben újra elolvasta a - maga idejében (1904) illetve Eco ifjúkorában is - nagyhatású regényt, és nem értette korábbi hozzáállását. Nem zárja ki, hogy - mondjuk - tíz-húsz év múlva megint újraolvasva ismét lelkendezne - de most laposnak érezte. Mint ahogyan az is számtalanszor megesik, hogy első olvasásra valami szemétkosárba dobandónak tűnik, másodszorra pedig gyöngyszemeket fedezünk föl benne. 


Fő szabály tehát, hogy mindent jobb többször is elolvasni… Régebben több hetet kapott a recenzens is, hogy nyugodtan elkérődzhessék a bemutatandó könyvön mondandója (véleménye) kialakítása céljával. Ehhez pedig legalább kétszer - vagy többször - el kellene olvasni, meg kellene nézni, hallgatni, stb. a művet - természetesen, nem szakmányban, hanem bizonyos (megemésztési) idő ráhagyásával. Manapság viszont azonnal, de legkésőbb másnap reggelre kérik a műbírálatot… A felpörgetett idő okán a vélemény (a végtermék) megemésztetlenül buggyan ki a militáns kritikusból; visszanyomni nem lehet - és kikerülni sem: óhatatlanul hatással lesz a mű befogadására, még értelmezésére is.


Eco bevallja: mikor a Rózsát írta, elkapta a citacionizmus heve (az idézési mánia akkor még nem volt nagyon elfogadott, később a posztmodern egyik jellemzőjeként lett ismeretes). A könyvtáros Jorge portéjához rengeteget idézett a Fekete bűnbánók gyónásából (nem ám valami középkori forrásból: az angol Ann Radcliffe 1797-es nagysikerű “gótikus” regényéről van szó: The Italian, or the Confessional of the Black Penitents .) A dús fantáziájú írónőt egyébként megemlítette a Hat séta a fikció erdejében című kötetében is: Ann ugyanis beültette D’Artagnan testőr szülőföldjét, Gascogne-t olajfákkal, noha azok a Pireneusoktól északra már nemigen fordulnak elő. Vérbeli fikcióban azonban minden lehetséges.


A par excellence posztmodernnek, sőt: a jelzővel illetett irodalom bibliájának kikiáltott Rózsa azért tud túlélni ezen irányzat alkonyán is, mert valójában nem volt sosem annyira posztmodern, amennyire annak tartották - cselekményvonala pl. végig lineáris; illetve nem biztos, hogy (csak) az a posztmodern, amit annak minősítettek egyesek (a kritikusok) A kamasz melki Adso heves szerelmi jelenete a konyhában (talán a könyv legposztmodernebb része) - minősíti maga a szerző), két „olvasatban”: egy teológiaiban és egy biológiaiban volt megírva - az 1986-os film rendezője (J-J. Annaud) az egészet leegyszerűsítette, és teológiamentessé tette az orgazmust… Vagyis a(z olvasóknál is nagyobb tömegekhez eljutott) film a konyhakő laposán szakított a többsíkú posztmodernséggel. Melynek kapcsán azt is megjegyzi Eco: ha ténylegesen meg is halt a hagyományos regény (eposz, epika), miképpen Pasolini már a hatvanas években hirdette, akkor sem szükséges ezzel (e halállal) állandóan riogatni az Olvasót. 


Az újságíró kérdésére (a Rózsa megjelenésekor és azóta is folyamatosan egyetemen oktató) író elmondta, hogy míg egyetemi kollégái közömbösen fogadták könyvét és sikerét - nem-akadémiai körökben érezhető volt egyfajta kulturális utálkozás (ez nem irigység, bár enyhén sárga; Eco ahhoz hasonlítja, mikor rosszallással beszélnek arról, hogy jön ahhoz - mondjuk - az ismerős, szomszéd borbély, hogy világslágert komponáljon…). Elmondta, hogy míg másutt - pl. az USA-ban - a magasabb példányszám egyértelműen a siker jele, addig Európában - így Olaszországban is a bestseller (szó szerint: amit a legjobban lehet eladni...) fanyalgást vált ki a véleményformáló elitkritikusok körében. Mint fanyar humorral rámutatott: több kritikus zengett a megjelenéskor dicshimnuszokat a Rózsáról, majd - mikor túljutott a kétszázezres keretszámon - ugyanők lekicsinylően lelektűrözték. Vagyis: ha megmaradt volna a bűvös (kultúrbölcsészhez illő) ötezres szám alatt, mindmáig az olasz irodalom utánozhatatlan remekművének tartanák… És nem „cikiznék” a címével sem (az Il nome della rosa kissé megcsavarva Il nome della resa - A hozam/a haszon neve). 


Eco a La Mancha és Bábel között - Irodalomról című esszékötete „Hogyan írok?” fejezetében szinte minden „titkát” mítosztalanította - akit érdekel, olvassa el. A mostani interjú csak néhány újabb adalékot tesz ehhez hozzá. Az író most elárulja egyik féltve őrzött „alkotástechnikai” titkát: elkészülte után a Rózsa testes kéziratát (saját költségén…) lemásoltatta, beköttette és körbeküldte azon barátainak és ismerőseinek, akiknek adott a véleményére. A visszajövő (baráti, szakmai) jelzések nem voltak túl biztatóak: nehezen olvasható, hosszadalmas, terjengős, így emészthetetlen adag; legalább a felét le kellene faragni (francia kiadója szerint bálnája akkorára sikeredett, hogy nem fog fennmaradni a vízen). Nem volt tehát könnyű volt kitartania eredeti elképzelései mellett, de megmakacsolta magát. Eco emlékeztet arra is, hogy a később emblematikus klasszikussá vált Párducot annak idején - hasonló indoklással - visszautasította az akkori legnevesebb kiadó, s csak a szerző, Lampedusa halála után adták ki; első nekifutásból ugyanígy elzárkóztak a Lolita, az Elfújta a szél, a Bádogdob és hasonló világsikerek kiadásától is. (Günther Grass könyvében a legnagyobb olasz kiadók egyike annyikra nem látott fantáziát, hogy - bár kinyomtatta tízezres nagyságrendben - bukástól félve a könyvesboltok helyett a zúzdába küldte a teljes első kiadást…). Vagyis, egy mű megjelenésében egyaránt meghatározó szerepe van a kiadó kockázatvállalásának és ízlésének, illetve a szerző állhatatosságának és szerencséjének (sors bona, nihil aliud…)

Újságírói felvetésre Eco megjegyezte: legalább 150 évnek kell eltelnie, hogy egy mű értéke és hatása fölmérhető legyen. Megemlíti: Alberto Moravia még 1929-ben jelentette meg a Közönyösök című - korszakos - regényét, de akkor semmilyen visszhangja nem volt és követőkre sem lelt. Italo Calvino-ból is csak sok év elteltével lett világítótorony. Bár a Rózsa egyből az lett, eddigi - érezhető - hatása csupán annyi, hogy sikere nyomán Olaszországban fellendült a XIX. század óta elhanyagolt történelmiregény-írás (és - kultusz)… Vagyis maga Eco nem tartja a Rózsát korszakváltó (korszakot meghatározó) műnek, de megerősíti: még ha nem érzi is magát a posztmodernizmus felkent prófétájának (sem) - sosem bánta meg, hogy fölvállalta ezt az irányzatot. 


Érdekességképpen azt is megemlítette, hogy a kánonokhoz ragaszkodó művelt - és mimózaérzékenységű - közönség (a nyájas olvasó) bálványai elleni támadásként él meg minden (kánontól eltérő) kritikát, oknyomozást. Így például felzúdult, mikor nemzeti nagy költőjéről, Leopardiról (ráadásul unokája elmondásából!) kiderült: kupiba járt… Dehát ha nem volt kifejezetten adoniszi szépségű latin lover - miért ne élt volna a kézenfekvő korabeli lehetőséggel nem-literátori felhorgadásainak menedzselésére..? Nálunk se lenne könnyű megemészteni, ha kiderülne, hogy valamelyik széplelkűként kanonizált idolunk ilyen profán dolgokra ragadtatta el magát (Arany… Petőfi… Márai… neadjisten, Wass Albert gróf). Emlékszem, nekem is fejtörést okozott a magyar Országgyűlés alsóháza számára létrehozott erotikus infrastruktúra (exkluzív kupi a Falk Miksa utca elején) „beazonosításakor”: vajon a Nagy Palóc járt-e benne… Helyében én nem hagytam volna ki, már csak kíváncsiságból sem - igaz, én nem lettem országgyűlési képviselő (csak tanár az egykori műintézmény termeiben jelenleg működő iskolában). Bizony, semmiképpen sem jó dolog élő kánonná válni - az elvárások visszafoghatják a féktelen alkotókedvet…

SZENTGYÖRGYI N. JÓZSEF