Vörösmarty szerette a jó bort, s hogy ne legyen rászorulva a kocsmárosok olykor savanykás vinkóira, 1832-ben – mihelyt anyagi ügyei egy kissé rendeződtek – 1600 négyszögöl szőlőt vásárolt Fóton. Gazdálkodásáról barátja, Sallay Imre emlékezik meg följegyzéseiben: „Pesten, lakásánál kis pincét bérlett, a néhány akó borát önmaga tisztán, jól s elég szenvedéllyel kezelte. Egypár esztendő lefolytával bebizonyult nála is, hogy távolabb lakó szőlőműveltetőknek nem termeltetik elegendő bora, kellőképpen nem láthatván az illető munkaidőben a müvelés után, s méregdrága költségbe került minden akó bora; a szőlőtartástól kedve veszett, s megvált tőle.”
Vörösmarty szőlejét Fáy András vette meg, akinek már korábban is volt szőlőbirtoka Fóton. Jó kedélyű és társaságkedvelő ember lévén, szüreteire számos vendéget hívott meg az irodalmi világból. Présháza hamarosan szűknek bizonyult a vendégsereg számára, ezért Fáy 1837-ben külön kis házat építtetett kényelmesebb tanyázás végett. Az építéshez jelképesen a vendégek is hozzájárultak, s ezt a társaság szobrász tagja, Ferenczy István, a falba illesztett márványlapon meg is örökítette: „A barátság ezen falai közé, midőn épülnének, vidám enyhóráik között követ rakának…” -se szavak után sorakoznak a nevek: Barabás Miklós festőé, Bajza Józsefé, Bugát Pál orvostudoré, Czuczor Gergelyé és több más jeles név után Vörösmartyé.
A kőműveskedő írókon, művészeken kívül még jó néhány híres vendége volt a fóti szüreteknek. Megfordultak ott politikusok: Wesselényi, Deák Ferenc, Kossuth; költők és irodalmárok: Szemere Pál, Toldy Ferenc, Garay János, Petőfi; színészek: Megyeri Károly, Szentpétery, Egressy Gábor; és hogy a női bájt se kelljen nélkülözni, színésznők: Schodelné, Lendvayné és mások. Az egész szellemi arisztokrácia.
A vidám szüretek közül az 1842. évi különös irodalomtörténeti nevezetességre tett szert. Amikor az ebédnél az ízletes pörkölt és a könnyen csúszó bor jó hangulatot keltett a társaságban, fölállt Vörösmarty és előadta Fóti dal című versét, melyet erre az alkalomra írt.
Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az,
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.
Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
Századig.
Ideje, hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.
A következő, 1843. évi szüreten jelen volt Csapó Mária is, a fiatal költőnek, Vachott Sándornak menyasszonya. A fóti szüretek hangulatát, melyben vígság, móka, éle egyesült Vörösmarty bordalának komoly gondolatokra késztető hatásával, Vachott Sándorné évtizedekkel később is a feledhetetlen emlék frissességével írta le memoárjaiban. (Lukácsy Sándor felvezetőjéből)
*
Etelke nővéremmel együtt, ki szintén velünk jött, örömmel készülénk az induláshoz; ő csak a kirándulásnak örvendett, engem a szerelem kísért oda is, szívem hangosan dobogta boldogságát, s így könnyű volt osztani s együttérezni Etelke örömét is. A társaság nagy része összegyűlt már, midőn megérkezénk, s mint vendég érkezését, úgy a mienket is nagy taracklődözések, ropogások jelezték, az ős magyar szüretek hangjaiként.
Deák Ferencet itt s ekkor láttam először életemben. Elfogult levék. Ez alak, ez arc meséim közé nem illett, mint beszéltem később jegyesemnek, ki a szüreti szíves meghívást csak délutánra fogadhatá el, miután délig valami érdekesebb műbíráló választmányi ülésen kellé lennie, melynek ő is tagja volt. Deák Ferenc ember maradt szemeim előtt, nagy, roppant ember s oly hatalmas, oly bölcs, kinek még a szót is másként kellé ejtenie, mint isten egyéb teremtményei szokták, s válaszolni neki, ha például a nap folytán kérdést intézene hozzám, talán nem is lehetne, nem leendék képes. Legalább előttem, ki őt akkor még magánéletében nem ismerém, úgy tűnt fel a dolog, s élénk képzelődésem segélyével az emberi nagyságot hamarjában annyi fénnyel, oly erényragyogással vettem körül, hogy csaknem elkápráztam tőle.
Etelkével önkéntelenül s egyakaratúlag sétára indulánk ki a nagy teremből, melyben a társaság vidám beszélgetés között ült kis csoportokra oszolva, részint azért, mivel vágyat érzénk szabad levegő után, részint pedig talán kissé erőt szedni össze s megbeszélni együtt, mi tevők lennénk, ha Deák mégis megszólítana bennünket. Hogy a kedélyes öregúrnak magánykörökben legkedvesebb volt a fiatal kisleánykák s gyermekek társasága, ezt ekkor még nem tudtuk, habár éppen az nap folyamata alatt tapasztalánk is először.
Az idő, mint említem már, gyönyörű volt. A meglepő szép színvegyület fölé, mely csak az ősznek sajátja, ragyogó napfény sugárzott, s a könnyű, halvány fátyol, mely a távolság körrajzait leplezte, a búcsúzó természet délibábjaként lebegett.
Mialatt a szép vidéken elhajolva néztünk körül, még arról is megfeledkezve az előttünk nyíló kép látása felett, mi kevés pillanat előtt mindkettőnket csaknem egyenlően nyugtalaníta, egyszerre csak nagy meglepetésünkre azt vesszük észre, hogy mögöttünk Vörösmarty oldalán Deák Ferenc áll.
Mindketten mintegy villanyütésre megrezzenénk, s kipirulva, tétovázva néztünk fel a nagy hazafi nyájas arcára, ki örömét fejezte ki szívélyes szavakkal afelett, hogy Vachott Sándor menyasszonyával s ennek nővérével megismerkedhetik.
Soha ügyetlenebbnek nem éreztem magamat, mint e pillanatban, midőn Etelkével együtt csak néztünk majd egymás nagy kék szemei közé, majd a jóságos öregúrra, anélkül, hogy egy szót is válaszolni képesek lettünk volna.
Deák Ferenc jártasabb volt a lélektanban, mint hogy két gyermek érzelmeire nézve egy pillantással tisztába ne jöjjön, s nagy mestere lévén emellett a fiatalság közt is a bizalom s rokonszenv megnyerésének, bizonyosan valami olyast gondolt magában, hogy majd csak elbánik ő velünk, bármi elfogultak s kis ügyetlenek vagyunk is.
Zavaromat leplezni végre Etelkéhez fordulék, s mi még furcsábban jöhetett volna ki, ha nem Deák Ferenccel állunk szemben, mintha nem is hallottam volna iménti nyájas szavait, a tiszta homokpartot kezdem magasztalni, melyről oly jó volna gyorsan lefelé futni, egészen az árok aljáig.
— Adja ide a kezét — hallatszék erre Deák barátságos hangja — ha szeretne lefutni, majd lesegítem én.
S bármi vastagos öregúr volt is, pillanat alatt s még ez időben nagy könnyűséggel lefutott velem együtt a meneteles parton; Vörösmarty Etelkével követett bennünket.
Szó nélkül, de nagy szívdobogás mellett adtam oda kezemet, de oh csodák csodája! mire szívből jött nevetés kíséretében lejutánk a szélesre mosott homokárokba, melynek kövecses alját csillogóan tüntette föl az őszi napsugár, a legelfogulatlanabb barátság meg vala kötve, mintha régi játszótársunkra akadtunk volna Etelkével együtt, zajos jókedvvel mulatánk, beszélgettünk Deák Ferenccel.
Ily hangulat mellett jártunk-keltünk a szőlőhegy oldalán órákon át, szedegettük mind a négyen, majd egymásnak, majd ki-ki magának, a mézédes fürtöket, midőn az országúton egyszerre csak az utolsó kocsi vendéget, Kossuth Lajosék kocsiját észrevettük. Deák és Vörösmarty barátságosan integettek feléjük kendőikkel, s midőn gyermekes jókedvemben azt indítványozám, tűzzünk üdvözletül egy kis rögtönzött nemzetiszínű lobogót a legmagasabb pontra, Deák nagy készséggel sietett azonnal egy szép, egyenes faágat zsebkésével levágni, s elkérte saját piros zsebkendője mellé Vörösmarty fehér zsebkendőjét s az én zöld selyem écharpe-omat [sálamat], s a hármat együtt Etelke övszalagjával hozzákötötte a szépen megtisztogatott nyélhez. Ezzel elkészülve, kikeresték Vörösmartyval együtt a legmagasabb pontot, s szélnek ereszté a csinos kis lobogót, mely oly vidáman lengette szét nemzeti színeinket, mintha érezte volna, kinek keze tűzte a tetőre…
A szüreti, ízes étkekkel gazdagon megrakott ebédlőasztalhoz – mely étkek magyaros savát-borsát Fáy András neje, e kitűnő és kedves háziasszony valósággal művészettel tudta megadni — Deák Ferenc udvariasan Kossuth Lajosnét vezeté karöltve, de a tisztelethelyet nem fogadá el mellette, mely az asztalfőnél az asszonyok között számára volt feltartva.
— Nem illem még én az idősebbek közé – monda enyelgve – mi fiatalok – folytatá azon hely felé mosolyogva, hol Etelke, én és Meszlényi Irén álltunk – majd csak elleszünk együtt valahol az asztal végén.
Az öregúr ötletén egész társaság szívből kacagott, s az ebéd vidáman folyt, szép cigányzene mellett, s amint az étel és bor fogyott, aszerint emelkedék a jókedv, s a felköszöntések egymást váltották.
Végre, hogy legyen koronája a kedélyes szüreti mulatságnak, Deák Ferenc arra kérte Vörösmartyt, olvasná föl nagyhatású költeményét, mely megelőző évben itt nyerte címét s itt olvasták föl legelőször, s Vörösmarty nagy tetszésnyilvánítások mellett, feledhetlen szépen olvasta föl Fóti dal című költeményét.
Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (18): Kassai Vidor – A szabadságharc gyermekszemmel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése