A "Tolnai" (5)

1904

Jókai halálára

A nagy Jókai halottaskocsija

A legszebb emberi élet bevégződött; a bűbájos május egy estéjén – az elmúlt csütörtökön – Jókai Mór igy szólt: „most aludni fogok". És amikor az óramutató – melyet még ő igazított meg – esti kilencz órát és húsz perezet mutatott, megszűnt a legszebb, legtartósabb boldogságu, legérdekesebb élet, a világ legelső mesemondója e rideg földről a másik gyönyörű és rejtelmes világba tért. Megrémülve, káprázó szemmel nézem a Jókai földi alakjának e földről való eltávolodását és kérdem, vajjon lehetséges-e ez? Aki mindnyájunk között me-külömböztetés, szinte más törvények szerint élt és alkotott, a zord emberi törvény reá is érvényes? Aggastyán volt, összetört, a teste kifáradt, az életet annak legutolsó határáig kiélte és kiélvezte – háborgó sziv, nyugodj bele! Hiába biztatom, nem tud, mert elképzelni nem birom a Teremtő Erőnek hirtelen való letűnését és elpárolgását. Ötven esztendő alatt egy egész külön, gazdagon benépesített világot alkotott az, akire most az orvosok egyszerűen kijelentik, hogy egy közönséges, rendes, influenzás tüdőgyuladás megölte. És hajh, ez a való igazság és amikor a „Világlap" olvasóinak jelentem, hogy a magyar irodalomnak többé királya nincs és elment közülünk az, aki egymaga többet ért, mint összevéve mindannyian, akik itt maradtunk – odaállok a pompás ravatal elé és nincsen többé könyem, nincsen többé bánatom, megnyugszom a gondolatban, hogy az, aki most pihenni tért, minden munkáját elvégezte s amiért elküldeték, azt végrehajtotta. Ő már pihenhet – senki nála többet nem dolgozott. Ő már aludhatik: miután álmainknak és ábrándjainknak ura lett.
Koporsója felett a sírt már behantolták, de Jókai nincs a sírban, nincs a koporsóban, ő kivül maradt: a nyelvben, amit beszélünk, a szerelmes levélben, amit fiatalok egymásnak irnak, szűz lányok ábrándjaiban, tüzes fiatalok szerelmi vallomásaiban, hazafiasan szárnyaló beszédekben és a magyar írók munkájában, akik akaratlanul is — sokszor hűtlenül is — az ő gyermekei mind. Eh, sem a koporsótól, sem a haláltól nincs mit őt félteni; ez összeroppant aggastyánnak, e nagyszerű halottnak – az örökifjuság, a friss halhatatlanság jutott. Ő volt az örökifjú sziv, a májusi ábránd, a tavaszi hullám, a földön járó, de a felhők felé törő szerelem...

Bródy Sándor

Jókai halála

Riasztó hir járta be e hó másodikán este a fővárost s nyomban az egész országot: Jókai nagy beteg.
Másnap reggel mindenki csak egy dolog felől kérdezősködött, Jókai hogy-léte felől. Sajnos, a hirek nem voltak vigasztalók. — A magyar irók királya hazaérkezett Nizzából, meghűlt, tüdőgyuladást kapott és orvosai nem tudtak vigasztaló véleményt mondani, bár maguk sem tudták, hogy a magas (korban minő fordulat következhetik be. Három napig tartott a bizonytalan állapot, mely a harmadik napon már csalóka reménnyel kezdte kecsegtetni az orvosokat, a laikusokkal egyaránt. Javulás állott be; de a javulásra bekövetkezett az a fordulat, melytől az orvosi tudomány félt.

Íme a gyászeset bekövetkezésének lefolyása :

A haláloságyon.

Az utolsó nap hajnalában három órakor a beteg álomba merült, amelyből a lélegzés zavarai miatt már négy órakor fölébredt. Erős nyugtalanság fogta el s álmatlanságról panaszkodott feleségének. Hat órakor arra kérte álmatlanságtól kimerült feleségét, hogy nyissa föl kissé az ablakot, friss levegőt szeretne szivni. A nagy hálószoba utolsó ablakát fölnyitották, amelyen át friss reggeli levegő áradt be a szobába. Jókai balkarjára föltámaszkodott és gyermekes örömmel szivta a friss levegőt.
Ezután ismét szendergett egy kissé s ugy nyolc óra tájban ébredt. A feleségét, aki ott ült az ágya mellett, megszólította:
–   Édes Bellácskám, szépen kérlek, keresd csak elő, s add ide nékem a könyvszekrényemből a «Lőcsei fehérasszony» regényemet.
–  Minek az neked most, édesem?
–   Ejnye, hát nem emlékszel, hogy még Nizzában megígértem, hogy dramatizálni fogom a Népszínház számára?
–  Ugyan, de csak nem most?
–  Éppen itt az ágyban kényelmesen elvégezhetném.
–  Gyönge vagy te most 'erre.
–  Ha ugy gondolod, akkor máskorra hagyom.
Nyolc órakor bement dr. Stricker, hogy ismét megmérje a hőmérsékletét, s most ő vele folytatta a beszélgetést:
–  Kedves doktor ur, ma olyan jól érzem magam, hogy már dolgozni kezdhetnék. Nagy koncepciók járnak a fejemben.
Majd azután megkérdezte:
–  Mit szól hozzá, nem tenne-e jót nekem, ha egy kis hal- vagy rákpástétomot ennék?
–   Majd  néhány nap múlva,  méltóságos uram, — felelte az orvos, amibe azután belenyugodott, mint mindenbe, amit néki a felesége vagy orvosa mondanak.
Reggelenkint általában frissebb szokott lenni, délelőtt azonban elbágyad, de akkor is csodálatos türelemmel fekszik ágyában. A nagybeteget dr. Stricker reggel is megvizsgálta. Délelőtt féltiz órakor dr. Korányi Frigyes egyetemi tanárral konzíliumot tartottak fölötte, amely azt konstatálta, hogy a beteg állapota általában javult.
A konzílium után igen barátságosan búcsúzott el Korányi Frigyes tanártól, aki este nyolcz órára jelentette be legközelebbi  látogatását.
Egy ideig még beszélgetett Jókai és a zsebóráját kérte a feleségétől. Az órát párnája alá tette. Miközben egy csésze levest elfogyasztott, elpanaszolta háziorvosának, hogy már tiz nap óta nem ehetett kenyeret. Ezt Jókai nagyon szerette.
Az orvosi vizsgálat után egyre bágyadtabb lett a beteg s a rövid ideig tartó beszélgetés után lehunyva szemét, látszólag álomba merült. A beteg költő délután 1 órakor erős húslevest ivott, azután rövid félóráig lehunyt szemmel, nyugodtan feküdt ágyában. Később kérte, hogy nyissák ki az ablakot s féloldalra dűlve szivta a friss levegőt. Azután keveset beszélt, de szeme elevenül tekintgetett szét s látszott rajta, hogy komoly gondolatokkal foglalkozik.
Esti hat óráig senki nem is sejtette, hogy Jókai Mór nem éri meg a holnapot, sőt ellenkezőleg, fokozódott a teljes felgyógyulás reménye, mert a háziorvos kétségtelenül megállapította, hogy a tüdőgyulladás veszedelme már csaknem egészen megszűnt. A köhöigő-inger erősebb lett s ennek következtében a váladék bővebb, ami jó jel.
Maga Jókai legkevésbbé gondolta, hogy a halál rövid idő múlva lesújt reá. Hat órakor ágyához hivatta dr. Strickert, tejet kért, amelyet jóízűen elfogyasztott. Délután kaphatott először tejet. Azután kérdezősködött egészsége állapotának egyes fázisairól, s több kérdésével bizonyságot tett amellett, hogy önmagát is megfigyeli, s teljes öntudattal gondolkozik. A beszélgetést igy végezte:
–  Most befordulok, aludni fogok.
Az orvos segítségével a falnak fordult, baloldalára feküdt s ugy látszott, hogy elszundikál.
Mindenki meglehetősen nyugodt volt a lakásban, s amikor — félhét után – Hegedűs Sándor tudakozódott, azt felelték neki, hogy a beteg a legjobb uton van a javulás felé. Dr. Stricker is annyira nyugodt volt, hogy kiment az előszobába a szobalány hívására. Egy fővárosi asztalos jelentkezett, aki elmondta, van neki egy gyógyitószere, amely a végső esetben biztosan használ. Az orvos mosolyogva utasította el:
–  Köszönjük jó ember, de a beteg, hála Istennek, már javulófélben van.
Nyolcz óra felé járt az idő, amikor Korányi Frigyes megjelent, hogy a délelőtti megegyezés értelmében a háziorvossal együtt megejtse az ujabb vizsgálatot.
Jókainé látható aggodalommal fogadta a professzort, aki meglepődve kérdezte:
–  Miért remeg ugy? Hiszen jobban van a betegünk.
–  Nem tudom, mi van velem, – felelt Jókainé – de egész nap féltem a mai    estétől.
Annyira izgatott lett, hogy Korányi megkérte: vonuljon vissza a szomszédos dolgozószobába, mig a vizsgálat tart. De Jókainé ebbe nem akart belemenni.
–   Esküszöm, – mondta – hogy egy hangos szó sem fogja elhagyni a számat, akármit látok. Nem zavarom önöket, betegünk sem fog rajtam semmit észrevenni, nem nyugtalanítom.
Jelen is volt a vizsgálat alatt. Ott ült a Jókai ágya mellett s egyetlen sóhajtást sem hallatott. Csak elfordult néha, amikor a köny kicsordult a szeméből. Jókai az egész vizsgálat alatt nyugodtan viselkedett. Mielőtt ezt megkezdték volna, odament hozzá a felesége s megkérdezte:
–  Szereted a friss levegőt, kinyissam az ablakot?
Jókai igy felelt:
–  Én senkit és semmit a világon nem szeretek, csak téged!
Ezek voltak utolsó szavai a feleségéhez. Azontúl csak egy-egy ilyen közömbös szót mondott, amikor az orvos, vagy az ápolónő párnáját megigazította:
–  Köszönöm.
Korányi az egész vizsgálat alatt vigasztalta a beteget:
–  A dolog most már szépen rendbe jön – mondta. Majd amikor konyakot és erősítő italt adtak a betegnek, megkérdezte: – Hogy vagy?.
–  Köszönöm, jobban.
Ez volt a legutolsó két szó, amely a Jókai száját elhagyta.
A vizsgálatnak nagyon szomorú volt az eredménye. Megállapították az orvosok, hogy a tüdőgyuladás veszedelme elmúlt ugyan, de helyette mellhártyagyuladás lépett föl hirtelenül, ugyancsak a jobboldalon. Ez volt a többször emlegetett komplikáció, amelynek bekövetkezésétől, vagy elmaradásától tették függővé, hogy meghal-e a beteg, vagy életben marad.
Erre átsiettek a doktorok a dolgozószobába, hogy gyorsan megbeszéljék a további tennivalót. A nyitott ajtajú szobában maradt a beteg mellett anyósa és az ápolónő. A tanácskozást hallgatta Jókainé, Vészi József és ifj. Ábrányi Emil. Dr. Stricker minden percben átnézett a beteghez.
Csak hat percig tartott a konzultáció, amikor ismét betekintett Jókaihoz a háziorvos s átszólt a dolgozószobába:
–  Baj van! Ide hamar!
Amit tapasztalt, igy mondta el a doktor:
–   Megdöbbenve láttam, hogy egyszerre mennyire elváltozott a beteg arca. A   mellhártyagyuladás a tanácskozás egészen rövid ideje alatt is óriási mértékben terjedt.
Korányi az ágyhoz sietett, miközben odaszólt Jókainénak:
– Tartsa magát, most erős legyen! Az asszony is odarohant az ágyhoz.
–  Hogy vagy, édesem? – kérdezte. Erre már nem felelt Jókai, elvesztette az eszméletét. Bekövetkezett a szivbénulás, a halál közvetlen oka, váratlanul, megdöbbentő gyorsasággal.
Kilenc óra tizenöt perc volt ekkor.
Ezután még az élesztő-kisérletek következtek: mesterséges légzés, a bőr erős izgatása kefével, kámfor-injekciók, a végtagoknak meleg kendőbe való göngyölése, a szívnek stetoszkoppal való vizsgálata. Bár abszolúte nem volt érezhető élettünet, mégis, arra való tekintettel, hogy a végtagok még nem hűltek ki, nem hagyták abba egy ideig a mesterséges légzést, amelyet Korányi és Stricker fölváltva végzett.
Hiába! Jókai meghalt. Szépen, agónia, halálküzdelem nélkül.
Kilenc óra huszonöt perckor jelent meg Vészi József a szalonban s ezt mondta a várakozó újságíróknak:
– Consummatum est!
Odabent Jókainé még mindig nem akarta elhinni a szomorú valóságot. Korányi halkan mondta:
– Vége! Bele kell nyugodnunk!
Aztán vigasztalni próbálta az asszonyt, de hiába. Egyszerre ellenállhatatlan erővel kitört belőle a visszafojtott zokogás. Sirni, jajgatni kezdett s egymásután kétszer is összeesett: az orvos, akinek most már nem volt dolga Jókai mellett, nagy nehezen tudta magához téríteni, amire újra kezdődött a szivszaggató zokogás.
Döbbenetes, nagy csönd volt a halál megállapítása után vagy öt percig, hogy aztán egyszerre kitörjön a keserűség a szivekből. 9 óra 10 perckor vették észre a közelgő veszedelem első jelét, s tizenöt perc múlva már a város legtöbb részében tudták a gyászhirt.
A szemben lévő lakásból, dr. Berger ügyvéd telefonján a kabinetirodába ment az első hir a várkapitányság utján, másodiknak Berzeviczy kultuszminisztert értesítették. Aztán óriási gyorsasággal adták tovább a hirt a szerkesztőségeknek és magánosoknak, ezek közt első sorban Hegedűs Sándor volt miniszternek, az elhunyt rokonának. Aztán megindult a népvándorlás a Jókai lakására.
Mig a halálhír széjjelfutott a városban, bent a halottas ágy körül megható jelenetek játszódtak le. Jókainé hiába igyekezett uralkodni magán, a fájdalom kitört belőle. Mikor egy-egy percre magához tért, kétségbesetten mondta ismét:
–   Nem,  nem hiszem. Tanár ur, az Istenért, hátha még meg lehetne menteni!
Tágranyilt szemekkel ült egy darabig az ágy mellett, mint az élesztő kísérletek alatt, majd fel-felhördült. Félóráig tartott, amíg el tudta hinni, hogy már semmiféle segítség nincs.
Elbúcsúzott aztán Korányi professzor is, ezekkel a szavakkal:
–  Legyen megnyugvása, ön volt az, aki a mi Jókaink utolsó éveit megédesitette.

*
Jókai Mór földi maradványainak a Nemzeti Múzeumba való átszállítását esti nyolc órára tűzték ki. De csak félórával később történhetett meg ez az aktus, mert felesége alig tudott megválni halottjától s a koporsóra borulva, egyre azt hajtogatta, hogy hagyják ott minél tovább. Végre is azonban bele kellett nyugodnia az örök válásba.
Addig is, amig az előkészületek megtörténtek, nagyon sokan megnézték a koporsót. Miután a nagyközönséget bebocsátották a ravatalhoz, olyan nagy tolongás keletkezett, hogy a rendőrség segítségét kellett igénybe venni.
Este kilencedfél órakor megjelentek a temetkező-intézet emberei s levitték a második emeleti lakásból a koporsót a ház előtt várakozó kétfogatu furgonra. Aztán csönd borult a költő lakására, csak a távirat-kihordók jártak-keltek gyors egymásutánban. Késő este is tömérdek részvét-távirat érkezett, amelyeket Jókainé megbízásából Vészi József és dr. Berger Rezső bontottak föl, az özvegy pedig lepihent.
Félkilenc óra mult, amikor a beólmozott koporsót a furgonra helyezték. Óriási tömeg állott, a ház előtt és némán, kalapját levéve üdvözölte a nagy halottat. Eközben kinos incidens történt. Elfogtak egy zsebtolvajt, akit a fölháborodott emberek ugy elvertek, hogy vérrel borítva került a VII. kerületi kapitányságra.
A koporsót szállító kocsi előtt egy szolga gyalog nagy koszorút vitt. A fehérszekfüs koszorú szalagján csak egy szó volt fölirásul: Bella. A furgon mellett kétoldalt az Entreprise díszbe öltözött szolgái haladtak. A kocsi telistele volt gyönyörű koszorúkkal. Utána két kocsi ment; az egyikben Hegedűs Sándor ült, a másikban Révai Mór országgyűlési képviselő, Jókainak régi kiadója és barátja, a másikban dr. Stricker Mór, a Jókai volt háziorvosa.
A három kocsi, amelyet nagy tömeg követett, az Erzsébet-köruton a Kerepesi-ut felé indult. Kellemetlen feltűnést keltett eközben, hogy két villamos kocsinak a vezetője belehajtott a tömegbe, s el is ütött egy úriembert, aki azonban szerencsére csak jelentéktelenül sérült meg.
A Kerepesi-uton a Muzeum-köruton befordulva, a főbejáró előtt állott meg a koporsós kocsi. A nagy lépcsőn fölvitték a koporsót az oszlopcsarnokba, ahol Sza1ay Imre, a Múzeum igazgatója fogadta. Szalay Hegedűs Sándor felé fordulva, a következőket mondotta:
– Szomorú kötelességet teljesítek, amidőn a nemzet koszorús költőjének földi maradványait az évszázados Nemzeti Múzeum falai között átveszem. Hiven megőrzőm a drága halottat, amíg az örök nyugalomnak, az anyaföldnek át nem adatik.
Hegedűs erre azt felelte, hogy a Múzeum szebb és nemesebb kötelességet nem teljesíthetett, mint hogy Jókainak földi maradványait egy időre őrizetbe veszi.
A koporsót egy baloldali mellékhelyiségbe vitték, arra az időre, amig a ravatalt fel nem állították. Ezen már dolgoztak délután óta, de csak másnap estére készültek el vele. A ravatalt Apafi Mihály volt erdélyi fejedelem .szarkofágja fölött állították föl. A falakon a gipszöntvényeket lefátyolozták s az előcsarnok, valamint az oszlopok és a nagylépcső is be voltak már vonva, fekete posztóval.

Jókai második házassága.

Jókai és második felesége, Nagy Bella

1899. szeptember 16. Jókai alkonyuló életének nevezetes forduló-dátuma ez. E napon lépett másodszor házassági frigyre és nejévé tette Grósz Bellát, egy szegény polgári család leányát, ki Nagy Bella néven a drámai színpad sokat igérő tehetsége volt. A derűs boldogság forrása lett ez a szerelmi házasság az ekkor hetvennégyéves költő hátralevő éveire, de egyszersmind sok keserűségnek is okozója, mert szerelme miatt harczra kellett szállnia a leányával és annak családjával és e harcz következménye volt, hogy élete alkonyán elhidegült azok iránt, majd végképp elszakadt azoktól, kikkel hosszú éveket egyetértésben töltött együtt.
A világirodalom egyik legnagyobbjának, Goethének életében találjuk csak mását az alkonyesti szerelem ilyen naptüzének. A hetvenkétéves Goethe és a tizenhétesztendős Levezow Ulrika szerelme mellett a hetvennégyéves Jókai meg a húszéves Nagy Bella: örök időkre szóló tanusága a költői lángész külön sziv-alakulatának, mely az ifjúi szerelem perzselő tüzet árasztja akkor is, amikor más szíveket már csak. az emlékek, kihűlt lávája borit.
Regényes fordulatokban szövődött Jókai második házasságának története. Az 1897-ik év egy tavaszi napján történt, hogy Jókai lakásába bekopogtatott egy fiatal leány. Remegő hangon adta elő, hogy olthatatlan vágy üzi a művészi pályára, színésznő akar lenni, hivatást érez magában, ámde szülei szegények s nem tudják érte a sziniiskolai tandíjat fizetni, ha a méltóságos ur meghallgatná a szavalását és méltónak találná rája, vegye pártfogásába és nagy befolyásával segítse előre művészi tanulmányaiban. Jókai hátradőlt karosszékében és Nagy Bella elszavalta a «Tetemre hivás»-t. Mikor befejezte a szavalást, Jókai fölkelt s homlokon csókolta a leányt, ettől fogva pedig nem szűnt meg figyelemmel kisérni fejlődése útját. Bejuttatta a Nemzeti Színházba ösztöndíjas növendéknek, majd mikor tanárai ott nem voltak meggyőződve a hivatottságáról, a Rákosi Szidi iskolájában szerzett neki tandíjmentes helyet. A vizsgálaton a kritika figyelme is Nagy Bella felé fordult. Az óbudai színházban és a Krisztinavárosi Nyári Színházban lépett fel ezután a fiatal művésznő, többnyire Jókai darabjaiban; Jókai ott volt a színházban minden föllépténél, maga hivta fel a lapok figyelmét a leányra s ekkor már nyilt titokként beszélték, hogy az agg költő pártfogása nem közönséges érdeklődés megnyilvánulása, hanem mély és mindinkább elhatalmasodó vonzalom jele a leány iránt. E suttogó szóbeszéd dacára is nagy feltűnést keltett, mikor egy-két lap azt ujságolta, hogy Jókai Mór feleségül óhajtja venni Nagy Bellát. Sehogy sem tudták megérteni, hogy a költőkirály egy Grósz Mór nevű szegény zsidó gépésznek a leányát szemelje ki Laborfalvy Róza utódjául. A legkinosabban Jókai családját, Fesztyéket és Hegedűs Sándorékat érte a hir. Ezek rögtön cáfolatot is tettek közzé a lapokban és ezzel megindult a harc Jókai és a családja között. A beavatottak sokat beszéltek annak idején arról, hogy a család miképpen igyekezett előbb Jókait eltéríteni az elhatározásától, majd mint környékezte Nagy Bellát, a csábitónál csábitóbb ajánlatokkal, hogy mondjon le.
Ám Jókaiban sokkal jobban meggyökeresedett már a szerelem, semhogy e közbenjárások eredményre vezettek volna. S mikor odáig éleződött ki a helyzet, hogy választania kellett családja vagy szerelme között, Jókai a szerelmét választotta, elszakadt az eddigi családjától s hogy véget vessen a további harcoknak, hirtelenében egy napon, 1899. szeptember 16-án diszpenzációt szerzett Matuska alpolgármesternél a házassági kihirdetés kötelezettsége alól s ugyane napon a VI. kerületi gyár-utcai anyakönyvi hivatalban házassági frigyre is lépett Nagy Bellával, pár órával a polgári esketés után pedig elutazott ifjú nejével Szicíliába.
Mikor nászutjáról visszatért, uj élet kezdődött Jókai számára. Az Erzsébet-körut 44. számú házban levő lakásán, mely Fesztyéktől való megválása óta otthona lett, nemcsak ifjú neje volt a költő mellett, odaköltözött nejének családja is, Grósz Mórné két ifjabbik leányával és fiával. Jókai egyre azon volt, hogy meggyőzze a világot, mily jól érzi magát uj környezetében s mily szerető gyöngédséggel ápolja őt uj családja. És valóban megható volt az a törekvése, amellyel ifjú nejének utat igyekezett törni a társaságba. Ahova jött, csak neje dicséretét zengette, a müveltségét, a szeretetreméltó voltát, s ha volt keserűsége utolsó éveiben, az abból fakadt, hogy e törekvésében nagy elfogultságokra és nehézségekre bukkant unos-untalan. Voltak ez években mélyebben szántó keserűségei is: a Fesztyékkel való családi viszályokból eredtek ezek. Még élénken emlékezetében lehet mindenkinek az egyik ilyen kinos affér. Jókai minden évben halottak napján ellátogatott első neje Laborfalvy Róza sírjához s amióta másodszor megnősült, második neje is elkisérte e kegyeletes útra és Jókai koszorúja mellé odatette a sirra a magáét is. Feszty Árpádné, aki szintén ellátogatott a sirhoz, e koszorú láttára annyira felmérgrelődött, hogy a koszorú szalagját összetépte. Jókai mód nélkül felháborodott ezen s birói uton keresett elégtételt a kegyeletsértésért, ám ítéletre 'nem került a sor, mert : Fesztyné megkövette az ősz költőt, amiért tulidegességében megbántotta.
Csaknem öt évig tartott Jókainak ez a második házassága. Ő maga mindig hirdette, mily boldog és megelégedett az élete neje oldalán, s nem győzött eleget irni, meg beszélni szerelme mélységéről és neje erényeiről. Munkakedve is egyre nőtt. Irt egy «Levente» czimü színmüvet is, melyet élete egyik főmüvének hirdetett s melyet előadás végett a Nemzeti Színháznak adott oda, de amely eddig szinre nem került. Irt azonkívül novellákat, alkalmi czikkeket és házassága minden évfordulóján egy-egy ujabb költeményben énekelte meg boldogságát. Legutóbb a születése hetvenkilenczedik évfordulójára irt költeményt, amely szintén a boldogságáról  szólott. Ez volt utolsó müve, mely nyomtatásban megjelent.


Bartók Béla

Uj zseni jelent meg a magyar zeneirodalom terén. Egy fiatal zene költő, aki alig hagyta el a zeneakadémiánkat, máris meghódította a zenét kedvelő közönséget. Fölmerül a kérdés, hogy az iskola padjaiból kikerült ifjú tollát mi késztette oly partitura megírására, amelynek egy keserves élet által nyújtott tapasztalatoktól megedzett mester alkotó ereje szükséges. Ez az isteni tehetség ihletett pillanatban való megnyilatkozása. Bartók Béla ifjú lelkének magas számyalásu gondolatait szólaltatja meg az egész zenekarban. Thémául az 1848-as idők nagy eseményeit, a zenekar teljes igénybevételével juttatja érvényre. Erős fajismeret és nemzeti érzés sugárzik ki ebből a műből és ezért kedves előttünk Bartók Béla hazafias művészi  törekvése.
A mű tiz egymással szorosan összefüggő részletből áll, melynek mindegyikét felirat magyarázza. Az első téma Kossuthot jellemzi. Neje, a hűséges hitvestárs aggódva szemléli férje bánatos arczát. Ezt a második témával s ezen felirattal: «Mi bu nehezül lelkedre édes férjem ?» tükrözteti vissza a szerző. A többi nyolcz témát - ilyen czimek alatt szerepelteti a szerző: «Veszélyben a haza», «Hajdan jobb időket éltünk», «Majd rosszra fordult sorsunk«, «Harczra fel!», «Jőjjetek, jöjjetek !», «Szép magyar vitézek, szép magyar leventék!«, «Mindennek vége!» és «Csöndes minden,  csöndes...».
A közönség vágyva vágyik ujból hallani e kitűnő sinfoniát. Alkalmat kellene adnunk Bartóknak, hogy művészetét itthon értékesítse. Hiszen még alig huszonhárom éves. Miért siet tőlünk elszakadni. Miért nevelte föl ez a hon, hogy idegen népek, országok csodálják, s nekünk ne maradjon belőle más, csak tisztán az, hogy egy magyar születésű zeneköltő ismét ámulatba ejtette a világot.