KÉNYSZER
Volt érvem elég, hisz jól ismerem e tájat, mondtam a magamét, azt, hogy ő is valami furcsa útra tévedt, ami nem azért kifogásolható, hogy furcsa, hogy más, hanem azért, mert nem az ő útja.
Nem az, amit megszerettünk.
Emlékszem, ő csak legyintett, mondván, hát nem látod, hogy ezek a fák nem a Hargitán nőttek ? Ezek itt vannak most is a Küküllő oldalában, a suvadásos mart szélén állanak, amikor már-már bedőlnének a vízbe, mert megcsúszott alattuk a talaj, az anyaföld. Akkor ők fogják magukat és hirtelen más irányba nőnek.
Hogy el ne dőljenek, bele ne omoljanak a Küküllő vizébe, el ne sodorja őket az ár. A kényszer vitte rá őket arra, hogy ilyenek legyenek.
A kényszer.
Hát én éppen a kényszerűséget festettem meg, nem a tájat, hát ezt nem látod?
Mondtam, látom János, látom a kényszerűséget, amit megfestettél, amint mondtad, de mi van a színekkel ? Mert ilyen színek sincsenek ezen a tájon János...
Nézd meg a kéket, a zöldet, a sárgát, azok vannak, s igaziak. Csak a piros, az más. Ilyen piros fák csakugyan nincsenek. De én úgy éreztem, lázasak ezek a fák. Égnek a láztól, az izgalomtól, hogy meg tudnak-e maradni ebben a nagy omlásban, ebben a partszakadásban...Mert abban vannak, omlásban és partszakadásban. Kicsúszhat minden pillanatban a talaj a gyökerük alól, vagy azokkal együtt. A sorsunk van benne ebben a nemlétező pirosban, ebben az örökösen lázas állapotban, a sorsunk van benne. Én legalábbis ezt akartam megfesteni. Hogy ez sikerült-e nekem, azt döntse el más. Döntse el a nézője, ha akad.
Most, utólag, amint a gyönyörű pasztell-képet nézem, bevallom nem vitáznék a festőjével. Amit meg akart festeni, azt meg is festette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése