Ő maga írja honlapján:
"A Gulágot, vagy a Holokausztot felfogni, értelmezni nem lehet az apró részletek ismerete nélkül. Ezért fontos a Gulág helyszíneinek megismerése is.
Mivel azt tapasztalom, hogy napjainkban újabb és újabb köntösben bukkannak fel ezek a totalitásra törekvő eszmék (fundamentalizmusok, idegengyűlölet, újfasizmus…- Orwell „találóbb szó hiányában” ezekre a „nacionalizmusok” kifejezést használta, és pozitív és negatív nacionalizmusokra osztotta őket. A „nacionalizmusok” között említette például a kommunizmust, antiszemitizmust és a pacifizmust is! Ő írta: „Van a pacifista értelmiségnek egy olyan kisebbségben lévő része, amelyet be nem vallottan bár, de valójában az vezet, hogy gyűlöli a nyugati demokráciát és rajong a totalizmusért.”), ezért manapság legfontosabb feladatomnak azt tartom, hogy saját eszközeimmel mindent megtegyek az emberek „felrázásáért”. Mivel már két évtizede kutatom és filmezem a volt Szovjetunió területét, Oroszországot, Szibériát, ezért fel tudtam keresni a szovjet diktatúra eldugott gulágtáborainak nyomait."
Hat részből álló filmsorozata, amellett, hogy rendkívül értékes forrásanyag, kiváló teljesítménynek bizonyult különböző filmfesztiválokon, különös tekintettel az expedíciós műfajra. Érdemes végignézni jellemző részleteket jó pár alkotásából, melyek elérhetőek a jútubon is.
Gyaloglás gulágföldön - Kazahsztán.
Gyaloglás gulágföldön - Kolima
Gyalog a Gulag földön - Észak-Ural - első rész ( elnyerte a Mediawave Fesztiválon a zsűri „Egyéni teljesítmény” díját 2002-ben, a BANF Vagabond Filmfesztivál „Legjobb expedíciósfilm” díját pedig 2003-ban)
Gyalog a Gulag földön - Észak-Ural - második rész (Az egész sorozat a Slow Film Festivalon 2007-ben a fesztivál Különdíját nyerte el.)
A művész belső indítékait jobban megérthetjük abból az interjúból, melyet 2003-ban a Népszabadságnak adott, s amelyből most egy bő részletet idézünk:
Falusy Zsigmond:
Kamcsatka, szerelmem
Szalkai Zoltán egy novelláskötet alapján jutott el filmezni a gulágra
Forgatott indonéz halászokról, alaszkai aranyásókról és meggazdagodott eszkimókról, legtöbbször mégis Szibériában dolgozott Szalkai Zoltán természetfilmes. A negyvenkét éves férfi tavalyelőtt végiggyalogolt a gulágon, néhány napig a még működő börtönök egyikében lakott, bár látogatását nem a legjobban időzítette: éppen néhány gyilkost kerestek a környéken.
- Tényleg Kamcsatkára akart költözni?
- Áll ott egy lehasznált erdészház, úgy száz-százötven kilométerre az úttól.
- Csekélység.
- Azért nem olyan vészes. Eleinte van traktorút, aztán ott az ösvény, ha pedig nem akar gyalogolni, használhat motoros szánt vagy lovat. Tudja, mindig az volt az álmom, hogy a házam ablakából legalább egy tűzhányót lássak.
- Javasolnám Badacsonyt.
- A Balatont alig ismerem. Majdnem minden évben eltöltöttem viszont néhány hónapot Kamcsatkán, tudok az összes útról, vadcsapásról, felsorolom még az orvvadászok nevét is.
- Akkor csak azt mondja meg, miért? Miért éppen ez a vidék?
-Nem tudom. Talán olvastam valamit gyerekkoromban, talán láttam egy filmet. A lényeg, hogy amióta az eszemet tudom, mindig Szibériába akartam utazni. Először 1989-ben jutottam ki a Szovjetunióba, akkor a Bajkál-tóhoz, Közép-Ázsiába, Buharába, Szamarkandba, Taskentbe mentem egy társasággal. Barguzinba például két nappal a Morvay-expedíció után értünk.
- És: megtalálták Petőfit?
- Nem, de azt hitték, hogy mi is az expedícióhoz tartozunk. Kaptunk szállást, megvendégeltek, a rendőrfőnök berendelte az összes létező újságírót, hogy kalauzoljanak bennünket a környéken.
- Akkor már filmezett?
- Inkább csak elhatároztam, hogy filmezni fogok. Nem tudok tétlenül ülni, mindig tennem kell valamit. Sokszor érzem, a kamerával szolgálom azt, hogy ott lehetek, ahol vagyok. A szenvedés semmi. Az, hogy az ember fázik vagy sárban gázol, magánügy. De valamit át kell adni ebből az egészből, és ez a fizetség.
- Hol tanult filmezni?
- Sehol. Geológiát tanultam, segédmunkás voltam a kellékeseknél, később a természetfilmes Juhász Árpád asszisztense lettem. Amikor turistaként Vietnamba készültem, tőle kértem kamerát. Az indulás előtti éjszakán elmentem egy operatőr ismerőshöz, ő megmutatta, hol kell bekapcsolni, lerajzlta a szerkezetet, a gombokat megszámozta a vázlaton, és csak annyit mondott búcsúzóul: ne lóbáld.
- És milyen volt Vietnam?
-Kalandos. Hatszor tartóztattak le, néha a katonaság, néha a rendőrség, néha az elhárítás.
- Mit követett el?
- Semmit. Nézelődtem, és ezt nehezen tolerálták. A kínai határ közelében egyszer csónakba szálltam, mert a folyó túloldalán aranybányászok élnek. Egy óra múlva egy férfi ért utol. Lihegett, könyörgött, többet ilyet ne tegyek, mert kirúgják, ha elveszít szem elől.
- Akkor ezek most rossz élmények?
- Egyáltalán nem. Az efféle történetek velejárói a szakmának. Indonéziában például a sátramat kutatták át a rendőrök, de nem zavart. Idővel mindenhez hozzászokik az ember.
- És mit csinált Indonéziában?
- Azokról a halászokról forgattam, akik második világháborús lőszerekkel halásznak. Ezek az emberek kalapáccsal szétszerelik a lövedékeket, a lőport, kólásüvegekbe töltik, és felrobbantják a víz alatt.
- Sajátságos.
- Végül a Robbantók hétköznapjai címmel készült el a film róluk. Egyébként furcsa, de tulajdonképpen ennek az utazásnak az eredménye, hogy eljutottam a gulágra.
- Hogyhogy?
- Még Indonézia felé a hajón olvastam Varlam Salamov egy novelláskötetét a lágerekről. Rögtön eszembe jutott, hogy tulajdonképpen semmit nem tudunk erről a vidékről. Nem a munkatáborokról, hanem a természetről, ami körülvette a foglyokat, amit nap mint nap láttak, és amiről biztos gondoltak valamit.
- Talán, hogy az életben nem tudják átvágni magukat rajta, még ha megszöknének, akkor se.
- Lehet, de nem biztos. Eredetileg egy négyrészes filmet terveztem Gyaloglások gulágföldön címmel, egyet a fakitermelő, egyet az aranybányász, egyet az észak-kazahsztáni uránbányász, egyet pedig a Szoloveckij-szigeteki táborokról. Úgy gondoltam, minden helyszínhez keresek magyar lágerlakót is. Az első részt készítettem el.
- Kivel?
- Egy Rózsás János nevű férfival... Sokszor meghurcolták az életben, úgyhogy szerintem, ha ebben az országban valaki, hát akkor ő kommunistázhat. Mesélte, a rendszerváltozáskor sokáig valóságos elvonási tünetei voltak attól, hogy nem hallotta a telefonban azt a kattanást, ami a lehallgatást jelezte.
- Hogy talált rá?
- Olvastam a gulágról szóló könyvét, és megragadott, hogy a borzalmak ellenére észreveszi a tájat, a vidék szépségét, és főleg, hogy az emberek jók. Elutaztam hozzá, beszélgettünk. Kiderült, hogy az a hely, ahol ő raboskodott, még mindig szerepel a börtönök listáján.
- Azaz ma is működik?
- Így van. Perm felé a vonatban aztán az is kiderült: az egész terület zárt zóna, csak rabok lakják. Amikor a határon álló sorompóhoz értem, láttam néhány fekete ruhás alakot, akik fegyencek voltak.
- Hogyan jutott be?
- Simán. Egyszerűen begyalogoltam.
- Nem félt?
- Dehogynem. Ráadásul éppen akkor kerestek néhány gyilkost. Putyin beiktatásakor egy csomó rabot szabadon engedtek ugyanis, sokáig itt lézengtek, és egyikük megölt egy öregasszonyt.
- És?
- Leültem egy árok szélére. A feleségemre gondoltam, a gyerekeimre, meg arra, hogy úristen, mibe másztam már megint.
- De megúszta.
- Persze. Megtaláltam a régi lágerek nyomait, és eljutottam egy működő börtönbe is. A parancsnok vodkával kínált, zavarban volt, nem tudott igazán mit kezdeni velem. Azt mondtam neki, hogy turista vagyok, a közeli hegycsúcsra akarok menni, ahová a helyiek is gyakran járnak gyógyhatású gyökerekért.
- Elhitte?
-Kénytelen volt. Még szállást is adott a börtönőrök szárnyában.
- Egyébként hol szokott aludni?
- Legtöbbször a sátramban, ami nagyon hideg tud lenni. Egyszer Alaszkában, egy Anaktuvuk nevű településen eszkimókról forgattam. Az ottaniak nagyon bizalmatlanok voltak, ezért három hónapig kint, a határban laktam. Mínusz harminc fok volt éjszakánként.
- Miért ment oda?
- Mert elképesztő ennek a közösségnek a története. Az eszkimók a hetvenes évekig földkunyhókban laktak, ám akkor óriási pénzeket kezdtek kapni a földjükön talált olajért. Most képzelje, kétszázan élnek itt, az iskolához röplabdacsarnok és úszómedence tartozik, mindegyik családban van terepjáró és motoros szán, s mindez szinte egyik napról a másikra hullott az ölükbe. Végül egy ötvenperces filmet készítettem az életükről, Vadászat holdjáróval címmel..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése