2010. november 1., hétfő

Egy nagy színész Adyt szaval - gramofonról

Borzongató érzés a múlt idő hangjait hűen felidézni, még akkor is, ha a rögzítés technikája azt eredményezi, hogy az a hangüzenet legtöbbször olyan, mintha egy kriptából törne elő. Hát még ha olyan versekről van szó, melyek gondolatai a halálhoz, az elmúláshoz kötődnek.

Én a halál rokona vagyok / Sírni, sírni, sírni

Harc a Nagyúrral / Új vizeken járok

Ódry Árpád 1930-ban rögzített szavalatai azért is értékesek, mert - ahogyan a Magyar színháztörténet, 1920-1949 c. munka megállapítja:

"Ódry... már 1917-ben csatlakozott a nyugatosokhoz. Versmondása - visszafogottsága ellenére - a hangnem- és hangulatváltásokra épült: gúnyt, alázatot, gőgöt, elmélkedést, mélázást, vágyakozást, dacot érzékeltetett és váltogatott. Előadása eltért a színészi szerepformálástól, de a naturalista természetesség-eszménytől is, beszédének belső dallamvezetését az érzelmi aláfestés és pontos értelmezés árnyalásával párosította. Versfelfogását példázza Ady Sírni, sírni, sírni című költeményének fennmaradt hangfelvétele, amelyben a verset egyetlen, hatalmas dallamívbe formálja, a főnévi igenevek személytelen sorozatát gigászi belső erővel tölti meg, a látomások képeit egyetlen átkozódás fokozódó borzongató hangulatában fűzi egybe. A ma már sok tekintetben idegen előadásmód démoni ereje, sámánisztikus igézete alól a mai hallgató is nehezen szabadul. Nem véletlen, hogy Kosztolányi - a Figáró című lapban 1919-ben megjelent cikkében - az ő előadásában fedezte fel azt az általa kívánt indulatos szavalóstílust, amelyet a szürkévé egyszerűsített előadásmód képviselői nem tudtak felmutatni.




Pódiumi szereplései és a költőkkel való közvetlen kapcsolata érlelték meg benne elméleti elképzeléseit a - szavalás és előadóművészet - mibenlétéről, amelyeket a Németh Antal által szerkesztett, 1930-ban megjelent Színészeti lexikon címszavában foglalt össze. Ódry szerint a szavalás középpontjában nem az előadónak, hanem a versnek, azaz a gondolatnak kell állnia, amely együtt születik saját formájával és az előadásban elsődlegesen jut érvényre.

De mert az előadó teljesen magára van utalva, egyúttal azonban nem is függ sem más művésztől, sem pedig külső hatásoktól, [a szavalás] a legnagyszerűbb művészetek közé tartozik - abszolút. A vers sűrítettsége, redukáltsága teszi lehetővé, hogy az előadó megtalálja benne a saját érzéseit és mondanivalóját, elvégre szuverén egyéniség nélkül semmiféle művészi alkotás nem jöhet létre.

A szakmai köztudat máig Ódryt tartja a modern magyar előadóművészet megalapozójának, jóllehet közvetlen hatása közel sem volt olyan meghatározó a művészeti ág történetében, mint azt későbbi tanítványai és életrajzírói állítják."

Érdemes elővenni a Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1900 köteteit és megkeresni benne a művészre vonatkozó címszót. Abból szemelgetek:

"Ódry Árpád (Bp., 1876. szept. 25. – Bp., 1937. ápr. 5.): színész. ~ Lehel operaénekes fia. A színiak. elvégzése után 1898-tól Nagyváradon, Kolozsvárott, Debrecenben és Temesvárott játszott... 1928-ban a Nemzeti Színház kamaraszínházának helyettes ig.-ja, majd a bp.-i Rádió dramaturgja és főrendezője, 1929-től a Színművészeti Ak. tanára, majd ig.-ja volt. 1912-től haláláig 45 darabot rendezett a Nemzeti Színházban... Filmen is gyakran játszott, első filmszerepe 1916-ban A méltóságos asszony c. filmben volt. – Modern színészi stílusát az jellemezte, hogy a klasszikus szerepeket is realisztikusan és pátosz nélkül játszotta. Beszédhibáját szívós akaraterővel leküzdve a modern m. színpadi beszéd mesterévé lett. Több mint kétszáz sokrétű szerepével nagy sikerrel lépett fel a Nemzeti Színházban..."

Schöpflin Aladár így búcsúztatta 1937-ben a Nyugatban:

"Nemcsak egy színésztől, a szóló művészet kitűnő alkotójáról, költői képzeletek fantomjainak testi formában megelevenítőjétől kell Ódry Árpád halálával elbúcsúznunk, hanem egy ma már úgyszólván kihaló színész-típustól is. Attól a színésztől, aki művészetét önmagából alakította ki, nemcsak a tehetség ösztönével, hanem intelligenciájával és önfegyelmezéssel is. Az intellektuel-színésztől.

Eszközeinek egy részét a természet adta neki, a többi részt maga szerezte hozzá. Férfias, jó alak, férfiasan, kellemesen zengő hang, beleérző képesség egy idegen alakba, könnyű reagálás a dialógus modulációiba, - ezek megtanulhatatlan tulajdonságok, a természettől kapta őket. De amivé ő fejlesztette, ésszel, türelemmel, becsvággyal és a mesterség szeretetével, az már teljesen az ő műve s hasonlókép amivel eredendő hiányait pótolta. A testalkata, mint mondtam, férfias és jó volt, de akik emlékeznek még fiatalkorára, azok tudják, hogy eredetileg kissé merev volt, elegendő hajlékonyság nélkül. Fegyelmezéssel, tudatos munkával tette könnyed mozgásuvá és hajlékonnyá. Beszéde nehézkes, akadozó volt, demosthenesi munkával, szívós gyakorlással el tudta érni, hogy a beszéd legjobb művészei közé kerüljön. Nagy Shakespeare-szerepeiben, a Tanner Johnban és sok más szerepében megbámultuk beszédének patakzó sodrását. Nem volt születése szerint proteusi természet, amely önként, erőlködés nélkül tud száz arcot váltani, - úgy törte hozzá magát százféle arculatú és hangú szerepeihez. Akik személyesen is ismerték, tudják, hogy ha volt is benne kedély, nem volt kimondottan lírai lélek, de ha kellett, ki tudta hozni lényének mélyeiből a lírai hangok finom árnyalatait. Egy ízben, mintegy húsz év előtt együtt utaztunk Kolozsvárra, előadóestre, ahol Ignotus Változatok szemjátékra című hosszu versét kellett szavalnia. Sokszor szavalta már, igen nagy sikerrel, ezt a verset. A vasúti kocsiban az út legnagyobb részén hátravetette fejét, lehunyta a szemét és ajkait mozgatva, halkan suttogva mondta a verset. Gyakorolta, ellenőrizte a memóriáját. Példája meggyőz arról, hogy a színész nemcsak születik, hanem lesz is. Jót tesz, ha azt, amit ösztöne sugall neki, tudatossággal ellenőrzi."

Összeállította: bakter

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése