EGY SZOMORÚ TEKINTET
„A békeidők
Kassájának művészeti életére úgy tekinthetünk, mint a
korabeli párizsi utcák művész-forgatagára. S az Óváros utcáit
járva képzeletükben ma is megelevenednek az akkori nagy festők,
Csordák Lajos, Krón Jenő egymás mellett sétáló, vitatkozó
alakjai, vagy Kassa utcáin magányosan baktató Jakoby Gyula
körvonalai.”
Amikor a fenti
sorokat idéztem egy régi újságból, már-már úgy nézett ki,
hogy ebben a hangnemben folytatom, amit Krón Jenő rézkarcáról el
szeretnék mondani. Hanem amint leírtam Kassa nevét, éreztem, nem
vagyok képes arra, hogy higgadtan, megfontoltan, kellő távolságból
közelítsek föltett szándékomhoz.
Eszembe jutottak
ugyanis azok a napok, midőn apám kezdetleges, nagy, lúgos akkuval
működő rádiójából óránként jöttek a vészes hírek:
légiriadó, Kassa, Pécs…stb.
Abba is hagytam az
írást, elnéztem ezt a szomorú asszony-arcot, s valami dátum után
kutattam rajta, mikor is készülhetett ez a kép, de csak ennyit
találtam: „Eredeti rézkarc, Krón Jenő.”
Napok múltán a
Helikon friss számában Jancsik Pál alábbi versét olvasom :
Képkeret
A képkeret
határolja a képeket.
Határánál megáll
a képzelet.
Mi volna a képekkel
nélküled.
ha semmi nem jelölné
végüket?
Nagy igazság van
ebben a csinos, szép kis versben, nagy igazság. De mit tehet az
ember, ha egy képnek a kerete maga a század, az a kor, amelynek
határánál nem tud megállani a képzeletünk? Mit tehet az ember,
ha a századokon átcsap például a szomorúság, amikor riadt
tekinteteket látunk, olyanokat, mint amilyen erről a rémült
asszony-arcról sugárzik felénk? Olyankor mit tehetünk?
Ennek a rézkarcnak
gyönyörű kerete van. Méltóképpen jelöli a kép határait. Úgy
látom mégis: a szomorúság határait az emberiség nem képes
végérvényesen megjelölni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése