HAJNALODIK
Eső esett az éjjel,
fénylik az utca az ódon házak között. Kolozsvár. Valamikor egy
hajnalon.
Senki nem kíséri
haza a prímást, egyedül ballag, hóna alatt a hegedűvel, ázott a
kalapja, ruhája, vizesek a házfalak is, talán a bor is vizes volt,
amit adtak néki, akik azt húzatták, hogy szép asszonynak
hókeblére...
Senki nem kíséri
el a virradatban, talán csupán azok a megszokott melódiák, amiket
százszor eljátszott már a kopott hegedűn. Talán csak azok. Azok
kísérik el. S a csönd a kihalt utcán, amibe a nagy dínomdánom
után belecsöppent.
Hajnalodik. Csatakos
hajnal, de legalább jó a levegő, annyi cigarettafüst után.
Megszokta ő már
ezeket a hajnalokat. Meg is únta talán a sok jókedvű embert, a
mulatós fajtát, a pénzdobáló, rekedtre nótázó társaságot.
Lehet, ezt festette
meg Mohi Sándor, ezt látom ezen a képen. Lehet.
Sok mindent meg
lehet festeni, sok szép és rút tájat, vidéket, de az ember
legbensőbb érzelmeit nem könnyű megfesteni. Mit is beszélek...
Semmit sem könnyű megfesteni. Jól. Semmit. Egy síró,
elkeseredett arc önmagáért beszél: a bánatot bele lehet
komponálni egy arckifejezésbe.
Mohi egy prímás
magányát, sorsát, egész életmódját úgy festette meg, hogy
ebbe az eső utáni környezetbe helyezte. A kihalt, vizes utca
környezetébe. Ódon falak közé.
Ez is egy módja a
művészi kifejezésnek.
Nem látom az ember
arcát. De mindent megtudok, vagy elképzelek róla a tartásáról,
a környezetéről, arról a hangulatról, melyben a festő
érdemesnek tartotta őt megmutatni.
Én kedvelem ezt a
látásmódot. A Mohi Sándorét. Mert nem magyaráz, nem locsog, nem
kiabál. Képzeletemre bízza az élet egy részletét, amelyet ő
fontosnak tartott fölmutatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése