Az esetről Feuerbach nyomán számolok be. Ismertetése katedráról tanítható példa a lélektani magyarázatokkal átszőtt bűnügyi tanulmányra. Mesteri módon követi a gondolat útját, amíg cselekvéssé érik. A színhelyet más vidékre tette át s a személyek nevét is megváltoztatta; amint írja: fontos oka volt rá.
Az esetet John Knittel is feldolgozta Via Mala című regényében. Beszámolómban Feuerbach módszerét követtem és száraz tárgyilagosságra törekedtem, hogy az olvasó megítélhesse: mi a valódi tényállás s mint alakította azt át az író képzelete.
*
A molnármester, Kleinschrot Frigyes, 60 éves korában is életerős, izmos ember volt. A malomkerekek derakasan dolgoztak: az eset után felvett leltár 13.577 forintra becsülte a molnár vagyonát.
Borbála nevű feleségével 30 eve élt együtt. 12 gyermekük született, öt maradt meg közülük. A legidősebbik más vidéken élt; ezzel nem lesz semmi dolgunk. A szülői háznál a 28 éves Konrád vezette a gazdaságot; a 24 éves Frigyes segített a malomban; a 23 éves Margaréta és a 18 éves Kunigunda végezte a háztartási munkát.
A malomtól 20 lépésnyire levő házikót a molnár egy Wagner nevű napszámosnak adta bérbe. A bér fejében Wagner köteles volt alkalmilag a molnároknál segédkezni; ilyenkor ellátást és 6 krajcár napszámot is kapott.
1817 augusztus 9-én látták a molnárt utoljára.
Felesége bejelentette a hatóságnál, hogy férje összeszedte, ami pénzt és értéket talált, családját a faképnél hagyta és ismeretlen helyre távozott. Kleinschrotnénak és gyermekeinek jó híre volt; munkás, tisztességes, erkölcsös életűeknek ismerték őket; senki sem kételkedett hát, hogy az asszony igazat mondott.
Eltelt egy esztendő.
Ekkor egyszerre suttogni kezdték a faluban, hogy de bizony a molnár nem szökött meg, hanem a családja tette el láb alól. Az történt ugyanis, hogy Wagner, a napszámos együtt dolgozott egy Wiedmann nevű munkással. A molnárékról esett a szó s Wagnernek ez csúszott ki a száján:
— Te Wiedmann! én tudom, amit tudok s ha beszélnék, a malmot bezárnák és valamennyien fegyházba kerülnének. Ha pénzre van szükségem, kell, hogy adjanak, amiért hallgatok.
Wiedmann persze továbbadta az elszólást s a falu suttogása egy csendőrnek is a fülébe jutott. Ez nyomozni kezdett és kiderítette, hogy a molnár és családja állandóan hadilábon élt egymással. Annyira elfajult köztük a viszony, hogy a molnár feljelentette a bíróságnál a családját, mert eldugták előle a raktárkulcsot, — ezek pedig visszavágták a vádat a molnár fejéhez: durva, összeférhetetlen természetű ember, szeretőt tart, törvénytelen gyermekei is vannak, azokra költi a pénzt. A feljelentés kevéssel az eltűnés előtt történt.
A csendőr minderről jelentést tett a vizsgálóbírónak. Ez kiszállt a malomba, meghallgatta a tanukat és a molnárékat, fölvette a jegyzőkönyveket és hazament. Az iratokat be kellett volna mutatnia további intézkedés végett a törvényszéknek; azonban nem azt cselekedte, hanem az egész iratcsomót irattárba tette, ahol azok az idők végéig porosodhattak, anélkül, hogy az ügyben bármi is történjék.
Nem is történt három esztendeig semmi.
Ekkor maga a törvény embere ütközött össze a törvénnyel. A vizsgálóbírót egy sereg hivatali szabálytalanság miatt felfüggesztették az állásától s a felsőbíróság fegyelmi biztost küldött ki, hogy járjon el ellene. Alig hogy a biztos odaérkezett, egy éjszaka tűz ütött ki az irattárban s az iratok nagy része elégett. A gyújtogatás nyilvánvalóan a vizsgálóbíró műve volt; így akarta az ellene szóló bűnjeleket eltüntetni.
A fegyelmi biztos egyenkint szedegette elő a megpörkölt iratokat s ekkor kezébe kerültek a molnár eltűnése ügyében felvett jegyzőkönyvek, a csendőr jelentésével együtt. Értesült arról is, hogy az ügy mindenki csodálatára szünetelt három évig; a szóbeszéd szerint amiatt, mert a vizsgálóbírót a molnárok megvesztegették.
A vizsgálóbíró sorsáról többet nem tudunk. Valószínű, hogy az állásából elcsapták.
Ellenben most már újra megindították a vizsgálatot a molnárék ellen. Kihallgatták a két napszámost: Wiedmann ismét elmondta, mit árult el neki Wagner, — ez azonban mindent letagadott; ő nem tud semmiről semmit. Az új vizsgálat is kátyúba jutott tehát, ahonnan a véletlen rántotta ki. A forma kedvéért kihallgatták Wagner feleségét is. Ez — amint már annyiszor előfordult az asszonyi nyelv történetében — képtelen volt titkot tartani és egyszerre csak vallani kezdett:
— Igen, a molnár fiai rábeszélték a férjemet, hogy segítsen nekik az apjukkal végezni. Én óvtam a férjemet, de az végre is engedett a fiúknak; a molnárt egy éjszaka agyonverték és eltemették egy szakadékban.
Most már Wagner sem tagadhatott. Beismerte a gyilkosságot. A bíró elrendelte a Kleinschrot-család letartóztatását. A csendőrök akkor törtek rájuk, amikor vacsora végeztével éppen az asztali imádságot mondták...
A Wagner által megjelölt helyen, egy szakadékban, megtalálták a molnár csontjait. A fiúk még most is tagadtak, de a lányok elárulták magukat.
Kunigunda a csontok láttára felkiáltott:
— Erről nem tudok semmit! Azt tudom, de ártatlan vagyok!
Margaréta még többet mondott:
— Ártatlan vagyok! A dolgot csak akkor tudtam meg, amikor az apám rémségesen kiáltozott. De akkor már késő volt. Azóta nincs egy nyugodt órám sem! Istenem, mi lesz velünk?!
Erre megtörtek a fiúk, megadta magát az asszony is s a tett minden részlete kitárult a bíró előtt.
*
 |
| Jelenet a Via Mala c. német filmből |
A molnárról a tanúk nagyon csúnya képet festettek. Értette ugyan a mesterségét és jól gazdálkodott, de nyers, kíméletlen, lobbanékony, civakodó természetével valóságos réme volt a családjának. Annak idején nekiment a saját édesapjának is, megverte és agyonütéssel fenyegette, úgy hogy az öreg csak belülről kulcsra zárt és elreteszelt szobában mert aludni, nehogy a tulajdon fia kárt tegyen benne. Családjával általában úgy bánt, mint a barmokkal, sőt rosszabbul, mert nemcsak szidta és verte, hanem koplaltatta is őket. Nem múlt nap a malomban marakodás nélkül. Különösen a felesegét ütötte-verte. Egyszer fejszét hajított hozzá, el is találta a karját, úgy hogy két hétig kellett felkötve hordania. Konrádnak beverte a fejét; Frigyest kalapáccsal vette célba, de elhibázta a dobást s a kalapács csak a fiú sarkát érte. Másszor egy vasdorongot kapott fel és azzal ütött szét a felesége és a gyerekei között. Nem volt hozzájuk egyetlen jó szava sem; reggeltől estig szidalmaktól és gyalázkodástól volt hangos a malom. Már az életüket féltették a teljesen megvadult apától. Mindezek tetejébe szerelmi viszonyai voltak züllött cselédlányokkal; a családját rongyokban járatta; a malom jövedelmét a szeretőire és a törvénytelen gyerekeire költötte.
Az apai vadállat garázdálkodásának az lett az eredménye, hogy családja megutálta, meggyűlölte s a gyermekek annál jobban ragaszkodtak agyongyötört anyjukhoz.
Így festett a családi kör a Fekete malomban.
*
 |
| Jelenet a Via Mala c. német filmből |
— Hallod, lelőhetned egyszer őzbak helyett az öreget!
Az asszony hozzátette:
— Bizony, sokáig nem lenne gondod akkor a lisztre!
A vadász nem értette, tréfálnak-e vagy komolyan beszélnek? nem szólt hát rá semmit és elment.
Íme: a gondolat megszületett, ha még határozatlan, ködös formában is.
A vizsgálóbírónak egy elhirtelenkedett megjegyzése a gondolatot a ködgomolyból kiemelte. Mikor panaszra mentek hozzá a molnár ellen, vállat vont:
— A molnár már ilyen gonosz természetű ember. Magukon nem lehet segíteni. Az lenne a legjobb, ha nem lenne láb alatt. (Es ware am besten, wenn er weg wäre.)
Lám, a törvény hivatalos őre úgyszólván a szájukba rágta, hogy a törvénytől nem remélhetnek segítséget; cselekedjenek ők maguk.
Ettől fogva egyre jobban füstölgött a gondolat a molnárné és a fiúk fejében. Majd, amikor rossz szellemük, Wagner is beavatkozott, határozottabb alakot öltött.
Wagner, a napszámos, húsz évi katonáskodás után telepedett le a faluban. A hosszú katonaélet teljesen elfásította, az emberélet nem számított nála semmit. Egy gyilkosságra szóló megbízás csak annyi volt neki, mint akármilyen egyéb munkavállalás. S az 1817-ik évben rossz volt a termés, Bajorországban éhínség ütött ki, Wagnerék akárhányszor étlen feküdtek le. Nem volt hát az a gaztett, amelyre jó jutalomért ne vállalkozott volna.
Konrád sokszor dolgozott vele együtt s ilyenkor elpanaszkodta az otthoni szörnyűséges állapotokat. Egyszer azután Wagner előállt a megváltó ötlettel:
― El kell csalni az öreget egy magános helyre, leütni és elszedni a pénzét. A kutya sem fog utána ugatni.
― Mernéd? — kérdezte a fiú.
― Persze hogy merném.
― Mégsem lehet — aggályoskodott amaz. — Agyonvert embernek nincs nyugta a sírban és hazajár kísérteni.
Ezúttal hát az ötletből nem lett semmi. De a gondolat most már vággyá, majd szándékká izmosult s bizonytalan tévelygés helyett határozott irányba tört előre.
Az agyafúrt katona felismerte, milyen határtalanul buta emberekkel van dolga, igyekezett hát az ostobaságukból kockázat nélkül hasznot húzni. Azt indítványozta, hogy a molnárt varázslás segítségével tegyék el láb alól. Az úgynevezett szimpátiás bűvölést ajánlotta: az illetőnek egy ruhadarabját füstre kell akasztani s amilyen mértékben megy az ott tönkre, olyan mértékben sorvad el az áldozat. Három-négy hét s az öregtől megszabadulnak.
A molnárné és a fiúk nagy örvendezéssel fogadták az épkézláb, veszélytelen ötletet. Átadtak Wagnernek egy párat a molnár harisnyái közül és várták az eredményt. Az bizony elmaradt. Legfőképpen amiatt, mert Wagner nem akasztotta füstre a harisnyát, hanem saját magát ajándékozta meg vele.
Mikor már nagyon türelmetlenkedtek, Wagner megnyugtatta őket:
— Úgy látszik, a varázslat nem volt elég erős. Nem baj, tudok én másképpen is segíteni a dolgon.
De közben az öreg Kleinschrot is egy sakkhúzáson jártatta az eszét. Kérni fogja a bíróságot: kötelezze a fiúkat, hogy három hét alatt hagyják el a szülői házat és mint molnárlegények, induljanak a szokásos vándorútra.
A család megneszelte a dolgot és elfogta a rémület. Ha a fiúk elmennek, anyjuk védelem nélkül marad a vadállati férj hatalmában. Tetejébe meghallották, hogy a molnár jelenlegi szeretője, egy züllött cselédleány, szerte dicsekedett: ha a molnár megszabadul a fiaitól, őt veszi magához s ő lesz úrnő a malomban.
Augusztus kilencedike.
A molnár már napok óta írással bajlódott. Amíg nem volt odahaza, Konrád kilopta szobájából a teleírt papírost. Csakugyan, a rettegett beadvány volt a bírósághoz.
Cselekedni kellett.
Anya és fiai meghányták-vetették a dolgot. Konrád átment Wagnerhez: állja-e, amit mondott? Jutalom egyelőre 200 forint. Wagner állta.
Tehát ma éjjel.
Az volt a terv, hogy ha már mindenki lefeküdt, Frigyes megszólaltatja a malom harangját, mintha valami hiba történt volna. Erre a molnár felriad az álmából és fölkel, hogy utána járjon a bajnak. Az ajtó előtt, a konyhában, Wagner már lesben fog állni egy favágó fejszével s amikor a molnár kilép a szobából, leüti.
Éjjeli tíz óra.
A malom harangja megszólal. A molnár egy szál ingben a konyhába botorkál. Wagner szekercéje lesújt.
De a sötétben az orgyilkos elhibázta az ütést.
A molnár irtóztató ordításba tört ki és menekülni próbált. Wagner elkapta a derekát, hogy legyűrje, de amaz kétségbeesetten védekezett. Ekkor Wagner félkézzel a mellényzsebéhez kapott, kirántotta a kését és a molnár mellébe döfte.
Konrád a kapu előtt állt őrt. A veszett ordításra beszaladt a konyhába. Apját épp akkor szúrták mellbe, de még állt és jajgatott. A fiú felkapott egy hasábfát, hátulról Wagner kezébe csúsztatta s megint kifordult a konyhából. Wagner a fahasábbal fejbevágta az öreget, mire az hanyattvágódott. De mert még mindig hörgött, gyilkosa a tűzhely mellől felmarkolt egy téglát s azzal addig verte a halódó ember fejét, amíg a hörgés megszűnt s a tégla is szétmállott.
Ezután Wagner jelentette, hogy a dolgát elvégezte. Gyertyát gyújtottak, a holttestet becipelték a szobába és rázárták az ajtót. Wagner felhajtott egy pohár pálinkát és hazament. Konrád beszámolt az anyjának, miközben megszólalt benne a lelkiismret és panaszosan mondogatta: »Bár ne történt volna meg!« Maga az asszony semmiféle megbánásnak sem adta a jelét. Az volt a meggyőződése, hogy a fiúk a gyilkosságot »isteni sugallatra« követték el. Mikor a végtárgyaláson a másvilági bűnhődést is
elébe tárták, ezt felelte:
— Attól nem félek. Annyit szenvedtem ezen a világon, hogy nem lenne igazság, ha odaát jóvá nem tennék.
Másnap reggel előkerítették Wagner feleségét; ez felmosta a véres konyhát és szobát. Jutalmul nekiajándékozták a vizesvödröt. Hozott magával egy zsákot is, Wagner belegyömöszölte a holttestet és elásta a ház végében. Frigyes — akinek egyébiránt jóval kisebb része volt a gyilkosságban, mert csak az utolsó napon közölték vele a tervet s akkor is csak nagy húzódozásra egyezett bele — a gödröt simára taposta. A molnárné az ajtóból nézte és imádkozott. Délután a fiúk fölmentek egy közeli dombra, letérdeltek és bűnbocsánatért imádkoztak.
Egy esztendeig feküdt a molnár a ház végében. Akkor biztonság okáért Wagner és a fiúk kiásták, elvittek az órajárásnyira levő szakadékba s ott kövekkel és mohával betemették.
Wagner a segítségért megint kapott száz forintot.
*
 |
| Jelenet a Via Mala c. német filmből |
Az anya volt a molnár elleni összeesküvés középpontja, őt fenyegette a legnagyobb veszedelem, ha a molnárnak sikerül a fiúkat világgá kergetni. Maguk a fiúk talán nem is bánták volna, ha megszabadulnak a szülői ház átkától, de az anyjukat nem hagyhatták magára. Két érzés kavargott a lelkükben: szeretet az anyjuk iránt, gyűlölet az apjuk ellen. A molnárné tudta, miről tárgyalt Konrád Wagnerrel; nem ellenezte a tervet, sőt hozzájárult, — s így voltaképen ez a hozzájárulás döntötte el, hogy a szándékból elhatározás s az elhatározásból cselekvés lett.
Bűnössége kétségtelen; legfeljebb azon lehetne vitatkozni, hogy a különféle büntetőtörvényeknek melyik szakasza húzható rá? A bajor törvény, amely a bűnsegédi részességnek több fokozatát rendszeresítette, Kleinschrotnét másodrendű bűnsegédnek mondta ki. (Feuerbach ezzel nem értett egyet. Szerinte az asszonyt felbujtónak kellett volna kimondani. /Urheberin durch Auftrag./Annál is inkább, mert Frigyes eleinte ingadozott s csak akkor csatlakozott a tervhez, amikor megtudta, hogy az anyja is beleegyezett.)
Margaréta. Kevesebb baja volt az apjával, mint anyjának és a fiúknak. Nem is tudott semmit a tervezgetésekről. Csak az utolsó napon árult el neki Konrád ennyit:
― A napszámos el akarja tenni az útból az öreget.
― Ne engedd! — intette a lány. — A napszámos rossz ember, bajba dönt benneteket. Ha az apánk vétett is ellenünk, majd felel érte a másvilágon.
Az orvosszakértők megállapították, hogy az asszony korlátolt elméjű ugyan, de tette beszámítható.
Még ekkor nem tudta, hogy a gyilkosságot végképpen elhatározták. Konrád csak a napszámos szándékáról beszélt. Csupán este eszmélt rá, amikor Konrád meghagyta, hogy a húgával együtt feküdjenek le. Le is feküdtek, el is aludtak s csak a molnár szörnyű kiáltozására ébredtek fel. Ekkor tudták meg, hogy a gyilkosságot elkövették.
Világos, hogy ennek a lánynak is kijutott a maga része a családi hülyeségből. Megtudja, hogy az apját még azon éjjel meg fogják gyilkolni, mégis nyugodtan elalszik, mint akinek teljesen tiszta a lelkiismerete.
Hogy miért nem tett semmit a gyilkosság megakadályozására? Apját nem figyelmeztethette, mert hiszen akkor elárulta volna a fivéreit, sőt a gaz Wagnert is magára szabadíthatta volna. Korlátolt elméjével azt hitte, hogy eleget tett gyermeki kötelességének, amikor Konrádot iparkodott lebeszélni.
Kunigunda. Ennek is gyönge volt az elméje. Valaki vissza is élt vele, mert a vizsgálat folyamán megállapították, hogy másállapotban van. Ettől eltekintve, jó híre volt a faluban. Odahaza, mint legfiatalabbnak, nem sok szava volt. Ha valamihez hozzászólt, a fiúk letorkolták. A gyilkosság tervét csak este tudta meg. Margaréta közölte vele. Rosszalta és azt mondta, hogy ez nem helyes, ilyesmit nem szabad tenni. Azután lefeküdt és elaludt. Azért nem lépett közbe, — vallotta — mert félt a bátyjaitól és a napszámostól.
Wagnerné. Ismerte a tervet, de férjének vallomása szerint iparkodott őt lebeszélni. Másnap mégis segített a vérnyomokat és a hullát eltüntetni. Később pedig férjével együtt ő is a molnárék nyakára járt s koronkint hallgatási díjat zsarolt ki belőlük.
*
Ítéltetett:
Wagner és Kleinschrot Konrád, a két tettes vasban töltendő életfogytiglani fegyház, előzetes pellengérre állítással.
Kleinschrot Frigyes, mint elsőrendű bűnsegéd, tizenötévi fegyház.
özvegy Kleinschrotné, mint másodrendű bűnsegéd, nyolcévi fegyház.
Wagnerné, mint harmadrendű bűnsegéd, egyévi dologház.
Kleinschrot Margaréta és Kunigunda: fölmentés.
A tettesek a betűjognak köszönhették, hogy megmenekültek a vérpadtól. A molnárnak csak a csontjai maradtak meg, testének többi részét széthordták a rókák. Tehát nem lehetett olyan orvosi szemlét tartani, aminőt a törvény megkövetelt. Ennélfogva nem volt szabályszerűen megállapítható az okozati összefüggés a halál és a sérülések között, s ámbár a józan ész törvényei szerint egy csepp kétség sem lehetett aziránt, hogy a molnárt Wagner annak rendje és módja szerint megölte: hiányzott a perrendszerű bizonyosság, hogy a halált Wagner cselekvése idézte elő. Enélkül pedig a törvény értelmében halálbüntetést nem lehetett kiszabni.
A »vasban töltendő büntetés« (Kettenstrafe) azt jelentette, hogy az elítélt lábára béklyót kovácsoltak s ehhez lánccal egy nehéz vasgolyót függesztettek. Az egésznek súlya 30—40 font volt.
Viselte, amíg élt.
Többet a molnár családjáról nem tudunk.
Forrás: Ráth-Végh István: Fekete krónika. Cserépfalvi, 1944.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése