A Titanic a White Star
személygőzöse, 45 000 bruttóregisztertonnás. Épült
Belfastban,1911-ben. Elsüllyedt jéghegynek vágódva 1912. április
15-én, éjjel 2 óra 20 perckor, 500 tengeri mérföldnyire az
újfundlandi Race-foktól délre. 1494 személy elveszett…
Részlet a
jelentésből
1. ÍGY KEZDŐDÖTT
− Vállalja?
− Természetesen, Sir!
− Gondolja, hogy
sikerül?
− Természetesen, Sir!
− És ha mégis… ha
nem?
− Képtelenség, Sir!
− Igaza van, a hajó…
− …a hajó, Sir,
elsőrangú, kipróbáltuk! És ha szerencsénk lesz, még az idő is
kedvezhet!
− Tehát bízzunk az
időben?
− Igen, Sir, bízzunk az
időben!
Csend támadt.
Bruce Ismay, a White Star
ügyvezető igazgatója leverte szivarjának hamuját, megelégedetten
bólintott, és újból − immár ki tudja, hányadszor a mai
napon! − a falra függesztett nagyméretű térkép elé állt.
Elgondolkodva nézte,
méregette a hatalmas tengerfelületet, az Atlanti-óceánnak Európa
és Amerika közötti részét. Időnként rátette a kezében levő
pálca hegyét Southampton kikötő városra, majd lassú ívben
haladt a pálcával előre Anglia déli partjainál, és parabolikus
ívet írt le egészen NewYorkig.
Időnként hümmögött,
krákogott, a homlokát ráncolta. Annyira elmerült a térkép
tanulmányozásában, hogy a szivar − megszokott szenvedélye −
minduntalan elaludt. Nem a szivar volta hibás, mert Bruce Ismay a
létező legfinomabbat szívta, egyenesen az ő számára gyártva,
arany-piros gyűrűcskékkel, a White Star csillagával és
zászlójával díszítve. Ilyen szivarokkal szokta megkínálni
megkülönböztetett ügyfeleit, barátait. Ezúttal két vendég
tartózkodott a szobában. A mennyezetig érő, párnázott ajtó
oldalsó részén feltűnően világított a piros lámpácska. Ez a
lámpa jelezte, hogy a két vendég fontos személyiség, akikkel az
ügyvezető igazgató egyedül akar lenni.
Ilyenkor a kedvenc titkár, Mr. Ellinger sem zavarhatta főnökét.
Több mint két órája
égett már a piros lámpa.
 |
| Bruce Ismay |
A két vendég közül az
egyik félrehúzódva, magába Süppedve a bőrdívány szögletében
ült, vagy inkább hevert, mert lábait is feltette a díványra. Nem
szivarozott, nem cigarettázott, de annál többször töltötte meg
poharát az asztalkára helyezett üvegekből.
Láthatólag semmi más
nem érdekelte, mint az ital.
A másik vendég az
igazgató mellett állt, ugyanolyan izgalommal követte a pálca
útját a térképen, mint ő.
Ez a vendég pipázott, az
akkori idők divatos, hajlított szárú tengerészcsibukját
szívta. És ebben nem is volt semmi különös. A pipás ember
tengerész volt, vörösbarna képű, hófehér szakállú igazi
tengeri medve. Az aranygombos zubbonyon húzódó vastag aranysávok mindenki
számára elárulták, hogy az öreg tengerész a White Star
kereskedelmi flottájának főkapitánya, vagyis commodoréja. Anglia
második legnagyobb hajósvállalatánál főkapitánynak lenni
megtisztelő rangot és címet jelentett történetünk idejében
éppen úgy, mint a jelenben is. Ha valaki elérte a commodorei
rangot, az nemcsak azt bizonyította, hogy az illető kapitány sok
évtized tapasztalatával rendelkezik, de azt is, hogy felettesei
különösen megbecsülik, és elismerik képességeit.
A hatalmas White Star
flottájánál E. L. Smith parancsnok részesült ebben a
kitüntetésben. Ő állt az ügyvezető igazgató mellett, ő
válaszolt olyan határozottan a feltett kérdésekre.
− Vállalja?
− Természetesen, Sir!
A kérdés most, amikor a
térképpálca az amerikai partokhoz ért, újból elhangzott. A
felelet ugyanígy.
Az ügyvezető igazgató
visszafordult a térképtől, s a teremnek beillő irodahelyiség ama
része felé fordult, ahol a már említett férfi a bőrdíványon
heverve iszogatott.
− Nos, Sir, mi a
véleményé?
A bőrdíványos szájához
emelte poharát, lehajtotta az italt. Majd igen lassú mozdulattal
lábait a földre lendítette, végül felállt.
Kimért léptekkel a
térképhez sétált. Idős ember volt ő is, akárcsak a commodore,
s ugyancsak szakállt viselt. Kimérten mozgott, amit még inkább
kihangsúlyozott a fekete zsakett, a merev, kikeményített gallért
és ingmellt díszítő széles nyakkendő, és a szemére helyezett
aranyláncos monokli. Erről az úrról a vak is láthatta, hogy
igazi londoni uraság, a királyi család hű híve, az a fajta
valaki, aki általában elnéz a mindennapi ember feje felett. Még a
Commodore is félrelépett, hogy helyet adjon neki.
− Hmm, hmm − dünnyögte
az előkelő jelenség, és monoklijával közel hajolt a térképhez.
−Hmm, hmm!…
A nála jóval fiatalabb
ügyvezető igazgató előzékenyen mondta:
− Mint talán hallotta,
Sir, a Commodore is az én álláspontomon van. Szerinte is, ha ezen
a vonalon halad majd a hajó, a Kék Szalagot elhódíthatjuk a
Cunardtól! Így mondta, Commodore?
− Így, Sir,
tökéletesen így!
A zsakettes még mindig
nem szólt. Táskás, sok alkoholt látott szemére helyezte a
monoklit, úgy vizsgálgatta a térképet. Nem lehet eltagadni: − a
gyakorlott térképolvasó tekintetével nézegette az
Atlanti-óceánt, a partok vonalát s a térképre berajzolt
különböző hajózási vonalakat.
− Nos?
Bruce Ismay izgatottan
várta a választ. És joggal. A zsakettes úr nem volt más, mint a
White Star hajózási vállalat nagy nevű elnöke, sok millió angol
font tulajdonosa, a részvénytöbbség gazdája,londoni házak,
vidéki birtokok ura − Sir Franklin, az elhunyt VII. Edward király
volt barátja.
Sir Franklin, bármennyire
is megbízott kedvelt emberének, Bruce Ismay ügyvezető igazgatónak
intézkedéseiben, nagyobb horderejű kérdéseknél a döntést
magának tartotta fenn. Mint ebben az esetben is. És hogy sürgesse
az elnök beleegyezését, Bruce Ismay olyasmihez folyamodott, amin
maga a Commodore is meglepődött. Gyorsan az asztalkához lépett,
öntött a kegyetlenül erős cuba-rumból. A poharat kis tálcára
tette, és gyors lendülettel az elnök mellé állt.
− Parancsoljon, Sir!
Az eset még Sir
Franklint is meglepte.
− De Ismay, már
engedjen meg… kérem!… köszönöm, de nem illő! Nem illő,
Ismay!
Az ügyvezető igazgató
elvörösödött. A jelenet − Franklin tiltakozásával − végül
is megalázó lett. De Smith commodore közbelépett.
Elkapta a tálcát, és ő
nyújtotta a poharat az elnök elé.
− Bocsánat, Sir, ez az
én kötelességem!
Ismay hálásan pislogott
kedvenc kapitányára. Franklin leereszkedően intett.
− Helyes, Commodore,
helyes! Köszönöm!
És egy mozdulattal
lehajtotta a rumot, arni egy vérbeli hajómester számára is méltó
teljesítmény.
− Nos, Sir? − dadogta
újból, most már teljesen elbizonytalanodva Bruce Ismay. − Nos?
Sir Franklin még, egy
tekintetet vetett a térképre, majd a commodoréhoz fordult.
− Ha nem csalódom,
tavaly az Olympicot első útján ön vezényelte, kapitány!
− Úgy van, Sir!
− Ha nem csalódom,
Southamptonnél összeütközött a Hawke cirkálóval!
− Nem ütköztünk
össze, mindössze néhány méternyire haladtunk el mellette, Sir!
Sir Franklin
elmosolyodott.
− Őfelsége
hadiegységei nem örülnek, ha egy kereskedelmi gőzös néhány
méterre halad el mellettük. Nemde, kapitány?
− Tökéletesen így
van, Sir! A Titanickal hasonló eset nem fordul elő!
Sir Franklin megvonta a
vállát, majd így szólt:
− Úgy tudom,
Belfastban, amikor a hajógyári öbölből kijöttek, s felvonták a
horgonyt, olyan veszélyes örvény támadt, hogy a tízezer tonnás
New York gőzös keresztbe fordult, elállta az ön útját, és ha
idejében nem sikerül ellengőzt adni, ma nem azon elmélkedünk,
melyik vonalon haladjon a Titanic Amerikába!
− Hogy a New York tatját
nem erősítették a parthoz, arról a commodore nem tehet.
Legfeljebb abban hibázott, hogy a kikötő medence zárt területén
nagyobb gőzt engedélyezett a gépháznak. De hát ilyesmi egy
szokatlan méretű hajónál előfordulhat.
Az öreg kapitány hálásan
tekintett fiatal főnökére.
− Boldog voltam −
szólt mentegetődzve −, boldog, hogy a hajó elindulhatott
próbaútjára, ami…
− Kifogástalanul
sikerült! − tette hozzá Bruce Ismay. Sir Franklin kegyesen
biccentett.
− Ezt is tudom. Mégsem
tagadom, aggályaim vannak.
Kis szünet támadt. A
commodore és az ügyvezető igazgató feszülten figyelte a hajózási
vállalat nagy tekintélyű elnökét, akinek nemcsak társadalmi
súlya volt a közéletben, hanem szakembernek is elismerték mint az
angol flotta volt tisztjét.
− Aggályai, Sir? −
dadogta Bruce Ismay. − Mindent pontosan átgondoltunk, kidolgoztunk
a commodoréval! Felelősséget vállalunk, Sir! Ebben az esetben,
mint azt már többször− hangoztattam, legyőzzük a Cunardot! Ha
a Kék Szalag hozzánk kerül, Sir, akkor a White Star neve megelőzi
a Cunardét!
Sir Franklin szeme
megrándult. Kimért, hideg, szenvtelen tekintete most olyan lett,
mint a kártyásé vagy a versenyzőé, aki egyszerre csak ráeszmél,
hogy a játszmát, a versenyt meg lehet nyerni.Az aranykeretes
monoklit levette, idegesen tisztogatta az erre a célra a
nadrágzsebében tartogatott szarvasbőrdarabbal.
Legyőzni a Cunardot! Ez
volt Bruce Ismay vágya. Ez Smith Commodore reménye. És ez −valljuk
be − Sir Franklin vágya is.
A Cunard, Anglia legrégibb
kereskedelmi hajósvállalata szilárdan tartotta elsőségét
hajóinak gyorsaságával, kényelmével, biztonságával (már
amennyire a hajózás biztonságos lehet), pontosságával, s még a
tarifával is. De hát, ismerjük már itt el, a White Star egyre
nagyobb tempóban fejlődött, egyik új hajója a másik után
került ki az írországi Belfast hajógyárából, és nemcsak a
hajópark növekedett, hanem a kilencszázas évek elejének nagy
szenvedélye: a fényűzés, a pompa, a gazdagság fitogtatása is. A
Cunard vállalat Lusitania és Mauretania óriás hajói mellett
(amelyek 30000 tonnások voltak) a belfasti gyárból az elmúlt
évben vízre került a White
Star óriás hajója, az
Olympic, és 1912 telén a Titanic.
Mindkettő túl a 45 000
tonnán! Mindkettő a kor legnagyobb fényűzésével felszerelve s
tökéletesítve!
A szakértők egyértelműen
megállapították, hogy ami a kényelmet és a fényűzést illeti,
a White Star máris elhódította a pálmát a Cunard elől. Most már
csak az kellett, hogy elhódítsák a Cunard által oly sokszor
megszerzett Kék Szalagot, a Blue Ribandet, az Európa és
Észak-Amerika közötti útvonal gyorsasági győzelmi jelvényét.
Amikor Sir Franklin
idegesen törülgette monokliját, mind a három ember egyre gondolt:
a Kék Szalagra,erre a tíz-tizenöt méter hosszú, kínai selyemből
készült diadalmi jelvényre, amit 1840. július 17-én hódított
elelőször a Liverpoolból elindult és az amerikai Halifaxba
érkezett 1154 tonnás Britannia, Samuel Cunard hajója. Tizenhárom
nap alatt tette meg az utat Samuel úr kerekes gőzöse, az akkori
idők leggyorsabb hajója! Ha figyelembe vesszük, hogy az
Atlanti-óceánt a gőzösök közül először a Sawannah szelte át
(1819. május 24. és június 24. között), méghozzá kerek egy
hónap alatt, akkor a Britannia teljesítményét nagyra kell
értékelni. És mivel
módunkban lesz majd a
Titanic hajóparancsnoki kabinjában megtekinteni az elmúlt
évtizedek alatt Kék Szalagot nyert hajók listáját, most csak
annyit említünk meg, hogy 1909 nyarán a Mauretania nevű Cunarder
5 nap és 11 óra alatt szelte át az Atlantikát, legyőzve minden
elődjét, de azóta is − történetünk idejéig − tartvaminden
más utasszállító hajóval szemben ezt az eredményt!
Most a White Star vezetői
azon mesterkedtek, hogy elhódítsák az óceánok leghíresebb
jelvényét a Cunardtól!
Bruce Ismay akarta, hogy a
Titanic megszerezze a Blue Ribandet, Smith kapitány remélte, hogy
így lesz, Sir Franklin szerette volna, de aggályoskodott. Igen, Sir
Franklin a Viktoriánus idők embere volt; vallotta az öreg királynő
elméletét: hódítani, de csak óvatosan, nagyon óvatosan.
Bruce Ismay, a fiatal
ügyvezető igazgató már az amerikai szemlélet híve volt: merni
és győzni, mert merészség nélkül nincsen eredmény! Smith
Commodore, a Fenegyerek Teddy − mert így hívták a beosztottjai
−nos, Smith Commodore bízott a hajóban, s mindenek felett
magában, hogy sok évtizedes reménye most mégis valóra válik:
olyan hajó parancsnoka legyen, amelyiknek főárbocán a szél a Kék
Szalagot lengeti!
És most, amikor Sir
Franklin megtörülte monokliját, majd lassan, nagyon lassan
visszahelyezte szemgödrére, Smith Commodore mégis kénytelen volt
olyasmit mondani, amit nem szívesen tett.
− Sir − fordult az
öreg tengerész a társaság elnökéhez −, már bocsásson meg,
de úgy érzem, kötelességem kijelenteni, amennyiben azt gondolja,
hogy nem vagyok alkalmas a Titanic vezénylésére, vagy még inkább
arra, hogy elkaparintsuk a Cunardtól a Kék Szalagot, akkor kérem,
vonják meg tőlem a megbízatást!
Határozottan, bátran,
önérzetesen beszélt.
Bruce Ismay megdöbbenve
meredt kedvenc kapitányára.
− De kapitány, mit
beszél?!
Sir Franklin monoklija
rávillant a tengerészre. Smith commodore még hozzátette:
− Elnézését kérem
kijelentésemért, Sir!
Sir Franklin kimérten
válaszolt:
− Semmi megbántódás,
commodore, semmi megbántódás! Ön ellen nincsen különösebb
kifogásom,legfeljebb annyi, hogy korát meghazudtolva merész ember.
Tudom, hogy rajongója a gépeknek, de azt sem tagadhatjuk el, hogy a
klipperkapitányok bátorságával irányítja hajóit! Ha, nem
csalódom, önt a beosztottak Fenegyerek Teddynek nevezik!
A kijelentés legalább
olyan váratlan volt Sir Franklin szájából, mint az előbb a
commodore önérzetes kiállása. Bruce Ismay nem tudta elrejteni
mosolyát. Smith commodore még vörösebb lett, mint általában.
Sir Franklin is mosollyal lágyította nem éppen udvarias
kijelentését.
− Tengerész vagyok, s
vallom, hogy a hajózáshoz bátorság is kell! − mondta
határozottan a Commodore.
Sir Franklin enyhítve
mondta:
− Teljesen igaza van,
uram, elismerem, mivel én is voltain valaha tengerész. Lord Seymour
alatt szolgáltam őfelsége flottájában, amire büszke vagyok.
Lord Seymour tengernagy sem arra tanított,hogy féltsük a bőrünket.
De más a haditengerészet, és más a kereskedelmi. Szerintem ne a
hajó első útján kíséreljük meg a Kék Szalag elhódítását!
És ne a bejelölt útvonalon!
Bruce Ismay elsápadt. A
hetek óta tartó huzavona ezzel a beszélgetéssel, amikor Smith
kapitányminden létező biztonsági tény szem előtt tartásával
felvázolta a Titanic útvonalát, csődbe kerül?
Elhatározta, hogy utolsó
erőfeszítést tesz.
− Sir, a hajó indulását
április 10-ére tűztük ki. A sajtó többször írt erről.
Elhalasztani tehát lehetetlenség. A jövő héten megkezdjük a
jegyelővételt. A világ legnagyobb hajója első útjára indul!
−így hirdetjük a Titanic indulását. Képtelenség, Sir, hogy ne
az első útnál jelentsük be: elhódítjuk a KékSzalagot! Gyávaság
lenne nem így cselekedni, amikor tudjuk, hogy ezt megtehetjük, Sir!
Ami az útvonal elleni kifogását jelenti, tudom, mire gondol, Sir.
Hogy az idei téli viharok túlságosan kegyetlenek voltak az északi
vizeken, tehát feltehetőleg sok lesz a jéghegy. Erre gondol, Sir?
− Igen, erre gondolok −
dünnyögte Sir Franklin. - És nem alaptalanul, Ismay. Éppen ez az
útvonal lesz a legnagyobb veszélyben.
Bruce Ismay nem engedett.
Megérezte, hogy itt a lélektani pillanat. Sir Franklin
akadékoskodása mögött már ott az unalom. Alig várja, hogy
leülhessen a dívány sarkába, lábátfelrakja, és töltsön a
rumosüvegből.
− Sir, éppen mert sok
volt a vihar, a jéghegyek zajlása előbb indul el, ezt minden
szakértő vallja! Megkérdeztük erre vonatkozólag Morgan tanárt,
a nagy oceanográfust és társát, Richardot. A szél kitombolta
magát az északi útvonalon, állítja Richard is. Az útvonal ellen
tehát ne legyen kifogásunk. Ami a commodorét illeti… nos, úgy
gondolom, Sir, a commodore pontosan tudja, mi a kötelessége.
Vigyázni a hajóra és−
az utasokra. Legfeljebb nem nyerjük el a Kék Szalagot. Előbb a
hajó és az utasok, azután a Kék Szalag. Így van, kapitány?
Smith commodore bólintott.
− Ünnepélyesen
kijelentem, hogy betartom az utasításokat! Mindenekfelett a hajó
és az utasok!… Ha megbíznak bennem, Sir!
Bruce Ismay határozottan
intett.
− Részemről
tökéletesen, commodore!
Franklin elgondolkozva
tekintett maga elé. Majd a tengerészhez fordult.
− Ki az ön helyettese a
Titanicon, ki az első tiszt?
− Mr. Mullogan, Sir!
Régi, kitűnő tengerész.
− Ismerem − hangzott a
válasz. − De én nem őt, hanem Mr. Murdockot ajánlanám.
− Ő most az Olympicon
szolgál − vetette közbe az ügyvezető igazgató. − De ha Mr.
Murdockhoz ragaszkodik, abban az esetben áthelyeztetjük a két
embert.
Sir Franklin határozottan
intett.
− Ragaszkodom, uraim!
Mr. Murdock pompásan kiegészítheti a commodorét. Tudtommal régen
bálnavadász hajón szolgált, és ismeri az északi vizeket. Tehát?
− Mr. Murdock részére
még a mai napon elmegy a parancs − jelentette ki megkönnyebbülve
Bruce Ismay. − Így tehát, Sir, rendben lennénk?
Franklin már a dívány
szögletében ült, és éppen töltött a poharába.
− Minden rendben −
intett a pohárral. − A többi önre tartozik, Ismay.
Smith Commodore az elnök
elé lépett, meghajolt.
− Köszönöm a
bizalmát, Sir! Mr. Murdock ellen természetesen nincsen semmi
kifogásom. Jó tengerésznek tartom, szolgált már alattam. De ami azt
illeti, hogy ismeri az északi vizeket, engedje megjegyeznem, Sir,
hogy én is ismerem. A bejelölt vonalon sok hajót vittem már, de baj soha
nem történt.
Franklin megvonta a
vállát, mint akit különösebben nem érdekel már az eset.
− Nem kell
érzékenykedni, kapitány. Amikor azt mondtam, hogy Mr. Murdock
ismeri az északi vizeket, előzőleg azt is
hangsúlyoztam, hogy
bálnavadász hajón szolgált. Tehát a jégre gondoltam. A jég
veszélyes valami.
− Én is tudom, Sir!
Mindent elkövetünk, hogy távol maradjunk tőle!
Az ügyvezető igazgató a
párnázott ajtóhoz lépett és kinyitotta.
− Kérem, Mr. Ellinger,
jöjjön be − rendelkezett −, több sürgős utasításom van az
ön számára!
... Mindez a White Star
liverpooli székházában, egy ködös délutánon történt, amikor
már kigyúltak a Mersey irányjelző fényei, s a dokkok kapujára
elhelyezték a lámpákat.
Hirtelen zuhogni kezdett
az eső. A tengeri szél belekapott a kikötőben horgonyzó hajók
árbockötélzetébe. 1912 februárjának közepe volt.
(Folytatjuk)
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése