A kidobott dáma (7)

Elekes Ferenc
A FÖLD ARCA

Egy puhafödelű, rézcsatos füzetet hozott nekem valaki. Azt mondja, szerinte érdekes, mert ahogy beleolvasott, napló ez a kicsi könyv, ezerkilencszáztízből való, ott a keltezés minden oldalán, nagyon szerelmes lehetett ez a leányka, mert főleg azzal van tele, szerelemmel. Na, s olyan apróságokkal, hogy mikor volt a Fellegváron, merre sétált, hogy megláthassa az ő szerelmét, le is van rajzolva benne az a fiatal ember, akibe bele volt bolondulva. Bajusza van neki, pödört bajusza, csokornyakkendője. Olyasmik vannak a könyvecskében, hogy el volt keseredve, mert rajzból rossz jegyet kapott, aztán betegség is környékezte, színházba járogatott, csak azt nem szerette, ha nem adtak kimenőt. Elolvastam, de egylére megy az egész, nincs benne semmi meghökkentő, semmi szenzáció. Szerintem csak az az érdekes benne, hogy régen volt az az ezerkilencszáztíz. Ma már nem írnak naplót a lányok, blogot írnak és azokban egészen más dolgok vannak, pikáns történetek, filmecskék, tudja, hogy van, ha kell ez magának, szívesen adom, ne dobjam el...
Kinyitom a naplót, s látom, már a legelső oldalon ott egy bejegyzés:

„Dóczyné Berde Amália u.n. „Poesie” 1 évi naplója, amelyet Kolozsváron írt mint tanítóképzős diákleány.
Amál az erőfeszítés és tett sokoldalúságát példázza a benne termett életművek színe, vállalása megannyiféle, de sokféleségében, szándékában is igaz, erkölcsében haladó, küzdő, feledhetetlen.
München, Kolozsvár, Nagybánya indította, eredményeit a magyar és az egyetemes festészet nagyszerű értéke, példái az útkeresés törvényszerűségének, a mondandó művészeti szabályok közvetítésének, s annak, hogy harcot kell vállalni jóért, újért : erény, mely az utókor, s a halhatatlanság igazolását vívja ki. Nem utolsó sorban a nagy mester intelmei, Thorma János írta neki: „ Régóta nem láttam festményeit, de hiszem, hogy nem enged semmit a mi stúdiumaink őszinteségéből.„ E. Szabó Ilona, Engelné, Kolozsvár l978. v/2"

Többször elolvastam ezt a bonyolult mondatokból álló bejegyzést. Szabó Ilona műkritikus volt, muzeológus, azon tűnődöm, mi késztette őt arra, hogy Berde Amál halála után két évvel ezeket a sorokat írja abba az emlékkönyvbe, amelynek tulajdonosa már nem él...

Ezt már tőle sem tudjuk megkérdezni.

Tizennégy éves volt Berde Amália, amikor ezt a naplót vezette, tanítóképzőbe járt Kolozsváron, s egyszer el volt keseredve, mert rajzból rossz jegyet kapott.

Ennél figyelemre méltóbb bejegyzést nem találtam a naplóban, ha eltekintek attól a férfi-arctól, melyet ugyancsak ide rajzolt. Mert szerelmes volt.

Én pedig most, midőn e sorokat írom, szerelmes vagyok egy Berde Amál festménybe. Két piros szoknyás menyecskét ábrázol a kép, amint hason fekve nézik a tájat, s talán beszélgetnek. Tájat? Suvadásos domboldal van előttük, a maga árkaival, sajátos színeivel. Most mondjam azt, hogy ráncos arcával? Akár mondhatnám is. Mert Berde Amália egyebek között ezeket mondta Murádin Jenőnek, egyik beszélgetésük alkalmával:

„Mivel a tájkép érdekelt, az arról tanultakat rögzítettem erősen. Tanáraink felfogása az volt: a föld külső képét is úgy kell tekintenünk, mint az élő modell portréját. Úgy figyeljünk meg mindent rajta – biztattak –, mint egy emberi arcon. Ahogy az arcnak van bőre, gyűrődése, ráncai, úgy a földnek, a talaj bármilyen kis szegmentumának is van.”

A Münchenben töltött időket idézte akkor Berde Amál. Szóval amiként az arcnak, a földnek is vannak ráncai… S hogy mennyire vannak, azt Nagybányán még inkább megtanulta. És megtanulta Kolozsváron is, Gruzda János festő-iskolájában. Mert  ha jól megnézem ezt a képet, Gruzdát is látom magam előtt, amint magát a földet tanulmányozza. A ráncait s a színeit. Az ő örökkévaló hajlásaival. Mert a föld arca – az ember arca…