HÁROMLÁBÚ FEJŐSZÉKEN, BEVERLY HILLS-BEN
Aztán a papír jobb felső sarkába bejegyezte, hogy nekem szól ez a munka, a baloldali sarokba odaírta nevét, a dátumot, s azt, hogy hol vagyunk éppen.
Néhány esztendő telt el, San Franciscóban voltam, s megtudtam, Endre itt él a szomszédban, Los Angelesben. Fölhívtam, ő pedig meghívott engem. –Vegyél egy taxit, mondta a telefonba, ez és ez a címem.
Megérkezem az angyalok városába, ott a taxi, beülök, s nyújtom azt a papírdarabkát, amelyre fölírtam a címet. A taxis ember megnézi, meg engem is, s azt mondja fontoskodva, beverlyyy... Hallgatok. Ő nem. – Aztán tessék mondani, ki az a nagy kutya ? (big dog) Ha szabad megkérdeznem... Nem nagyon tudok még angolul, nemrég szöktem át ide Moszkvából, de annyit tudok, hogy csak nagy kutyák vannak ott, ahová önt viszem...
Mondom neki az én előkelő, perfekt siménfalvi angoltudásommal, hogy az bizony nem nagy kutya. Művész ember, fest, rajzol, mikor mit, de dolgozik állandóan, jól ismerem.
Erre a taxis ember még jobban szemügyre vesz a visszapillantó tükörből, s azt próbálja magyarázni, hogy ő még jobban ismeri azokat, akik ott laknak, abban a luxus-negyedben, ott magunkfajta embernek nem sok keresnivalója van, s látom, a ruházatomon is végigsiklik a tekintete.
Egy hatalmas villa bejáratánál állunk meg, látom, jön felénk egy nagy darab úr, szépen kiöltözve. Kifizeti a szállításomat, nem tudom ma sem, ki lehetett az az ember, talán komornyik, vagy efféle. Bevezet az épületbe, nézem, ráléphetek-e a zebrabőr szőnyegekre, de haladunk, s egyszer ott áll előttem maga Szász Endre.
– Ne csodálkozz itt semmin, ez a feleségem érdeme, ez a fényűzés nekem is szokatlan volt egy darabig, de a jóhoz hamar hozzászokik az ember, mondta, s kimentünk a fürdőmedence közelébe, hogy egy kényelmes székben megigyunk valamit, ahogyan ilyenkor szokás.
Magas, szőke hölgy jelent meg azonnal, Endre elmondta, mit hozzon nekünk a házi bárból, közelebb húzta a fonott széket és így szólt:
– Van fogalmad, ki ez a szőke teremtés, aki minket most kiszolgál? Nem is lehet fogalmad. Két héttel ezelőtt még multimilliomos volt Las Vegasban. Otthagyta a férje, semmije nem maradt, Lettországból vagy Litvániából került ide, biztosan nem tudta, hogy Amerikában jó, ha a házasság megkötésekor tisztázzák a vagyoni helyzetet is, szóval ő ezt nem tisztázta, s most minden vagyona egy fénykép, a fiáról, ott lóg a hálószobában, amit a feleségem ajánlott fel neki, amíg talál magának valami munkát. Ez is Amerika. Egyik nap fent, másik nap lent. Nagyon fent és nagyon lent. Ilyen az élet. Látod, én szeretem Amerikát. Azért szeretem, mert itt mindent pénzben ki lehet fejezni, nem kell sokat teketóriázni. Ha valakinek tehetsége van bármihez, azt egyszerűen pénzben le lehet mérni. Én például szinte naponta megméretkezem. Most pedig gyere, megmutatom a műtermemet.
A nagy, fényűzően berendezett épülethez képest egy egészen kicsiny szobába léptünk, csak a festőállvány volt magas, köröskörül a készülőfélben lévő munkák sokasága.
– Nézd meg ezt a háromlábú széket. Olyan, mint otthon a fejőszék. Én ezen ülök, amikor dolgozom. Ezt szeretem. És azt, hogy kicsi legyen az egész szoba, ahol festek, érezzem, szorítanak a falak, csak szűk helyen érzem jól magam, másképp nem megy. Ehhez a szűk térhez, a falak szorításához talán otthon szoktam hozzá, ettől nem tudnék szabadulni. Különcnek tartanak engem. Az is vagyok. Soha nem tartoztam semmilyen csoportosuláshoz, az a gyengéknek való, hadd csoportosuljanak. Én egész egyszerűen csak Szász Endre vagyok. Remélem, megvan még az a kicsi rajz, amit neked csináltam Torontóban. Na, abban az időben tanultam meg eligazodni ebben a nyugati világban. Szép, nagy kiállítást rendeztem, alacsony árakkal, emlékszem, öt, vagy tízezer dollárt kértem a legjobb képeimért. Nem vették meg őket. Aztán egy napon azt mondta valaki, művész úr, ezt nem így kell csinálni. Úgy kell, hogy a plafonon felül kell kezdeni az árakat. Bízza rám a következő kiállítást. Reábíztam. És vették a képeimet. Most azért élhetek Beverly Hillsben.
Luláért, a feleségemért élek itt főképpen. Ő nagyon szeret fényűző módon élni. Bevallom, tőlem sem idegen ez az életmód, látod, a ház előtt áll néhány Rolls Royce, sok drága autót tettem tönkre már, ügyetlenül vezetek.
Hajnalodott már, amikor Lula beszólt a műterem ajtaján, mondván, Bandi te egész éjjel nem dolgoztál semmit. És délután fontos vendégeink lesznek...
Lettek is. Csak egy holland úrra emlékszem jó szívvel, aki elbeszélgetett velem.
De jött egy cingár magyar úr is, Endre bemutatott neki, s mondta szinte nyomatékosan, hogy Erdélyből jöttem, ott élek. Ez a magyar úr úgy tett, mintha nem is lennék. Azt sem kérdezte, hát hogy vannak maguk ott, Erdélyben, milyen az élet?...Nem érdekelte.
A hollandot érdekelte, ő megkérdezte. Ez engem nagyon bántott, éreztem, megy fölfelé a vérnyomásom. Volt egy szép, kis öleb a díványon, ezt a cingár magyart nem érdekelte az én jelenlétem, csak az, hogy a szép ölebnek milyen fényes a szőre. Álmatlanul, fáradtan, s talán italosan egyszer csak megkérdeztem ettől a cingár magyartól, uram, önt csakugyan egyáltalán nem érdekli, mi van most Erdélyben? Mert ugye hallotta az imént, onnan jöttem. És talán még azt is hozzátehettem, hogy nem találkoztam még magyar emberrel Amerikában, akit nem érdekelt volna, miképpen élünk ott, Erdélyben. És ezzel szépen, szó nélkül távozott ez a cingár magyar, annyit sem mondott, gudbáj.
Aztán megtudtam Endrétől, hogy ez a cingárság tulajdonképpen egy nagyon gazdag ember, épp fontos üzleti ügyről szeretett volna a háziakkal tárgyalni. És azt is tőle tudtam meg, hogy én nem tudok viselkedni.
Nem is hívott meg többé soha, hogy leülhessek a háromlábú fejőszékre Beverly Hillsben, ahol egy éjszakán át jóízűen elbeszélgettünk. Ilyen dolgok jutnak eszembe erről az ajándékba kapott rajzról, mely azóta is itt lóg, aranyozott keretben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése