ITTHON HIÁBA NYÚJTÓZKODOTT
Friss árverési
katalógust nézegetek. Német. Tele van általam soha nem hallott
nevekkel. Futólag nézem át, de egyszer szemembe ötlik egy név:
Incze Ferenc. Mellette nagyméretű festmény. Nyújtózkodó,
égbenéző, széttárt karú alak. Ez ő. Milyen érdekes, itthon
hiába nyújtózkodott, a kolozsvári festőtársadalom őt sokáig
be nem fogadta. Pedig ott volt közöttük, évtizedeken át. Olykor
a sétatéren lehetett látni, vagy más festők kiállításain.
Szomorúan. Kiállított időnként, de képei szinte
visszhangtalanul maradtak. Utoljára talán a Korunk Galériában
szerepelt, ahol hagyatékát méltányolták.
Túlságosan új
stílust alkotott, a szürrealista, önmagába forduló, tükörbenéző
képei láttán pályatársai elfordultak tőle.
Talán megérteni
sem próbálta őt senki, soha. Néhányan csak akkor kapták fel a
fejüket, amikor 1973-ban, a Francia Képzőművészek Szalonja 300.
évfordulójának alkalmából, munkája elismeréseképpen,
ezüstéremmel tüntették ki, és a Francia Képzőművészek
Társaságának örökös tagjává választották.
Bevallom, én is
fölkaptam a fejem most, a német katalógus láttán. Ha nem
egyébért, azért, mert az én társaságomban is van egy Incze-kép.
Ezen is nyújtózkodó alakok láthatók, de ez már nem önarckép,
legföntebb az a kicsiny alak lehet ő, a festő, aki ott van a kép
alján, s aki felé mintha démonok hajolnának le. Hogy őt
fölemeljék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése