És benne micsoda versek! Micsoda tűz lángol bennük!
Bikády György 1972-es világlírai válogatása ma is nagy kincs: a mámor költészetét dokumentálja.
Költői módszerekkel vezet el oda, hogy még aki nem kortyolt valamilyen kábító nedűt, az is értve értse, miért ittak és isznak nyakra-főre a poéták – és a nem-poéták.
A legnemesebb értelemben vett irodalom ez – és nem kocsmaköltészet ám! -, garancia erre a sok-sok világ- és magyar irodalmi név, számos rangos műfordító, s maga a könyv, amely ma már igazi ritkaság, s amelyből egy példány – szívemhez szorítom büszkén – az enyém! Ebből talicskázunk ide tucatnyi hangulatos pohárköszöntőt.
Gárdonyi Géza: A bor legendája
Szólt az Isten: “Kedves fiam, Noé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?”
Felelt Noé: “No, megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem.”
Szól az Isten: “Kedves fiam, Noé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelt Noé: “Ihaj! Csuhaj! Sári!
Három istent kezdek immár látni!”
Szól az Isten: “Kedves fiam, Noé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?”
Felelt Noé: “Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!”
Rákos Sándor: Éjjel a szőlőben
Az üres hordó tizenkettőt kondul,
két lopótök egymásnak átkiált.
Ajtónkon szomjas holtak dörömbölnek:
keszeg, borissza kántorok kivált…
Pintér bátyám, szagos füvet a tűzre!
Táltos legyen kend most, vén dinnyecsősz –
míg hátunk mögött nesztelen patával
surran az éjfél, mint egy barna őz!
A vers, mint fürge pók szalad keresztül
s bőröm csiklandja ujjaim begyén.
A füstbe tartom arcom, mint a mágus
s borzongva várom, hogy mi száll belém…
Gyulai Pál: Szüreten
Szüret-e ez vagy talán tor?
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körültünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide ültünk,
Hull reánk a falevél.
Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.
Komoran ül a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy “teremtette”,
De sem tréfa, sem mosoly.
Rá-ráhúzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog.
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjúsága a vidéknek –
Hol és hol nem – odavan.
Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány,
Szeméből könnyet törül ki,
Már rég menyasszony szegény,
De sírját sem tudja senki,
Hol nyugszik a vőlegény.
Az unalom egymáshoz űz,
Leülünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a múltakról,
A szó gyakran megreked…
Lelkünk hosszan el-elgondol,
És felszítjuk a tüzet.
Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt odafenn…
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.
Theodor Storm: Októberi dal
A köd felszáll, a lomb lehull,
tölts víg bort poharamba!
Így vonjuk a szürke napot
aranyba, hej aranyba!
Hogy kint esik vagy fúj? Vagyon
pogányul? istenesen?
Ez a világ, e szép világ
úgyis elnyűhetetlen!
És ha a szív működni kezd,
tölts rá, és hagyd szepegni!
Tudjuk, hogy az igazi szívet
le nem bírhatja semmi!
A köd felszáll, a lomb lehull,
tölts víg bort poharamba!
Így vonjuk a szürke napot
aranyba, hej aranyba!
Most ősz van, ám várj egy kicsit,
várjál csak egy szemernyit!
Jön a tavasz, az ég nevet,
s a réten gólyahír nyit!
Felvirradnak a kék napok,
és mígnem tovatűnnek,
nekünk áll majd, jó cimborám,
az ünnep, hej az ünnep!
Tótfalusi István fordítása
Dylan Thomas: E kenyér
E kenyér volt egykor a zab,
E bor a távol vesszején
leves gerezd;
Az ember nappal a kalászt,
Éjjel a fürtöt törte meg.
Egykor a szélben nyári vér
Feszített húst, a héj alatt
Virult a zab;
Zúzta az ember a napot
S leráncigálta a szelet.
E hús, mit törsz, e vér, mit tűrsz,
Hogy rombolja az ereket,
Fürt volt, s kalász,
Mit érző nedv és törzs terem;
Borom fogyasztod s kenyerem.
Nagy László fordítása
Li-Taj-Po: Holdfényben magamban iszom
Kancsó kezemben, virágok között
jó bort magamban hörpölök.
Kancsómat a pajtás holdnak kínálom;
árnyékom a másik ivó-barátom!
Noha a hold nem emel serleget
s árnyékom is csak tétován követ,
barátaimmá ütlek titeket,
mert az öröm kora a kikelet!
Dalolok, a hold elbú, fölmerül,
táncolok, árnyékom majd hasra dűl.
Ivás előtt így társul, aki él,
részegen ki-ki külön útra tér.
Így vagyok én is, amihelyt meglátom
hold-cimborám az égi láthatáron!
Illyés Gyula fordítása
Orosz népköltés: Polyák város piacán
Polyák város piacán van egy fogadó,
piactéri fogadó, polyák fogadó,
borivónak, katonának, lovasnak való.
Isznak abban, isznak három katonák:
egy porosz, egy polyák, egy doni kozák.
Vodkát iszik a polyák, aranyat csöndít,
iszik, iszik a kozák – semmit sem pöndít,
hej, csak híjja-csalogatja a fogadósnét:
“Jöszte, fogadósné, a Don partjára,
ottan, fogadósné, más módi járja –
nem fonnak-szőnek – mégis ékesek,
nem vetnek-aratnak – mégse éhesek!”
Polyák fogadósné hajlott a szavára,
fel is ült megéje holló lovára.
Rab Zsuzsa fordítása
Ismeretlen angol költő: Barna sört!
Hozz jó barna sört,
hozz nékünk barna sört!
Krisztus szent szerelmiért,
hozz jó barna sört!
Ne hozz be rozscipót,
mert korpából van az,
ne hozz fehér cipót,
van arra is panasz.
Hozz nékünk barna sört!
Ne hozz be marhahúst,
mert csont van benne sok,
hozz inkább barna sört,
az könnyen csúszni fog!
Hozz nékünk barna sört!
Ne hozz nbekünk szalonnát,
az túlontúl kövér,
hozz inkább barna sört,
s ne fösvény módra mérj!
Hozz nékünk barna sört!
Ne hozz nekünk ürüt,
mert az gyakran sovány,
ne hozz nekünki pacalt,
az ritkán tisza ám.
Hozz nékünk barna sört!
Ne hozz nekünk tojást,
mert túl sok héja van,
hozz inkább barna sört,
mulassunk gondtalan.
Hozz nékünk barna sört!
Ne hozz nekünk vajat,
mert hajszál hullt bele,
ne hozz sertést se, mert
csak sertés él vele.
Hozz nékünk barna sört!
Ne hozz nekünk pudingot,
miből van, tudj’az ég,
me hozz nekünk be vadhúst,
abból már volt elég.
Hozz nékünk barna sört!
Ne hozz nekünk be kappant,
mert az könnyen megárt,
ne hozz nekünk kacsát, az
piszkos tócsára járt.
Hozz nékünk barna sört!
Tótfalusi István fordítása
Kosztolányi Dezső: Krúdy Gyula
Rómában egy éjjel, rettenetes erővel,
láttalak téged:
ivlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,
deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
borba és könnybe fullt régi lakodalmon,
mindig-folytatódó, ősi lakodalmon,
apám lakodalmán, unokám lakodalmán,
muzsikálod nekünk cimbalmos bánatod,
gyantázva a kedvünk, ríkatva a húrunk,
duhajul és halkan, nekikeseredve,
bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
szivarhamus arccal, nézed a dáridót,
magyar-bucsuztató, testvéri magyar te,
sülyedő világban utolsó, legelső
cigány.
Jevgenyij Vinokurov: Behívó
Először ittam vodkát életemben.
Szilveszter-est. Vad forgatag, vidám.
A fronthelyzetről az esti hírekben
nehéz dolgokat mondott Levitán…
A terem forgott, majd repülni kezdett,
homlokomba csapzott hajam.
A szék fogott és nem eresztett,
testem nehéz volt és gyámoltalan.
Valahogy mégiscsak felálltam,
hetykén rikoltva: “Hé! Még egy decit!”
Valka, gimnazista-barátom,
nyakonlegyintett egy picit,
megtoroltam, persze, azonnal,
nevetve: “No, ha mersz! Gyerünk!”
Nem tudtam, hogy már behívómmal
felkocogott házmesterünk.
Rab Zsuzsa fordítása
Czuczor Gergely: Csárdás
Ej be füstös ez a csárda,
Be szűk az ivószobája,
Három cigány az asztalon,
Cineg, peneg a cimbalom.
Egy klarinét, egy hegedő,
Csak úgy sivít a levegő,
Közbe a sok legény dala,
Majd kidől a ház oldala.
A láb tapos, a kéz hadász,
Dobog a föld, remeg a ház,
Ki aprózza, ki reszeli,
Mint csak lehet, úgy keveri.
A lányokat illegetik,
Ide vetik, oda vetik,
S a lányok mint hegyezgetik,
Kezöket csípőre vetik.
Sok már alig fér bőrébe,
Föl-fölrikkant örömébe,
Ég a nóta a talpába,
Dolgozik négy keze-lába.
“Három a tánc! meddig addig,
Kivilágos, kivirradtig,
Új a csizmám, addig gyűröm,
Míg a talpát el nem nyűvöm.”
“Ez az élet csak az élet,
Ijju juju, ijju juju!
Itt halott is föléled,
Ijju juju, ijju juju!”
(1854 előtt)
Alekszandr Blok: Éj-nap a kocsmában tanyázom
Éj-nap a kocsmában tanyázom.
Részeg vagyok. Mit bánom én?
A boldogságom könnyű szánon
eltűnt ezüstös füst ölén.
Távol korokba tűnt a trojka,
idők havában elveszett,
és elviharzóban beszórta
ezüst homállyal lelkemet.
Vak éjben szikrát hány, kerengő
szikrát, az éj, az éj ragyog…
Nyelvel a hámigán a csengő,
hogy boldogságom elhagyott…
Az arany hám… az cseng-ragyog csak…
csak az a fény, az zéporoz…
Zsibbadt lélek, de mámoros vagy,
de mámoros… de mámoros…
Lator László fordítása
Nemes Nagy Ágnes: Alkohol
Zörgő csomókban haldokol,
kupac az erdő.
A nyár zöld lángja, mint az alkohol
elszállt. Maradt a seprő.
Igyál, igyál. Ami maradt,
sajtold ki, nyeld le.
Hadd melegítse torkodat
sötét, komisz pálinka-lelke.
Weöres Sándor: A másnapos
Hol jártam este fény alatt, nagy fény alatt?
Hol láttam nyílni ablakot, nagy ablakot?
Egy férfi, vagy nő ott lakott – hol is lakott?
Hol láttam fényló ablakot, sötét falat?
Hol lettem részeg? elfeledtem részegen,
a fényre és sötétre még emlékezem,
s hogy ott lakott egy férfi, vagy nő, ott lakott,
mondott egy nagy szót! mit mondott, mit mondhatott?
Az ablak izzott, égi villámló ragály,
a fal sötét volt, rejtett kripta szégyene,
testemben tűz volt, sáskajárás és aszály,
fejemben lyuk volt, lyukban vendéglő-zene.
Sajog a bordám, néhány holmim elveszett,
és sírtam, mert egy férfi vagy nő megrabolt,
vagy tán segített – csak tudnám, kiféle volt?
és mért sírtam? mert fájt? Vagy éppen jólesett?
Homály volt, lázas ablak lángolt, mint a kén,
s a többit tudni kéne, mért jöttem haza,
ó jaj, mért nem maradtam ott a fal tövén
lerogyva lyukas fejjel, mint egy katona.
André Frenaud: Hogy barátaimra ihassak
Majd iszom a hegyek fehérségének emlékére
Majd fejtem a bort felbuzgó tisztaságból
a jégbeborult ormokon túl
hogy tölthessek barátaimnak a legjobbikból
félnem nem szabad semmitől
felérnem nagyon magasra kell
hogy magamat is meghívhassam egy pohárra
mintha barátom volnék magam is
a tiszta forrásfő irgalmából
hogy a szemekben igaz barátja legyek magamnak
Nagy László fordítása
Ágh István: Másnap
Fejemnél pohár szóda.
Ruháim széjjelszórva.
Vergődő gúnár az ingem,
ott lóg az ajtókilincsen.
Agyam, torkom kiszárad,
susog a láz, a bánat.
Füst levelezik számból.
Elfogyok mint a kámfor.
Szólok magamhoz, hangom
olyan messziről hallom,
idegen beszél hozzám,
rekedten és mogorván.
Félve lesek magamra:
csak játszani szabadna
ilyen sovány karokkal,
mint gyereknek a bottal.
Erre a vékony vállra,
mint erőtlen fűszálra
lepke való, ökörnyál,
könnyű – maga is fölszáll!
De szívem megszakasztom,
zsúfolt kocsmákba hajtom:
férfiak, nők berúgva
dőlnek a bádogpultra,
nyüzsögnek csapon, poháron,
mint méhraj édes ágon.
Anyakirályné pilledt
szemekkel táncba intett.
Szivárvány sugarakkal
föltollazott a hajnal,
keringtem körülötted
világ, mint szárnyas angyal.
Forrás: Noé vesszeje. Válogatta és szerkesztette Bikády György. Kozmosz könyvek, 1972.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése