A kidobott dáma (32)

Elekes Ferenc
AKI MEGETTE A SAJÁT CSENDÉLETEIT

A nyolcvanas években lehetett, egy napon a főtéren járván, egyszer csak hallom a nevem, jó messziről jött a hang, de fölismertem Szécsi András szólítását, jól elnyújtva kiáltott utánam, Friciii! Megálltam, kezet ráztunk, azt mondja, két hete kereslek öregem, szerencse, hogy véletlenül találkoztunk, kérdem, mi baj van András? Semmi baj nincs öregem, semmi,fizess egy flekkent...

Úgy is történt, s még úgyabbúl, mert a flekken mellé ital is kellett, s amikor dolgunkat így bevégeztük, s következett volna a búcsúzási kézfogás, nekem szögezte a kérdést : - Hát nem jössz fel hozzám, hogy legalább az újabb képeimet megnézd, hát nem akarod azokat látni, öregem...?

Akartam, hát felmentem. Nézegettem a legújabb képeit, rengeteg fenyőfát festett akkoriban, meg is jegyeztem, ezek a fák szinte egytől egyig viharban vannak András, hát a mi tájainkon örökösen fúj a szél...?

Fúj hát, a szél az fúj errefelé, maholnap elvisz engem is, beteg vagyok, Frici, beteg.

Aztán barátok jöttek, közös, jó barátok, András elmondja nekik, hogy mi jól beflekkeneztünk, s még italunk is van...

Hanem a barátainkkal együtt jött valaki más is, aki finoman megjegyezte, szívesen inna velünk, de rozoga a gyomra, éhes és így megártana neki az ital.

– Menj át, s vegyél a kamrából valami ételt, hogy ihass, mondta András. Az ember ment is, de hamar visszatért a másik szobából, üres kézzel jött, s halkan szólott, hogy ő nem találja a kamrát...

– A kamra ? Hát te nem tudod, hol van a kamrám ? Akkor te még nem jártál nálam! A kamrám ott van a két ablak között. A belsőt kinyitod, s ott a kamra! Menj, hátha találsz valamit...

Szomorú hangulatú képeket festett akkor már Szécsi Bandi. Ezért is szerettem a képeit. A szomorú hangulatukért.

Széthullott család, betegség, nyomorúság. Hát lehet ilyen helyzetben vidámságot festeni?

Sütő Andrást is megérintették Szécsi borús festményei. Így ír:

„Konok és keserű-szemű festőként ismertem meg a marosvásárhelyi Szécsi Andrást. Valamikor nyomorúságos albérleti szobája előtt, földszint alatti szinte, amidőn a fények és a kerti madarak idillikus színekben surrogtak, s verték ki valósággal kezéből az ecsetet, csendéletének tárgyául kopott kacatokat választott: talán épp egy törlőrongyot, seprűmaradványt.

Meg is mosolyogtam akkor ezt a szürkeség-űző derűt kerülgető indulatát. „No persze! – évődtem vele –. Így jár az, aki megeszi saját csendéleteit: a szalonnát, vereshagymát, a foglyot, a fácánt.” Valahogy így vágott vissza: „Ne tetézzük a jólét bűneit azzal, hogy még meg is festjük!”

Bizony, nem sok csendéletet festett ez idő tájt Szécsi András. Cifra karimájú majolika tálakat naranccsal, banánnal, fügével.

Festett viharvert fenyőket, omló hegyoldalakat, roskadó kerítéseket. És festett elképzelt emberi melegséget, amiben a valóságban nem nagyon volt része. Voltaképpen nem is ismerte igazán, milyen az emberi melegség. Ime, ezen a képen is azt látni : a távoli hegyek, s a közeli leomló oldalak közé odafestett valami kicsiny reményt. Meleg színekkel töltötte meg a ridegséget, maréknyi boldogságot képzelt oda a természeti kopárságba, mert ugye, reménykedni azért kellett...