Megálmodta a regényeit

ROBERT LOUIS STEVENSON
A New York Herald interjúja, 1887. szeptember 8.


Robert Louis Balfour Stevenson skót író (1850-1894) Edinburghban született. A híres mérnök, Robert Stevenson unokája volt, apja világítótornyokat tervezett. Az Edinburgh Academyben tanult, szülei azonban hamarosan külföldre vitték őt, féltvén a gyakran betegeskedő gyermeket a skóciai klímától. Rövid ideig az Edinburghi Egyetem mérnöki karára járt, majd a jog mellett döntött. Írt néhány színdarabot, de első sikereit belgiumi és franciaországi útjait megörökítő két útikönyvével érte el. Franciaországban történt, hogy 1876-ban megismerkedett egy amerikai elvált asszonnyal, Fanny Osbourne-nal, akit követett Amerikába. 1880-ban összeházasodtak és visszatértek Európába. Velük jött az író mostohafia, Lloyd Osbourne is. Stevenson ekkor kezdett elbeszéléseket és esszéket írni különféle magazinokba, majd ezeket népszerű kalandregények sorozata követte: A kincses sziget [The Treasure Island, 1883], az Emberrablók [Kidnapped, 1886], A ballantraei földesúr [The Master of Ballantrae, 1889] – és egy rémtörténet, a Dr Jekyll és Mr. Hyde különös esete [The Strange Case of Dr. Jekyll és Mr. Hyde, 1886]. 1889ben, még mindig tüdőbajával kínlódva, Szamoa szigetére költözött családjával, és ott élte le utolsó éveit.


Stevenson és kis csapata az SS Ludgate Hill nevű gőzhajón hagyta el Londont 1887 késő augusztusában. Amikor a gőzös befutott New York kikötőjébe, a kikötést egy Mr. Hyde és egy Dr. Jekyll nevű kormányos végezte, hiszen közelgett a híres Stevenson-elbeszélés színpadi változatának New York-i bemutatója. A Herald riporterének leírása szerint az író "rövid bársonyzekét és különleges szabású, lapos kalapot viselt"; "fekete haja egészen befedte a vállát, arcának szabályos, finom vonásai egy Van Dyke portrét idéztek".

Stevenson (baloldalt) és Mark Twain (jobbra)

A riporter kérdésére, hogy mi mostani amerikai látogatásának a célja, Mr. Stevenson elmondta:


– Egyszerűen az egészségem miatt jöttem, mert romokban hever. Hurutos tüdőbetegségem van, de nagyon bízom benne, hogy itttartózkodásom nagyban hozzájárul majd ahhoz, hogy újból régi önmagam lehessek. Legelsősorban azért választottam a Ludgate Hill-t, mert szeretem a tengert, és mert úgy gondoltam, a hosszú tengeri út jót fog tenni nekem. No persze arra nem számítottam, hogy több száz ló társaságában fogok utazni. Őket Le Havre-nál tették a hajóra. A cég ottani képviselője rendkívül szemtelen volt velünk, maguk a lovak azonban a legkitűnőbben viselkedtek. Örömömre szolgál azt is megjegyezni, hogy a hajó személyzete minden dicséretet megérdemel, és az egész út a legnagyobb rendben ment, miután már hozzászoktunk az istállókhoz.
– Hova szándékszik itt menni?
– Azt a Jóisten tudja, én nem. Amilyen gyorsan csak lehet, szeretném elhagyni New Yorkot. Nagyon szeretem New Yorkot. Olyan nekem ez a város, mintha csak Chelsea, Liverpool és Párizs keveréke lenne, mégis minél előbb vidékre akarok menni.
– Nagyon eltérő véleményeket hallani arról, hogy mi inspirálta önt művei megírásában, különös tekintettel a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetére.

– Igen, ezt rendesen még soha nem mondtam el. Egy alkalommal nagyon nagy szükségem lett volna pénzre és úgy éreztem, tennem kellene valamit. Egyre csak gondolkodtam, erőlködtem, hogy témát találjak, amiről írhatnék. Aztán egyik éjszaka álmodtam egy történetet, nem pont úgy, ahogy végül meg lett írva, mert hisz az álmok mindig tele vannak butaságokkal is, de végeredményben szép ajándék volt, és ami a legfurcsább, azóta igen gyakori szokásom, hogy megálmodom a történeteket. Igen, éppen nemrégen az Ollala történetét álmodtam. Ez az elbeszélés a A vidám vitézek [The Merry Men] című kötetemben van benne, és jelen pillanatban két, még megíratlan sztorim van, amelyek hasonlóképpen álmomban jelentek meg nekem. Tény, hogy szokásommá vált ugyanolyan keményen dolgozni rajtuk álmomban, mint amikor ébren vagyok. Ezek az álmok olykor rémálom képét öltik annyiban, hogy hangosan fel szoktam üvölteni tőlük. De soha nem csapnak be. Még amikor nagyon mélyen alszom is, tudatában vagyok annak, hogy én vagyok az, aki kitalálja őket, és ha felüvöltök, az csak annak a jóleső tudomásul vétele, hogy a történet ennyire jó. Amint aztán felébredek, egy igazán jó ötlet pedig mindig felébreszt, leülök dolgozni és összerakom a sztorit.
A példa kedvéért: Dr Jekyllről csak annyit álmodtam meg, hogy egy embert beszorítanak egy kis fülkébe, és akkor lenyel valami gyógyszert, amitől egy másik lénnyé változik. Felébredtem, és rögtön tudtam, hogy megtaláltam azt a hiányzó láncszemet, amelyet már régóta kerestem. Még mielőtt újból aludni tértem volna, a végleges történet majdnem minden egyes részlete nyilvánvalóvá vált számomra. Természetesen megírni a novellát, az már egy más dolog volt.


– A Deacon Brodie? No, azt nem álmodtam, viszont az edinburghi szobában, ahol még kisgyerekként aludtam, állt egy vitrin – igazán nagyon szép munka –, amelyet maga az igazi Deacon Brodie készített. Tizenkilenc éves lehettem, amikor írtam egy amolyan összevissza melodrámát, amely aztán egy ládám alján hevert egészen addig, amíg barátom, W. E. Henley elő nem halászta onnan. Ő úgy érezte, lát a darabban fantáziát, és elkezdtünk rajta együtt dolgozni. Végül komoly küzdelmek árán megszületett a Deacon Brodie, az eredeti darab, ahogy azt Londonban bemutatták, és ha jól tudom, mostanában itt is sikerrel színre vitték. Mindketten fiatal emberek voltunk, amikor csináltuk, és azt hiszem, az volt az ideánk, hogy a keményszívűség az erő jele. A darabot most alaposan átdolgozták, és bár még nem tudom, fog-e tetszeni a közönségnek, gondolom, sem Mr. Henleynek, sem nekem nem kell szégyellnünk magunkat miatta. Úgy tekintünk rá, mint egy ügyes, becsületes zenés színdarabra, ami nincs is olyan rosszul megcsinálva.

Ford. Zalotay Melinda

(Forrás: Szellemidézés. Nagy interjúkönyv 1859-től napjainkig. Penguin Antológia. Szerkesztette: Christopher Silvester / BioGráf)

R. L. Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde c. elbeszélését itt olvashatja