2012. február 25., szombat

Mátyás, a jégtörő



Február 24 valóban megroppantotta mifelénk a tél gerincét, bár nem olyan gyorsasággal és látványossággal,  az északi tengereken szokás, s amelynek pillanatairól Hegedűs Zsolt rántotta le a lepket itt táltható fotójával.


De úgy sem, ahogy a jútubon elhelyezett tréfás, alig egy perces videós Mátyás-köszöntőn. (Amin persze, azért jót mulathatunk...)


Sokkal inkább úgy, ahogy jó barátunk, Ferencz Imre költő tréfásan elképzelte, s olvashattuk a Hargita Népe hasábjain:



Ferencz Imre
JÉGTÖRŐ MÁTYÁS


Megérkezett Mátyás mester,
aki régi motoros.
Tegnapelőtt szerződtette
le az elnök, Domokos.


– Ide figyelj, Matyi fiam,
pihentél már eleget,
ideje, hogy összetörjed
ezt a rengeteg jeget!


Vedd a csákányt, meg a fejszét,
s vagdaljad a patakot,
mely az eltelt hónapokban,
hej, ugyancsak felfagyott!


– Nem probléma, Domi kartárs,
nem most kezdem az ipart!
Megeszem a bundasapkám,
hogyha holnapig kitart


ez a tél, mely megviselte
sok vénasszony idegét,
aki forró kályha mellett
szenvedte a hidegét.


Először is azzal kezdem,
leverem a csapokat,
mik ereszek alatt nőttek,
s majd lehúzták azokat.


Aztán megfogom a rángát,
s kalapácsot ragadok,
s széjjelverek minden egyes
jégtorlaszt meg kupacot.


Marosfőtől Remetéig
felszabdalom a folyót, –
úgy feltöröm, mint a diót,
vagy akár a mogyorót.


Jégzajlás lesz, meglátjátok
Madarason, Szárhegyen...
Nem mondhatja el azt senki:
„Mátyás nem az emberem!”


Ez a jég hátán is megél,
– mondja rólam Salamon.
Mi tagadás, nem henyélek,
vár reám a Balaton...


Amikor a tenger befagy,
akkor jön fel a napom!
Megkeresnek, alkalmaznak
szerződéses alapon.


Törtem én már jéghegyeket
büntetésből, mert a Párt
kuláklistára tett engem,
s Antarktiszra delegált.


Volt amikor Szaharába
űzött el a hatalom, –
két kezemet törölgettem,
s csücsültem a homokon.


Máskor: irány Szibéria,
ötcsillagos lágerek!
Azt hitték, hogy nem bírom ki,
rögtön meggémberedek.


Volt amikor kőtörésre
kárhoztattak engemet,
hogy a fényes jövő útját
nyomhassák a hengerek.


Mikor hidegháború volt,
s mosolyszünet keleten,
nagyhatalmak könyörögtek,
enyhítsek a helyzeten.


Mikor néha lefagytak a
nemzetközi viszonyok,
sürgönyöztek nekem akkor
híres politikusok.


Valamikor jégkorszak volt,
s kérve-kértek, legalább
– mielőtt a Föld kihűlne –
olvasszam ki Afrikát.


Nem dicsekszem, jól tudom,
hogy ki mikor nyal és harap!
Volt amikor poharamba
nem jutott egy jégdarab...


Hűtőszekrény-javítónak
egyszer aztán felcsapok,
amikor az Antarktiszon
lehullnak a jégcsapok.


Amikor a sarkvidéken
forrón ömlesztik a sört,
megkeresnek s szóra bírnak
engem, a nagy jégtörőt.


Emelvényről csendet kérek,
ha már ott az alkalom,
és életem bölcsességét
szépen összefoglalom:


„Mi értelme van a létnek,
ha nincsenek évszakok?
Ha a víz nem fagy meg soha,
s mindig mindenütt locsog?


Mi értelme van a létnek,
hogyha nincsen átmenet?
Hogyha nincs miért küzdeni,
s kiadnod a lelkedet?!


Töretlenül törődni kell,
amíg bírod, míg lehet!
Törekedni szépre-jóra,
s mindig törni a fejet...”


2012. február

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése