 |
| Vigh István metszete: Tél |
2002. december 26 emlékezetes dátum számomra. Ezen nap hajnalán nem mindennapi élményben volt részem, ritka kemény fagyot volt szerencsém kifogni a Kovászna megyei Bodzaforduló (Întorsura Buzãului) helységben. Bizonyára feltűnő, hogy szerencsének nevezem ezt a normális ember számára igencsak kellemetlen jelenséget. Az emberek többsége iszonyodik a hidegtől, ha lehet kerüli és csak vastag ruhákba burkolózva merészkedik ki a fagyos napokon. Ki gondolná, hogy van olyan is, hogy valaki áldozatot vállal a hidegért? Pedig van. Számomra a hideg egy várva-várt vendég.
Telente egyfolytában figyelem az időjárásjelentéseket, hogy idejében értesüljek, ha kilátásban van valahol egy különösen alacsony hőmérséklet. Figyelmem egyelőre főleg az ország területére korlátozódik, mivel Szibéria vagy Antarktisz nincsenek kőhajításnyira. A hazai hidegpólusok a következők: a Gyergyói-medence, a Csíki-medence és a sokkal kevésbé ismert Bodzafordulói-medence. Ez utóbbi egy kis területű hegyközi medence a Kárpát-kanyar vidékén, Brassótól úgy 40 km-re keletre, délről a Csukás-hegység határolja. Sokan azt hiszik, hogy a hegycsúcsokon van a leghidegebb, pedig a legalacsonyabb hőmérsékleteket mindig a hegyközi medencékben mérik. Télen a hideg levegő - nehezebb lévén - leereszkedik a medencék aljára, hőmérsékleti inverziós réteget hozva létre, mely azt jelenti, hogy ezen a területen a magasság növekedésével a hőmérséklet nem csökken, hanem nő.
2002 Karácsonyának tájára a meteorológusok alapos hidegeket jósoltak. Rossz hír az országnak, jó hír nekem. Ezért vonatra ülök Nagybányán (ahol lakom), a Szentestét Marosvásárhelyen, rokonaimmal ünneplem, majd másnap elindulok „hidegvadászatra". A cél Bodzaforduló. Brassóig vonattal utaztam. (A szerelvényen megismerkedtem Hints Miklóssal, a Gyopár egyik társszerzőjével, aki hallva néhány kalandos történetemet, ajánlotta, hogy írjak a folyóiratnak.) Éjjel három felé érek Brassóba. Ebben a napszakban nem járnak vonatok Bodzafordulóra, gyalog meg túl messze van ahhoz, hogy napkelte előtt, a legnagyobb hideg idejére odaérjek, így kénytelen vagyok az út felét taxival megtenni. Nem olcsó mulatság!Teliu falutól kezdődik a történet extrém része. Hajnali 3.30 körül indulok lábbusszal a kb. 20 km-re lévő bodzafordulói meteorológiai állomás felé. Csillagos az ég, kemény hideg. Azért nem lehet -20 fok alatt, gondolom magamban.
Azt hiszem, hogy történetem jobb megértése céljából fontos lenne, ha pontosan leírnám öltözetemet: egy blúz (nem pulóver), egy ing, egy szál farmernadrág, egy Adidas (félcipő) egyetlen pár zoknival és egy egyszerű kesztyű. Még mielőtt elmegyógyintézeti szökevénynek könyvelnének el, megmagyarázok néhány dolgot: évek óta edzek a szélsőséges időjárási körülményekre, fagyra és hőségre egyaránt. Első éves egyetemista koromtól a teleket egy szál ingben húzom ki. Most, kezdő tanár (földrajz-történelem szakos) létemre ez a szokásom mit sem változott, s állíthatom, hogy korántsem bántam meg eddigi életformámat: a betegségekkel nincs sok közös témám. Ahhoz, hogy valaki jól bírja a hideget, sokat kell fáznia. Ez nem veszélytelen, mert az emberek nagy része, ha fázik, hajlamos a megbetegedésre. Ajánlatos ezért azok számára, akik kezdők ebben a műfajban, lazán kezdeni a dolgot. Ugyanolyan ez, mint a súlyzókkal történő edzés: kezdőknek kis súlyokkal kell kezdeni, hogy elkerüljék a túlerőltetést. Az idő teltével fokozatosan lehet növelni a terhet, mivel a szervezet alkalmazkodik a nagyobb és nagyobb kihívásokhoz. A kedves olvasók megnyugtatása érdekében azt is közlöm, hogy egy 30 kg-os hátizsák is van csomagomban, ezen kívül sátor és élelem kb. egy hétre. Úgy indultam otthonról, hogy megtörténhet, hogy csak Újév után kerüljek haza, ezért kellőképpen felszereltem magam.
Miért megyek magamban? Erre két válaszom is van. Az első nyilvánvaló: mert senki sem hülye pénzt adni azért, hogy fagyoskodjon. A másik válaszom filozófiaibb töltetű: egyedül jobban tudok koncentrálni a teljesítményeimre. Mikor magányosan túrázok (nagyon gyakori), csak én létezem és a végrehajtandó feladatom. Nem vonja el semmi a figyelmemet, nincsenek egyezkedések, viták, mint általában a csoportos kirándulásokon. Unatkozásról pedig szó sincs. Szerintem messzemenőleg unalmasabb életforma egy füstös bárban sörözni és csépelni a szót, mint magányosan járni a világot. Mindenkinek ajánlom az egyedüllétet, mint periodikus állapotot, nagyon jó személyiségfejlesztő és előre visz az önismeret útján.
Rövid kitérőm után visszatérek történetemhez: gyalogolok a csillagos ég alatt. Utam első fele felfelé halad a szerpentineken. Az aszfalt szépen le van takarítva, nincs bajom a síkos tereppel. Az arcom nemsokára elzsibbad a hidegtől, melyet a néha-néha megélénkülő hegy-völgyi szél is fokoz. Jó tempóban haladok, de érzem, hogy izmaim nem dolgoznak a szokásos teljesítménnyel, mintha fékezne valami. Ez minden bizonnyal a nagy hideg számlájára írható. Azért csak fogynak a kilométerek, s különösebb nehézségek nélkül érek fel a hágóra, ahonnan már lejt az út. Igaz, közben meggyűlt a bajom néhány hazafias juhászkutyával, de végül senki sem harapta meg a másikat. A Bodzafordulói medencébe ereszkedve érzem, hogy fokozódik a hideg. Hogy mennyivel, nemigen tudnám megmondani, mert már túlságosan tompák az érzékszerveim. A hidegtől könnyezik a szemem, másodpercek alatt rám is fagynak a cseppek. Az egész fejem el van zsibbadva, szinte az agyamig érzem. Füleim nem fájnak, s közben sem fájtak, így nem lehet baj velük. Hajam némileg védi őket. Sapka van zsákomban, de csak vészhelyzetre alkalmazom. Lábizmaim jócskán meg vannak merevedve az egy szál farmerban, tudom, nem lesz jó, ha útközben megállok. Nem is teszem, habár pillanatnyilag jólesne egy kis pihenő. Ismerem az állapotot, a fagyás egyik jellegzetes tünete: kellemes álmosság uralkodik el az emberen. Ilyenkor életveszélyes megállni.
Már világosodik, mikor hét óra előtt tíz perccel, három óra húsz perces megállás nélküli gyaloglás után „mélyhűtött" állapotban bekopogtatok a meteorológiai intézet ajtaján. Tudja a meteorológus, hogy kell érkezzem, telefonon értesítettem tegnap. Mikor meglát, azt mondja nevetve: Vãd cã ai transpirat! (Látom, megizzadtál!), mivel kilégzés során a pára vékony fehér porréteg formájában a hajamra, s a hátizsákomra fagyott. Vajon hány fok lehet? Olyan -25 fokra tippelek. Ezúttal jól melléfogtam, sokkal hidegebb van, mint gondoltam. Eleinte azt hiszem, viccel a meteorológus. Pedig bizony -34 fok van! Erről saját hőmérőm is meggyőz.
Nemsokára intenzív reszketésbe kezdek a meteorológiai intézet fűtött épületében. A sok felgyülemlett hideg hatása most nyilvánul meg: leállt a mozgás, más módon kell termelje a hőt a szervezet. Úgy negyed óra múlva normál kerékvágásba billen az állapotom, eszem, iszom, beszélgetek a meteorológussal.
Érdekes kísérletet hajtunk végre: egy csupor forró vizet viszünk ki, s ennek tartalmát a fagyos levegőbe hajítjuk. Az eredmény látványos: a cseppek már a levegőben megfagynak, nem is jéggé, inkább hóvá alakulnak. Ismertem a kísérletet, de személyesen még nem próbáltam. Fényképeket sajnos nem tudtam készíteni, mert a kemény hideg elintézte a gépemet is. A meteorológus azt mondja, hogy a kinti mechanikus mérőműszerek is lefagytak az éjjel.
A felkelő nap sugarai lassan-lassan enyhítik a dermesztő hideget, dél felé –20 fokra „melegszik" az idő. A mai reggel mérték a harmadik évezred eddigi legalacsonyabb hőmérsékletét Romániában, s pont itt, Bodzafordulón. Erre mondják, hogy megfelelő időben a megfelelő helyen lenni!
Déli egy óra után vonatra ülök, indulok hazafelé. Misszióm sikerrel járt, ezért úgy döntöttem, hogy Újév előtt pár napot még normál hőmérsékleten töltök, fűtött lakásban, aztán Szilveszterre megyek valamerre a hegyekbe.
Aki úgy gondolja, hogy bodzafordulói kalandom következményeként a vásárhelyi kórház volt szilveszteri otthonom, annak sajnos csalódást kell okoznom: az Újévet a 2505 m-es Omul csúcson köszöntöttük barátommal.
(Forrás: Erdélyi Gyopár, 2003/2-3. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése