Hová tűnt a katonatiszt... (2)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Urai Dezső fotója (1915)

Iskolából mentem haza, és a villamosmegállónál megállított egy katonatiszt. Bőrönd volt a lábánál. Megkért, hogy menjek a cukrászdába, és vegyek neki cukrászsüteményt: négy krémes legyen, a többi torta. Siessek, kapok tőle húsz fillért. – Megteszed? – kérdezte. – Meg – válaszoltam, és máris rohantam a cukrászdába, amely száz méterre lehetett a villamosmegállótól.

A cukrászdában sokan voltak, és várnom kellett. Amikor megkaptam a süteményt, rohantam vissza, de a tiszt már nem volt a villamosmegállónál. Kezemben a süteménnyel és a visszakapott negyven fillérrel álltam egy ideig, s várakoztam, de a tiszt nem jött. Egyszer csak eliramodtam – soha életemben nem rohantam még ennyire sebesen. Befordultam az egyik mellékutcába, aztán egy kapu alá. Befaltam a süteményhalmot. Azóta valahányszor puncstortát látok, mindig eszembe jut ez a csoda.

A negyven fillért anyám megtalálta nálam, elvette, és megvert miatta. Az istennek sem akarta elhinni, hogy kaptam a pénzt. Elvetemült, gonosz teremtésnek nevezett, és ezért is azt jósolta, hogy a börtönben fogom végezni... (Marosán György: Tüzes kemence. Tények és tanúk. Magvető, 1967.)

A háború előtti télen Párizsban voltam és ha most meggondolom, hát bizony sejthettem volna, hogy háború lesz.

A Boulevard des Capucines egy kis színházában mindennap megrugdostak a színpadon egy német tiszti uniformisba bujtatott szereplőt a közönség óriási tetszésvihara közepette. Nyíltan gyalázták a német császárt, márpedig más ország fejének nyilvános sértését a rendőrség sehol sem szokta volt engedélyezni.

A Quartier Latin diákjai egyáltalán nem türtőztették a nyelvüket. Betegen jöttem haza a nyár elején és mire felépültem, itt volt a háború, önként jelentkeztem és a k. U. k. Kriegsministerium előbb itt Budapesten bízott meg az autójavítás és pótlási ügyek megszervezésével, majd Törökországba vezényeltek.

Azon szerencsések közé tartoztam, akik testi baj nélkül úszták meg a háborút, – se meg nem sebesültem, se maradandó betegséget nem kaptam, még a fogságidőm is viszonylagosan jól telt el. (Dr. Vidéky Emil: Törökországi kalandok a világháborúban. Budapest, 1933, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda)

1914 július 1-én cserkészni indultam egy kollégámmal és vagy tíz tanulómmal Krassó-Szörény és Hunyad megyébe. Három hét elteltével Orsován keresztül a Dunán vonultam haza Versecre, hogy aztán elmenjek szülőfalumba, a bácsbodrogvármegyei Kishegyesre, ahol július 26-án volt a búcsú. Otthoni tartózkodásom alatt a Pesti Hírlap kövérbetüs címeinek buzgó olvasásával elégítettem ki vakációs szellemi igényeimet. Nem tulajdonítottam nagy fontosságot semminek; még az „Ultimátum Szerbiának” című felirat is hidegen hagyott. Csak akkor vettem komolyan a közelgő veszélyt, mikor azt olvastam, hogy a parlamenti pártok között szent lett az egyetértés. Veszélyben levő emberek lelki tulajdonsága, hogy szorosan összetartanak s a baj mindig válaszfalakat döntött, éppen úgy, mint ahogy a szerencse mindig válaszfalakat emel az emberek között.

Július 25-én este együtt mentem falum érdeklődő népével a Zimony felől jövő vonathoz, hogy a kísérő személyzettől valami biztosat tudjak meg a kitörni készülő háborúról. És megtudtam mindent, amit másnap megtudott az egész ország, hogy az annyiszor falra festett ördög, a Szerbiával való háború kitört. Naiv polgáremberek módján úgy terjesztettük ennek a hírét, hogy ,,az éjjel bombázzák Belgrádot”. Elég nyugtalanul feküdtem le s miután egy ,,Hátha mégis...” kezdetű, hamarjában gyártott imádságot útnak indítottam az egek urához, elaludtam.

Másnap július 26-a volt; Anna napja, kishegyesi búcsú napja. Szüleimnek eddig nem szóltam egy szót sem. A kapun belépő vendégektől tudtak meg mindent. Ezek azt híresztelték, hogy az ő falujukban már reggel 7 órakor kifüggesztették azokat a bizonyos cédulákat, melyek a mozgósítást tudtul adják s útban is van minden jóravaló ember az otthonából.

Nálunk 9 óra van s még nem tudunk semmi bizonyosat. Bementem a községházára érdeklődni s éppen mikor a kapujába értem, akkor lépett ki rajta a kisbíró, nyomában a jegyző, s rövid dobolás után kihirdették a falunak, hogy „az általános mozgósítás el van rendelve, a vasárnapi munkaszünet fel van függesztve...” A jegyző további szavaira nem figyeltem csak a tömegből kihallatszó „Éljen Magyarország!” kiáltás ütötte még meg a fülemet; mentem hazafelé... Falum népe elkezdett búcsúzkodni... (Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén – népek országútján. Budapest, 1935.)

Folytatjuk