Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (17)

Vachott Sándorné – Fóti szüret

Vörösmarty szerette a jó bort, s hogy ne legyen rászorulva a kocsmárosok olykor savanykás vinkóira, 1832-ben – mihelyt anyagi ügyei egy kissé rendeződtek – 1600 négyszögöl szőlőt vásárolt Fóton. Gazdálkodásáról barátja, Sallay Imre emlékezik meg följegyzéseiben: „Pesten, lakásánál kis pincét bérlett, a néhány akó borát önmaga tisztán, jól s elég szenvedéllyel kezelte. Egypár esztendő lefolytával bebizonyult nála is, hogy távolabb lakó szőlőműveltetőknek nem termeltetik elegendő bora, kellőképpen nem láthatván az illető munkaidőben a müvelés után, s méregdrága költségbe került minden akó bora; a szőlőtartástól kedve veszett, s megvált tőle.”

Vörösmarty szőlejét Fáy András vette meg, akinek már korábban is volt szőlőbirtoka Fóton. Jó kedélyű és társaságkedvelő ember lévén, szüreteire számos vendéget hívott meg az irodalmi világból. Présháza hamarosan szűknek bizonyult a vendégsereg számára, ezért Fáy 1837-ben külön kis házat építtetett kényelmesebb tanyázás végett. Az építéshez jelképesen a vendégek is hozzájárultak, s ezt a társaság szobrász tagja, Ferenczy István, a falba illesztett márványlapon meg is örökítette: „A barátság ezen falai közé, midőn épülnének, vidám enyhóráik között követ rakának…” -se szavak után sorakoznak a nevek: Barabás Miklós festőé, Bajza Józsefé, Bugát Pál orvostudoré, Czuczor Gergelyé és több más jeles név után Vörösmartyé.
A kőműveskedő írókon, művészeken kívül még jó néhány híres vendége volt a fóti szüreteknek. Megfordultak ott politikusok: Wesselényi, Deák Ferenc, Kossuth; költők és irodalmárok: Szemere Pál, Toldy Ferenc, Garay János, Petőfi; színészek: Megyeri Károly, Szentpétery, Egressy Gábor; és hogy a női bájt se kelljen nélkülözni, színésznők: Schodelné, Lendvayné és mások. Az egész szellemi arisztokrácia.
A vidám szüretek közül az 1842. évi különös irodalomtörténeti nevezetességre tett szert. Amikor az ebédnél az ízletes pörkölt és a könnyen csúszó bor jó hangulatot keltett a társaságban, fölállt Vörösmarty és előadta Fóti dal című versét, melyet erre az alkalomra írt.

Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az,
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.

Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
Századig.
Ideje, hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.

A következő, 1843. évi szüreten jelen volt Csapó Mária is, a fiatal költőnek, Vachott Sándornak menyasszonya. A fóti szüretek hangulatát, melyben vígság, móka, éle egyesült Vörösmarty bordalának komoly gondolatokra késztető hatásával, Vachott Sándorné évtizedekkel később is a feledhetetlen emlék frissességével írta le memoárjaiban. (Lukácsy Sándor felvezetőjéből)

*

Gyönyörűen szállt fel a nap azon reggelen, mely a fóti szüretre virradt.
Etelke nővéremmel együtt, ki szintén velünk jött, örömmel készülénk az induláshoz; ő csak a kirándulásnak örvendett, engem a szerelem kísért oda is, szívem hangosan dobogta boldogságát, s így könnyű volt osztani s együttérezni Etelke örömét is. A társaság nagy része összegyűlt már, midőn megérkezénk, s mint vendég érkezését, úgy a mienket is nagy taracklődözések, ropogások jelezték, az ős magyar szüretek hangjaiként.
Deák Ferencet itt s ekkor láttam először életemben. Elfogult levék. Ez alak, ez arc meséim közé nem illett, mint beszéltem később jegyesemnek, ki a szüreti szíves meghívást csak délutánra fogadhatá el, miután délig valami érdekesebb műbíráló választmányi ülésen kellé lennie, melynek ő is tagja volt. Deák Ferenc ember maradt szemeim előtt, nagy, roppant ember s oly hatalmas, oly bölcs, kinek még a szót is másként kellé ejtenie, mint isten egyéb teremtményei szokták, s válaszolni neki, ha például a nap folytán kérdést intézene hozzám, talán nem is lehetne, nem leendék képes. Legalább előttem, ki őt akkor még magánéletében nem ismerém, úgy tűnt fel a dolog, s élénk képzelődésem segélyével az emberi nagyságot hamarjában annyi fénnyel, oly erényragyogással vettem körül, hogy csaknem elkápráztam tőle.
Etelkével önkéntelenül s egyakaratúlag sétára indulánk ki a nagy teremből, melyben a társaság vidám beszélgetés között ült kis csoportokra oszolva, részint azért, mivel vágyat érzénk szabad levegő után, részint pedig talán kissé erőt szedni össze s megbeszélni együtt, mi tevők lennénk, ha Deák mégis megszólítana bennünket. Hogy a kedélyes öregúrnak magánykörökben legkedvesebb volt a fiatal kisleánykák s gyermekek társasága, ezt ekkor még nem tudtuk, habár éppen az nap folyamata alatt tapasztalánk is először.
Az idő, mint említem már, gyönyörű volt. A meglepő szép színvegyület fölé, mely csak az ősznek sajátja, ragyogó napfény sugárzott, s a könnyű, halvány fátyol, mely a távolság körrajzait leplezte, a búcsúzó természet délibábjaként lebegett.
Mialatt a szép vidéken elhajolva néztünk körül, még arról is megfeledkezve az előttünk nyíló kép látása felett, mi kevés pillanat előtt mindkettőnket csaknem egyenlően nyugtalaníta, egyszerre csak nagy meglepetésünkre azt vesszük észre, hogy mögöttünk Vörösmarty oldalán Deák Ferenc áll.
Mindketten mintegy villanyütésre megrezzenénk, s kipirulva, tétovázva néztünk fel a nagy hazafi nyájas arcára, ki örömét fejezte ki szívélyes szavakkal afelett, hogy Vachott Sándor menyasszonyával s ennek nővérével megismerkedhetik.
Soha ügyetlenebbnek nem éreztem magamat, mint e pillanatban, midőn Etelkével együtt csak néztünk majd egymás nagy kék szemei közé, majd a jóságos öregúrra, anélkül, hogy egy szót is válaszolni képesek lettünk volna.
Deák Ferenc jártasabb volt a lélektanban, mint hogy két gyermek érzelmeire nézve egy pillantással tisztába ne jöjjön, s nagy mestere lévén emellett a fiatalság közt is a bizalom s rokonszenv megnyerésének, bizonyosan valami olyast gondolt magában, hogy majd csak elbánik ő velünk, bármi elfogultak s kis ügyetlenek vagyunk is.
Zavaromat leplezni végre Etelkéhez fordulék, s mi még furcsábban jöhetett volna ki, ha nem Deák Ferenccel állunk szemben, mintha nem is hallottam volna iménti nyájas szavait, a tiszta homokpartot kezdem magasztalni, melyről oly jó volna gyorsan lefelé futni, egészen az árok aljáig.
— Adja ide a kezét — hallatszék erre Deák barátságos hangja — ha szeretne lefutni, majd lesegítem én.
S bármi vastagos öregúr volt is, pillanat alatt s még ez időben nagy könnyűséggel lefutott velem együtt a meneteles parton; Vörösmarty Etelkével követett bennünket.
Szó nélkül, de nagy szívdobogás mellett adtam oda kezemet, de oh csodák csodája! mire szívből jött nevetés kíséretében lejutánk a szélesre mosott homokárokba, melynek kövecses alját csillogóan tüntette föl az őszi napsugár, a legelfogulatlanabb barátság meg vala kötve, mintha régi játszótársunkra akadtunk volna Etelkével együtt, zajos jókedvvel mulatánk, beszélgettünk Deák Ferenccel.
Ily hangulat mellett jártunk-keltünk a szőlőhegy oldalán órákon át, szedegettük mind a négyen, majd egymásnak, majd ki-ki magának, a mézédes fürtöket, midőn az országúton egyszerre csak az utolsó kocsi vendéget, Kossuth Lajosék kocsiját észrevettük. Deák és Vörösmarty barátságosan integettek feléjük kendőikkel, s midőn gyermekes jókedvemben azt indítványozám, tűzzünk üdvözletül egy kis rögtönzött nemzetiszínű lobogót a legmagasabb pontra, Deák nagy készséggel sietett azonnal egy szép, egyenes faágat zsebkésével levágni, s elkérte saját piros zsebkendője mellé Vörösmarty fehér zsebkendőjét s az én zöld selyem écharpe-omat [sálamat], s a hármat együtt Etelke övszalagjával hozzákötötte a szépen megtisztogatott nyélhez. Ezzel elkészülve, kikeresték Vörösmartyval együtt a legmagasabb pontot, s szélnek ereszté a csinos kis lobogót, mely oly vidáman lengette szét nemzeti színeinket, mintha érezte volna, kinek keze tűzte a tetőre…
A szüreti, ízes étkekkel gazdagon megrakott ebédlőasztalhoz – mely étkek magyaros savát-borsát Fáy András neje, e kitűnő és kedves háziasszony valósággal művészettel tudta megadni — Deák Ferenc udvariasan Kossuth Lajosnét vezeté karöltve, de a tisztelethelyet nem fogadá el mellette, mely az asztalfőnél az asszonyok között számára volt feltartva.
— Nem illem még én az idősebbek közé – monda enyelgve – mi fiatalok – folytatá azon hely felé mosolyogva, hol Etelke, én és Meszlényi Irén álltunk – majd csak elleszünk együtt valahol az asztal végén.
Az öregúr ötletén egész társaság szívből kacagott, s az ebéd vidáman folyt, szép cigányzene mellett, s amint az étel és bor fogyott, aszerint emelkedék a jókedv, s a felköszöntések egymást váltották.
Végre, hogy legyen koronája a kedélyes szüreti mulatságnak, Deák Ferenc arra kérte Vörösmartyt, olvasná föl nagyhatású költeményét, mely megelőző évben itt nyerte címét s itt olvasták föl legelőször, s Vörösmarty nagy tetszésnyilvánítások mellett, feledhetlen szépen olvasta föl Fóti dal című költeményét.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (18): Kassai Vidor – A szabadságharc gyermekszemmel

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (15)

Lyka Károly – Kossuth halálos ágyánál


“Amikor /Lyka Károly/ a múlt /XIX./ század végén a műkritikusi pályára lépett, a magyar művészet viharos forradalmának lehetett tanúja – írja felvezetőjében Lukácsy Sándor. – Nagybánya, a híres festőtelep, új fejezetet nyitott a hazai művészet történetében. E fejezetet ma már mindenki klasszikus fénykornak tartja, de akkor az új festői látásmódnak értetlenséggel kellett megküzdenie. Lyka Károly a kigúnyolt új irányzat mellé állt, és rendületlenül hirdette, magyarázta igazát… Művészettörténeti munkáiban ő maga volt az újító. (…)
Ifjúkorában újságírói munkát végzett, tárcákat, riportokat írt. Hírlaptudósítói minőségben került el Torinóba, Kossuth halálos ágyához. Kiváló írók sereglettek oda: Eötvös Károly, Bródy Sándor; az akkor még névtelen fiatalember tollának velük kellett – és sikerült – megmérkőznie. A szomorú torinói látogatás kitörölhetetlen emlékéről több mint fél évszad múltán, 1949-ben számolt be Lyka Károly…”

Kossuth a ravatalon

Mint fiatal legényke, Rómában éltem művészettörténelmi tanulmányaimnak. Ezt a hasznos fényűzést a Pesti Napló tette lehetővé, amely heti egy-egy tárcacikket kívánt tőlem itáliai élményeimről. Egy este, 1894. március 7-én Réti István festő barátommal szállásomra térve, nagy meglepetés ért: két sürgős táviratot lobogtatott felénk gazdánk, mind a kettőt a Pesti Napló küldte. Az egyik utalvány volt pár száz líráról. Nem értettem, miért ez a sürgősség. A másik megadta a magyarázatot: arra kért a szerkesztőm, hogy azonnal utazzam Torinóba, Kossuth Lajos haldoklik, állapotáról két óránként küldjék táviratot.
Kossuth haldoklik! – mind a kettőnkben elállt a lélegzet.
De nem volt idő sem eszmélődésre, sem ruhaváltásra, sem vacsorára; éppen hogy elértem a torinói expressz vonatot. Hirtelenül megszólalt mellettem hű kísérőm, Réti:
– Én is jövök.
Gyűrötten, a sok alagúttól kormosan s főképp poggyász nélkül egy torinói szálló sem akart minket befogadni. Nagynehezen jutottunk tető alá, s egy óra múlva már a Kormányzó elnök lakásán kopogtattam.
Aulich fogadott, a Kormányzó dereshajú, kissé ügyefogyott, de szívélyes titkára. Éppen ott volt Basso doktor urológus, a háziorvos, és rendkívül súlyosnak mondta betege állapotát. Bemutatott a Kormányzó nővérének, Ruttkayné Kossuth Lujzának. Az ebédlő tompa világításában a nagyasszony sápadt arca, fekete ruhája, mozdulatlan tartása úgy hatott rám, mintha egy darabja lett volna egy komor történeti képnek. Ilyennek festette egykor Madarász Viktor Zrínyi Ilonát.
Még aznap találkoztam itt néhány világlap római tudósítójával, a Times, a New York Herald, a Temps, a Kölnische Zeitung, a Neue Freie Presse római szerkesztőivel. Torino most fontosabb lett nekik, mint Róma. Mintha a nagyvilág szeme most egyszerre egy egyszerű torinói bérház felé fordult volna.
Másnap, harmadnap e ház táján már több magyar szót lehetett hallani, mint olaszt. Egymásután jöttek a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselői, jött Bródy Sándor, Rákosi Viktor s még egy sor hírlapíró.
A frissen ideérkezett pesti hírlapíróktól megtudtam, mekkora politikai zavart okozott otthon a közeledő katasztrófa híre. A torinói remete még haldoklásának napjaiban is eleven hatóerőnek bizonyult, bár már napok óta eszméletlenül feküdt ágyában.
Gazdátlan hírek kezdtek szárnyra kapni a kis magyar kolóniában, a Dilei-vendéglő különszobájában, ahol együtt ebédeltünk; ez is, az is hallott valamit a bécsi udvar terveiről, a hadsereg vezérkarának titkos szándékairól, sőt összeesküvésekről is. Miért? hogyan? – senki sem tudta. Nyomasztóvá tette ezt a légkört a függetlenségi képviselők súgása-bugása, amely azonnal megszűnt, mihelyt valamelyikünk hozzájuk közeledett. Nem tudtuk mire vélni ezt a nagy titkolózást. Csak nagykésőn tudtuk meg, hogy valamiféle tervük van a Kormányzó egyik fiával, Ferenccel.
Vele is megösmerkedtem. Mikor megtudta, hogy a művészet vágya tart engem Rómában, rögtön bevezetett engem atyja dolgozószobájába, nagy könyvespolcok közé. De alig nézhettem körül, mert azonnal odaállított engem egy sor festmény és apró szobor elé: nézzem meg jól, ezek mind az ő sajátkezű alkotásai, mert ő nemcsak mérnök, hanem művész is. Zavarba jöttem e műkedvelő munkák láttára, s alig tudtam valamit hápogni. Azóta lehetőleg kerültem; sohasem szerettem a nagyképű, önmagukkal telt embereket.
Tizenkét hosszú és izgalmas napon éjfélig tartott a hírszolgálat. S megesett néhányszor, hogy Basso doktor bizalmasan értésemre adta, hogy még ma éjjel beállhat a katasztrófa. Ilyenkor kocsiban szundikálva töltöttem az éjszakát a Kossuth-ház előtt, a házmestert leborravalóztam, hogy riasszon föl, ha szükségét látja. A sok éjszakázás alaposan összetört, pedig még csak huszonöt éves voltam.
Nagypénteken Rétivel és Bródyval leverten indultunk a Kossuth-ház felé. A betegszoba mellett az ebédlő nagy kerek asztala köré telepedtünk egy tucatnyian. A zöldernyős lámpa bágyadt fénye mellett izgatottan vártuk az orvos jelentését. Mindenki hallgatott, csak Eötvös Károly magyarázgatta a már élőhalottnak látszó Ruttkaynénak a tüdőgyulladás különböző fajait. Egyszerre kinyílt a betegszoba ajtaja, de nem az orvos jött ki, hanem Aulich, az öreg titkár. Megállt a küszöbön, s elcsukló hangon csak annyit tudott mondani: meghalt.
A dermedt csöndben csak Ruttkayné zokogása hallatszott.
Nem volt köztünk egy sem, aki ne érezte volna, hogy most zárult le történelmünknek egy nagy fejezete. A lépcsőn lehaladva valaki halkan kérdezte: mi lesz most?
Senki sem válaszolt.
Réti engedélyt kapott, hogy lerajzolhassa a Kormányzó elnököt a halottas ágyon. Aztán jöttek a balzsamozást végző orvosok.
Kossuth ravatalát a protestáns templom közepén helyezték el, de a koszorúk óriási tömege miatt alig lehetett közelébe férni. Egyre érkeztek a hazai küldöttségek, és zsúfolásig megtöltötték a nem nagy templomot. De jött igen sok olasz is: a „generálé”-t egész Piemont tisztelte. Ha valahol, úgy itt tudták, mit tesz a szabadságért küzdeni.
Egy magyar lelkész mondta a búcsúztatót a templom gyér világítása mellett. Igen sokan térdre borultak, és hangosan zokogtak, nemcsak a bennlévők, hanem a künnrekedtek is. A megilletődés átáradt az utca járókelőire is.
Kossuth Lajos holttestét különvonat vitte haza Magyarországba; ennek én is utasa lettem. A sok kitérés miatt csak éjfélkor érkeztünk Milánóba, ennek néptelen pályaudvarán nem volt semmi világítás. A félhomályban mégis észre lehetett venni egy csoport cilinderes férfiút, akik hatalmas babérkoszorúval közeledtek vonatunkhoz. Milánói szabadkőművesek voltak, akik néma tisztelgéssel búcsúztatták nagy társukat.
Hajnalban már kinn járt vonatunk a lombardiai síkságon. És ettől fogva diadalmenetté változott a holt Kormányzó útja. Mert minden olasz állomáson, a legkisebben is, vörösinges vén garibaldisták sorakoztak, néhol csak néhányan, néhol sokan, ahányan éppen megmaradtak az olasz szabadságharcból. Vonatunk közeledtekor megharsant a kürtjük, feszes állásban tisztelegtek, s meghajtották rongyos zászlójukat Kossuth Lajos koporsója előtt. Nem parancsszóra jöttek: szívük hajtotta az utolsó tiszteletadásra.
Egyszer hirtelen fékezéssel megállt vonatunk a puszta vetésföldek közt. Állomásnak semmi nyoma. Mi történhetett? „Tilos” jelzőtábla állta utunkat, a közeli bakterház őre helyezte oda. Jó negyedórát vesztegeltünk így. A távolban, a nap fényében egy másik sínpár csillogott, amely keresztezte a mienket. Egyszeribe rövid vonat robogott azon dél felé. Ferenc Józsefet vitte Abbáziába, ahol tanácskozása volt a hármas szövetség fejedelmeivel.
Szinte szimbolikus találkozása a bécsi császárnak Magyarország holt Kormányzó elnökével. Még egyszer, utoljára útját állta Kossuth Lajosnak.
Végre Csáktornyán elértük a határt. Lobogók lengése, térdelő magyarok tömege közt érkezett hazájába Kossuth Lajos.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (16): Haraszthy Ágoston – Indiánok földjén

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (14)

Asbóth János – Velencében, reménytelenül

Lukácsy Sándor szerint “Asbóth János elfeledett író. Egyetlen művének sincs új kiadása, noha útirajzai, irodalmi és politikai arcképei, esszéi megérdemelnék a figyelmet, Álmok álmodója című regénye pedig, 1878-ból, maradandó érték, s a történelem koronként teremt olyan helyzetet, melyben – mint ma is – különösen időszerű.

A regényt önéletrajzi elemek szövik át. Asbóth János 1845-ben született nemesi családból, apjával együtt részt vett a hatvanas évek Habsburg-ellenes mozgalmaiban, szülei kívánságára mérnöki tudományt tanult Zürichben, majd irodalmi és politikai pályára lépett. Mindezek az elemek megvannak a regény főhősének, Darvady Zoltánnak sorsában, aki… a regény első lapján megérkezik Velencébe, újabb és végső kiábrándulásának csodálatos kulisszái közé…  Asbóth regénye… Eötvös Karthausijával rokon. …Mindkettőben ragyogó elégiát olvashatunk Velence enyésző fényéről… Mindkét regény szerzője másodrendűnek tekinti a cselekvényt, s amit közölni akar, azt lírai áriákra és filozofikus elmélkedésekre bízza.”

Te vagy, Velence, igen, ha még e világon helyem lelni tudnám, ha volna zug a földön, ahol csillapulni tudna a lét ellen lázongó kebel, üdülést várhatna a meddő vágyak sóvár tüzében kiégett szív: te vagy az.
Harc előtt verve. Reményeimben megrabolva. Hová levétek nagy álmaim ti mind? Vissza-visszatekintek reátok, mint e néma paloták hosszú sorára, a múltnak e fenséges halottaira, melyek elevenedni nem fognak többé soha; de elhagyatva, fakulva, pusztulva is gazdagabbak színekben, hangulatban, az eszmény tündöklésében, mint a mai világ rideg pompája. Lebilincselnek bűvarázzsal, mert feledtetni képesek ezt a mai életet, mely nem egyéb, mint mindenkinek mindenki ellen folyó keserves harca, tele lázas kapkodással, harc a nyomorult szükségért, nemtelenért és becstelenért, melyben magasztosra gondolni nincsen idő, nincsen hangulat, nincsen mód.
Adj nekem feledést…
Ifjú álmaim egy forró szívnek mérhetlen boldogságáról, elmének dicsőségéről, tettnek erejéről: süllyedjetek a néma lagúnába. De magatokkal együtt vonjátok le a posványba mindazt, ami titeket könyörtelenül darabokra tört, vonjátok magatokkal, amit láttam és tanultam világ folyásáról, emberek dolgairól. Feledést adj nekem, Velence, hogy ne kellessék a világ fölött zokognom, önmagamon kacagnom. Hiszen azért tudtad ezt a tompult szívet megkapni olyan édes csodaerővel, mivel olyan vagy, mintha nem !s e világból való volnál. Mese városa, mintha egy világ terhe esett volna le szívemről, midőn a nyargaló vonat odahagyva a szárazföldet, a mestrei óriás hídra robogott…
Szeretem a vasutat. Társtalanul ülve, szeretek hosszú-hosszú időn át keresztülrobogni térségeken, országokon. A mozdony óriási gépe pokoli sebességgel hegyen-völgyön, folyamon és tereken keresztül vontatja a hosszan elnyúló kocsisort, nem ismerve akadályt, tele erővel; tüzet okádó karcsú kürtőjében, nehéz emeltyűinek könnyű mozdulataiban mily kísérteti báj; tüdőinek nehéz, de rendszeres lihegésében mennyi élet! Büszke megvetéssel hagy el mindent, nem törődik emberekkel és hitványságaikkal, bármi nagyoknak és nagyszerűeknek is képzeljék magukat. Így szeretnék emberekkel és világgal hidegen nem törődni, ha képes volnék szívemből kitépni szeretetet és gyűlölséget, vágyaimat és reményeimet, a kiábrándulást és a csalódást. Hanem leginkább azért szeretem a mozdonyt, mert nem fáradó utazásával el tudja velem hitetni néha, hogy egyenesen kivisz ebből a világból.
És amikor hosszú útjában elhagyta a havasok falait és éjszaknak zordon birodalmából lesietett az olasz földnek kertjébe, hogy Mestrénél végre egészen elhagyja magát a szárazföldet is: mintha csakugyan más világba törtetne. A természet törvényei mintha fenekestől felfordulnának, hadd lássuk, hogy mese városába érkezünk. A kocsiban középen ülve mit sem látni a vonat alatti keskeny, hosszú kőhídból, mely a partot a lagúnák városával köti egybe. Jobbról-balról csak a sima lagúnának a napnak aranyában csillogó kék vizei terülnek el odáig, ahol összefolynak a távol tenger habos zöldjével; elfog az az érzés, mintha a vonat magának a tengernek végtelen tükrén készülne már most folytatni akadályt nem ismerő útját. De felvetődnek a szigetek, ódon falaikkal, avatag épületekkel, a magasba nyúló campanilékkel. A porlepte fakó földhöz szokott magyar szem előtt a babér és a mirtusz zöldje sötétlik. Sajkák himbálóznak, dagadozik a halászbárkáknak tarka ábrákkal kifestett vitorlája. Minden ragyog a napban, és derült pompában borít be mindent egy mennyboltozat, mely nem olyan fakó, mint a miénk. És végre elterül előttünk Velence, lebegve, mint a tóvirág a vizeken, hatalmas kupoláival, palotáinak özönével. Minő látvány az otthon megszokott magtár-architektúra után! Épületeiben a művészet örökre kifogyhatatlan változatai, a gót és a mór építkezés sajátságos összeolvadásának meseszerűsége, késő századokból a jelenbe nyúló múltnak fenséges varázsa.
És mindez lebegve a tengeren, a színek minden elevensége mellett is csaknem olyan méla, nyugodt, csöndes, mint a tenger alá merült mese városok.
Gyorsan menekülünk a pályafő zsibongásából. Nesztelen evezőcsapással hajtja a gondolás a nagy csatornán végig fekete nyúlánk bárkáját, melynek élén a hagyományos alabárd villog, közepén mint ravatal áll a sátor. A párnákba dőlve, a sátor ablakai előtt el hagyok vonulni templomot, palotát, jobbra-balra egyik a másikán, némán, csöndesen. Miért, hogy rosszkor és rossz helyen születtem? Miért nem vagyok azoknak egyike, akiket fejedelmi palotájában várt a dogé, hogy meghallgassa, mit és miképp végeztek királlyal, császárral, pápával? Sima művészettel és büszke erőtudattal hogyan hajtották alázatra a szárazföld urait a tengerek királynéja előtt? Miért nem szállhatok le hadihajóról fényes harcosokkal, hogy merész hadjáratból hozzam meg a köztársaságnak tartományok hódolatát, keletnek kincseit, fogoly szerecseneit, felszabadított rabjait? Ezer bárka kísér, aranyhajú, gyönge arcú signorák merengő szeme átvillog a fekete fátyolon, a Piazzetta óriás oszlopairól büszkén tekint le Márkus szárnyas oroszlánja. A dogék palotájának sima falán magasra csúcsosodó ablakból hírnök hirdeti jöttünket. A Márk tér márvány kockáin ujjongó nép hullámzik, mintha csak az égben meredő campanile tornyát akarná megdönteni; előreküzködnek, akik a tért befogó oszlopsorok alá szorultak; a kongó harangok zúgnak a mozaikban ragyogó bazilika hatalmas kupoláiban, a templom előtt felnyúló vörös árbocokon lobognak a meghódolt Ciprus, Kandia és Morea zászlai. A nagytanács terme ragyog a legdúsabb hatalomnak kincseiben. Paolo Veronese és Tintoretto virító festményeit elhalványítja a nagyok és nemesek pompája. Tiszteletet parancsoló vas-arcával ül trónján a köztársaság hercege. A hölgyek emelvényéről szelíd bájban tekint le a dogaressa az egész világ követeire és Velence nemességének virágára. Minő nevek, mennyi fény és dicsőség e nevekben! Nem hercegek, címeik nincsenek, de mindenik a császár fiával tudja magát születésre egynek, mindenik fejedelmektől, néha a császárnál is hatalmasabb fejedelemtől származik, és mindenik lehet fejedelemmé, akinek kegyéért verseng császár és pápa. Nagy ősök büszke ivadékai. Minden név egy-egy történelmi esemény: Dandolo, Michiel, Contarini, Soranzo, Falier, Mocenigo, Foscari, Grimani, Loredan, Donato, Venier, Morosini, Foscarini… ki tudná elsorolni mind?
Mostanság a dogék termeit pénzért mutogatják, és bús a Rialto. A holdnak rezgő, zöldes világában mélán veti hatalmas ívének sötét árnyát a vízre, melyen alig siklik el egy-egy késett gondola. A paloták alusznak a múltról álmodozva. Tizian freskói a sós és nedves levegőben régen lekoptak. Élet és öröm kihalt, minden csak árnya a múltnak, de a múltnak ez az árnya is szebb a jelen valójánál — feledést, feledést, hogy mindennek letűntén ne kellessék keservesen sírnom, enmagam fölött keservesebben kacagnom.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (15): Lyka Károly – Kossuth halálos ágyánál

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (13)

Teleki József – Voltam Rousseau uramnál

Lukácsy Sándor írja bevezetőjében: “1759-ben egy húszéves arisztokrata ifjú indult útnak Erdélyből Nyugat-Európa felé, hogy műveltségét külföldi egyetemeken gyarapítsa. Már addig is gondos neveltetésben részesült; három évig a tudós Bod Péter tanítványa volt. Utazásának célpontja a baseli egyetem, majd a leideni. De nemcsak iskolapadokban, professzori leckékből tanul; Svájcon és Hollandián kívül bejárja Német- és Franciaországot is, csiszolódik az előkelő világban, nevezetes embereket látogat meg – pénze van, grófi származása van, minden ajtó megnyílik előtte. Kétéves európai utazgatás után tér haza, megnövekedett matematikai, régészeti, művészeti, politikai ismeretekkel. És egy naplóval.
Az utazó arisztokrata ifjú neve Teleki József. Itthon magas állások várnak rá, lesz belőle még koronaőr is. Közben ír néhány magyar, latin és francia nyelvű munkát. Főműve azonban ifjúkori naplója… Kíváncsi szemmel, fogékony fővel utazott, és sok érdekeset följegyezgetett.
Járt például Versailles-ban. A kastély kápolnájába épp csak bekukkantott, a misét már nem várta meg, mert mint buzgó református, nem akart letérdepelni. Inkább Pompadour asszonyhoz igyekezett; egy királyi kegyencnő: elvégre az is nevezetesség… Nemcsak kastélyokat és palotákat látogatott; fölkereste a szellem kiválóságainak szerényebb lakóhelyeit is. Járt Voltaire Genf melletti otthonában…
Rousseau-hoz, akit 1761. március 6-án látogatott meg, szellemi rangján kívül alkalmasint különc szokásainak híre is vonzotta Teleki Józsefet. A vadóc író alakja lekötötte figyelmét, s minden apróságot följegyzett róla: az egyszerű ebéd fogásait éppúgy, mint a házigazda papucsának különösségét…Az erdélyi arisztokrata ifjú kitűnő riporternek bizonyult.”

Voltam a Rousseau uramnál Voisin urammal, Montmorencyban, mely mintegy három lieue [mérföld] Párizshoz. Ide húzta meg magát Rousseau uram már hét esztendőtől fogva, s amint mondja, azoltától fogva Párizsban nem is volt.
Minthogy ez a Rousseau uram jeles elméjére és rész szerint különösségekre is oly nagy nevet szerzett magának, nem tartom éppen szükségtelennek nála lévő létünknek egy kissé bő leírását adni. Az ilyetén embereknek házi dolgaikbul sokat ítél az ember a természetükről. Bémenvén hozzá egy rút fótos schlafrockba találtuk, s ha nem tudtuk volna, hogy Rousseau, valami piszkos vargának gondoltuk volna, kivált oly minden csinosság nélkül való szobába, ahol eszik és főznek is. Ez igen kicsiny szoba, s egyszersmind konyhája is, itt szokott ebédelni; feljebb vagyon egy szobája, hova garádics szolgál. Ez csinosabb, sőt majdnem csinos is. Megérkezvén, igen jó szívvel látott, s elvezetett a donzsonba, mely a szobájától egy kis kerttel választatik el. Donzsonnak neveznek a franciák minden efféle kis épületet, amely valami kitetsző helyen van.

A donzson

Ebbe a donzsonba meglehetős csinosan van holmi, de csak igen parasztosan. Láttam nevezetesen itt a prussziai királynak egy nyomtatott képit, melynek az alján a rámájára volt ragasztva egy kis papiros, azon volt két francia vers, mely igen mérges volt a prussziai király ellen, de eszembe meg nem tartottam. Ottan beszélgetni kezdvén legelőször is a könyvemet hozta elé, melyet Voisin uram még minap néki megküldött, s nagyobban megdicsérte, mint a könyv érdemelte volna. Ebédhez ülvén, a feljebb említett szobában nem sokat, de jól ettem; volt egy leves, tehénhús és egy lére csinált lapin (ez majd olyan, mint a földi nyúl). Ezenkívül volt egy már régen megkezdett pástétom, s jó sajt, vaj, jól állott szőlő, s egyszóval igen jó, de csak közönséges és minden ceremónia nélkül való ebéd, mely kétségkívül annál jobb ízűén esett, mentül parasztosabb volt.
Egy leány vagy asszony is evett velünk, aki Rousseau uramnak, amint látom, mindenese, gazdasszonya, szakácsnéja. Nem szép és arra nézve akárki előtt is gyanúságon kívül való. Ebéd után a szekerünket elküldöttük Bare nevű faluba, melyen keresztül kell menni Párizsba menvén, hogy ott várjon meg, mi pedig Rousseau urammal, hogy a vidéket megláthassuk jobban, gyalog sétálni mentünk. Ez a Montmorency egy hegyen esvén, mind az a ház, ahol Rousseau uram lakik, mind pedig a vidéknek nagyobb része igen szép tekéntetű hely. A sétálásbul visszamenvén Montmorency ba, ott a templomot megjártuk, hol a Montmorency famíliának egy igen szép monumentuma van, ritka szépségű márvány oszlopokon. E mellett a templom mellett a Peres de l’Oratoire-ok [oratoriánus atyák] klastroma vagyon. Azután megmutatta őkegyelme a

Rousseau

Maréchal de Luxembourg palotáját és kertit; a palotája is szép, de kivált a kert igen dicsőséges gusztussal van csinálva; nincsen benne se státua [szobor], se egyéb igen fényes cifraság, de a kertnek elrendezését és a belőle való kinézést nehéz feltalálni másutt, s az valóban ritka dolog és töméntelen költségbe is került, hogy mind a terasz a kertben, mind annak a hegynek nagy része, amelyen a palota van építve, emberek kezeivel rakattatott, amelyen elhűl az ember, amidőn látja. A kertben vagyon egy mulatóház, annak egy részibe Rousseau lakik néha, mikor Maréchal de Luxembourg ottan van, kit igen nagyon szeret és becsül Rousseau uram, jóllehet közönségesen a nagyuraknak nem jó barátja. Ezt a kertet ezelőtt egy Croisaz nevű ember csináltatta s bírta, akit, hogy megkülönböztessenek a nála még gazdagabb Croisaz nevű atyafiátul, Croisaz le pauvre, vagy szegény Croisaz-nak neveznek, jóllehet mely gazdag lett légyen, csak ez a kert is eléggé megmutatja. A Rousseau uram szobájában, a kertbeli házban, mely Maréchal de Luxembourg-hoz tartozik, egynéhány indiai nyilak vagynak; néha azokkal való lövöldözéssel múlatja magát. Ezt a palotát megnézvén kívül, kimentünk a kertből, s elkísért Rousseau uram egészen Bare-ig, hol a szekér készen várt. Többet jártunk ekkor Rousseau urammal három óránál, vagy legalább könnyen annyit, ott elválván egymástól, megcsókoltuk egymást s úgy tetszik, hogy engemet szeretett.
Rousseau uram ránézve mintegy negyvenöt esztendős ember, kicsiny inkább, mint nagy, testére nézve, vékony is, egy kisség meggörbedt. Friss és eleven beszédű, éles elméjű; amit a francia esprit-nek nevez, az igen sok van nála, ítélete is jó, gondolata éles, s jól is ki tudja adni, mert ma nem hiszem, hogy senki hathatósabban írjon nála. Társalkodása nem lankadt, mert sokat beszél, vagy legalább ezúttal elég beszédes volt, mindazáltal mégsem lehet jókedvű embernek mondani. Némely magaviselésében s szentenciájában különös, de még különösebbnek akar tetszeni, amint észrevehettem, mint amilyen. Azt mondja, hogy sohasem alszik egy fertály órát egyvégtibe, többtől fogva tizenöt esztendőnél, s nem aludt ugyanannyi időtől fogva soha egy órát, mindössze egy éjszaka, s azt nappal sem pótolja ki, mert akkor sem alszik. Ha ez igaz, aminthogy nem is igen mond olyat, ami úgy nincs, én csudálom, hogy él, nemcsak él pedig, hanem a szemei tiszták s fejérek. Az öltözetében is, valamint egyéb dolgaiban, gyanakszom, hogy egy kevéssé keresi a különösséget; kétségkívül a lábujjainak bogossága vagy valami más okra nézve mindenik papucsa fejének a közepin egy lyuk van vágva csillagformán. A papucsa talpa fából van nagyrészint, hogy amint mondja, szárazabban járjon, s tovább is tartson a papucs. Szegény állapota és élésének módját csak maga gusztusának lehet

Teleki  József

tulajdonítani, mert ámbátor most valósággal szegény és pénztelen, csak rajta állana, hogy több pénzre tenne szert, de nem akar, amint mondják, senkinek jóakaratával élni. Most leginkább a muzsikájából él, mert amellett, hogy tudós ember, nagy muzsikus és kompozitor is, s mások kívánságára komponál, s rendes jutalmát elveszi, de azon felül nem. A minap, azt mondják, hogy Conti herceg Rousseau uramnak valami kompozíciójáért talán ötven Louis d’ort [Lajos-aranyat] küldött, melyből Rousseau csak két Louis d’ort vett el s a többit visszaadta.
Ebből az expedícióból este nyolc órakor érkeztem haza Párizsba a szállásomra.




Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (14): Asbóth János – Velencében, reménytelenül

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (1)

Rejtett kincsek

1987-ben  az RTV-Minerva kiadásában furcsa könyv jelent meg Lukácsy Sándor irodalomtörténész gondozásában: a Magyar Robinson és egyéb iurodalmi ritkaságok. A rendhagyó szöveggyűjtemény ama rádióműsor adásainak átírt szövegeit tartalmazza, melyeket 1984 június 2-a és 1985. március 30-a között, minden szombat este a Magyar Rádió harmadik műsora sugárzott, Lukácsy szerkesztésében. Az adás Rejtett kincsek volt, s a szerkesztőnek a kötethez írott előszava szerint "egy-egy kevéssé ismert szöveget - ritkaságot - mutattam be irodalmunk régebbi és újabb századaiból. Egy-egy szemelvényt megannyi elfeledett, nehezen hozzáférhető műből. "

Az anyag rendkívül változatos, mind a szerzők, mind a műfajok tekintetében, egyben azonban megegyeznek: a szerkesztő valamennyi elé írt felvezetői egy-egy miniatűr irodalmi leckét jelentenek, a példaanyagként szolgáló szövegek pedig a felfedezés revelációjával ajándékozzák meg az olvasót. Mivel a könyv megjelenése óta több mint negyven év telt el, akár azt is mondhatnánk, hogy eltűnt az idő süllyesztőjében, a feledés homályába veszett. Csakhogy ezek olyan közhelyek, amiket könnyű néhány tollvonással áthidalni. Ezt tesszük mi is: a legérdekesebb olvasmányokból, korfestő vallomásokból, naplókból, levelekből ízelítőt adunk a továbbiakban Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai cím alatt. 

Az első közlemény Ács Gedeon Bostoni jegyzetek című naplórészlete, amelyet a világosi katasztrófa után többedmagával külföldre menekült szerző amerikai tartózkodásáról vezetett.

Ács Gedeon a Mississippi fregatton érkezett Amerikába, ahol egy ideig a New York-i magyar reformátusok lelkésze volt, majd az egyházi szolgálatot, amihez nem sok kedve volt (az apja beszélte rá a papi hivatásra), gyári munkás lett, majd vasútépítéshez került segédmunkásnak. Végül Bostonban telepedett meg és tudományos felolvasások jelentették megélhetése forrását. 1882-ben tért vissza hazájába,s forradalmi múltja miatt csuopán a távoli Csúza faluban kapott lelkészi megbizatást. Itt halt meg pár évi szolgálat után, monumentális, tíz kötetes naplót hagyva maga után.

Naplórészletét egy következő közleményben olvashatjuk.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (2): Ács Gedeon - Bostoni jegyzetek