A vers szószólói (9)

Vers a pódiumon

* A spanyol barokk színházban… a kétféle szövegmondó művészet találkozott egymással…Függöny még nem volt, de díszletváltás igen. Amíg a díszleteket átrendezték, szórakoztatni kellett a közönséget. Erre szolgált a nézőtér egyik sarkában felállított pódium, amelyet “esztrád”-nak neveztek. Amíg a nagy színpadon ki- és behordták a kulisszákat, a pódiumon vagy röpke jeleneteket, ún. “közjátékokat” játszottak, vagy zenéltek vagy verseket mondtak (tehát “esztrádműsort” adtak). Itt kapott sajátos kisszínpadot a költészet… Ez a spanyol esztrád volt az elődje azoknak a kisszínházaknak Európa-szerte, amelyekben a pódium elvált a színháztól, hogy… elmondott versek sajátos színpada legyen. Az önállósuló pódium sajátos színházi formája lett a különböző típusú kabaré, amelynek sajátos nemzeti változata lett a mi magyar kabaréművészetünk. A magyar kabaré annyira otthona lett a költészetnek is, hogy Ady és Babits is lelkesen írt Nagy Endre színpada számára verseket… (Hegedűs Géza író: A pódium művészete.)

* Tessék végre megérteni, hogy a versmondás is alkotó művészet. Ne akarjuk – és éppen a céhbeliek! – az interpretálás címszava alá besorolni. Ne akarjuk lealacsonyítani reprodukáló mesterséggé, engedjük meg e területen is a szabad kísérletezést, a hagyományokon való túllépést.
Kosztolányi írja, hogy minden évtized, minden német nemzedék új színészt küld a költő elé, a franciákhoz, olaszokhoz, angolokhoz hasonlóan. Az új színész új színt, új érzelmi telítettséget, új hangot jelent…
A tradíció nemcsak akkor az, ha száz éve alakult ki! Az is hagyomány, amit a múlt évben produkáltunk. Tehát a múlt évben kiaklakult hagyományon is túl kell lépni, ha jobb megoldást találhatunk, viszont száz éves módszereket is alkalmazni kell, ha helyesek. (Kovács Tivadar. Hagyomány és versmondás. Theatrum, 1962.)

Latinovits Zoltán verset mond (Fortepan.hu)

* Ha igaz, hogy a versmondás nem azonos a színjátszással, nem szabad elfelejteni, hogy mégis a színpadon megy végbe. S különösképpen: hogy egy egész versmondó este mégis csak egyfajta színházi este, mégis, óhatatlanul egyfajta folyamatosság, amely a színpad terében játszódik le, s így megköveteli, hogy a színpad törvényeihez alkalmazzák. Más valamely ünnepi alkalomkor egy vers elmondása, és más egy… szavalóest; miképpen… más egy folyóiratban olvasott vers, és más egy egész verskötet. Szép és megragadó lehet, ahogy egy művész egy vers elmondására minden egyéb eszköz nélkül kilép egy üres színpadra vagy egyetlen függöny elé, hogy szinte anyagtalan eszköze legyen a vers megszólaltatásának. De ez az eszköztelen egyszerűség szegényesen szürke modorrá válik, ha egy este folyamán húszan csinálják egymás után. (Somlyó György: Vers és pódium. A költészet évadai, 1961.)

* Az amatőr mozgalom szinte valamennyi rendezőjének (jómagamnak is) a gyermekbetegsége volt, hogy… a lírai művekből összeállított oratóriumainkat színpadi külsőségekkel próbáltuk megsegíteni. Itt nem csak a világítás sematikus alkalmazására gondolok – háború van: sötét a színpad, béke lesz: kigyullad a fény -, hanem arra is, hogy verseket el akartunk játszani, pontosabban ábrázolni akartuk az egyes versek megszületésének körülményeit. Radnóti Miklós Második eclogáját például láttam olyan előadásban, amelyben a Repülő versszakait mondó fiatalember német katonai egyenruhában, valamint sejtelmes magasságban állt, a Költő pedig egy íróasztal mellett, asztali lámpa alatt töprengte végig sorsát, helyzetét… (Bicskei Gábor / népművelő, rendező: A líra bűvöletében. 1962-1968. Amatőrök színjátéka. Bp. 1983.)

Szavalás és nyelvművelés

* A kezdő szavaló mindig olyan verset igyekezzék választani, amely egyéniségének és skálájának legjobban megfelel; ha úgy adódik, ne féljen a könnyedebb verstől vagy kisebb feladattól! A közönség nem a versválasztást tapsolja…, hanem a választott vers előadását. Itt is érvényes a szabály: inkább kevesebbet, de azt jól!
A beszélő versek jelentik a szavalásban a könnyebbik feladatot. A szavaló bízvást maradhat elmondásukkor elejétől végéig a saját megszokott hangjánál, a maga természetes hangnemében; mindössze arra kell ügyelnie, hogy ahol a vers hangulatilag hullámzik, ott ezt éreztesse… Nem így a beszéltető versekben!
…Minden vers indul valahonnan, megy valamerre s elér valahová; akár egyetlen lendülettel, akár lendületek sorozatán át, de mindenképpen ívelő gondolati és érzelmi menetű, nem topog egy helyben, s nem is foroghat önmaga körül. – Mi ezzel szemben a refrén? Egy újból és újból megismétlődő sor vagy nagyobb részlet, amelynek művészi funkciója szinte annyiféle, ahányszor előfordul. Lehet pillérsorozata az előre ívelésnek, lehet állandóan visszatérő emlékeztetője az alaphangulatnak; lehet minden versszak végén önmagával azonos értékű, de ugyanúgy minden megjelenésekor más értékű is. A szavalónak… nem kis problémája, mit kezdjen vele? Adja-e mindig azonosan vagy simítsa-e mindig bele az adott versszak menetébe. (Deme László / nyelvész: A szavalás néhány kérdéséről. Magyar Nyelvőr, 1958.)

* A nyelv nem csak élettelen fizikai tünemény, hanem maga is: élet. (Zolnai Béla / nyelvész: Nyelv és hangulat. Bp. 1964.)

* Versmondásunk a színészetből fakadt, onnan táplálkozott. Az utolsó húsz évben önálló műfajjá érett, de személyi utánpótlásának nagy részét a színészetből nyeri. Elszakíthatatlan köldökzsinór ez. Ilyen szoros összetartozás révén csak természetes, hogy hibáinak is hordozója. Sőt! Kritikailag kevésbé ellenőrzött terület lévén, mint a színészet, annak egyes hibáit még konzervéálta is. Romantikus drámáink patetikus hangvétele, deklamatív jellege átcsúszott a múlt század alkalmi versmondásaiba, mert rendszeres versmondással csak e század húszas éveinek végén találkozunk. (Gáti József / színész: Kiejtés és előadóművészet. Helyes kiejtés , szép magyar beszéd. Bp. 1967.)

Folytatjuk

A vers szószólói (6)

A vers és az előadói egyéniség – színészek szerint

Latinovits Zoltán szaval * Fortepan.hu

* A szavaló teljesen magára van hagyatva, mert nem nézegethet a könyvébe; az olvasott vers olyan, mint a gyalogló madár. A vers szárnyas beszéd. Annak szállnia kell. A szavalónak meg kell gyulladnia, és világítania és melegítenie, különben egyedül marad, nem megy vele a hallgatósága. Azért az ember csak olyan verset képes jól előadni, csak olyan költőt tud jól közvetíteni, akivel együtt érez. Sőt, még ebben az esetben is nagyon eltévelyedhetünk. Van erre egy példám. Én magam. Petőfi nekem gyermekkoromtól fogva édes-kedvesem; értem is, mert az első pillanattól kezdve érzem. De sokkal üresebb volna az én életem Petőfi nélkül!!! Természetes, hogy őt akartam szavalni először is, mikor a szavalás kezdett szokássá válni Budapesten… – de mi történt velem: nem bírtam magamat hallgatni, olyan nyers, erőszakos és gorombának hangzott a fülemnek, hogy nem mertem hozzányúlni többé. Olvastam, gyönyörködtem benne, de nem szavaltam harminc esztendeig: akkor egyszerre egy gyermekleánykától tanultam meg… A Hubay kastélyban nyaraltam Szalatnán. Ott nyaralt Hubay Jenő kis húga, a tizenöt éves Ferenczy Magdus is. A zárkózott gyermek ragaszkodott hozzám, sokat barangoltunk együtt… Petőfiről beszéltünk és mondogattuk a verseit. Az a gyermek százat tudott, és mondta halkan, csöndesen, csak úgy magának – lesütött szemmel -, és én egyszerre csak éreztem valami újat, üdét, világosat, mint mikor ablakot nyitok… Megvan! Megvan! Megtaláltam a titkát: így kell Petőfit mondani. Minden hozzátétel nélkül. (Jászai Mari: Bevezető Péchy Blanka estjéhez. In: Péchy Blanka: Jászai Mari. Bp., 1921.)


* Minél zártabb a vers formája, annál könnyebb követni a tartalmát, minél szabadabb, annál könnyebb elveszteni a fonalát. A rím és ritmus valósággal vezetik a hallgatót, a rövidség biztosítja az érdeklődést, mert nem engedi, hogy a feszültség túlélje határait, minél nagyobb izgalmat tud kelteni az előadó, annál nagyobb érdeke, hogy a hallgatókat ki ne fárassza. Nagy izgalom nem tarthat soká. Az előadás biztonságán és gyújtóerején múlik, hogy a hallgatót pillanatok alatt belehelyezze a képbe, és elragadja a maga érzése javára. Ez a színpadon kívüli előadás nagy nehézsége, de egyúttal páratlan nagy gyönyörűsége is. (Ódry Árpád / színész, rendező: Szavalás és előadóművészet. Színészeti Lexikon, Bp. 1930.)

* …A közönség nagy része nincs tisztában “a jó szavalis” kritériumaival. Szavalásnak fogad el holmi bömböléseket, és vakon hisz azokban, akikről a “hír” beszél. Emberek, akikben sem érző szív, sem megértő lélek nincs, akik a szavalás legelemibb követelményeit sem bírják, akik egy mondatot helyesen hangsúlyozni nem tudnak; akiknek sejtelmük sincs arról, hogy a nyelv mily mesterének kell lenni annak, aki nagy költői érzések és gondolatok tolmácsává szegődik; akiknek az soha még eszükbe nem jutott, hogy a hang drámai célra épp oly lelkiismeretes képzésre szorul, mint az éneke számára! Ezek a többnyire rosszhiszemű műkedvelők “szavalóművészeknek” adják ki magukat és izléstelen gargalizálásuk és grimaszaikkal a művelt hallgatót csak megbotránkoztatják…
A jó recitátorkodást asztal mögött ülve, könyvvel a kézben lehet csak elfogadni, ugyanúgy, mint a felolvasást, de mégis avval a különbséggel, hogy az előadó az egész szövegnek ura legyen, és csaknem kívülről mondja, nem pedig olvassa azt. (Gál Gyula / színész, színészpedagógus: A szavalásról. Magyar színművészeti Lexikon, Bp. 1931.)

* Sokan hangoztatják azt a súlyos és személyes érvet, hogy kínos szégyenkezés, viszolygó érzés fogja el őket, ahányszor csak a szavaló “kinyitja a száját”. Az iskolai produkciókra emlékeznek vissza ilyenkor… A tiltakozás, az elvetés nem a művészetnek magának, hanem… művelői nagy többségének, a “szavalóknak” szól…
Csak az iskolába való produkciónak ítélik a szavalást – éppen, mert nincs iskolája! Színészképzésünk még mai, megreformált alakjában is a szavalást mintegy a színészet előtanulmányának tekinti. Holott: a két művészetnek egyetlen közös jellegzetessége, hogy beszéd útján érzékeltet… Az előadóművész mindenestül adva van, ha koromsötét teremben egyetlen megvilágított folt: a feje, beszédre nyitott szájjal, a minden érzést tükröző szemekkel. Amit hang és arcjáték nem tud kifejezni, ahhoz hiába hívná segítségül a kezek gesztusait, a testnek ilyen vagy amolyan tartását, vonaglását, összecsuklását! (Ascher Oszkár / előadóművész: Jegyzetek a szavalásról. Nyugat, 1930.)

(Folytatjuk)