Lukácsy Sándor szerint “Asbóth János elfeledett író. Egyetlen művének sincs új kiadása, noha útirajzai, irodalmi és politikai arcképei, esszéi megérdemelnék a figyelmet, Álmok álmodója című regénye pedig, 1878-ból, maradandó érték, s a történelem koronként teremt olyan helyzetet, melyben – mint ma is – különösen időszerű.
A regényt önéletrajzi elemek szövik át. Asbóth János 1845-ben született nemesi családból, apjával együtt részt vett a hatvanas évek Habsburg-ellenes mozgalmaiban, szülei kívánságára mérnöki tudományt tanult Zürichben, majd irodalmi és politikai pályára lépett. Mindezek az elemek megvannak a regény főhősének, Darvady Zoltánnak sorsában, aki… a regény első lapján megérkezik Velencébe, újabb és végső kiábrándulásának csodálatos kulisszái közé… Asbóth regénye… Eötvös Karthausijával rokon. …Mindkettőben ragyogó elégiát olvashatunk Velence enyésző fényéről… Mindkét regény szerzője másodrendűnek tekinti a cselekvényt, s amit közölni akar, azt lírai áriákra és filozofikus elmélkedésekre bízza.”
Harc előtt verve. Reményeimben megrabolva. Hová levétek nagy álmaim ti mind? Vissza-visszatekintek reátok, mint e néma paloták hosszú sorára, a múltnak e fenséges halottaira, melyek elevenedni nem fognak többé soha; de elhagyatva, fakulva, pusztulva is gazdagabbak színekben, hangulatban, az eszmény tündöklésében, mint a mai világ rideg pompája. Lebilincselnek bűvarázzsal, mert feledtetni képesek ezt a mai életet, mely nem egyéb, mint mindenkinek mindenki ellen folyó keserves harca, tele lázas kapkodással, harc a nyomorult szükségért, nemtelenért és becstelenért, melyben magasztosra gondolni nincsen idő, nincsen hangulat, nincsen mód.
Adj nekem feledést…
Ifjú álmaim egy forró szívnek mérhetlen boldogságáról, elmének dicsőségéről, tettnek erejéről: süllyedjetek a néma lagúnába. De magatokkal együtt vonjátok le a posványba mindazt, ami titeket könyörtelenül darabokra tört, vonjátok magatokkal, amit láttam és tanultam világ folyásáról, emberek dolgairól. Feledést adj nekem, Velence, hogy ne kellessék a világ fölött zokognom, önmagamon kacagnom. Hiszen azért tudtad ezt a tompult szívet megkapni olyan édes csodaerővel, mivel olyan vagy, mintha nem !s e világból való volnál. Mese városa, mintha egy világ terhe esett volna le szívemről, midőn a nyargaló vonat odahagyva a szárazföldet, a mestrei óriás hídra robogott…
Szeretem a vasutat. Társtalanul ülve, szeretek hosszú-hosszú időn át keresztülrobogni térségeken, országokon. A mozdony óriási gépe pokoli sebességgel hegyen-völgyön, folyamon és tereken keresztül vontatja a hosszan elnyúló kocsisort, nem ismerve akadályt, tele erővel; tüzet okádó karcsú kürtőjében, nehéz emeltyűinek könnyű mozdulataiban mily kísérteti báj; tüdőinek nehéz, de rendszeres lihegésében mennyi élet! Büszke megvetéssel hagy el mindent, nem törődik emberekkel és hitványságaikkal, bármi nagyoknak és nagyszerűeknek is képzeljék magukat. Így szeretnék emberekkel és világgal hidegen nem törődni, ha képes volnék szívemből kitépni szeretetet és gyűlölséget, vágyaimat és reményeimet, a kiábrándulást és a csalódást. Hanem leginkább azért szeretem a mozdonyt, mert nem fáradó utazásával el tudja velem hitetni néha, hogy egyenesen kivisz ebből a világból.
És amikor hosszú útjában elhagyta a havasok falait és éjszaknak zordon birodalmából lesietett az olasz földnek kertjébe, hogy Mestrénél végre egészen elhagyja magát a szárazföldet is: mintha csakugyan más világba törtetne. A természet törvényei mintha fenekestől felfordulnának, hadd lássuk, hogy mese városába érkezünk. A kocsiban középen ülve mit sem látni a vonat alatti keskeny, hosszú kőhídból, mely a partot a lagúnák városával köti egybe. Jobbról-balról csak a sima lagúnának a napnak aranyában csillogó kék vizei terülnek el odáig, ahol összefolynak a távol tenger habos zöldjével; elfog az az érzés, mintha a vonat magának a tengernek végtelen tükrén készülne már most folytatni akadályt nem ismerő útját. De felvetődnek a szigetek, ódon falaikkal, avatag épületekkel, a magasba nyúló campanilékkel. A porlepte fakó földhöz szokott magyar szem előtt a babér és a mirtusz zöldje sötétlik. Sajkák himbálóznak, dagadozik a halászbárkáknak tarka ábrákkal kifestett vitorlája. Minden ragyog a napban, és derült pompában borít be mindent egy mennyboltozat, mely nem olyan fakó, mint a miénk. És végre elterül előttünk Velence, lebegve, mint a tóvirág a vizeken, hatalmas kupoláival, palotáinak özönével. Minő látvány az otthon megszokott magtár-architektúra után! Épületeiben a művészet örökre kifogyhatatlan változatai, a gót és a mór építkezés sajátságos összeolvadásának meseszerűsége, késő századokból a jelenbe nyúló múltnak fenséges varázsa.
És mindez lebegve a tengeren, a színek minden elevensége mellett is csaknem olyan méla, nyugodt, csöndes, mint a tenger alá merült mese városok.
Gyorsan menekülünk a pályafő zsibongásából. Nesztelen evezőcsapással hajtja a gondolás a nagy csatornán végig fekete nyúlánk bárkáját, melynek élén a hagyományos alabárd villog, közepén mint ravatal áll a sátor. A párnákba dőlve, a sátor ablakai előtt el hagyok vonulni templomot, palotát, jobbra-balra egyik a másikán, némán, csöndesen. Miért, hogy rosszkor és rossz helyen születtem? Miért nem vagyok azoknak egyike, akiket fejedelmi palotájában várt a dogé, hogy meghallgassa, mit és miképp végeztek királlyal, császárral, pápával? Sima művészettel és büszke erőtudattal hogyan hajtották alázatra a szárazföld urait a tengerek királynéja előtt? Miért nem szállhatok le hadihajóról fényes harcosokkal, hogy merész hadjáratból hozzam meg a köztársaságnak tartományok hódolatát, keletnek kincseit, fogoly szerecseneit, felszabadított rabjait? Ezer bárka kísér, aranyhajú, gyönge arcú signorák merengő szeme átvillog a fekete fátyolon, a Piazzetta óriás oszlopairól büszkén tekint le Márkus szárnyas oroszlánja. A dogék palotájának sima falán magasra csúcsosodó ablakból hírnök hirdeti jöttünket. A Márk tér márvány kockáin ujjongó nép hullámzik, mintha csak az égben meredő campanile tornyát akarná megdönteni; előreküzködnek, akik a tért befogó oszlopsorok alá szorultak; a kongó harangok zúgnak a mozaikban ragyogó bazilika hatalmas kupoláiban, a templom előtt felnyúló vörös árbocokon lobognak a meghódolt Ciprus, Kandia és Morea zászlai. A nagytanács terme ragyog a legdúsabb hatalomnak kincseiben. Paolo Veronese és Tintoretto virító festményeit elhalványítja a nagyok és nemesek pompája. Tiszteletet parancsoló vas-arcával ül trónján a köztársaság hercege. A hölgyek emelvényéről szelíd bájban tekint le a dogaressa az egész világ követeire és Velence nemességének virágára. Minő nevek, mennyi fény és dicsőség e nevekben! Nem hercegek, címeik nincsenek, de mindenik a császár fiával tudja magát születésre egynek, mindenik fejedelmektől, néha a császárnál is hatalmasabb fejedelemtől származik, és mindenik lehet fejedelemmé, akinek kegyéért verseng császár és pápa. Nagy ősök büszke ivadékai. Minden név egy-egy történelmi esemény: Dandolo, Michiel, Contarini, Soranzo, Falier, Mocenigo, Foscari, Grimani, Loredan, Donato, Venier, Morosini, Foscarini… ki tudná elsorolni mind?
Mostanság a dogék termeit pénzért mutogatják, és bús a Rialto. A holdnak rezgő, zöldes világában mélán veti hatalmas ívének sötét árnyát a vízre, melyen alig siklik el egy-egy késett gondola. A paloták alusznak a múltról álmodozva. Tizian freskói a sós és nedves levegőben régen lekoptak. Élet és öröm kihalt, minden csak árnya a múltnak, de a múltnak ez az árnya is szebb a jelen valójánál — feledést, feledést, hogy mindennek letűntén ne kellessék keservesen sírnom, enmagam fölött keservesebben kacagnom.
Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (15): Lyka Károly – Kossuth halálos ágyánál
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése