KARINTHY FRIGYES
A fotográfus
Marchese de Pinedo halála
Marchese de Pinedo a ragyogó napsütésben bálnafejű, híres madara előtt áll: odatolják elébe a mikrofont, néhány szót ejt. A vállalkozás, amelyhez erőt és bizalmat eddigi szép teljesítményei nyújtanak (az emlékezetes brazíliai út és egyebek), reméli, ezúttal is sikerrel jár. Benzinnel el van látva, és a gép kitűnő. Több mondanivalója nincs. Kis távolságból, a plázson túl, lelkesen bravóz a szép színű startnéző tömeg. Ezt még hallja, a begyújtott motor berregését is. Furcsa képet vág, a közel állók valami komikus érzést nyomnak el: a marchese nyilvánvalóan rosszkedvű, kerek holdarcán legörbül a kis bűvös száj, mintha a hasa fájna. Beugrik a gépbe. Mielőtt bevágná az ajtót, még eszébe jut az obligát búcsú, kidugja a fejét a romboid alakú ablakon, gépiesen és minden lelkesedés nélkül hadarja olaszul és angolul: "Addio, good bye, everybody!"
Everybody, a jelenlevők s a mikrofonon túl még pár tucat millió, elhallgat és feszülten figyeli, ahogy ez az egy szál derék ember útrakel. A szokásos látvány - nekilódul a busa gép, gurul, mindjárt fellibben, emelkedik, ponttá szalad össze a láthatáron, néhány gép követi még - aztán az esti lapokból vagy a rádióból tudjuk meg, hol látták utoljára. Az emberek készülődnek, néhányan meg is fordultak már, úgy néznek vissza. Vége az ünnepélyes aktusnak.
De mi ez?
Valami nincs rendjén.
Nagyon hosszú ez a gurulás. Már rég fel kellett volna emelkednie, tekintve, hogy a repülőgépek futószerkezete nincs fékkel ellátva.
A gép gurul, ugrik, visszahuppan, tovább gurul. Átszeli a plázs fehér szőnyegét, nekifut a mezőnek. Az utána iramodott autók megtorpannak, egy kivételével. Fehér fal tűnik elő, keresztbe, valami kőkerítés.
Közelből, távolból előbb halk, összevissza, csodálkozó kiáltások. Aztán egy éles sikoly, előre jelezve valami szörnyűt, ami már elkerülhetetlen. A gép még rohan, még él, még van néhány méter távolság, de az egész máris egy velőtrázó sikoltás. Mindenki látja a véget. Nyilván ő is, aki a madár nagy fejében ül, és már nem tehet semmit.
Egy fiatal férfi, talán rokona a halottnak, a kerítéshez dől, eltakarja az arcát, hangosan zokog.
*
A megdöbbentő, ha nem is példátlan katasztrófa a valóságban másfél perc alatt játszódott le. Körülbelül félóráig tartott, míg fenti leírását, úgynevezett írásművészettel, elkészítettem. (Ma már az újságíró is így dolgozik.) Három percet vesz igénybe, míg az olvasó magába fogadta, ehhez ugyanis nem elég végigfutnia a szavakon: a sugalmazott képet rá kell vetítenie ideggépezetének érzékeny membránjára, el kell képzelnie, hogy a közlésből számára használható, maradandó értéket, bármikor, ha halványan is, felújítható emléklerögzítést kapjon. (A "bármikor" egy emberéletet jelent, nem kevesebbet, még kevésbé többet.)
Magánál az esetnél nem voltam jelen. A közlés, amelyen át értesültem róla, másfél percig tartott: ugyanannyi ideig, mint maga a közölt eset. Mint látható, olyan tökéletes közvetítésével a valóságnak, hogy a belőle nyert benyomás éppúgy alkalmas volt írásos, olvasásra szánt feldolgozásra, mint maga a történés.
Pinedo startjánál jelen volt egy külföldi filmhíradó fotográfusa. Autóban ült, követte az elstartolt gépet, forgatta a felvevőt. Mikor észrevette, hogy katasztrófa készül, bizonyára őt is elfogta az iszonyat (ő is csak ember), amitől gyengébb idegzetűek el szoktak fordulni, eltakarni az arcukat, hogy ne lássák. Lehet, hogy kiáltott is (az egyik sikoly nagyon közelről hangzik a felvételen). De a keze, beidegződve a hivatás idegfölötti, emberfölötti, életfölötti kötelességkomplexumára (lásd: katonai erények), nem állt meg, nyugodtan kezelte tovább a gépet, forgatta a fogantyút, vigyázott a távolság betartására, a helyes beállításra. Odafurakodott a lángoló gép közelébe is, a rémült menteni akarók közé, nem azért, hogy segítsen, ezt a többiekre bízta. Másért, egyébért, valamiért, ami így első pillanatában a részvétnek és emberszolidaritásnak szinte ellenszenves, könyörtelen és embertelen önzésnek hat; akik jelen voltak, bizonyára iszonyodva néztek rá, amint ott áll egy ember szörnyű tűzhalála előtt, s nincs más gondolata, csak hogy a felvétel jól sikerüljön.
És mégis: ez a másfél percnyi kegyetlen és részvétlen önuralom tette lehetővé, hogy szerte a világon, egyelőre csak a térben sokmillió ember, az időben pedig, maradandó rögzítésről lévén szó, még sok száz millió átélhesse a részvétnek és borzalomnak azt a termékeny szenzációját, amit egy megtörtént tragédia jelent túlélőknek és az utókornak, ha volt valaki, aki hírt adott róla.
*
A balesetről szóló riport a jútubon...
S ha azt a merész állítást kockáztatom meg, hogy egyenrangú hősök ők ketten, kis esetben nagy példával kell élnem, hogy megértessem magam.
Olyan értelemben egyenrangúak, mindkettő a maga területén, mint ahogy egyenrangú felek a történelmi figura és a drámaíró, aki sűrítve adja az ő tragédiáját vagy, mint ahogy Homérosz egyenrangú Odüsszeusszal, a bátorságban, tehetségben és ravaszságban, amivel bátor és tehetséges és ravasz kalandjait megénekelte.
*
De hiszen ezek költők és írók voltak, nagy szellemek, művészek! - kiált fel a hatezer éves betűnek szinte vallásos révületében nevelt olvasó - hogy lehet őket egy hitvány technikushoz hasonlítani?
Vigyázzunk kicsit, óvatosabban a fogalmakkal!
A betű, kedves olvasóm, ami itt ugrál szemeid előtt, nem misztikus jelképe valami elvont fogalomnak. Technikai eszköz, egyszerűbb, de lényegében ugyanaz, mint egy mozifelvevőgép. S éppen mert egyszerűbb, kénytelen volt hatezer éven át bonyolultabb módon érni el ugyanazt a célt, amit a bonyolultabb mozgófénykép egyszerűbben old meg: hogy képzeletedbe vetítsen valamit, ami megtörtént. A valóság képét szavakká alakította át előbb, ezeket a szavakat rábízta idegközpontod képtárának finom műhelyére, hogy alakítsa át a készletből megint képekké - végeredményben ugyanazt nyújtotta, amit itt készen kapsz, megerőltető agymunka nélkül.
*
Egy bizonyos: de Pinedo Marchese gyászos pusztulására eljövendő korok, ha akarják, most már (e felvétel jóvoltából) éppen úgy emlékeztethetik unokáinkat, évszázadok múlva, mint ahogy Szókratész halálára emlékezünk, vagy akár a Krisztuséra, Platón, az evangélisták s a történést ábrázoló feszületek jóvoltából.
A mozgóképpel legalább olyan döntő és új korszak kezdődött el az emberi kultúra történetében, mint amilyen a betűvel kezdődött, hatezer évvel ezelőtt.
Pesti Napló, 1933. október 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése