A szebeni ütközet elején Puchner ágyúi nagyon megtizedelték a honvéd ütegek lovait. Mezei hadnagy benyargalt a város piaczára, hogy friss lovakat vigyen a kidőltek helyébe. Az utczán szembe jött vele Petőfi lóháton. Neki Bem szigorúan meghagyta, hogy a csatákban részt ne vegyen. Mezei rá iáltott:
— Hová mégy, Sándor ?
— Megyek a csatába, — kiáltá vissza.
— Hát elfeledted már az öreg parancsát?
— Meglehet, hogy az első ágyúgolyó a lovamat viszi el, a másik meg magamat, — mégis kimegyek.
(Mezei följegyzése.)
Bem és a Petőfi lova
A Lugos alatt tartott nagy hadi szemlén ott vágtatott Bem, törzskara élén. Petőfi azon a fekete paripán ült, melyet Szebenben ajándékozott neki Bem. Meglehetősen lusta állat volt; de most az egyszer megemberelte magát a fekete s vágtatott is. Nyilván vérszemet kapott a többitől. Bem csudálkozó mosollyal nézi a vágtató feketét s azt mondja:
— Látszik, hogy költőt visz, pegazus lett belőle.
(Mezei följegyzése.)
Bem arczképe
Az erdélyi hadjárat alatt Erzsébetvároson találkozott Petőfi Mezei Józseffel, a korán megvakult költő festővel. Ez volt az első szava:
— Hoztál-e magaddal festéket, Józsi, mert az öreget le kell festened!
Mezei azt felelte, hogy vizfestéshez való szereit mindig magával hordja.
Másnap elmentek Bemhez a tisztikarral, hogy fölkérjék, engedné magát lefestetni. Nem volt rá birható. Egész ostrom alá fogta a tisztikar, de hasztalan.
— Kívánjanak uraim bármit, csak ezt ne, — felelte a szürke generális.
Petőfi Mezeihez hajolt és egész elragadtatással súgta oda:
— Pedig de nagyszerű egy pofa, te Józsi. Nézd csak a pofacsontját, hogy kiáll a szeme alatt: kulacsot lehetne rá akasztani!
(Mezei följegyzése.)
Főbelövetés Petőfi miatt
Amint Petőfi Bemmel Udvarhelyen utazott át, kellemetlen eset történt. Útközben egyik állomáson Petőfi megszomjazván, kutat pillantott meg egy udvarban, hát bement. Az udvaron ácsorgó tüzérek közül egy cseh tűzmester hogy-hogynem belekötött Petőfibe. Ez rendre utasítja, felhozván tiszti rangját. De minthogy Petőfi vászon czivilruhát viselt, a kissé ittas cseh tüzér mit sem hajtott hivatkozására, sőt még annál jobban lehurrogta, mignem saját tisztjeinek egyike, akit Petőfi oda hivatott, elfogta a garázdát s jelentést tett az esetről Bemnek. Petőfi mindent elkövetett az öreg tábornoknál, hogy kegyelmet eszközöljön ki a tűzmester számára, de sikertelenül. Másnap főbe lőtték a szegény csehet.
E szomorú incidens által ösztönözve, Petőfi, mihelyt Marosvásárhelyre ért, azonnal egyenruhát szabatott magának, de amelyet sohasem ölthetett fel. Elesett a segesvári ütközetben, még mielőtt egyenruhája elkészült volna.
Lélekjelenlét
Egyszer hajnalban riadót vernek, az ellenség váratlanul meglepte a tábort. A honvédek közt nagy a zavar, kapkodás és eszeveszettség, mivelhogy már négy éj óta nem aludtak. Amint a vezér sátra körül botorkálnak, hirtelen előugrik egy kis barna ember egy ingben, gatyában, közönséges szuronyos puskával kezében.
— Csontra fiuk ! — igy kiált ez a borzas hajú barna ember, — utánam, akiben vér van!
Olyankor nem igen nézegetik a katonák az egyenruhát, hanem aki legnagyobbat kiált, az után haladnak. Most az egész csapat a szuronyos puska után rohant és az ellenséget szerencsésen visszaverte, aztán visszatért reggelizni. Visszaérkezésök után tudakolta egyik a másiktól, ki volt az a pongyolában levő ember, aki hajadonfőt a csapat élén nyargalt az ellenség ellen? Akkor sült ki, hogy az bizony nem volt senki más, mint Petőfi.
A lelkes székelyek
Medgyes és Nagyselyk közt Petőfi szekere, melyen egy másik honvéd tiszttel ült, nagy csapat gyalog és lovas székelységgel találkozott. Petőfi a vezérlő őrnaggyal beszédbe ereszkedett, és azalatt a másfélezernyi csapat a szekér közelébe érkezvén, kíváncsian hallgatta a társalgást.
— Mi a neve a százados úrnak? — kérdezte elválás előtt az őrnagy.
— Én Petőfi vagyok.
— A poéta ? — kérdi egy erős hang a huszárok hátulsó soraiból.
— Az vagyok, — válaszolt Petőfi.
E szóra, mint egy varázsütésre, másfélezer ajakról egyszerre harsogott fel az „éljen"! Aztán az egész tömeg áradat gyanánt tódult a szekérhez, melyben Petőfi kigyúlt arczczal és a megindulástól mintegy átszellemülten állott és levett sapkával nyújtotta kezét a feléje tolongó székelyeknek.
A dalárdisták közt
Az erdélyi hadsereg 1849 január havában az első szebeni ütközet után Szelindekre vonult vissza. Az erdélyi ifjúság itt dalárdát alakított, mely előbb Bemnél, azután Petőfinél tisztelgett az esti órákban. Harczi s más dalokat énekeltek. Kedvencz daluk volt akkor nagyon a magyar népdalokon kivül a Marseillaise és „Búsul a lengyel".
Petőfi, miután ablaka alatt énekeltek, mindnyájukat beszólította szállására, velük barátságosan kezet szorított s aztán borral, szivarral, dohánnyal kínálta meg őket, magyar szokás szerint, miközben folyton áldotta a németet, de oly czifrán, hogy a fiuk a fuldoklásig nevettek.
— Ugy, ugy, fiuk, — monda, — csak magyar dalokat énekeljetek s nem idegent. A francziák szabadságdalát s azt a szép lengyel dalt énekelhetitek, de a német nótákkal kikergethetnétek a világból...
Tragédiából komédia
Egy este érzékeny jelenete volt Petőfinek a nála lakó Jókaival. Vitatkoztak valamin s a vita mind érzékenyebbé kezdett válni. Petőfi heves volt, Jókai keserű.
Közel voltak hozzá, hogy halálos ellenségekké váljanak. A vita alatt Petőfi folyvást nyargalt fel s alá a szobában s hosszú szárú pipájából dühösen eregette a füstöt ; kiégett hamuját azonban koronkint kiverte valami arravaló edénybe, hogy a padlóba ne tapodjon. Egyszerre a szóváltásnak legingerültebb stádiumában megszólal Jókai:
— Nem gondolnám, hogy a kalapomat rakod tele dohányhamuval?
Oda tekintenek. Hát csakugyan a Jókai kalapjába verte ki a hamut. A nagy dühösködésben ki tudja, minek nézhette. Mind a ketten elkezdtek visszatartózhatatlanul kaczagni s mire magukhoz tértek a nevetésből, nem tudták, hol hagyták el a vitát. Aztán nem is kezdték újra.
(Jókai : Egy magyar költő életéből.)
Az utolsó koczintás
Petőfi és Jókai ügy elhidegedtek egy közzétett czikk miatt, hogy egy álló esztendeig feléje se néztek egymásnak. Csak a Budavár bevétele örömünnepére adott lakomán találkoztak újra. Sok felköszöntő elhangzott már, midőn Jókai poharat emelt.
„Éljenek azok, akik ezután fognak meghalni a hazáért! Éljenek örökké!"
Ekkor Petőfi oda fordult hozzá és azt monda:
— Köszönöm, hogy én értem is ittál!
S összekocczintotta vele a poharat. Ez a pohárkocczintás volt az utolsó hang közöttük.
(Jókai: Egy magyar költő életéből.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése