Én legalább is ma este fedeztem föl magamnak gróf Tolsztoj Elek írót, akiről XIX. sz. végi lelkes magyar fordítója, Szabó Endre (1849-1924) ekként írt:
"Jeles művelője volt az orosz költészetnek gróf Tolsztoj Elek, (1817-1876), a ki különösen történeti balladáival, kisebb költői beszélyeivel, de lyrájával is előkelő helyet biztosított magának a Parnaszuson. Tolsztoj igazi orosz főúr, a ki szereti az udvari köröket, de szereti hazáját és nemzetét is, ennek történetét kedvteléssel olvasgatja s a mely momentum dalra kivánkozik, azt dalba is önti. Irt egy drámai trilogiát is »Kegyetlen Iván halála«, »Fjodor czár« és »Borisz czár« czímek alatt. E tragédiákat mostanában is többször adják az orosz színpadokon."
Születtek e sorok 1891-ben, a szerző Orosz költők c. antológiájának az élén, amely nemrég került föl a Magyar Elektronikus Könyvtárba. Általa megismerhető az az ébredező lelkesedés és tárgyilagos nyitottság, amivel Európa, s különösen a magyar szellemiség az orosz kultúra kisugárzását fogadta. Múlassuk hát az időt néhány Tolsztoj-verssel (fordította Szabó Endre).
GRÓF TOLSZTOJ K. ELEK (Alekszej Konsztantinovics Tolsztoj)
A RABOK.
A pusztán a nap épp hanyatlik,
Megaranyozva a gyopárt,
Csireg-csörög a rabok láncza,
Söpörve az útnak porát.
Hajuk rövidre van lenyírva,
S nehézkesen haladnak ők,
Van homlokuk ránczokba húzva,
S ki tudja: mit érez szívök?
Hosszú árnyék halad nyomukban,
S húz két fakó egy taligát,
Lomhán lépegetnek utánok
A felvigyázó katonák.
»Gyújtsunk egy nótára, barátim!
Jobb lesz! Feledjük így bajunk!
Úgyis hiában itt akármi,
Meg nem mentjük mi már magunk.«
És arra mind dalolni kezdnek,
S attól bajuk még szinte nől,
Dallván a Volga végtelenje
S az elmúlt szép napok felől.
A szabad puszta, vad szabadság
Felől dalnak oszt’ tovább -
És alkonyul... és söpri, söpri
A békó-láncz az út porát...
A »KRYMI KÉPEKBŐL«.
I.
Jut-e eszedbe? este volt, a
Fülmile szólt, tenger zugott,
Fehér ákácz-virág rezegve
Borítá be a kalapod...
Vad venyigék, sziklás utak közt
Lovunk egymás mellett haladt,
Kezeink ott egymáshoz értek,
De ajakunk szótlan maradt.
Te lehajoltál a nyeregből
S letéptél egy vadrózsa-szált,
S a rózsával fölékesítéd
Lovadnak büszke szép nyakát.
Ruhád szeszélyesen czibálta
A galy, te azt fel sem vevéd,
Te csak nevettél s azután is
Tépted a rózsát, mint elébb.
Jut-e eszedbe még a csermely?
Az ujjongó völgy és halom?
- Rá se gondoltunk még mi akkor
Hogy szívünk’ érje fájdalom...
II.
Milyen szépek vagytok is ti,
Délvidéki éjjelek,
Tenger kékje, borostyánok,
Rózsák, sziklák, ligetek!
Jól is élnék itt, de sérti
Kedvem egynémely dolog:
A százlábú, skorpió - s a
Tarka, furcsa angolok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése