I. Csupán apróságokat javított a Rózsán a szerző?
Eco, mint mondja, elsősorban a neki magának bosszúságokat okozó dolgokon változtatott – azaz: nem mások véleménye késztette (szorította) erre. "Harminc év alatt több hibát is észrevettem a könyvemben, ezeket javítottam ki" – mondta. Példának hozta föl: az első megjelenés óta röstellte, hogy latin növényleírásaiban paprikát említett, amikor azt Európában még nem is ismerték - és összekeverte a cikóriát a tökkel… Gyomlált a burjánzó latin idézetekből is – nem azért, mert a mai olvasót süketnémának tartaná (ilyennek aposztrofálták a latinul nem beszélőket a középkori vérbölcsészek és vérbírák - a Rózsában megégetett falusi leányzó is muta et surda volt) - hanem mert ráébredt: a nem-újlatinoktól – különösen a nem-olaszoktól - a latin igen távol áll (egy amerikai kiadója szerint a jenkiknek a latin olyan, mint a magyar: kínaiul van); a megmaradt citátumokat pedig emészthetőbbé tette új kommentárjaival. A számítógép szószámoló programja segítségével ritkította a szóismétléseket is (néhányan ezt helyesbítésnek vélték, és számon kérték: miért nem következetes és miért nem az új, jobb szót használja mindenütt…). Javított a narratíva ritmusán is: néhol felpörgette az elbeszélést. (Az olasz mester megjegyzi: többi írását is folyamatosan javítgatta, alakítgatta - csak azok a korrekciók sosem kaptak ekkora figyelmet, mint most, a Rózsa esetében.)
Egyfajta tavaszi nagytakarítást hajtott végre a szövegben (még ha el is tekinthetett volna ettől, hiszen anélkül is fogyott szépen: eddig a könyvből állítólag jó harmincmillió példányt nyomtattak ki szerte a világon; azaz évente majdnem egy milliót. A szerző szerint a számok ügyében azért nincs – és nem is lehet – egyetértés, mert 1980 táján (mikor a regény megjelent és egyből világhírű lett) a szocialista-kommunista országok, valamint számos ázsiai és afrikai állam még nem csatlakozott a szerzői jogot védő világegyezményhez (így aztán példányszámokat sem tettek közzé, és – természetesen - nem fizették ki a megjáró jogdíjat sem a szerzőknek). Az „épülő (fejlett, stb.) szocializmus” éveiben szocializálódott olvasó nem is sejtette, hogy akkori (jól válogatott és magas szintű) műfordítás-irodalmunk egyik pillére a copy right-tól való nagyvonalú eltekintés volt…
A rózsa neve új („javított”) kiadásában már olvashatók lesznek a változtatások, és egyértelművé válik, hogy egyáltalán nem átírásról van szó, csupán enyhe fazonigazításról. Hogy hamis az a vád, miszerint - minden bizonnyal anyagi megfontolásokból - hozzáigazította szövegét a számítógépes (digitális) nemzedék szerényebb és egyszerűsített elvárásaihoz. (Az El País spanyol napilap egyenesen úgy fogalmazott,hogy Eco a minus habens - vagyis a történelmi-filozófiai ismeretek híján lévő, ostoba - nagyközönségnek szóló verziót szerkesztette meg.) Az író tromfja: mindezt még az új kiadás megjelenése előtt találgatták… és már hozzászokott, hogy mivel az internet elvisel bármilyen álhírt, rágalmat, fölösleges hadakozni vele. Azt viszont nem tagadta, hogy a „nagytakarítás” PC segítségével sokkal könnyebb volt…
Még néhány kiragadott példa. A Rózsa (ok)nyomozó tudós szerzetesének fizimiskája kisebb plasztikázást kapott: eltűntek a füléből szarvként előtüremkedő sárgás mózesi hajcsimbókok – ám csöppet sem azért volt a fazonigazítás (mint néhányan föltételezték), hogy jobban hasonlítson a filmbéli főszereplő (Sean Connery) macsós tarságához, inkább egy másik brit: Sir Conan Doyle befolyásolta: a baskerville-i Vilmos fráter túlságosan emlékeztetett távoli névadójára, a holmesi sárgásszőrű sátáni - baskerville-i - vérebre. Ilyen áthallásokra pedig semmi szükség – posztmodernség ide avagy oda. Kozmetikázta még a vak könyvtárost is: kihagyta portréjának leírásából a „fekete bűnbánók” történetéből átvett szószaporító elemeket. Ezek sem annyira fontosak, jött rá harminc év után... Ráadásul így egyértelműbb, tisztább és „középkoribb” lett e két szereplő (többi alakjához nem nyúlt). Ritkítóollóját másutt is alkalmazta: jelentősen kurtította a hosszadalmas felsorolásokat, például a melki Adso álmában megidézett groteszk cipriánusi lakoma lajstromszerű mondókáját is megrövidítette (ennek kapcsán Eco még egy mozarti anekdotát is fölhozott: II. József mondta - legalábbis a Milos Forman-i Amadeus-ban - a zeneszerzőnek, hogy túl sok opuszában a hangjegy). A kritikus tömeget soha, semmiben sem célszerű túllépni…
Eco azt is elárulta (a La Mancha és Bábel között-ben), hogy a Rózsát még „hagyományosan” (írógéppel) írta – a Foucault-ingát írta elsőként - a legrégebbi - Word szövegszerkesztővel, mellyel még nem lehetett pl. kirostálni az ismétlődéseket. (… A rózsa nevé-nek végső változatait írógépen írtam. Aztán javítottam, újragépeltem, ragasztgattam is itt-ott, míg oda nem adtam az egészet egy gépírónőnek, azután javítottam, csereberéltem, ragasztgattam megint. Csak hát egy gépírásos szöveg javításának megvannak a maga határai. Egyszer csak belefárad az ember az átírásba, a ragasztgatásba, az újragépeltetésbe. Majd lesz még korrektúra, gondolja, és leadja a kéziratot. …)
A számítógépes írás kapcsán hasonlóról vallott ugyanott: a monitor előtt különösen hajlamos az ember javítgatni. Ír, elolvassa, kinyomtatja, újraolvassa, kézzel kijavítja, beírja a javításokat és újranyomtat – megint belejavít, majd gépbe írja a javításokat is, de nem pontosan ugyanazt írja be, amit kézzel javított – és így megy a végtelenségig. (Közben, ha elég hiú és ha nem feledi, megőriz korábbi változatokat is – jó lesz majd a munkásságát kutató doktoranduszok szakdolgozataihoz...) Valaha egyetlen szó kicserélése is nagyon fontos volt - ma, a számítógépes korszakban már nem az: a tegnap kitörölt szó holnap akár vissza is kerülhet a szövegbe. Talán csak a legelső kézirat (ha valaki megőrzi, összevetésre)- és az utolsó kiprintelt változat közti különbség számít - a többi – mint Eco mondja – csak csiki-csuki, hangulat- vagy vérnyomáskérdés.
Igaz, hogy már csodákra képesek a szövegszerkesztő és egyéb programok – de nem biztos, hogy mindenben rájuk kell hagyatkoznia az írónak. (Eco szerint lehangoló eredményeket hozna a XIX. század nagy klasszikusainak számítógépes ellenőrzése: kiderülne, milyen szegényes a szókincsük, milyen rengeteget „szóismételnek”. Azt azonban nem tudhatjuk, véletlenül alakult-e ez így (számítógép híján…) vagy az akkori szerzők - a nagyobb siker érdekében – tudatosan alkalmazkodtak stilisztikailag is az olvasó tömegekhez (a fogyasztókhoz). Mindenesetre, a siker bejött (és hatása mindmáig érezhető, sőt: ízlésformáló – nem csak olasz, magyar viszonyok között is).
Szentgyörgyi N. József
Következik: Mindent jobb többször is elolvasni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése