Bem 1849 tavaszán Petőfit, mint futárt, Kossuthhoz küldte hivatalos levelekkel. Megérkezvén Debreczenbe, jelentkezett Kossuthnál, aki szokása ellenére igen hidegen fogadta. Miután átadta neki Bemnek leveleit, megkérdezte a kormányzótól:
— Miként lesz szives kormányzó úr rendelkezni jövőm felől?
— Az nem tartozik reám, forduljon a hadügy minisztériumhoz, — felelte Kossuth.
Még mielőtt jelentkezett volna a hadügyminiszternél, már rendeletét vette, hogy jelenjék meg nála ; Petőfi meg is tette. Az ideiglenes hadügyminiszter, Klapka tábornok, még hidegebben fogadta.
— Ki tette közzé a Bem tábornok levelét a Vécsey tábornok ügyében a „Honvéd" czimű lapban ?
— Én, — felelte Petőfi.
— S hogy merte azt tenni?
— Mert parancsom volt rá.
— S ki parancsolta?
— Bem tábornok.
— Az nem igaz.
— De igaz, miniszter úr, én nem szoktam hazudni sem önnek, sem senki másnak a világon.
— De mindenki azt állitja, hogy ön ezt a levelet magától közölte anélkül, hogy Bem tábornoktól parancsa lett volna rá.
— Tehetek én arról, amit az utczán fecsegnek?
— Debreczenben marad ön, míg e tárgyban a Bem tábornok válasza megérkezik.
— Szívesen itt maradnék ; de fontos dolgaim vannak Pesten, s holnap oda kell utaznom. Azt hiszem, elég, ha becsületszavamat adom.
— Az nem elég!
Hasonló modorban tovább beszélt Petőfivel Klapka egy óránál. E jelenet után nem volt Petőfinek sürgősebb dolga, mint lemondani rangjáról, mert nem akart tovább oly hadsereg tagja lenni, melynek minisztere nem ad hitelt egy tiszt becsületszavának.
Klapka elfogadta a lemondást.
(Petőfi levele Bemhez.)
Lelkiistneretes adós
1849-ben a hadjárat alatt Marosvásárhelyt beállít egyszer Petőfi Teleki Sándorhoz s azt mondja:
— Én neked adósod vagyok.
— És aztán?
— Eljöttem, hogy kifizessem tartozásomat.
— Tán ternót csináltál vagy aranybányát fedeztél fel, hogy annyi pénzed van? Nem szép kérkedni a gazdagsággal ! — tréfálkozott Teleki.
— Nem; az öreg úrtól (már t. i. Bemtől) gratifikácziót kaptam.
— Használd te ezt okosabb dologra! Nekem, druszám, annyi most a pénzem, hogy nem tudok vele mit csmálni.
— Köszönöm, de ajándékot nem fogadok el még tőled sem! — monda Petőfi büszkén. Azzal letette az összeget az asztalra s elment.
(Teleki följegyzése.)
A költő jó szive
 |
| Petőfi felkölti Bemet |
— Jelentem alássan, tábornok úr, hogy ezt a foglyot lopáson kapták a szászok.
— Ismét! Ki vádolja?
— A helység birája.
— Hol van ?
— Odakünn.
— Szólítsd be !
A tábornok kikérdeztette hadsegédével a gonosztevőt s szembesítette a vádlottal.
— Igaz, hogy ennek az embernek elloptad egy sajtját ?
— Nem tagadom.
— Tudod, hogy milyen büntetés terhe alatt van ez megtiltva?
— Tudom.
— Elég. Féljobb, indulj I
A szász atyafi kapott egy forintot a sajtjáért.
Kurcz hadsegédjének meghagyta Bem, hogy rögtönitél bíróságot hivjon össze; reggel a fogoly főbe fog lövetni.
Petőfi megilletődve hallgatta végig a történteket. Szerette volna az öreg úrnál közbevetni magát a szerencsétlen emberért, de látta, hogy Bem hangulata
most nem alkalmas erre. Talán még jobban fölingerli a vita s reggel helyett még ma főbe löveti. Ezért Petőfi szó nélkül távozott. Fölkereste azt
a szerencsétlent, aki érzéketlenül várta sorsát.
— Mit tettél, szerencsétlen? — szólitá meg Petőfi. — Egy hitvány sajtért feláldoztad életedet. Ittas voltál ?
— Nem. Hanem hát itt a szomszéd faluban lakik a feleségem és négy kis gyermekem. Félesztendeje nem láttam őket. Amint jöttünk, ácsorgó
asszonyoktól megtudtam, hogy feleségem beteg, gyermekeim éheznek, könyörületes emberek tartják őket egyik napról a másikra. Ez a hir elkeserített. Az első gondolatom az volt, hogy elhagyom a tábort s meglátogatom a beteg asszonyt ; de nem akartam, hogy szökevénynek tartsanak. Mikor beszállásoltak a faluba, a gazda akkor rakosgatta össze sajtjait. Kértem, hogy adjon belőlük egyet. Megtagadta; azt mondta, adott már a tábor számára eleget ingyen. Ha megfizetem, akkor ad ; de nem volt pénzem. Lefeküdtünk. Én álmatlanul virrasztottam, eszemben volt az a beteg asszony mindig. Láttam, hová zárja el a szász sajtjait. Fölkeltem, feltörtem a zárat s elloptam egy sajtot, az szent igaz, de nem magamnak. Egy asszonynak adtam át, aki reggel az én falumba készült. A szász reggel észrevette a hiányt s gyanúja rámesett. Az ellopott sajtot nem tudtam már visszavenni. Följelentett. Ennyiből áll az eset.
Petőfit meghatotta az eset. Bár jól tudta, hogy a tábornokot nehezen lehet könyörületre birni, mert jól tudta, hogy az öreg úr kérlelhetetlen azokkal szemben, akik megsértették a fegyelmet s minden rablást, legyen az bár a legcsekélyebb, halálbüntetéssel sújtott. Mindazáltal föltette magában, hogy szólani fog. Visszatért tehát a tábornok lakására. Éppen akkor lépett ki onnét az ügyeletes tiszt.
— Lehet az öreg úrral beszélni?
— Nem lehet. Három nap óta nem aludt, most dőlt le pihenni s meghagyta, hogy csak rendkívüli hirre költsék fel.
Petőfi nem merte fölkelteni álmából a tábornokot. Külömben is gondolta magában, Bokor Andrást — igy hivták a szerencsétlent — csak korán reggel fogják kivégezni. Addig talán jön valami jó hir, ami az öreget jobb hangulatra tereli.
Beállott az éj. Petőfi is nyugalomra tért. Másnap reggel megszakgatott dobpergés ébresztette föl. Ablaka alatt vitték az elitéltet a vesztőhelyre.
Elöl egy szakasz, hátul egy szakasz honvéd, az ügyeletes tiszt, meg a tábori pap.
Petőfi rémülten ugrott ki az ágyból, magára kapta ruháit s rohant Bemhez. Ott azt mondták, hogy még alszik, nem szabad fölkelteni. De Petőfi nem hallgatott rájuk, hanem berohant.
— Tábornok úr!
— Mi baj? Megtámadott az ellenség? — kérdezte a felriadt vezér.
— Nem, tábornok úr, azt a szerencsétlen embert viszik ki, aki azt a sajtot...
— Elég! Nem akarok többet hallani! — szólt Bem haragra lobbanva. — Elrémítő példát kell adni a hadseregnek. Nem akarok rablóbandát vezetni ! A rossz példa ragadósabb a pestisnél!
— Ez nem volt gonosz ember, becsületemmel állok jót érte.
— Már késő!
— Még nem!
— Jólvan, ha nem késő s jót áll érte, függesztesse fel az itélet végrehajtását.
Petőfi elrohant s futárt küldött a vesztőhelyre. Soha jobbkor nem érkezhetett volna meg. Bokor Andrást visszahozták. Petőfi visszasietett Bemhez s elmondta neki az elitélt vallomását.
— Mondja meg neki,ő rnagy úr, hogy egy óra múlva hagyja el táboromat s szemem elé ne kerüljön!
— Aranyat érő szive van, tábornok úr!— monda és elsietett, hogy megvigye Bokornak a a kegyelmet. Annak az elfásult embernek erre a hirre mind a két szeméből kicsordult a köny.
(K. Papp M. Itt is, ott is.)
A szerelem hatása
Annyira belebolondult egyszer Petőfi, midőn még a „Pesti Divatlap" segédszerkesztője volt, egy lengyel tánczosnőbe, hogy , aki azelőtt soha életében nem tánczolt, esetlenül ugrálni kezdett főnöke, Vahot Imre előtt, akit, mint ismert kitűnő tánczost, némi szégyenkező aggodalommal és titkolódzással felszólított, hogy tanítsa meg őt tánczolni. Vahot azonban nem teljesítette kívánságát, hanem szemtől-szembe kinevette a szerelmes poétát.
(Vahot Imre följegyzése.)
Különcz viselet
Egy szép napon Petőfi bizalmas arczczal lépett főnöke, Vahot Imre elé s szokatlan nyájas hangon így szólt hozzá:
— Nagy kedvem volna tetőtől talpig magyar ruhában járni, éppen ugy, mint egykor Csokonai; de nincs pénzem. Ha ön jót állana értem ....
— Jöjjön hát velem Tóth Gáspárhoz! — monda Vahot s vitte őt a szabóhoz.
Mikor elkészült ruhája, — rövid prémes dolmány, sujtásos mellény és nadrág, meg kunsági kis kucsma, — örömtől sugárzó arczczal lépett be főnökéhez, összeütötte sarkantyúját s meőren szemébe nézett, mintha mondani akarná: — Jól van-e így?
Vahot főnöki tekintéllyel szó nélkül megveregette vállát, mire kirohant s új jelmezében egész napon át járt-kelt Pest utczáin, mintha csak kihivó daczczal fitogtatni akarta volna, hogy ruhára nézve az egyetlen magyar a fővárosban. S habár némelyek eszelősnek, mások Peleskei nótáriusnak csúfolták, nem sokat törődött vele, hanem csaknem egy évig járt ebben a nemzeti viseletben.
(Vahot Imre feljegyzése)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése