Dékány András: S.O.S. Titanic (4)

A Kék Szalag (Blue Riband) nyertesei:

1.Britannia (Samuel Cunard hajója), indult Liverpoolból 1840. július 4-én, érkezett az amerikai Halifaxbe július 17-én.

2. Hibernia (Cunard-gőzös), 1847-ben, menetideje 9 nap és másfél óra.

3.Asia (Cunard-gőzös), 1850., Liverpoolból Halifaxbe 8 nap és 17 óra.

4. City of Paris (United States Line), 1867., az írországi Cork melletti Queenstownból New Yorkba, 8 nap és 4. óra alatt.

5. Britannia (Cunard-hajó), 1877-ben, 7 nap és 10 óra alatt.

6. Arizona (Guion Line), 1879-ben a fenti útvonalon, 7 nap és 8 óra alatt.

7. Etruria (Cunard-hajó), 1888-ban, 6 nap és 2 óra alatt.

8. Deutschland (Hamburg-Amerika Line), 1902-ben, 5 nap és 15 óra alatt.

9. Mauretania (Cunard-hajó), 1909-ben, 5 nap és 11 óra 37 perc alatt.

A Titanic (balra) és az Olimpyc (jobbra), még közös képen
Liverpoolban

A lista végére érve Harold Bride arra gondolt, hogy a Titanic lesz a tizedik hajó, amelyik főárbocának tetejére felhúzza az annyira csábító, messzire látszó Kék Szalagot. Igen, erre gondolt, de egyben kételkedve is, hiszen a Titanicot dicsérő hírlapi cikkeken kívül megjelentek olyan hírek is, hogy az óriás hajó gépeinek teljesítménye nem éri el a Cunard-hajók teljesítményét, s azonfelül: „Smith Commodore tagadja, hogy versenyre akar kelni Cunardékkal.” Ugyanakkor Bride most is elmerülve találja a hajó legfőbb parancsnokát a Kék Szalag győzteseinek listája előtt!

− Mit akar? − mordul fel bosszúsan a parancsnok.

− Az időjárásjelentések, Sir!

− Mutassa, kérem!

Bride átnyújtotta, s nem állta meg, hogy ne tegye hozzá:

− Cap Race-tól kezdve minden állomás kedvező hírt közöl. Az idő nyugodt, néhol ugyan köd van, de Izlandtól kezdve szelet sehonnan nem jelentenek.

A Commodore átfutotta a távírászoktól leírt jelentéseket. Látszott az arcán, hogy a hírek megnyugtatták. Még el is mosolyodott, amikor betette íróasztalának megfelelő rekeszébe a papírokat.

− Nagyon helyes − mondta megelégedetten. − Figyeljék tovább az állomásokat! Éjjel-nappal egyformán.

− Parancsára, Sir − hajolt meg a távírász. Kilépett a parancsnoki kabinból. De megtorpant. Közvetlenül a Híd alatti fedélzeten állt. Végiglátta az egész hajót, az alatta levő sétafedélzetet, az oldalt felerősített mentőcsónakokat (amikre remélhetőleg semmi szükség nem lesz), a kémények sorát, az árbocokat s mögötte a Hidat, a hatalmas kormányházzal, a navigációs kabinokkal, a szelelő kürtőket, a csillogó, ragyogó vaslépcsőket.

Fényszórók világították meg a Victoria-mólót és az egész hajót. Holott a Titanic is fényárban úszott. Folyosói, fedélzetsorai, kabinjainak legtöbbje kivilágítva várta azokat, akik már ma este beszállhattak, és elfoglalhatták helyüket.

A mólón fogatok, hintók, magas hátsó ülésű autók, négyszögletes villanyautók sora követte egymást. Hajóhordárok, szobapincérek egész hada cipelte a hajóbőröndöket, táskákat, kofferokat, kalapdobozokat, esernyő− és botcsomagokat. Inasok intézkedtek gazdáik holmijáról, a kabinok helyéről.

Az I. osztály számára már ma megnyitották a hajót.

Reggel a II. osztály és III. osztály utasai kezdhetik meg a beszállást.

Harold Bride távírászt különös érzés fogta el. Indul a Titanic! Holnap ilyenkor már elhagyják a Scilly-szigeteket, a Land's End legdélibb csücskét! Eddig valahogy nem érezte az indulás izgalmát, feszültségét torkot szorító hatását. Most annál inkább. Vadul kavarogni kezdtek fejében a gondolatok. Szabad egy ekkora óriással versenyezni? Mert a sok ellentmondó hír között mégiscsak az lesz való, hogy igenis, a Titanic megkísérli a Mauretania rekordját megdönteni. A kiszivárgott hírek arról is tudtak, hogy a hajó nem a megszokott útvonalon halad majd, hanem feljebb, jóval feljebb akarja elérni azt az ívet, ahonnan majd a legkönnyebben kanyarodhat New York felé.

− Jó estét, uram! Mit csinál errefelé?

Fleet volt, az őrmatróz, akivel oly hamar barátságba került.

− Jó estét, Fleet! Nézelődöm.

− Van mit, uram! − nevetett Fleet − Lassacskán szállodává alakulunk, ügy vélem.

Harold Bride elmosolyodott.

− Az utasszállító ma már inkább szálloda, mint hajó. Jóval több rajta a pincér, a szobafiú, mint a tengerész!

Fleet megvakarta a feje búbját.

− De ha süllyednénk, mégiscsak kiderülne, hogy több tengerészre lenne szükség, mint pincérre.

A távírász meghökkenve meredt az őrmatrózra. Arra, hogy a Titanic elsüllyedhet, még soha nem gondolt. Képtelenség! A hírverés erről is tudott: az óriás hajó építői kettős fenékkel, függélyes irányban pedig 15 választófal által 16 vízmentes rekeszre osztották a hajó alsó részét. Márpedig ez azt jelenti, hogy a Titanic nem süllyedhet el. Mindezt megemlítette Fleetnek, aki mosolyogva legyintett.

− Uram, olyan hajó még nem volt a világon, amelyik mentesül az ilyesmitől. De hát melyik az a tengerész, aki azért száll hajóra, hogy elsüllyedjen?! Az ördög akar ilyesmibe belekeveredni. Én nem.

Bride megkönnyebbülten fellélegzett. Egyszerre, váratlanul érte az a különös érzés, ami előveheti a legedzettebb tengerészt is.

− Hát csak ne gondoljunk ilyesmire, Fleet! − intett búcsút az őrmatróznak. − Megyek, mert sok a munkám.

Fleet derűsen vigyorgott.

− Látja, uram, ezért jó árbocőrnek lenni. Ha áll a hajó, a kutya se törődik velünk. Holnap ilyenkor már odafönn leszek, amott, ni!

Felmutatott az előárboc kosarára.

− Ha kedve szottyan velem beszélgetni, hívja fel a tizenkettes telefont. Én veszem fel!

− A miénk a huszonnyolcas.

− Hát majd beszélgetünk. Jó munkát, uram!

− Jó munkát, Fleet!

Amikor visszatért a távíróhelyiségbe, a Marconi-készülék jelző csengője hevesen berregett. Ránézett az órára. Este volt, fél nyolc… és egyszeriben jókedve támadt.

Thomas Cottam jelentkezik, megesküszik rá. Megbeszélték, hogy − ha arra lehetőség jut − ebben az időben felhívják egymást, mert előtte és utána a jelzőállomások jelentkeznek. A Carpathia már elindult, útban van Amerika felé. Megcsavarta a kézifogantyút. Lenyomta a billentyűket. Zúgni-búgni kezdett a Marconi-készülék. Lámpák villantak, apró fények támadtak. A csengő hirtelen elhallgatott. Harold Bride feltette a fülhallgatót. Leadta a hívójelet: vonás… vonás… pont… vonás… vonás… pont…

Ezúttal is, mint mindig, ha leült a készülék mellé, elfogta az izgalom. Ő is, mint a század eleji „marconisták” legtöbbje, egyéni büszkeségnek tartotta hivatását. Értette a mesterségét, sőt szerette, rajongott érte. Némileg csodának vélte a szikratávírót, de még inkább az elektroncső feltalálását és alkalmazását, aminek a segítségével már 1906-ban megvalósult a rádiótelefon. A Titanic készüléke hosszabb távon szikratávíróval, rövidebb távon már rádiótelefonnal is működött.

Harold Bride remélte, hogy barátjával élőszóval beszélgethet, hiszen a Carpathia annyira nem távolodhatott el a hazai partoktól, hogy összeköttetést ne kapjanak egymással. Leült a műszerészládára, fülére tette a fülhallgatót. A jelzőlámpák fényei biztatóan csillogtak. A fejhallgató membránján hangok támadtak. Először bizonytalan, rendszertelen pattogások, roppanások, reccsenések jelezték az összeköttetés kezdetét, majd egyszerre csak − ha fátyolozottan is − meghallotta Cottam kiáltását.

− Itt a Carpathia!…Halló, itt a Carpathia!… Carpathia hívja a Titanicot, halló, halló! Hívójelet vettem! Hívójelet vettem!

Beadta a készülékbe a búgó jelzést, majd beleszólt:

− Itt a Titanic!… Itt a Titanic!… Halló, Cottam!

− Halló, Bride, öreg fiú! Végre hallak! Idő jó, hullámok csak a partok közelében láthatók! Gondolom, sétahajózásban lesz részünk veletek együtt! − Cottam derűsen nevetett.

Harold Bride ugyancsak nevetve válaszolt:

− Majd elcsípünk titeket valahol az Atlantikán! Holnap keress meg megint, Thomas! Ott járunk majd, ahol most ti. Merre vagytok?

− Land's alatt. Látom is a négy torony fényeit. De nincsen több időm, szétkapcsolok!

− Tehát holnap ilyenkor, Thomas!

− Igen, holnap ilyenkor! Viszlát, Harold!

− Viszlát!

Murdock az első tiszt

Szétkapcsolódtak. Levette a fülhallgatót. Már éppen arra gondolt, hogy továbbítja azt a néhány táviratot, amit távollétében az irodaszolgálatos matróz tett a gyűjtőládikába, amikor nyílt az ajtó, és a küszöbön Murdock első tiszt, másodkapitány jelent meg.

Bride szolgálatkészen felállt.

Murdock szigorú arcán nyoma sem volt valamiféle mosolynak.

− Tud összeköttetést kapni az Olympickal?

− Természetesen, Sir! Ha jól tudom, az Olympic négy nap múlva indul vissza New Yorkból. Sandy Hookban veszi fel a tüzelőt, ott kell keresnem.

Murdock elismerően bólintott.

− Örülök, hogy figyelemmel kíséri a hajókat. Ráült a munkaasztalra, körülnézett.

− Ez az a helyiség, ahol még nem jártam. Takaros kis távírószoba. Úgy értesültem, hogy a készülék a legjobb. Kitett magáért az angol posta. Így van?

− Pontosan így, Sir! Elsőrangú a Marconi-készülék, a vevő éppen úgy, mint az adó, de a telefon is.

Murdock bólintott.

− Tehát bízhatunk benne… Felsóhajtott majd így folytatta:

− Az egész hajó kitűnő! Állítom, hogy az. A gépek, a kazánok, a bordázat, a fedélzettartók, nos, minden a legjobb anyag, a legjobb munka! És én…

Hirtelen elhallgatott. Mint aki vagy azért nem akar tovább beszélni, mert nem látja értelmét, vagy pedig, mert úgy érzi − túl sokat mondott eddig is. Legyintett morgott valamit a foga között, majd átadott egy cédulát a távírásznak.

− Tudassa az Olympickal, ha lehet, azonnal! Bólintott.

− Köszönöm.

És kiment. Léptei távolodva koppantak a fedélzeten. Bride az ajtóra bámult.

− Különös ember… különös… − dünnyögte egyre, és nem tudott magához térni a csodálkozástól: ugyan mit akart mondani az első tiszt? És miért „ereszkedett le” egy egyszerű távírászhoz, ami valóban nem szokása a kapitányoknak? Végül ránézett a papírra. Az előírásoknak megfelelőpapír volt, feltehetőleg Murdock kezeírásával.

A Titanic első tisztje üzeni az Olympic első tisztjének: indulás holnap, április 10-én este 6 órakor. Kérem, tartsuk az összeköttetést. Ha útvonalunktól északra kap időjárásjelentéseket, tudassa velünk, még akkor is, ha feltételezi, hogy mi is megkaptuk! Üdvözlet régi társaimnak!

Bride leült a mahagóniszínű, lakkozott műszerládára -ami helykímélés okából egyben a távírász ülőkéje volt −, lenyomta a Marconi-szikratávíró indítógombját, forgatóját, majd a ráhangoló sávra vitte az irányjelzőt. Közben nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Murdock valóban különös ember, de rokonszenves is. Igen, igen, rokonszenves; az a fajta, aki rejt valamit, elsősorban az érzéseit, beburkolódzik holmi merevségbe, ridegségbe, de ha tettre kerül a sor, akkor feloldódik, jó bajtárs lesz,segítő ember. Erről beszélt neki az egyik napon Fleet matróz cimborája, az a Banks nevű

tengerész,aki együtt szolgált Murdockkal jó néhány éve az egyik bálnavadászhajón.

− Tudja, uram − mondta Banks matróz −, tudja, derekabb tisztet nem lehet nála elképzelni! Azt mondják, komor, mint a bika, és mindig úgy néz az emberre,, mintha felfalná! No és? De csak a hajón!Csakis a hajón, uram, szolgálatban! Találkozzon majd vele odakinn a parton vagy bárhol, akkor nézze meg őt! Jókedvű fickó, még meg is hívja egy pofa italra, ha ideje engedi. Engemet meghívott már nem egyszer! Amikor meglátott itt a hajón, rám mordult: „No, Banks, mit keres itt?” És éppen hogy bevárta a feleletemet, hogy a White Starhoz szerződtem, máris továbbment. Másnap összeakadtunk a városban, azt látta volna. Rám kiáltott: „Hé, Banks, régi cimborám a bálnavadászoktól, bejönnél velem egy pohár italra?… ” Hát ilyen ember ez a Murdock kapitány!… Én mondom, uram, igazi jó barát!

Ilyesféléket beszélt Banks matróz, Fleet cimborája, meg mindenféle mást is. Többek között azt,ami futótűzként terjedt el a fedélzetiek között: hogy Smith commodore és az első tiszt nem bírják egymást! Az ilyesmi különös érdeklődésre tarthat mindig számot, mert köztudott, ahol a parancsnok és helyettes nem egyezik, nem érti meg egymást, ott előbb-utóbb kirobban valami. A matrózok szállásán,az étkezdében szájról szájra járt, mit tapasztaltak a kormányosok és a Híd szolgálattevői, amikor felfelé jöttek a Spitheaden, hogy befussanak Southampton kikötőjébe…

És most itt van az Olympicnak küldendő távirat. Ugyan miért kéri Murdock kapitány a másik White Star-hajóóriás első tisztjét, hogy tájékoztassa őt az időjárási megfigyelésekről? Miért? Harold Bride ezúttal megint azt érezte, amit Fleet matróz szavainál: félteni kell a Titanicot? De hát a Titanic is megkapja a jelzőállomások és hajók tudósításait!

Nem tagadhatta le − és később sokat gondolt erre −, hogy bizonyos aggodalommal kezdett az indulás elé tekinteni! És másnap a Titanic elindult. Látszólag pontosan úgy indult el, mint minden hajó, ha felvette az utasokat: gépei teljes gőzzel arra vártak, hogy megindítsák a hajókarmantyúkat, s a kikötőfelügyelő megadja a jelt az indulásra.

Látszólag! Mert a Titanic óriás gőzös búcsúja az angol partoktól (és valójában minden parttól) mégsem volt hasonlítható a megszokott indulásokhoz. Igen, az utasok beszálltak, kivétel nélkül mindazok, akik megvásárolták jegyüket, a milliomosok éppen úgy, mint a kevésbé tehetősek.

Ha valaki az indulás perceiben végigsietett a báron, a dohányzókon, a zeneszobákon, a szalonokon, vagy betekintett a luxuskabinok fogadószobáiba, könnyen megállapíthatta, hogy senki sem hiányzik a bejelentettek közül.

A bárban szólt a zene, s − noha még csak késő délután volt − magasan állt a jó hangulat. A kiszolgálók, a pincérek alig győzték a munkát. Astor ezredes, a milliomos ágyúgyáros, továbbá a teniszbajnok és még néhányan egyik italt a másik után rendelték.

A filmgyáros, Marvin, Perichen tábornok, Strauss bankár és feleségeik a nagy szalonban kártyáztak, mintha nem is érdekelné őket, indul-e vagy sem az óriás hajó.

És így volt a legtöbb gazdag utas, férfi, nő egyaránt. Valóban nem érdekelte őket különösebben a hajó indulása. Megszokták, hogy egész életükben utaznak; évente legalább kétszer vagy több alkalommal Európából Amerikába és onnan visszahajóznak. A legtöbben közülük ismerősként köszöntötték egymást. Látszólag örültek, hogy újból találkozhattak, megtárgyalva az elmúlt hónapok eseményeit.

Rothes hercegnőnek legalább akkora udvara volt a Kék Szalonban, mint egy királynőnek, ha útnak indult.

A hajó fényárban úszott. A Victoria-mólón minden lámpa világított. A tengerészeti hivatal rendeletére fényszórókat helyeztek el a kihajózó útvonalon. A közelben álló gőzösök is működtették fényszóróikat. A parton, ahol beláthatatlan embertömeg nyüzsgött, a tengerészzenekar indulókat játszott, s arra várt, hogy megszólaltassa trombitáin, rézfúvóin, fuvoláin az ősi, „Auld long syne” kezdetű skót búcsúdalt, a legszomorúbb énekek egyikét.

A második osztály és a fedélközi utasok többsége a hajó elején levő sétafedélzetről, valamint az alatta levő kajüt-ablakokból integetett a parton maradt családtagoknak, rokonoknak, barátoknak, vagy− integetett, mert úgy érezte, hogy a messze távolban rája gondolnak azok, akik várják, vagy akiktől elköszönt, de nem tudtak eljönni a Titanic búcsújához.

A korlátoknál támaszkodó sokaságból integetett egy kisfiú is, akit majd később megismerünk, s aki − láthatólag − boldog volt, hogy indul a hajó. De ha jobban megfigyeltük, azt is észre lehetett venni, hogy a kisfiú úgy integet, mint akinek nincsen egyetlen hozzátartozója sem a parton. Integetett, mert ő sem akart kimaradni a búcsúzás élményéből. Integetett, mert ilyenkor minden valamirevaló utas minden parton maradónak a barátja. A fiú a korabeli srácok ruháját hordta, vagyis térdnadrágot, állig érő fehér pulóvert, kockás, öves sportzakót s lapos micisapkát. A vastag, kötött harisnyaszár és az erős talpú magas cipő azt bizonyította, hogy az angol partokon április elején még hűvös az idő. Egyébként Jan Kovalcének hívták, hogy már itt megnevezzük a legénykét.

A hajó mélyéről felhallatszott a gépek dübörgése.

A négy óriási kémény okádta a príma cardiffi szén füstjét. Mivel hirtelen elborult, s esni kezdett,vagy inkább csak szemezni, a füst lassan szállt tova, ráborult a hajó tatjára, rámászott a raktárak tetejére, ahol ugyanúgy, mint a mólón, emberek szorongtak, bámészkodtak.

A Hídon − jól látszott még a távolból is a kézi fényszórók világításában − ott állt a parancsnok, Mr. Smith Commodore, mellette Murdock, az első tiszt és még néhány fehér sapkás, kék kabátos tengerésztiszt. Várták a jelt, hogy felbúgjon a Titanic kéménysípja, az indítást jelző rikoltozás. Az indulás jelét Bruce Ismay ügyvezető igazgatótól várták, aki a feljárópalló (vagy inkább fedett híd) parti részén állt, izgatott csoport közepén.

Bruce Ismay mellett ott topogott Sir Franklin elnök, több White Star-főember, valamint Thomas Anderson, a Harland hajógyár főnöke is. Sir Franklin fölé kocsijának inasa esernyőt tartott. A feljáró első lépcsőjén a hajó második tisztje, a hosszú, sovány Lightholler állt. Idegesen, kedvetlenül figyelte az ügyvezető igazgatót s a körülötte zsúfolódó hírlapírókat, akiket meghívtak, hogy tanúi legyenek a Titanic indulásának.

Ch. Lightholler

„Mr. Ismay igen fontos hírt óhajt közölni Önnel vagy lapjának képviselőjével” − így szólt többek között a meghívás, a sajtónak szóló levél egyik része. És már négy perccel elmúlt a meghatározott idő − Lightholler nyugtalanul nézegette hatalmas, hajókronométernek beillő zsebóráját −, s Bruce Ismay még mindig csak kedélyeskedett a hírlapírókkal. Bruce Ismay boldog volt, ragyogott, tréfált, viccelt, s látszott rajta, hogy húzza az időt. Lightholler két alkalommal is mögéje lépett, közölte vele, hogy elérkezett az indulás ideje.

Most harmadszor lépett le a feljáróról, s keményebb hangon, mint eddig, közbeszólt:

− Sir, öt perccel túlléptük az időt! A kikötőfelügyelő türelmetlenkedik. Megszabott idővel rendelkezünk, hogy minden hiba nélkül mehessen! Kérem, Sir!...

Bruce Ismay elnevette magát. Ránézett Sir Franklinre, majd az újságírókra.

− Hiába, uraim, a kötelesség! Meg kell hajolnom a tengerészek parancsa előtt. Tehát… tehát…− és jelentőségteljesen tekintett az őt figyelő arcokba − elérkezett az indulás ideje. Búcsúzni kell, hogy néhány nap múlva a túlsó oldalon amerikai kollégáikkal találkozzunk. Nos, ígértem valamit… és ez a valami nem is marad el.

− Halljuk, halljuk! − biccentett kegyesen Sir Franklin, mint aki mit sem tud.

− Úgy van, úgy van, halljuk! − kiáltották többen.

− Nos… többször elhangzott már, hogy a Titanic szeretné elhódítani a Mauretaniától

a Kék Szalagot! Mi ezt eddig nem erősítettük meg. Most megerősítjük: a Titanic, uraim, felkészült, hogy ezt a parancsot végrehajtsa! A Titanic elhódítja a Cunard oly sokszor megszerzett Kék Szalagját! Most pedig, uraim, minden jót! A hajó indul!

Lightholler felemelte a kezét. A hajómesterek éles sípja belehasított a kormos, nyirkos levegőbe. Bruce Ismay felszaladt a hídlépcsőn. Egyszerre felbúgott az óriás hajó kéménydudája. A visító, éles hang mintha feltámasztotta volna a kikötő viszonylagos némaságát.

Hajószirénák, köddudák, gőzsípok, hajóharangok üvöltöttek fel, búgtak, rikoltoztak, bömböltek, kolompoltak, zörögtek vad, bábeli hangorkánt keltve, amilyet az öreg southamptoni kikötő nem ért meg soha. A világ legelső óriás. kerekes gőzösének − a Great Easternek − indulását, 1859-ben, megközelítőleg sem övezte ilyen izgalmas, hatásos búcsúztatás.

− Eloldani!

− Hajóhidakat felhúzni!

Minden inkább gépiesen, a megszokott parancsok szabályos ütemében történt, semmint a hallott parancsok nyomán.

Hallani nem lehetett mást, mint a rettenetes hangzavart, amibe belekeveredett a tömeg éljenzése,kiabálása. A tengerészzenekar belekezdett egy indulóba, de senki sem tudta, mit játszanak, valóságos némajátéknak hatott a dobok pergetése, a cintányérok összecsapása, a trombiták és kürtök nyekergetése. Végül is a karmester leintette társait − úgyis mindenki cél és ritmus nélkül ütötte-verte, fújta hangszerét.

A hajó elnyelte a parthoz kötő csápjait, a feljáróhidakat, rögzítő kábeleket, köteleket. Sistergő gőzfelhők csaptak fel a Victoria-móló és a hajótest közötti részen. Megindultak a gépek, a dugattyúk, bár még igen óvatosan, hiszen ezúttal is a kis bikákra várt a feladat, hogy elszabadítsák az anyaföld közeléből az óriás hajót.

Smith commodore a Híd bal oldalán állt, lenézett a mélybe, onnan figyelte az indulást. Időnként sapkája ellenzőjéhez emelte ujjait, viszonozva a fényárban úszó tömeg sapka−,esernyő− és kendőlengető éljenzését.

A Titanic egyik hajócsavarja a szárazdokkban (1911)

Egy kis csoport közepén ott állt, cilinderrel a fején, Sir Franklin elnök, a White Star vezetőivel, Bruce Ismay, az ügyvezető igazgató hajóra szállt, hogy személyesen ellen

őrizze a hajót, a hajó útját, a hajó életét. Rövidesen ő is ott állt a Hídon, Smith commodore mellett. A Titanic tehát elindult!

A távírószobában Phillips az ajtó melletti fedélzeti telefon kagylóját tartotta a füléhez.

− Mit, mit akar? − kiáltotta Phillips, majd felnevetett. − Ott az árboc? Értem, Bride barátomat akarja? Helyes, mindjárt…

Intett a társának, aki levette fejéről a hallgatót.

− Az árboc jelentkezik. Magával akar beszélni.

Bride átvette a telefonkagylót.

− Helló, Fleet, maga az?

A külső zaj moraján, dübörgésén át is jól hallotta barátjának, az árbocőrnek szavait.

− Gondoltam, uram, mi is éljenezzünk együtt, hogy elindultunk! Akkora a ricsaj odalent, hogy itt is alig halljuk egymás szavát. Ketten vagyunk a kosárban, én és Banks. Üdvözöljük, uram! Éljen!

− Éljen! − kiáltotta bele a telefonba Bride.

Nevetve visszaakasztotta a hallgatót. Egy pillanatra felrémlett előtte a családja, felesége,kislánya. Vajon gondolnak-e ezekben a percekben rá, a távozóra?… Kinézett az ajtó ablakán. Fényárban úszott minden. A hajó mozgásba jött. Lassan távolodtak a raktártetők, a daruk, a móló ív-lámpatartói. Zörögni kezdett a telefon.

– Tessék! Bride távírász a készüléknél.

− Itt a Híd, Murdock első tiszt. Tud összeköttetést kapni az Olympickal?

– Azonnal nem, Sir, de később igen, szolgálatára!

− Később is ráér. Közölje az Olympic első tisztjével, hogy a Titanic elindult, s ne felejtse el, amire kértem!

− Parancsára, Sir!

− Végeztem!

− Parancsára, Sir!

Phillips, aki nyugodtan kopogtatott a szikratávírón, feléje fordult. Megelégedett, kerek arca szinte ragyogott.

− Bride, nagy nap a mai! Elindult a világ legnagyobb hajója. És mi ezen a hajón vagyunk!

Harold Bride is− elmosolyodott. Holott nem túlságosan ízlett a mosolygás. Miért kéri Murdock kapitány az Olympic másodkapitányát, hogy ne felejtse el kívánságát?

Az ördögbe is, miért?!

(Folytatjuk)