Dékány András: S.O.S. Titanic (3)

3. TISZTEK, UTASOK ÉS AZ INDULÁS

Smith kapitány

A hajó Southampton kikötőjében, a Victoria-móló mellett állt. Balról Wight sziget meredekpartjai emelkedtek, előttük a nagy zátony a két világítótoronnyal, jobbra Gosport homokpadjai,ugyancsak két világítótoronnyal, elöl, a Southampton-torokban a két világítóhajó imbolygott, jobbra ésbalra megint csak homokpadok. Közbül húzódott a láthatatlan, alig kilométer széles kivájt meder,aminek a segítségével a híres kikötőváros alkalmas volt nagy személyszállítók és teherhajókfogadására.

A révkalauz közvetlenül a kormányház előtt állt, két segédje − balról és jobbról − a nagy vezénylőhíd kiugróján. Onnan figyelték a Spithea-csatorna színváltozásait, hullámmozgásait. Mind a hárman több százszor, vagy inkább több ezerszer megtették már ezt az utat, a Bembridge Pointtól Southampton kikötőjéig, hadihajókat, áruszállítókat, utasszállítókat vezetve a veszélyes szakaszon. De ennyire talán soha nem nyugtalankodtak, soha nem érezték ezt az aggodalmat, önmagukban azt kívánva, bárcsak túl lennének a mai napon.

Ugyanilyen izgalommal figyelték a manővert a Titanic tisztjei, akik közül a szabadnaposok is a Hídon tartózkodtak.

Hát hogyne: az óriás hajó southamptoni befutása országos esemény volt, a kíváncsiskodók ezrei,az újságírók százai várták, arról nem is szólva, hogy a legcsekélyebb sérülés is óriási károkat okozhatott.

Mindössze egy ember könyökölt nyugodtan a Hidat közrefogó szélvédőre, szemrebbenés nélkül nézett előre, s még akkor sem jött ki a sodrából, amikor a két világítóhajó között váratlanul kibukkant a ködös párából egy kétkéményes, legalább tízezer tonnás teherhajó,és annyira oldalt fordult, hogy keresztben elállta az utat.

− A szentségit − üvöltötte a révkalauz −, ez a csibész nem lát minket?! Kormányt két fokkal steuerbordra, gépház negyedgőzzel tovább! Jelezni a tehernek, hogy álljon félre!

Berregett a gépház telefonja, megszólalt a visszajelzést tudósító éles csengő, a főkormányos éles hangon kiáltotta a „két fokkal steuerbord”-ot, a hajóduda pedig felmordult szörnyű, messze hangzó bőgéssel, ugyanakkor az előárbocon is megjelentek az utasítást adó zászlók: vigyázz, letérni!

Igen, Smith Commodore nyugodt volt. Végtelenül nyugodt. Ez volt az ereje, különlegessége, kivételes képessége is.

Szent meggyőződése volt, hogy a Spithead vize engedelmeskedik az ő imádott csodahajójának. Mert a commodore imádta a Titanicot. Imádta, mint a rajongó zsoké az ő versenylovát, vadász a kedvenc kutyáját, fegyverét, apa és anya a gyerekét. Az ő gyereke a Titanic volt, mert ezzel a hajóval jutott el a csúcsra, a legmagasabbra. És ezzel is fejezi be tengerész-pályafutását. Még három út Európa és Amerika között (és vissza), s akkor átadja helyét a reá illetékes utódnak, hogy becsületes nyugdíjba vonuljon. A kiszemelt utód ott állt a Híd bal szélén, a backbord-erkélyen. Tudta, hogy az az ember követi majd a parancsnoki helyen, talán megérdemelten, talán, mert élvezi az elnök, Sir Franklin kegyét, de mindenképpen ő következik. Mr. Murdock, az elsőtiszt. Tudat alatt talán ezért nem szívelte helyettesét, talán mert Franklin valósággal rákényszerítette; mindegy, de tény, hogy Smith commodore sehogyan sem bírta helyettesét. És mint ilyenkor lenni szokott, a másik fél is megérezte, hogy nem tartják rokonszenvesnek, nem éreznek irányában barátságot. Így azután máris volt egy-két (kisebb)súrlódás a Titanic parancsnoka és helyettese között. Smith commodore szinte tüntetőleg mutatta, hogy nem nyugtalankodik, Murdock elsőtiszt aggodalmaskodva figyelte a révkalauz minden arcrándulását, izgatott, féltő, aggódó mozdulatát. Hogy nagy nehezen eltérítették az útból a tízezer tonnást, derűre mégsem volt ok. A két világítóhajó között − egyébként nappal volt, kora reggel, s így a szerepük mindössze a jelzés volt − a Solent csatornarész következett, tele magas fenékpadokkal, ahol tejszerűen kavargott a három irányból is beáramló víz. Itt legfeljebb 4-5 méter a vízmagasság. És a Titanicnak legalább 12 méter kellett, hogy lefogott gépekkel átcsússzon a Spithead és a Solent veszélyes szakaszain.

A gépház telefonja újból megszólalt. Az ügyeletes tiszt a révkalauzra nézett.

− Captain, a főnök kéreti.

A révkalauz bosszúsan vette át a kagylót.

− Tessék, mit akarnak?

Közben tekintete hol a közeli cowesí partot, hol a szélső jelzőhajót figyelte.

− Köszönöm − mordult a telefonba, majd letette, s a parancsnokhoz fordult. − A gépház jelenti,hogy a figyelők közelinek találják a fenékzajt, a csavarok is kavarják már az iszapot.

Smith legyintett.

− Bah, dagály van, nem kell aggódni! És az iszap! Persze hogy kavarják! A forgáserő

több méterre kihat! Ne törődjön a nyávogókkal! Majd leintem a gépházat! Maga csak vezesse a hajót,beérünk esküszöm!

A rivális Mauretania New Yorkban

És ezzel a Fenegyerek Teddy elfordult a révkalauztól, újból rákönyökölt a szélvédőre, s így maradt egészen addig, amíg fel nem tűnt Southampton vasalószerű háztömbje, jobbra és balra a mólók és dokkok tömege. Felbúgtak a hajódudák, a gyárak szirénái, a kikötői tolatómozdonyok sípjai.

Southampton, a nagy kikötőváros köszöntötte a világ legnagyobb hajóját!

Négy fürge „bika”, apró tolatóhajó simult az óriás mellé, hogy veszély nélkül a Victoria-mólóhoz tereljék.

− Nos, captain − fordult mosolyogva Smith Commodore a révkalauzhoz −, látja, kár volt az aggodalomért! Szelíd gyerek egy ilyen óriás, ha jól bánnak vele!

Ránézett Murdock kapitányra, aki melléje lépett.

− Remélem, ön is elismeri, hegy így van? Murdock komor arcán a legkisebb mosoly sem rezdült.

A feltett kérdésre nem is válaszolt.

− Kérem az utasítását, Sir! Ügy tudom, kikötés után az újságírók a hajóra jönnek!

− Mólóhoz állunk − rendelkezett a commodore. -Előbb a főnökeink jönnek fel, és nem mi, de ők rendelkeznek, mi lesz az újságírókkal! Pokolba velük, oda valók! Ha módomban lenne, egyet sem engednék a hajóra. Feldúlnak mindent, felesznek mindent, elszívnak mindent − és utána megállapítják,hogy a Titanic ócska tragacs, máris eladhatja a White Star ócskavasként!

Murdock nem figyelte a Commodore kifakadását. A révkalauz iratait és néhány magával hozott műszerét rendezgette. Két segédje a kormányfülkének támaszkodott, és elismeréssel nézegette a magasból az óriás hajót.

Murdock a kikötést vezényelte, a nagy hajók legnehezebb, legveszélyesebb manőverét. Általában az első tiszt feladata a kikötés irányítása, ha a parancsnok nem ragaszkodik az elsőbbséghez. Nem. Smith commodore nem ragaszkodott a kikötés vezényléséhez. Inkább még örömét lelte abban,hogy esetleg Murdock hibát csinál, és azt a White Star parton tartózkodó főemberei is láthatják.

De Murdock nem csinált hibát. Mr. Lightholler, a navigációs tiszt állt a hajóorrban minthorgonytiszt. A taton az ugyancsak kapitányi rangban levő harmadik tiszt, Mr. Bruce intézkedett. Asteuerbordon, vagyis a hajó jobb oldalán, a D fedélzetre helyezett fallreepen (erkélyes kiugrón) a mozgékony, szemfüles ötödik tiszt, Harold Lowe tartózkodott, és onnan figyelte a közeledőmólót, de egyben a szuszogó, sűrű, fekete füstöt okádó, dühös kis bikák igyekezetét, hogy pontosan odavontassák, szorítsák, nyomják a Titanicot, ahová a kikötőparancsnokság rendelte: a Victoria-móló mellé.

Különböző állásokon a jelzőmatrózok − zászlókkal a kezükben − várták a tisztek utasítását. A mólón a kikötőfelügyelőség emberei figyelték a közeledő hajóóriást. A Titanic gépei ekkor alig-alig dolgoztak. A gépház legfeljebb olyan utasítást kapott, hogy segítse a bikák küzdelmét. A két külső csavart hajtó expanziós gép közül hol az egyik, hol a másik kapta a rendelkezést: „igen lassan előre”, „igen lassan hátra”, „figyelem, mind a két csavar hátra!”… A középső, a nagy erejű Parson-féle turbinatengely csavarja mozdulatlanul állt. Szünet nélkül berregtek a Híd telefonjai. Hol Murdock emelte fel valamelyik kagylót, hol Harrimann, a Hídon szolgálatot teljesítő fő-altiszt, az első hajómester. Harrimann majd olyan idős volt, mint Smith Commodore, több évtizede együtt szolgáltak, de a sors úgy hozta, hogy a hajómestert Murdock is jól ismerte, mert az utóbbi évben az Olympicon tengerészkedett. Együtt kerültek át a Titanicra,megbecsülve egymás képességeit. Az öreg Smith, a Fenegyerek Teddy nem szívesen vette ezt a barátságot, holott éppen ő volt az, aki Harrimannt átkérette.

Százan és százan álltak a Victoria-mólón, ezrek a kikötő többi mólóján, a horgonyzó vagy dokkolóhajókon, annyira sokan, hogy a raktárak tetejére is jutott bőven ember. Ezen a napon Southampton az óriás hajóvárásának lázában égett.

Szóltak a dudák, a szirénák, a hajókürtök.

Egyre közelebb került a móló, rajta a várakozókkal. A Hídról ki lehetett venni Bruce Ismay és Sir Franklin, Ellinger titkár és a többi White Star-vezető figuráját.

Smith commodore közelebb lépett a vezénylőtiszthez. Morcosan, elégedetlenül szólt:

− Én az ön helyében nem vánszorognék ennyire, Mr. Murdock!

Murdock szemrebbenés nélkül ránézett parancsnokára, s csak ennyit mondott:

− Ön rám bízta a vezénylést, engedje meg, hogy képességeimnek megfelelően végezzem el a feladatomat.

Ezzel ráhajolt a gépház telefonjára, egyben a gépvezénylő műszer skáláján is igazított.

− Bal oldali csavar lassan hátra, jobb oldali lassan előre! − Majd odaszólt Harrimann-nek: −Kérem, Mr. Harrimann, jeleztessen Mr. Lowe-nak, hogy a bikák nagyobb erővel nyomják a hajótestet!

Smith Commodore félreállt a Híd-erkély szélére. Bosszúsan rángatta a szakállát. Itt marad tegészen a kikötésig. Phillips, az első távírász bukkant fel a Hídon. Megvárta, amíg a Commodore oldalt néz.

− Nos, Phillips, mit akar?

− Távirat, Sir! Southampton városa üdvözli önt, a hajó személyzetét és a hajót!

Smith megelégedetten bólintott.

− Helyes, Phillips! Táviratozza vissza, hogy köszönjük a figyelmességet, és szívből üdvözöljük a város polgármesterét s minden polgárát!

− Parancsára, Sir! Máris rohanok!

A Titanic backbordon (balról), teljes oldalfelületével már a móló mellé került.

Smith commodore sapkája ellenzőjéhez emelte kezét. Mereven tisztelgett. Boldog volt, nagyon boldog. Ilyesmire várt egész életében. Elfelejtette előbbi bosszúságait.

Kalapokat, sapkákat, esernyőket, botokat, sálakat, zsebkendőket lengető tömeget látott odalent,és felhangzott a rengeteg torok lelkes üvöltése: éljen, hurrá, éljen!

A hajó elejéről kirepült az első dobókörte, amit követett a többi, hogy a parton álló kikötőlegények bakokra húzzák a tartókábeleket.

A fáradt gőz sisteregve tört ki fújtatókon keresztül a hajó két oldalán.

A felvontató csörlők dübörögve megindultak. Az aprócska bikák vidáman felsípoltak, s elkanyarodtak az óriás testvér mellől.

− Kérem, Mr. Harrimann − fordult megkönnyebbülve Murdock a hajómesterhez −, jelezze a hajók parancsnokainak, hogy hálásan köszönjük a jó munkát.

Tekintete a Híd szélső részén háttal álló parancsnokot kereste.

Smith nem fordult hátra.

Murdock arra gondolt, vajon a parancsnok-mond-e majd néhány elismerő szót, ha a hajó teljesen a mólóhoz simult.

Mivel erre bajosan számíthatott, okosabbnak tartotta, ha a révkalauzokkal kezet ráz, s megköszöni jó munkájukat. De erre nem jutott idő, mert a hajó elejéről felhangzott a harangütés. Lightholler jelezte, hogy minden kábel a helyén van, az ütközőpufferek belapultak.

A Titanic elfoglalta pihenőhelyét a móló teljes hosszában.

− Jelentem, Sir − lépett Murdock a parancsnokhoz −, jelentem, hogy a hajó kikötött!

Smith tisztelgett.

− Rendben van, Mr. Murdock! Kérem, eresztesse le a feljárót. Egyben intézkedjék, hogy senki idegen ne jöhessen fel. Egyébként én megyek le, hogy fogadjam főnökeinket.

… Így kötött ki a Titanic

Southamptonban, 1912. április 3-án, délelőtt 9 órakor.

Az indulást április 10-ére, késő délutánra tűzték ki.

Rostron kapitány

Soha ilyen dobverés nem előzte meg egyetlen utasszállító indulását, soha nem írtak annyit egy hajóról, felszereléséről, drága kiállításáról, kabinjainak különlegességeiről, mint a White Star óriáshajójáról. Smith commodore tévedett: az újságírók nemcsak ettek a hajókonyha kitűnőségeiből,nemcsak elszívtak töméntelen cigarettát, és fogyasztottak bőségben a hajó bárjában, éttermében rengeteg italt, de elragadtatott cikkekben méltatták a látnivalókat, azt a pompát, kényelmet, amivel a White Star fel akarta hívni a figyelmet hajóinak kiválóságára, elsőrangú voltára.

Megírták, hogy uszoda van a hajón. Abban az időben egyedül a Titanic szerényebb kiállítású testvérhajója, az Olympic rendelkezett kisebb uszodával. A Titanic uszodája nagy volt, méltó az elsőosztályú utasok tömött pénztárcájához. És méltó a kor divatjához is: mór stílusban készült, akárcsak a konstantinápolyi szultán fürdőháza… Hát még a szalonok, társalgók, pipázók, éttermek, luxuskabinok, lakosztályok, a hangversenyterem! Mindenféle kor bútor− és díszítő stílusa feltalálható volt a Titanicon, kezdve a reneszánsztól egészen a hollandi s más korabeli irányokig! Az első és a másodosztályú utasok éttermének beosztása is nagyot változott:nem az eddig megszokott hosszú asztaloknál étkeznek majd az utasok, hanem számtalan kisebb, négy− és hatszemélyes asztalnál. És hogy ne legyen fennakadás, annyi pincér, kabinboy, londiner, bárfiú áll majd az utasok rendelkezésére, mint még soha utasszállító hajón: 461, azaz négyszázhatvanegy fő!De a gépészek és a hozzájuk tartozó segédszemélyzet, fűtők, rakodók száma sem megvetendő: összesen 310 ember.

Hét fedélzeten keresztül, az I fedélzettől a C fedélzetig, tehát hét emeleten keresztül három-három lift működik, hogy megkönnyítsék az utasoknak az óriás hajón való közlekedést.

És idéznünk kell egy korabeli megállapítást, mégpedig a harmadik osztályú, ma fedélközinek nevezett utasok elhelyezéséről. „A kényelem, amiben a harmadik osztály utasai részesülnek, teljesen megegyezik az ötven évvel ezelőtti hajók elsőosztályú utasainak kényelmével. ”

Igen, a Titanic nemcsak óriás hajó, de pompásan felszerelt, különleges kényelmet adó luxushajó is volt!

Így azután nem csoda, hogy amikor árusítani kezdték a jegyeket, még a magas kabinköltségek sem okoztak akadályt. Egy dollármilliomos számára igazán mindegy volt, hogy a luxuskabin ára 100 vagy 800 dollár arra az öt vagy öt és fél napra, ami alatt majd a Titanic az angol partoktól eléri Amerika partjait. És akadtak bőven dollármilliomosok, akik a telet a francia Riviérán töltötték vagy Olaszországban, és most, a közelgő tavaszidőn, hazatérőben voltak hazájukba. Az amerikai tél elől menekültek el, és most visszatérőben voltak az amerikai tavaszba! És ha már így adódott, miért ne a Titanicot válasszák? Az angol és az amerikai sajtó napról napraközölte, kik azok, akik jegyet váltottak az óriás hajó első útjára. És a nevek rákerültek a hajóiroda kifüggesztett kabinlistájára, mintegy büszkén hirdetve, hogy ezek a gazdagok nem a Cunard-hajók között válogattak, hanem a White Star óriását választották.

Amikor Harold Bride naponta lement az irodába, hogy leadja a beérkezett táviratok másolatait, mindig megállt az utasok listája előtt. Maga se tudta, miért, érdekelte, kik azok, akiknek a táviratait világgá kell röpíteni.

Mert azt már előző útjairól tudta, hogy az üzletemberek és a közéleti nagyságok szünet nélkül tartják a kapcsolatot otthonukkal, irodájukkal, ugyanakkor ezek az irodák és otthonok is életjelt adnak magukról. Amikor már negyedik napja szolgált a hajón, így bővült a gazdagok és az előkelőségek listája:

Mr. Guggenheim és felesége, Amerikából. (Guggenheim bankárról megírták a lapok, hogy a magánvagyona csekély 400 millió dollárt ér!)

Mr. Georg Widner és felesége, Amerikából. (Widner bankárt és vállalkozót „csak” 250 millió dollárra becsülték)

Mr. Rothschild és neje, Londonból. (Itt a magánvagyonok felemlegetésénél csak találgattak az újságosok,mert talán maga Martin Rothschild sem tudta, mennyi dollárt és fontot ér az ő érdekeltsége, holott ő csak a„második” Rothschild volt a híres bankház tulajdonosai között).

Astor ezredes és neje, Amerikából. (Astor nemcsak dollármilliomos volt, ipartelepek és hatalmas farmok ura, de regényhős is: a Kubában harcoló amerikai „vörös lovasok” egyik parancsnoka, aki több ágyúüteget ajándékozott és szerelt fel barátja, Teddy Roosevelt volt elnök kérésére. Az ő magánvagyonát csekély 800 millió dollárra becsülték!)

Mr. Marvin és felesége, Amerikából. (Marvin volt a legnagyobb amerikai filmgyár tulajdonos igazgatója s számtalan más vállalkozás birtokosa. )

Mr. Strauss és felesége, Amerikából. (Strauss bankár is azok között szerepelt, akikről megállapították: ha semmit sem csinál, akkor is napi 10 000 dollárt keres!)

Butt őrnagy és felesége, Amerikából. (Butt az Egyesült Államok akkori elnökének, Taftnak volta szárnysegédje, kiküldetésben járt Angliában, de mint igen gazdag ember, ő is Olaszországban töltötte a telet. )

Mr. Hays és felesége, Amerikából. (Hays elnök-vezérigazgatója volt az egyik legnagyobb amerikai vasúttársaságnak, s egyben részvény többségének milliomos tulajdonosa is!)

Sir Perichen és felesége. (Perichen Tábornok volt a kanadai hadseregben, ugyanakkor Kanada leggazdagabb embere!)

Mr. Steed és felesége, Amerikából. (Steed újságíró volt, laptulajdonos, egyben híres békeapostol, akit Nobel-díjjal tüntettek ki. )

Rothes hercegnő, Angliából, aki amerikai rokonai látogatására indult, mert férje amerikai volt, ugyancsak dollármilliomos.

Harold Bride elképedve nézte a névsort. Valóban úgy volt, mint írták: a Titanic a dollármilliomosok hajója. Elképesztően óriási értékek gazdái készültek rajta átkelni az Óvilágból az Újvilágba! Természetesen nemcsak a nagy nevek között lehetett megtalálni a gazdag embereket. Az indulás előtt egy héttel a londoni Scotland Yard négy titkosrendőre, két detektívfelügyelő és két főfelügyelő jelentkezett Smith parancsnoknál. Rájuk várt a feladat, hogy éjjel-nappal őrizzék majd a páncélszobát, ahol többek között tizenkét hollandiai gyémántkereskedő több millió angol font értékű gyémántját helyezik el! A gyémántok azért indulnak tengerentúli útra, hogy majd Amerikában leljenek új gazdáikra.

A titkosrendőrök átvizsgálták a hajó egész személyzetének névsorát, iratait, szerződését, munkakönyvét, a matrózokét éppen úgy, mint a pincérekét, a szakácsokét, a fűtőkét, a zenészekét, a gépészekét, a raktárosokét; a szerelőkét, minden egyes emberét, nehogy egy ügyes tolvaj− és kasszafúró banda befészkelje magát a könnyen megszerezhető busás haszon reményében.

Harold Bride látta is azt a négy pincért, akit a titkosrendőrök „kiemeltek”, és a Scotland Yard székházába szállítottak. Állítólag közismert betörők voltak, hamis iratokkal felszerelve!

Mindennek éppen úgy híre ment, mint annak, hogy a tenisz amerikai profi világbajnoka, Bobby Bher és Perciwall, a rugby világbajnoka is a hajó utasai közé tartozik majd! De ott lesz Bruce Ismay, a White Star ügyvezető igazgatója és Thomas Anderson, a Harland hajógyár főnöke is. Bruce Ismayazért, − hogy személyesen ellenőrizze a Titanic útját, jelenlétével biztonságot adjon Smith kapitánynak, aki állította, hogy a kijelölt útvonalon közel öt órát nyernek majd, és ezzel legyőzik a Mauretania Cunard-hajó idejét. Thomas Anderson, aki egyben tervezője is volt az óriás hajónak, eljött, hogy bizonyítsa: a Harland-gyár mindent megtett, és bízik az óriás diadalában!

A versenyláz hatalmába kerített mindenkit.

Indulás előtt egymást ugratták a southamptoni kikötőben a White Star és a Cunard tengerészei. A sors különös akaratából majdnem egy időben indult el Harold Bride és Thomas Cottam, a két jóbarát. A Carpathia indulásának idejét egy nappal előbbre tűzték ki, vagyis április 9-ére. Legutóbb Belfastban találkoztak, mielőtt a Titanic elhagyta a Harland-dokkot, mert Cottam hajója még a kikötőben maradt. Amikor pedig a Carpathia is beállt a southamptoni kikötőbe, személyes találkozásra már nem jutott idő. Így azután a Marconi-távíró segítségével beszélgettek, amikor erre idejük jutott.

A Carpathia - későn érkezett

És mivel a sors a Titanic és a Carpathia esetében a két hajónak különös szerepet jelölt ki, kell hogy megemlítsük a két parancsnok, Smith commodore és Rostron kapitány találkozását. Smith, egyik hajóhadnagya kíséretében, éppen készült elhagyni a kikötő tengerészeti hivatalát, ahol megtárgyalta az indulás részleteit, amikor az előcsarnokban összetalálkozott régi ismerősével, a Cunard ugyancsak nem ifjú kapitányával, Rostronnal.

− Halló, Smith kapitány! − kiáltott fel Rostron. − Hallom, arra készül, hogy megelőzi a Mauretaniát!

Smith arcán egy izom sem rezdült. Kedvetlenül legyintett.

− Azt hiszem, ezt az újságírók találták ki. Azóta is verik a dobot, hogy a White Star most megmutatja a Cunard-nak, mit tud! Nem, kapitány, kalandba nem megyünk bele! Mindenekelőtt a hajó és az utasok élete a fontos!

Rostron elhűlve bámult.

− De kapitány, akkor miért nem cáfolják meg a kósza híreket?

Smith megsimogatta hófehér szakállát. Elmosolyodott.

− Kapitány, milyen hajón szolgál maga?! Teherhajón vagy utasszállítón?

− Azt ön éppen olyan jól tudja, mint én!

− Na látja! Az utasszállító kapitányának tudnia kell, hogy olykor fontos a reklám. Mint a mi esetünkben. Elsőrangú kényelem, soha nem látott újítások… és esetleg verseny is, hogy minél nagyobb legyen a csalogatás!

Rostron megvakarta az állát.

− Nézze, kapitány, mondok valamit magának. Öreg fiúk vagyunk mi, sok vizet, sok hajót láttunk. Ha én lennék a maga helyében, én is megszédülnék a dobveréstől! De most az eszem azt mondja, ne áprilisban és ne egy olyan hajóval, amelyik nem futotta le első útját! Ez a tanácsom,kapitány.

− Köszönöm, Rostron! − tisztelgett Smith Commodore, és kezet nyújtott. − Ne féltse maga a Titanicot. Mert én magánál is jobban féltem. Tehát − minden jót, kapitány!

− Minden jót, Smith kapitány! Valahol az óceánon csak összetalálkozunk. Majd igyekszem bevárni!

Rostron nagyot nevetett. Smith Commodore elmosolyodott. Néhány lépés után megállt a lépcsőházban, ránézett a hadnagyra. A fiatal tiszt ugyanaz volt, aki múltkorában ráripakodott a távírászra, hogy mit keres egyenruha nélkül a fedélzeten.

− Gondolja, Lund, hogy Rostron kapitány elhitte, amit mondtam? − kérdezte a hadnagytól.

− Nem hinném, Sir − nevetett Lund hadnagy. − Rostron kapitány félti a Cunard sikerét…

− … mi pedig igyekszünk megtépázni ezt a sikert, Lund! − hahotázott Smith commodore. − És meg is tépázzuk! Tenne rá száz fontot, Lund?

A hadnagy elbizakodva mondta:

− Akár az életemet is, Sir!

Smith elégedetten megveregette kedvenc tisztje vállát.

− Helyes, Lund, nagyon helyes! Látom, maga valóban az én emberem. Akarni kell, és akkor sikerül!

− Hát mi nagyon akarjuk, Sír!

− Nagyon, fiam, és el is érjük! De addig is a legnagyobb titoktartás! Ez a parancs!

Így azután nincsen mit csodálkozni, hogy amikor az indulás előtti napon, késő este, Harold Bride másodtávirász, illő tisztelettel, sapkáját levéve és a bal könyökéhez szorítva, ahogy azt a régi szabályok előírták, belépett a parancsnok lakosztályának dolgozókabinjába, a commodorét elmerülve találta íróasztalánál.

Smith Commodore − immár, ki tudja, hányadszor − a bekeretezett, felfüggesztett Kék Szalagversenylistára függesztette tekintetét.

Különös látvány volt ez a lista a családi képek, a különböző hajók emlékfényképe között. A London News egyik számából vágta ki és rámáztatta be a commodore az ügyes képecskékkel, korabeli hajók rajzával díszített, kék alapon nyomott, aranybetűkkel derített versenylistát. A Commodore előtt, az íróasztalon térkép volt, bejegyezve rajta az összes Kék Szalag-hajó útvonala. Maga a Commodore végezte el a sziszifuszi, majdnem értelmetlen munkát − a saját megnyugtatására. Mert eddig még egyetlen hajó sem választotta útvonalának azt a viszonylag legrövidebb, enyhe parabolikus ívet, amit Smith commodore és Bruce Ismay, az ügyvezető igazgató jelölt ki a Titanic számára.

Harold Bride megállt az íróasztal szélénél, kezében a legfrissebben érkezett, időjárást jelentő táviratokkal,amiket az angliai és az amerikai partok, szigetek megfigyelő állomásai tudattak a hajók és hajóstársaságok számára.

− Kérem, várjon − morogta a Commodore, és mintha megbabonázódott volna, tovább nézte hol a felakasztott névsort, hol a térképet.

− Parancsára − suttogta Harold Bride, és tekintete a berámázott névsorra esett.

(Folytatjuk)