DÉKÁNY ANDRÁS: SOS Titanic (8.)

7. A TRAGÉDIA

Titanic emlékmű Belfastban

Mi történt a hajó különböző részeiben az összeütközés percében?

A ragyogóan kivilágított nagy szalonban, ami a hajó legfényűzőbb része volt, Astor ezredes, aki szabadcsapata élén részt vett Kuba leigázásában, valamint Butt őrnagy, az amerikai elnök szárnysegéde és Perichen, a szakállas kanadai tábornok, a táncolókat nézték. Közben kicserélték hadiélményeiket, és ünnepelték azt, hogy másnap már New Yorkban lesznek, egy diadalmas út megcsodált utasaiként.

Zsúfolásig megtöltötték a nagy szalont a táncosok, hiszen bőven akadtak olyanok, akik azt mondták: nincsen értelme korán lefeküdni, ha már másnap otthonukban pihenhetnek.

Itt tartózkodott Bruce Ismay ügyvezető igazgató is mint boldog házigazda, Rothschild báró és több milliomos társaságában.

− Hölgyeim, uraim − mondta az összeütközés percében Bruce Ismay −, örömmel közölhetem, közeledik az amerikai part, és elmondhatjuk: nincsen semmi, ami megakadályozhatja a Titanicot a győzelemben!

Az első és a másodosztályok éttermeinek, bárjainak, hajósöntéseinek konyháin az összes szakács, pincér szolgálatban volt. Soha ennyi ital, étel, finom falat nem fogyott az egész út alatt, mint ezen az estén és éjszakán.

A gépházban egyenletesen dübörögtek a gépek. A vezérgépész helyettese éppen elhagyta emelvényét, és utasította a szolgálatban levő mérnököt, álljon a helyére, ha a Hídról utasítás jön, hogy intézkedni tudjon.

− Ellenőrzöm a kazánházat − mondta még −, s utasítom a főmestert, hogy még erősebben szeneljenek. Bőven van még szén, gyorsan haladunk!

Lement az emelvényről, elhaladt a morajló, csattogó acélóriások mellett, intett az olajozóknak,majd kinyitotta a kazánház súlyos vasajtaját.

Ekkor megingott, érthetetlen erő felkapta, és csak annyit látott, hogy a kazánház fala megnyílik, a kazánok ajtajai kicsapódnak − az egyik oldalon tűzfolyam ömlik, a másik oldalról víztömegek törnek be, és mint az orkán a hangyákat, elsodorják a fűtőket!

A hajó első hősi halottai a fűtők voltak, majd a gépház szolgálatosai következtek!

− Úristenl − üvöltötte az emelvényen álló mérnök. -Menekülni! Menekülni!

És a lépcsőbe kapaszkodott. A Pearson-féle triplex gép egyik tengelye levált, és megkezdte haditáncát a gépteremben!

És mi történt azokkal, akik a kabinokban tartózkodtak, aludtak éppen, vagy lefekvésre készültek, vagy csomagoltak, olvasgattak?

Különös módon a legtöbben nem észleltek semmit. Akik pedig kiszaladtak a folyosókra, megtudni a csapódás, a rázkódás okát, nyugodtan visszatértek, hiszen világítottak a villanylámpák, s az a néhány tengerész, akibe beleütköztek, nevetve mondta:

− Semmi, semmi, fellöktünk egy óriási bálnát!

Azok pedig, akik ijedtükben kinyitották a kabinablakot, és történetesen a hajó jobb oldalán kitekintettek, fehér tömeget láttak a vízen. Ez a tömeg lassan, igen lassan mozgott, majd le is bukott, mintha eltűnt volna.

− Bálna lenne? − néztek révetegen a látvány után, mert a folyosóról behallatszott: − Bálna, bálnába ütköztünk!

A távíróhelyiségben Phillips és Bride távírászok éppen pipaszünetet tartottak.

Tilos volt ugyan a dohányzás, de az ajtóhoz húzódva egy-két szippantást mégis megengedtek maguknak.

− Mondja, Bride − mosolygott Phillips főtávírász a társára −, mondja, nem álmos maga?

Bride legyintett.

− Nem. De isten látja a lelkemet, ha kikötünk, első dolgom lesz egy nagyot aludni!

És még akart valamit a főnökének mondani, de elhallgatott.

− Mi ez?

A hajó mélyéből csattanások hallatszottak. Valamiféle rázkódást is éreztek. Óriások vasat téptek talán? Phillips megragadta Bride karját.

− Nézze, ember! Jéghegy!

Bride a csónakfedélzet és a tenger között, valójában a középső nagy kutter és a mögötte fatalpra helyezett még nagyobb nyolc pár evezős mentőcsónak között fehér foltot vett észre. Jéghegyet még soha nem látott.

Megdöbbenve meredt előre, s egyre azt hajtogatta: ez lenne a jéghegy? Hiszen alacsonyabb,mint a fedélzet!…

− Azonnal hívni a Hidat! − lihegte Phillips, és rávetette magát a telefonkészülékre.

És az árbockosár? Mi történt ott, hiszen mégiscsak onnan jött az első riasztás?!

Amikor Fleet átvette az őrséget, majd egyedül maradt Jannal, első dolga volt, hogy ezt mondta a fiúnak:

− Ide figyelj, Fiókcápa! Most abban a nagy és rendkívüli szerencsében részesültél, hogy itt lehetsz velem. Ha azt hiszed, hogy semmit sem csinálok, tévedsz. Még csak pislognom sem szabad. Figyelnem kell. Lightholler úr a lelkemre kötötte: Fleet, aztán nehogy elaludjon a kosárban! Jó pofa,mi? Én és elaludni! De hát tudom, csak mókázott. De én nem mókázom, amikor azt mondom neked,Fiókcápa: egy szót se, se kérdés, se duma! Ha én kérdezlek, akkor felelsz. Máskor − kuss! És te is figyelj!

− Parancsára! − mondta ki Jan életében először azt a szót, amit a tengerészek a leggyakrabban használnak. - Így lesz, uram!

− De ha valamit meglátnál, azért szólj ám − dünnyögte a magasság nagy csendjében az őrmatróz.

− Parancsára! − ismételte Jan.

Jan boldog volt és lelkes. Elgondolta: van egy csomó gyerek, fiú és lány, még több felnőtt, idős és fiatal a hajón, de egyik sem részesül abban a szerencsében, hogy itt lehet a kosárban. A kosár −külön világ. A hajóhoz tartozik, de mégis önálló életet élnek azok, akik itt tartózkodnak. Mintha csak valami külön kicsi bolygó úszna a hajó felett, és aki abban meghúzódik, joggal érezheti magát a hajótól függetlennek.

Jan előbb megcsodálta az alatta levő előfedélzetet, majd megszámolta a kormányállás és a zárt parancsnoki tér nyolc ablakát s magát a pompás ívű Hidat, ahol még nem volt, de ahová ugyancsak vágyott. Végül elnézte az egymás mögött sorakozó négy kéményóriást Megnézte egyszer, kétszer,többször. Innen a kosárból olyanok voltak ezek a kémények, mint az óriások országának gárdistái.

A Hídon tompa fények égtek, a nyolc ablak mögül kékes csillogás látszott. A pompás gukker elárulta, hogy a kormánynál négy ember tartózkodik. Fleet úr úgy mondta: ez a szabály.

Fleet úr éppen az előbb azt is mondta, − ronda ez a vékony ködtakaró, ami ráborul a vízre. Csalóka, megtévesztő.

Jan előrehajolt. Valósággal kihajolt a kosárból.

Mintha amarra elöl, közvetlenül a hajóorral egy vonalban − ez a ködtakaró vastagabb lenne.

− Mit csinálsz, Fiókcápa? − hördült a gyerekre az őrmatróz.

− Nézze, uram, nézze! Mi az ottan?!

Fleet előre nézett. Nagyobb figyelemmel talán, mint eddig.

− Mi?… − dadogta. − Mi lenne?… De már hátrafordult. Nyúlt valami felé. Majd megint csak visszanézett, mint aki nem akarja elhirtelenkedni a dolgát. Megdöbbenve felkiáltott:

− Jéghegy!

És lenyomta a kosár jelzőtábláján levő riasztócsengőt.

− Jéghegy, fiam, jéghegy!

Úszómedence a Titanicon - először a hajózás történetében

Idáig elhallatszott a Hídról a csengő vad berregése.

… Ugyanakkor, néhány perccel a csengő megszólalása előtt, a parancsnok lakosztályában ketten tartózkodtak. Smith commodore és az apró Bruce kapitány. Smith időnként megelégedetten tekintett a Kék Szalag-táblára. Mert Bruce éppen erről beszélt.− Ha én önnek lennék, Sir, nem mennék nyugdíjba − mondta Bruce kapitány. − Dicsőséges út után − nyugdíj? Értelmetlen valami! Élvezze ki a sikert, az ünneplést! Nem elvonulás kell ilyenkor,hanem élvezése a győzelemnek! Bebújik a kuckójába, és hagyja, hogy elfelejtse a Világ? Ennek nincsen értelme.
Smith commodore meghatódva nézett kedvenc emberére.
− Így találná helyesnek, Bruce?
− Természetesen, Sir! Ismay úr boldog lesz, hogy az ünnepelt, nagy kapitány nem megy nyugdíjba, hanem szolgálatban marad. És még azt is…
De Bruce kapitány torkán akadt a mondat.
A riasztócsengő, ami a Hídon felberregett, megszólalt a parancsnok dolgozókabinjában is.
Smith Commodore elhűlve nézett Bruce kapitányra, az pedig a parancsnokra.
Miért szól a vészcsengő?!
Smith felállt.
− Hallja?
− Hallom!
A kabin mennyezetén lábak dobogtak, kiáltások hallatszottak. Majd a kormányszerkezet sűrített levegőjének sípolása.
Smith tett néhány lépést. Mintha a kabin megingott volna. (Ekkor fordította el Murdock a kormányt. )
Valamerről recsegést, ropogást lehetett hallani.
− A Hídra! − kiáltotta Smith commodore.
Ekkor esett le asztaláról a Kék Szalag-tábla. A lába elé zuhant, rátiport. Zavarában felkapta rögeszmés, díszbe öltöztetett táblázatát, maga sem tudta, miért. Mert a következő pillanatban megint kiejtette, megingott, megbillent. Szédült. De ment, nem a legközelebbi útvonalon, a második parancsnoki kabinból a Hídra vezető vaslépcsőn, hanem arra, amerre a kétségbeesett Bruce rohant − a külső felvezető lépcső felé.
Ingujjban volt, még a zubbonyát is elfelejtette felvenni!
A Fenegyerek Teddy egyszerre aggastyán lett, tántorgó öreg ember. Összehullt, Bruce húzta maga után, mint egy zsákot. Hang nem jött ki a torkán.
Amikor felértek a Hídra, Murdock éppen akkor ugrott a gépház telefonjához, egyben a gépi vezénylőt „Állj”-ra fordította.
− Az ég szerelmére, Murdock, mi történt?
Murdock − sápadtan, üveges szemekkel − rámeredt az öreg emberre.
− Az, amiben ön nem hitt: jéghegynek ütköztünk!
Ezzel megragadta a parancsnok vállát. A szélső ablakhoz húzta. Közben odakiáltott az őrszolgálatos altisztnek, aki rendületlenül állt a fényszóró mellett.
− Gyújtsa be! Kimutatott. − Nézze, ott van! Ott! Fenegyerek Teddy meredten bámult. Murdock elkeseredve kiáltotta:
− Ott a Kék Szalagja, commodore! Lowe lépett hozzájuk.
− A gépház nem jelentkezik, Sir!
 Smith belekapaszkodott Murdock karjába. A fenegyerekből pillanatok alatt egyszerű, rettegő, rémüldöző gyerek lett.
− Murdock, az ég áldja meg, segítsen! Segítsen, Murdock!
És könnyek jelentek meg a szemében. Megingott, mint aki térdre akar esni.
− Ültessék le, Bruce! − intett az elsőtiszt a másodkapitánynak. − És adjanak rá egy köpenyt!
Valaki előrántotta az egyik vasszéket, arra ültették a Titanic kétségbeesett parancsnokát. Mindez másodpercek alatt játszódott le. A Híd megtelt a hajó tisztjeivel.
− Azonnal elzárni a csónakfedélzetet! − rendelkezett Murdock. − Lowe, Lightholler, gondoskodjanak a nyugalom megteremtéséről! A gépház nem jelentkezik! Bruce kapitány, rohanjon a gépházba, mi történt ott?! Hajócsónak, fedélzetmesterek, hozzám! Minden tiszt vegye elő a revolverét,és akadályozzák meg a pánikot! Azonnal, azonnal!

Nem volt elég mentőcsónak

A hajó lassan, egyre lassabban úszott előre.

A jéghegy a hajó tatjánál látszott. Lapos volt, széles, inkább egy jégmező letörött részének,semmint jéghegynek tűnt.

Murdock alig látott belőle valamit. Nem volt idő elbámulni a tragédia okozóján.

Murdock, Lowe, Lightholler tudta, az első kötelesség megakadályozni a pánikot!

Minden hajótragédia legszörnyűbb átka a pánik.

A csónakfedélzeten utasok tűntek fel. Voltak, akik estélyi ruhában, voltak, akik sebtében magukra rántott kabátokban, fürdőköpenyekben, papucsokban, pokrócokba bagyulálva rohantak fel,egyre feljebb, a hajó szívéhez, a Hídhoz, hogy megtudják, mi történt.

Mert szájról szájra szállt most már a rémület hangja:

− Jéghegy!… Jéghegynek ütköztünk!… Süllyedünk! Murdock elővette a szócsövet. Előbb az előfedélzetre, majd a csónakfedélzetre kiáltott le:

− Mindenki térjen vissza a kabinjába vagy a szalonokba! A zenekarok tovább játsszanak! Nincsen semmiféle ok a rémületre! Jéghegyet súroltunk! Ennyi történt! Nyugalmat kérek! Nyugalmat!

Murdock tudta, hogy hazudik. De tudta azt is, hogy így kell tennie. A gépházzal mindenösszeköttetés megszakadt. Ott történt tehát a baj. Senki még nem jött fel, hogy jelentse, mi az oka agépek leállásának, a telefonok, a visszajelző berendezések némaságának!

De azt is tudta Murdock kapitány, hogy legfeljebb percek vannak hátra, és az egész hajósötétségbe borul. Akkor pedig megkezdődik a legborzalmasabb valami − a teljes káosz, egymástiprása, öldöklése.

Alig néhány perccel ezelőtt a Titanicon a legnagyobb béke, megelégedés, derű uralkodott. Most− a borzalmak percei következtek volna?

− Minden kézi− és biztonsági lámpát meggyújtani! Minden folyosót elállni, senkit sem engedni,hogy elhagyja a helyét! Lowe, intézkedjen, hogy a csónakok indulásra készen kilendítésre kerüljenek!Minden parancs tőlem, értik, tőlem! Szivattyúkat, megindítani!

A zömök, alacsony ember óriássá vált!

Lund, ez a nyegle hadnagy, a Fenegyerek Teddy elkényeztetett kedvence, bámulva meredt a megmosolygott „bálnavadászra”. Smith commodore is kezdett magára eszmélni. Az öreg ember úgy”érezte: akkora sikerekben gazdag tengerészmúlt után, amivel dicsekedhetett, mégsem illő, hogy ennyire elveszítse a fejét. Csodálta a megvetett, lenézett, általa bizony sokra nem értékelt tiszttársát, hogy nem veszti el a fejét. Ugyanakkor irigységet is érzett, hogy ebben az emberben mennyi erő van, ő pedig még arra sem képes, hogy egyetlen intézkedést kinyögjön!

− Kérem, Lund, intézkedjen, hogy felhozzák a zubbonyomat, a sapkámat, a kabátomat − nyögte,és odatántorgott az elsőtiszthez, aki éppen a szócsövet tette a helyére. − Köszönöm, Murdock,hálásan köszönöm…

Murdock figyelembe se vette a hálálkodást. Phillips és Bride távírászok álltak előttük.

− A telefon nem működik, Sir − lihegte Phillips.

− Adjuk le a vészjelt, Sir? − dadogta remegő szájszéllel Bride.

Smith Commodore eszelősen kiáltotta:

− Nem, ez lehetetlenség, hiszen még azt sem tudjuk, mi a helyzet!… Világgá repíteni szégyenünket!…

Murdock megragadta a parancsnok vállát.

− Uram, legyen eszénél! Most még működik a nagy áramfejlesztő! Most még! Igenis, le kell adni a vészjelt! Siessenek! ACaliforniannak.itt kell lennie a közelben! Az a hajó még segíthet! A Carpathia se lehet messze! Közöljék, hogy segítséget kérünk!

− Mit szól a világ, mit szól a világ… − siránkozott a parancsnok.

− És mit szól a világ, ha mindenki itt pusztul? − harsogta Murdock. − Siessenek!

Smith tehetetlenül meredt az elrohanó távírászokra.

Bruce tűnt fel a Hídon. Bruce mögött egy pokrócba göngyölt embert támogatott két tengerész.

Kormos volt az arca, kormos és véres. Haja lepörkölve, szemöldöke ugyanígy. Mezítláb volt,mintha csak most rángatták volna ki a tengerből.

Arra a székre segítették le, amin az előbb a parancsnok ült.

Sem Smith, sem Murdock nem ismerte fel a rémalakban a gépterem második mérnökét, Ralph Callagant, akit csak egyszerűen a „walesinek” neveztek az emberek. Callagan jóképű, jókötésű, nagyszerűfickó volt: erős, mint egy díjbirkózó, derűs, mint egy komikus színész. Most − emberroncs volt. összeégett, megrokkant szerencsétlenség. De talán azért, mert pompás szervezettel rendelkezett, Callagan az emberfeletti fájdalmakat is jobban bírta, és képes volt arra, hogy ne ájuljon el, ne rogyjon össze.

− Orvost, orvost hívjatok! − kiáltotta valaki, amikor a kísérteties menet a Hídra ért. − Hol az orvos?!

− Ralph Callagan, Sir − jelentette Bruce kapitány. − A gépház felső párkányán találtuk. A gépház megközelíthetetlen! Minden szolgálaton kívüli gépész ott tartózkodik, hogy mentsék az embereket!

Megdöbbent moraj támadt.

Smith felnyögött. Nem hitt a fülének.

− Megközelíthetetlen! Murdock a mérnökhöz hajolt.

− Nézzen rám, Callagan, és feleljen: Miért álltak le a gépek?

Callagan lassan, nagyon lassan felemelte a fejét. Suttogott. Az elsőtiszt fülét a mérnök szájához tette.

− Beszéljen, Callagan…

Látszott, a nyomorult ember mennyire erőlködik, hogy beszélni tudjon. A beszívott forró levegő égethette meg a torkát.

− Nem tudom… − suttogta. − Minden ég… betört a víz… meghaltak… mind… mind… én is meghaltam!

Hátrahanyatlott. A két matróz alig bírta megtartani. Callagan elájult. Lefektették a padozatra. Előkerült az orvos is egy egészségügyi altiszt kíséretében. Az orvosnak is megvolt a szokott hajós-gúnyneve: Vidám Bercinek hívták. Bezzeg most nem volt vidám doktor Percy.

− Süllyedünk? − kérdezte a tisztektől.

Valaki odaszólt a fekvő emberre hajló orvoshoz:

− Még nem, doki, de erre is sor kerül…

Az eseményről - az újságok első oldalán

Murdock közben arra gondolt, hogy lemegy a gépházig. Szeretett volna személyesen meggyőződni az ottani helyzetről, De tudta, ha elhagyja a Hidat, akkor nem várt dolgok történnek. Nem bízott senkiben, még leginkább Lightholler kapitányban és Lowe kapitányhadnagyban, de a többiekben már nem annyira, hogy a legnagyobb veszély közepette rájuk bízta volna a vezénylést. Tudta azt is, hogy Smith Commodore abban a pillanatban esztelenségeket csinál, ha magára hagyja. Az öreg ember teljesen elvesztette a fejét, a kétségbeesés és a hiúság, a csalódottság és megbánás küzd benne anélkül, hogy visszanyerte volna rég határozottságát, bátorságát.

Murdock már ismerte ezt az állapotot. Valamikor, fiatal tiszt korában, részese volt egy hajótragédiának. A New Bedford-i Salinas nevű teherhajó kapott léket valójában nem is messzire innen, Labrador partjai mellett. A teherhajó kapitánya közismert nagyhangú, nagymellényű tengerész volt, aki esküvel állította, hogy a szállítmányt és az alkalmi utasokat a leggyorsabban viszi el hajójával Baltimore-ból a távoli északra, Battle Harbourba. És amikor a hajó süllyedni kezdett, ki vesztette el elsőnek a fejét, mint a nagymellényű kapitány, aki mellőzött minden biztonsági szabályt, csak azért, hogy minél előbb érjen a végcélhoz, learatva dicsőséget, jutalmat, sikert! Pontosan úgy, mint Smith commodore.

Nem, Murdock nem vállalkozhatott arra, hogy elhagyja.

Ha a gépház ég, oda betört a víz, azt jelenti, hogy a tizenhat vízmentes rekesz közül legalább három-négy beszakadt. De lehet, hogy több is! Esetleg hat vagy hét! Nincsen az az emberi erő, de még gépi erő sem, amelyik a beszakadt falakat helyreállítaná, ha csak ideiglenesen is.

A hajó előbb-utóbb elsüllyed. Ezt mindnyájan tudták, amikor Murdock közölte feltevését a Hídon maradt tisztekkel, sőt Smith parancsnokkal is, aki − látva tisztjei nyugalmát − kezdett magához térni.

− Nekünk most a legfőbb feladatunk, Sir − fordult Murdock a parancsnokhoz −, hogy előkészítsük a mentést, s addig tartsuk magunkat, amíg megérkeznek a segélyhajók. Bízom a Californianbau és a Carpathiában. De az is lehet, hogy még több hajó van a közelükben. Mindenesetre Mr. Lightholler lövessen fel veszélyt közlő rakétákat. Minden öt percben három-három piros rakétát lőjenek fel. Csendes az idő, és messzire lászik. Ha a Californian lezárta szikratávíróját, az őröknek ebből a távolságból észre kell venniük segélykérésünket.

Lehajolt az orvoshoz.

− Kérdezze meg, Mr. Percy, mennyien voltak a gépházban és a kazánházban, amikor megtörtént a szerencsétlenség.

De visszafordult. Smith parancsnok kiáltott fel. Bruce Ismay és Thomas Anderson törtetett be a Híd zárt terébe. Ismay kapatos volt a sok italtól, de annyira mégsem, hogy ne tudta volna, mi történik. Anderson, a hajó tervezője, kétségbeesetten állt meg a parancsnok előtt.

− Léket kaptunk, Smith kapitány?

Murdock nem törődött velük. Megint az orvoshoz fordult.

− Mit mondott?

− Azt mondta, harminc fűtő tartózkodott a kazánházban, s legalább ugyanannyi gépész a gépteremben!

Murdock bólintott. Meghaltak.

-Elvesztettük a Kék Szalagot − kesergett a commodore. − Murdock kapitány szerint süllyedünk…

− Igaz ez, kapitány?

Ismay dülledt, italos szemekkel meredt az elsőtisztre. Thomas Anderson a felépítmény falához támaszkodott, fejét az egyik ablakhoz nyomta. Zokogott. Egyre erősebben rázta a sírás. Legrosszabb álmában se hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhet.

− Nézzen ki, uram, az ajtón a kéményekre − vonta maga után Ismay-t Murdock kapitány. − Mit lát?

Ismay kinézett. Megdöbbent. És bárki felnézett az óriási kürtőkre, elrémülhetett. Füst és gőz szörnyű keveréke áradt onnan ki. bizonyságául annak, hogy a gépházban borzalmas események történnek. A víz vette át uralmát a gőz és a lángok felett!

Még csak éjfél múlt tíz perccel. Észre sem vették, hogy a Híd órája elütötte a tizenkettőt.

− Rettenetes − nyögte Bruce Ismay, akinél jobban senki nem szorgalmazta a Kék Szalagelhódítását a Cunard vállalattól. − Rettenetes! De hátba még sincsen nagy baj… kérem, Mr. Murdock… Artikulálátlan, vad hang tört be Ismay nyöszörgésébe.

− Aljas gazember! Megöllek!

Thomas Anderson, a hajó tervezője, aki eddig a hídház falának támaszkodott, és zokogással,sírással küszködött, rávetette magát Smith commodoréra.

− Megölted a hajómat! Gyilkos, megölted! De most én öllek meg!

Vérben forgó szemekkel, habzó szájjal, dühödt, megsebesített, vad tigrisként csapott rá az öreg tengerészre.

− Gyilkos!… Gyilkos!… − sivította Anderson. -Gyilkos!

Mindez olyan gyorsan, annyira váratlanul történt, hogy idejében senki nem tudott közbelépni. Smith megingott. Maga elé tartotta mindkét karját, de Anderson rárohanását nem tudta megakadályozni. Elvágódott.

Az őrületig elkeseredett hajótervező előbb több ütést mért a parancsnokra, majd fojtogatni kezdte.

− Meghalsz!…

Nem kétséges, Thomas Anderson megvalósította volna fenyegetését. De a tisztek közüli Lund és Bruce megragadták a nekivadult embert, és lerángatták a commodoréról. Ismay, valamint az orvos s az egészségügyi matróz emelték fel a parancsnokot. Smith szája széle feldagadt. Homlokán felrepedt a bőr.

− Védjenek meg! − hörögte a Fenegyerek Teddy. -Nem vagyok bűnös… nem vagyok!… Ismay, ön volt az, aki állította…

− Nem állítottam semmit! − üvöltötte Bruce Ismay. -Ön a szakember. Azt mondta, hogy baj nem érheti a hajót!

− Nem igaz! Ön követelte, hogy tegyek meg mindent, és szerezzük meg a Kék Szalagot!

Andersont erős kezek lefogva tartották. A hajótervező rákiáltott az ügyvezető

igazgatóra:

− Kötélre magával is, Ismay! Kötélre, húzzátok fel, emberek! Smithszel együtt fel a Híd karfájára!

Igyekezett kitépni magát. Vergődött, rúgott, csapkodott. Anderson valósággal megőrült. Murdock lépett közbe.

− Azonnal elhagyni a Hidat! Vigyék innen az urakat! Doktor, vegye kezelésbe a parancsnokot! Ismay úr, távozzon, nincsen itt helye! Anderson úr, térjen magához, különben vasra veretem!

− Tiltakozom, a vállalat igazgatója vagyok! Tilta…

− Vigyék! − üvöltötte Murdock.

Pillanatok alatt eltűnt a Hídról a hajó tervezője és az ügyvezető igazgató.

Lövések robbantak. Rakéták szálltak az égre. Lightholler jelzőmatrózai egyik piros röppentyűt engedték a másik után. Sisteregve rohantak a magasba a rakéták, majd robbanva nyíltak szét, hogy ernyő alakban szálljanak le a vízre.

A pánik a levegőben lógott.

A csónakfedélzet feljáróinál torlódtak az emberek.

Kiabálás, sikongás, üvöltés hallatszott a hajó minden része felől. És mindezt áttörte a nyitottnagy szalon és a bár zenekarainak erős, dallamos muzsikája.

Derék fickók − gondolt munkája közben Murdock a zenekar tagjaira.

− Uraim − fordult az elsőtiszt a tisztekhez és a hajómesterekhez. − Bruce, Lightholler, Lowe urak, továbbá négy hajómester kivételével mindenki átvesz egy-egy fedélzetsort, természetesen magukhoz véve a legénységnek azokat a tagjait, akikre nincs szükség itt a Hídon vagy a csónakfedélzeten. Mindenki csatolja fel fegyverét! Semmiféle erőszaknak ne engedjenek! Ha kell, használják fegyverüket! És szervezzék meg az összeköttetést a Hídig, mert sor kerülhet a világítás megszűnésére. Egyben közöljék az utasokkal; segítséget kértünk, és a segítség útban van. Több hajó tartózkodik a közelünkben! Siessenek!

Murdock híres volt pattogó beszédéről, ellentmondást nem tűrő hangjáról. De talán az életben nem robbantak ki torkán úgy a szavak, mint most. Szeme villámokat szórt, keze állandóan ökölbe szorult. Az öreg Smith mintha nem is létezett volna. Anderson ütéseitől teljesen megsemmisült. Ült a széken, révetegen bámult, szó nélkül hagyta, hogy az orvos kötözze. Valamikor odacsapott volna, ha a hajóorvos kötszert akar rácsavarni. De most − Smith Commodore egy csecsemőnél is tehetetlenebb. Egyre csak azt suttogta:

− Nem lehet… lehetetlen… nem lehet…

Murdock megfogta Lightholler karját.

− Kérem, intézkedjék távollétemben, Lightholler! Lemegyek a távírászokhoz.

Meglepődve nézett a négy kormányosra, Ezek még itt állnak? Fogják a kormányt rendületlenül,nem mozdulnak mellőle. Holott a hajó áll, s − nem is fog elindulni! Soha, soha, soha!

Siettében odaszólt Lowe kapitányhadnagynak:

− Vigye magával a kormányosokat, lassan halad a csónakok felszabadítása!

Gyors léptekkel elhagyta a Híd felépítményét.

Ahogy kilépett a szabad levegőre, mély lélegzetet vett.

Az égen ragyogtak a csillagok. A Nagy Medve a feje tetején állt, mögötte ugyanígy a Fiastyúk. Most jutott eszébe a tragikus esemény óta az otthon.

A feleség és a fiúk! Összeszorult a szíve. Talán még alusznak, vagy már felébredtek. A fiúkmajd iskolába mennek, a feleség vásárolni készül. Az újságokat már kinyomtatták, de a délutáni lapok már közölni fogják a Titanic drámáját!

Megállt a Híd szabad részén. Rémület van a hajón.

A csónakfedélzet hátsó részén ordítoznak az emberei. Karok emelkednek a magasba,lökdösődnek. A csónakmesterek felügyelete mellett a nagy kutterek és az ugyancsak nagyméretű mentőcsónakok ponyváit most rángatják le, tekerik az emelőkarokat, és rúgják ki a talpfákat a csónakok hasa alól.

Smith nem engedte meg a mentőgyakorlatot! Zsúfolva rohanták meg a gondolatok. Vajon Lowe intézkedett-e, hogy előkerüljenek a mentőövek? És mi lesz, ha sor kerül a csónakba szállásra, amikor nincsen annyi mentőcsónak, hogy befogadjon minden embert?!

Időnként már pislákolt a villanyvilágítás. Kezdtek kihagyni az áramszolgáltatás battériái!

És megdöbbenve tapasztalta, hogy a hajó ferde! Jobbra dől, észrevehetően. Az életben maradt gépészektől küldönc hozta a hírt, hogy a szivattyúk egy része még dolgozik. Szerencse, hogy a szivattyútelep központját Anderson jóval hátrább helyezte el, mint a gépházat.

A hajó bizony veszít a stabilitásából! Tekintete ösztönösen kereste a gyilkost, a jéghegyet. A kiszűrődő fényben és a jelzőrakéták tűzcsóvájában jól látszott a széles hátú, lapos szörnyeteg. Murdock számára nem okozott talányt, mi okozta a tragédiát. A jéghegy egy leszakadt óriásnak a maradványa. A felső része úgynevezett „szekrény”, de a víz színe alatt majdnem tízszer akkora, mint amennyi a felszínen látható, és az alsó rész tele van „sarkantyúkkal”, tépő, zúzó, hasító kiugrásokkal. Nem is annyira a jéghegy, mint sokkal inkább a sebesen haladó hajó ütődése okozta a bajt.

A Titanic is egy ilyen szekrénynek ütközött neki.

Murdock leért a csónakfedélzetre. Az itt körülfutó galériát lezárták. Fegyveres őrök állták a vártát, hogy megvédjék a csónakokat az esetleges rohamtól. Egy gyerek állt hirtelen eléje. Jan volt, Jan Kovalce, a Fiókcápa. Még jó, hogy idejében észrevette, mert már jézusmáriázni akart.

− Mi az, fiú, mit akarsz?!

Jan lihegett, de bátran felelte:

− Fleet úr kérdi, mit tegyen. A telefon nem működik. Maradjon az árbocon, vagy sem?

Murdock elmosolyodott. Először a tragédia óta.

− Fleet úr, ki az a Fleet úr?

− Az árbocőr, uram! Lightholler úr embere.

Murdock hümmögött:

− Igaz, igaz! Láttalak. Mondd meg Fleetnek, jöjjön le, jelentkezzék a Hídon.

− Parancsára! − fordult meg Jan.

− Várj! Félsz?

− Nem, uram. Nem félek. És ön, uram?

Murdock zavarba jött.

− Nem tudom. Erre még nem gondoltam. No, menj! Még utánakiáltott: − Te is gyere vissza! Ha.feltartóztatnak, mondd meg, hogy hozzám tartozol!

− Parancsára, uram!

A gyerek hangja vidáman, jókedvűen csengett. Jan valóban nem félt. Sőt, igen érdekesnek találta az összeütközést. Mit szólnak majd Bostonban a srácok?! Csak arra nem gondolt, hogyan jut el innen Bostonba.

Murdock benyitott a távírászokhoz. Még működtek a készülékek.

Bride és Phillips verítékes arccal, ingujjban kuporgott a padocskán.

− Éjfél után vagyunk, uram − vette le a fejhallgatót Phillips, amikor a tiszt belépett −, éjfél után,és alig tudunk kapcsolást találni. Az előbb itt járt Ismay úr, és azt parancsolta, hogy ne a szokott vészjelt adjuk le, csak a szokott hívást, és ha hajó jelentkezik, ne a mentést kérjük, hanem közöljük: a gépek leálltak, kérjük, jöjjön segítségünkre.

Murdock dühbe gurult.

− Fenébe is Ismay úrral! A parancsot én adom, senki más! Aljas gazember, még annak sem hisz, amit lát!

Phillips tiltólag felemelte a kezét.

− Ne mérgelődjön, Sir! Mi azért mégse hallgatunk Ismay úrra. Szünet nélkül adjuk a vészjelt!

− A Californian nem jelentkezik − szólt közbe Bride. -Kikapcsolta vevőjét, mint azt már bejelentette. Holott itt van a közelben! A Carpathia vevője működik, de nem kapcsol. Telefonközelben van. Nem lehet messzebb, mint hetven-nyolcvan mérföldnyire. Ismerem a távírászt. Jó barátom. Kell hogy éjfél után megkeressen. Megbeszéltük. De várjon csak, uram, várjon!

Murdock izgatottan, dobogó szívvel figyelt. Kívülről újból hallani lehetett a jelzőrakéták robbanását, sistergő, égre törő sivítását.

Bride fülére szorította a szikratávíró akkori csodáját, a a drótnélküli telefont, ami kisebb távolságon belül elég jól működött.

Ugyanakkor Phillips szünet nélkül kopogtatta a Marconi-készüléken világgá a vészjelt:

C. Q. D!… C. Q. D!… C. Q. D!… C. Q. D!…

C. Q. D!…

− A Carpathia! − kiáltott fel Bride, és lenyomta a drótnélküli telefon membránkapcsolóját. − Hé, Cottam! Halló, Cottam!… Értesz?… Hallod, mit mondok?!…

Phillips abbahagyta a kopogtatást. Murdock Bride füléhez hajolt. Hangokat hallott, távoli hangokat.

− Halló!… Halló!…

Igen, a Carpathia jelentkezett!

− Itt Harold!… Itt Harold a Titanicról!… Thomas, ember, barátom, azonnal forduljatok vissza!… Visszafordulni!… Süllyedünk!

Vékonyan, de érthetően hallatszott Thomas Cottam megdöbbent hangja.

− Megbolondultál?… Berúgtál, cimbora?… Ugratsz?…

− Ne bolondozzál!… Süllyedünk!… Jéghegynek mentünk neki!… Vissza, vissza! − lihegte Bride. − De várj, itt az elsőtiszt! Átadom!…

Murdock nem átvette, de letépte Bride füléről a fejhallgatót.

− Itt Murdock elsőtiszt!… A Titanic léket kapott!… Hely: Északi szélesség 41. fok 46. perc, nyugati hosszúság 50. fok, 20. perc!… Jelentse a parancsnoknak!… Kérem, forduljanak vissza!…Visszafordulni!… Vissza!… Jelentés után hívjon minket, és közölje, mennyire vannak tőlünk!…Értette?

Remegő, megdöbbent, riadt hang válaszolt:

− Jelentem, uram!

− Várjon egy pillanatra -. kiáltotta Murdock a készülékbe. − Adja tovább vészjelünket, de a pozíciónkat is!… Gépeink leálltak. A hajó mozdulatlan!… Lehet, hogy nem tudjuk működtetni a Marconit sem!… Jöjjenek!… Jöjjenek!…

Lihegett. A kapcsolat megszűnt. Sikerült! Sikerült!

Jön a Carpathia! Cunard-hajó a White Star-hajó megmentésére!

− Most még az lenne a legfontosabb − mondta az elsőtiszt a távírászoknak −, hogy értesítsük a Californiant. Rettenetes még elképzelni is, hogy alig háromnegyed órára vagy egy órára lehet tőlünk, s nem tudunk vele összeköttetést kapni! Szünet nélkül hívják!

− Parancsára − bólintott Phillips. − Nem hittem volna, uram, hogy ez lesz a végünk!

Murdock valósággal kitántorgott.

Jön a Carpathia!

Felszínen maradnak addig?

Vagy már csak azokat menthetik meg, akik bejutnak a mentőcsónakokba?

Tudta, hogy előbb-utóbb, erre kerül sor. De ki az, aki jogosult helyet kapni a mentőcsónakokban, s mi lesz azokkal, akik nem férnek el, és a süllyedő hajón maradnak? Mert hiába osztják ki a mentőöveket, a hideg, jeges vízben az edzett emberek sem bírják tovább, mint negyedóra, húsz-perc!…

Felért a Hídra.

Lowe kapitányhadnagyba ütközött.

− Önt keresem, Sir! − lihegte Lowe. − Csónakok kidobásra készek! Kérem a további utasítást.

− Nyugtassanak meg mindenkit. Most jövök a távírószobából. A Carpathia

útban van, hogy segítséget nyújtson! Közölje, Lowe, az utasokkal és az embereinkkel.

Lowe elnyűtt, meggyötört arcán mosoly suhant át.

− Végre, Sir, jó hír! Rohanok, uram!

A Hídon annál kevésbé volt megnyugtató a helyzet.

Smith parancsnok még mindig réveteg kétségbeesésébe süllyedt. Ült a vasszéken, mintha semmi más feladata sem lett volna, és akár az eszelős, egyre suttogta:

− Lehetetlen… lehetetlen…

Az orvos már eltűnt, a mérnököt is elvitték.

De ott várta az elektromos készülékek, áramfejlesztők mérnöke és a főmérnökmester, a gépek legfőbb parancsnoka.

− Uram − jelentette a főmérnök-mester −, a kazánház és a gépház megszűnt működni. Csoda, hogy a kazánok nem robbantak fel. A gépházba még mindig lehetetlenség bejutni. Callagant és négy gépészt mentettünk meg eddig. Mások már nem lehetnek életben.

Többet nem mondhatott. Intett a társának, az elektromosság mérnökének,

− Sajnos, uram, a mi helyzetünk sem vigasztaló. Az áramfejlesztők olajellátását nem tudjuk biztosítani. A szivattyúk itt sem működnek. A battériák kapacitása alig egy fél óra, de ez is csak akkor,ha minden tizedik, tizenötödik világítótest működik. A f űtést mindenütt kikapcsoltattam! Végeztem. Kérem a további parancsot.

Mind a két mérnök a parancsnokra nézett. Smith nagy nehezen felállt a székről. Düledezve, mint a részeg, közeledett.

− Végünk van? − nézett a mérnökökre.

Mint az eszelős, aki csak azért kérdez, mert beszélni akar, máris tovább lépett, rákönyökölt az egyik ablak párkányára, s kinézett. Üveges szemekkel bámult kifelé.

A mérnökök riadtan néztek a parancsnokra, akit így még soha nem láttak.

Murdock rendelkezett:

− Kérem, hogy igyekezzenek a gépházba lejutni, Ha lehet, mentsenek, mert biztosan akadnak olyanok, akik élnek. Az áramfejlesztőket tartsák üzemben. Kövessenek el mindent, hogy így történjen. Ha kell, kapcsolják ki a világítást, és csak a biztonsági fények világítsanak. Intézkedtem, hogy akasszák ki a karbid− és spirituszlámpákat. És kövessenek el önök is mindent, hogy elkerülhessük a pánikot.

− Remény van a segítségre? − kérdezte a főmérnökmester.

− Van. A Carpathia Cunard-hajó a közelünkben tartózkodik. Sikerült felszólítani, hogy forduljon meg, és jöjjön a segítségünkre.

A mérnökök tisztelegtek. Egy-egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a torkukat. Útban van a segítség!

− Bármi változás történik, azonnal jelentést kérek - szólt utánuk a parancsnokhelyettes.

Mindössze két tiszt, két altiszt és hat matróz tartózkodott a Hídon. Mindenkinél fegyver volt, tiszteknél, altiszteknél, matrózoknál egyaránt.

A kormánykerék elhagyatva, tehetetlenül lendült erre, amarra. A matrózok közül ketten a rakétakilövőket kezelték.

Kétségbeejtő − gondolta Murdock −, hogy a Californian nem jelentkezik! Képtelenség, hogy ne lássák meg a rakétákat! És a Carpathia ideér időre?…

Smith révetegen könyökölt a hídház ablakán.

Lightholler jött ki a navigációs helyiségből. Hóna alatt két nagy kötet. A hajónapló és a térképek kötege. Letette a Híd térképasztalára.

− Biztonság okából, Sir! Nehogy itt maradjon. Murdock elgondolkozva figyelte tiszttársát.

− Gondolja megmenthetjük? Lightholler elmosolyodott.

− Ezeket mindenképpen. Legfeljebb mi itt maradunk. Harold Bride jött fel a Hídra. Rohanva jött, mint akinek fontos közölnivalója akadt.

− A Carpathia parancsnoka üzeni, Sir, hogy a hajó megfordult, és útban van felénk. Teljes gőzzel jönnek. Hajnalra itt lehetnek! Az Olympic ugyancsak felvette a hívójelt. Ők kora délelőttre jelzik jöttüket!

Van, aki hátára tetoválva hordja a
tragédiát

− És a Californian?

− Még nem jelentkezett, uram. A távírász említette…

− De a rakéták! Lehetetlenség, hogy ne lássák meg!

Murdock szája széle rángatódzott az idegességtől. Rettenetes felelősség hárult rá. Smith egyszerűen semmivel sem törődött. Csak bámult, bámészkodott és nyöszörgött, mint egy gyerek. Amikor megmondták neki, hogy jön a Carpathia, ennyit mondott:

− Vigyorogva jönnek, Cunard-hajó! Szégyen ez, Murdock úr!

Könnyek potyogtak a szeméből.

Bride egy csomó papírt tartott a kezében. Mutatta.

− A szállásmesteri iroda küldte fel. Magántáviratok. Feladhatjuk?

Murdock tiltakozott.

− Nem! Erre most nincsen mód. Szünet nélkül adják a segélykérést, és vegyék a hozzánk küldött üzeneteket! Mással ne törődjenek, Bride.

Lighthollerhez fordult.

− Helyettesítsen, Lightholler. Bruce kapitány eltűnt. Szeretném látni, mi van a hajó többi részén. Figyelje a hajó helyzetét. Amennyiben komolyabb bajt észlel, egymás után több fehér rakétát lövessen fel. Kell hogy észrevegyem. Lowe hadnagyot viszem magammal. Ha Bruce kapitány visszajön, adja át a Hidat. Minden jót, Lightholler!

− Minden jót, Sir!

És Murdock kapitány elindult.

Legalábbis ez volt a terve. Alig ért le a csónakfedélzetre, dermedten megállt. A Hídon nem érezte ennyire, de itt igen, ezen a nagy, hatalmas térségen, hogy a Titanic

elcsavarodva ferdül. A hatalmas hajótest, a negyed kilométer hosszú óriás megkezdte haláltusáját. Ez a haláltusa nem lesz gyors, de hosszú sem. Murdock számot vetett az idővel: fél egy múlt, s a legjobb esetben egy,legfeljebb másfél óráig bírja a hajó, hogy a felszínen maradjon. De ebből a másfél órából legfeljebb egy óra jut arra, hogy létezni lehessen a hajón. A Carpathia pedig hajnalnál előbb nem érhet ide!

Tehát meg kell kezdeni a csónakba szállást, a mentést, ami csak részben csökkenti a tragédiát. A tizenhat kutter és mentőcsónak, a négy mentőtutaj legfeljebb hétszáz-hét-százötven ember számára nyújt férőhelyet! A többinek itt kell maradni a hajón, s várni − a gyorsan bekövetkező véget.

Murdock látta: elkövetkezett a perc, hogy intézkedjenek. A mentőcsónakokat vízre kell ereszteni, az árra kijelölteket a csónakokban elhelyezni, mert ha erre később kerül sor: mindennek vége! Akkor már kitör a pánik, öldöklő harc kezdődik a helyekért, s végül egyetlen csónak sem ér partot, sem mentőhajót.

De ennek az intézkedésnek a kiadására őnem elegendő A szabályok szerint ebben az esetben a parancsnok dönt, egyedül ő

Visszarohant a Hídra.

Smith még ott könyökölt az ablaknál, a megdöbbenés kábulatában.

− Sir − kezdte Murdock kapitány −, azonnali jóváhagyását kérem: a csónakokat vízre kell ereszteni, s az arra kijelölteket elhelyezni! A csónakoknak a legrövidebb időn belül el kell a hajótól távolodni! A megadott irány a Californian

feltételezett helye, vagy a közeledő Carpathia vonala. Várni tovább nem lehet, Sir!

A commodore ránézett az elsőtisztre. Elnyűtt, szenvedő tekintetéből alig-alig látszott valami értelem.

− Sir, térjen magához! Ez így nem mehet tovább! Ön a parancsnok, és ilyen helyzetben a parancsnok nem vonhatja ki magát semmiből! Az ön kötelessége a csónakba szállást irányítani!

Megragadta az öregember vállát. Megrázta,

− Parancsolom, Sir, érti, parancsolom − intézkedjen!

Smith kihúzta magát.

− Igen, igen, Murdock… bocsásson meg…

− Ilyesminek itt most nincs helye! Utasítsa Lowe kapitányhadnagyot, hogy vegye át a csónakok vezénylését! Lightholler is velük megy, hogy irányítson, rá hárul a navigálás…

− Nem megyek, uram, itt maradok!

Lightholler mellettük állt.

− Az én helyem itt van, utolsó pillanatig! A két tiszt farkasszemet nézett.

Smith rájuk tekintett. Egyben talán önmagába is nézett. Mintha erőt kapott volna a két férfi tettrekészségéből, bátorságából. -

Kihúzta magát. Először a tragédia óta.

− Semmi ellenvetést, Lightholler! Akkor tehát − Murdock úr?…

− Úgy gondolom, Sir, elsősorban is az időseknek, az asszonyoknak és a gyerekeknek van a helyük csónakokban. A D fedélzetre kell irányítani őket. Onnan történjen meg a csónakba szállás.

Smith az egyik altiszthez fordult: − Kérem a sapkámat, a köpenyemet. − Megszorította Murdock kezét. − Köszönöm.

A csónakfedélzetet megvilágító fényszóró pislákolni kezdett.

Elérkezett az idő, hogy a csónakokat leeresszék.

− Arra kérem, Mr. Lightholler − mondta az elsőtiszt −, a hajónaplót és a térképeket vigye magával. Mindezt az ön gondosságára bízzuk.

Lightholler kezet nyújtott.

− Szégyellem magamat, Mr. Murdock! Nagyon szégyellem! Se öreg, se nő, se gyerek nem vagyok.

− De szükségük van önre! A két férfi kezet rázott.

− Minden jót, Mr. Lightholler.

− Minden jót, Mr. Murdock!

(Folytatjuk)