A vers szószólói (9)

Vers a pódiumon

* A spanyol barokk színházban… a kétféle szövegmondó művészet találkozott egymással…Függöny még nem volt, de díszletváltás igen. Amíg a díszleteket átrendezték, szórakoztatni kellett a közönséget. Erre szolgált a nézőtér egyik sarkában felállított pódium, amelyet “esztrád”-nak neveztek. Amíg a nagy színpadon ki- és behordták a kulisszákat, a pódiumon vagy röpke jeleneteket, ún. “közjátékokat” játszottak, vagy zenéltek vagy verseket mondtak (tehát “esztrádműsort” adtak). Itt kapott sajátos kisszínpadot a költészet… Ez a spanyol esztrád volt az elődje azoknak a kisszínházaknak Európa-szerte, amelyekben a pódium elvált a színháztól, hogy… elmondott versek sajátos színpada legyen. Az önállósuló pódium sajátos színházi formája lett a különböző típusú kabaré, amelynek sajátos nemzeti változata lett a mi magyar kabaréművészetünk. A magyar kabaré annyira otthona lett a költészetnek is, hogy Ady és Babits is lelkesen írt Nagy Endre színpada számára verseket… (Hegedűs Géza író: A pódium művészete.)

* Tessék végre megérteni, hogy a versmondás is alkotó művészet. Ne akarjuk – és éppen a céhbeliek! – az interpretálás címszava alá besorolni. Ne akarjuk lealacsonyítani reprodukáló mesterséggé, engedjük meg e területen is a szabad kísérletezést, a hagyományokon való túllépést.
Kosztolányi írja, hogy minden évtized, minden német nemzedék új színészt küld a költő elé, a franciákhoz, olaszokhoz, angolokhoz hasonlóan. Az új színész új színt, új érzelmi telítettséget, új hangot jelent…
A tradíció nemcsak akkor az, ha száz éve alakult ki! Az is hagyomány, amit a múlt évben produkáltunk. Tehát a múlt évben kiaklakult hagyományon is túl kell lépni, ha jobb megoldást találhatunk, viszont száz éves módszereket is alkalmazni kell, ha helyesek. (Kovács Tivadar. Hagyomány és versmondás. Theatrum, 1962.)

Latinovits Zoltán verset mond (Fortepan.hu)

* Ha igaz, hogy a versmondás nem azonos a színjátszással, nem szabad elfelejteni, hogy mégis a színpadon megy végbe. S különösképpen: hogy egy egész versmondó este mégis csak egyfajta színházi este, mégis, óhatatlanul egyfajta folyamatosság, amely a színpad terében játszódik le, s így megköveteli, hogy a színpad törvényeihez alkalmazzák. Más valamely ünnepi alkalomkor egy vers elmondása, és más egy… szavalóest; miképpen… más egy folyóiratban olvasott vers, és más egy egész verskötet. Szép és megragadó lehet, ahogy egy művész egy vers elmondására minden egyéb eszköz nélkül kilép egy üres színpadra vagy egyetlen függöny elé, hogy szinte anyagtalan eszköze legyen a vers megszólaltatásának. De ez az eszköztelen egyszerűség szegényesen szürke modorrá válik, ha egy este folyamán húszan csinálják egymás után. (Somlyó György: Vers és pódium. A költészet évadai, 1961.)

* Az amatőr mozgalom szinte valamennyi rendezőjének (jómagamnak is) a gyermekbetegsége volt, hogy… a lírai művekből összeállított oratóriumainkat színpadi külsőségekkel próbáltuk megsegíteni. Itt nem csak a világítás sematikus alkalmazására gondolok – háború van: sötét a színpad, béke lesz: kigyullad a fény -, hanem arra is, hogy verseket el akartunk játszani, pontosabban ábrázolni akartuk az egyes versek megszületésének körülményeit. Radnóti Miklós Második eclogáját például láttam olyan előadásban, amelyben a Repülő versszakait mondó fiatalember német katonai egyenruhában, valamint sejtelmes magasságban állt, a Költő pedig egy íróasztal mellett, asztali lámpa alatt töprengte végig sorsát, helyzetét… (Bicskei Gábor / népművelő, rendező: A líra bűvöletében. 1962-1968. Amatőrök színjátéka. Bp. 1983.)

Szavalás és nyelvművelés

* A kezdő szavaló mindig olyan verset igyekezzék választani, amely egyéniségének és skálájának legjobban megfelel; ha úgy adódik, ne féljen a könnyedebb verstől vagy kisebb feladattól! A közönség nem a versválasztást tapsolja…, hanem a választott vers előadását. Itt is érvényes a szabály: inkább kevesebbet, de azt jól!
A beszélő versek jelentik a szavalásban a könnyebbik feladatot. A szavaló bízvást maradhat elmondásukkor elejétől végéig a saját megszokott hangjánál, a maga természetes hangnemében; mindössze arra kell ügyelnie, hogy ahol a vers hangulatilag hullámzik, ott ezt éreztesse… Nem így a beszéltető versekben!
…Minden vers indul valahonnan, megy valamerre s elér valahová; akár egyetlen lendülettel, akár lendületek sorozatán át, de mindenképpen ívelő gondolati és érzelmi menetű, nem topog egy helyben, s nem is foroghat önmaga körül. – Mi ezzel szemben a refrén? Egy újból és újból megismétlődő sor vagy nagyobb részlet, amelynek művészi funkciója szinte annyiféle, ahányszor előfordul. Lehet pillérsorozata az előre ívelésnek, lehet állandóan visszatérő emlékeztetője az alaphangulatnak; lehet minden versszak végén önmagával azonos értékű, de ugyanúgy minden megjelenésekor más értékű is. A szavalónak… nem kis problémája, mit kezdjen vele? Adja-e mindig azonosan vagy simítsa-e mindig bele az adott versszak menetébe. (Deme László / nyelvész: A szavalás néhány kérdéséről. Magyar Nyelvőr, 1958.)

* A nyelv nem csak élettelen fizikai tünemény, hanem maga is: élet. (Zolnai Béla / nyelvész: Nyelv és hangulat. Bp. 1964.)

* Versmondásunk a színészetből fakadt, onnan táplálkozott. Az utolsó húsz évben önálló műfajjá érett, de személyi utánpótlásának nagy részét a színészetből nyeri. Elszakíthatatlan köldökzsinór ez. Ilyen szoros összetartozás révén csak természetes, hogy hibáinak is hordozója. Sőt! Kritikailag kevésbé ellenőrzött terület lévén, mint a színészet, annak egyes hibáit még konzervéálta is. Romantikus drámáink patetikus hangvétele, deklamatív jellege átcsúszott a múlt század alkalmi versmondásaiba, mert rendszeres versmondással csak e század húszas éveinek végén találkozunk. (Gáti József / színész: Kiejtés és előadóművészet. Helyes kiejtés , szép magyar beszéd. Bp. 1967.)

Folytatjuk

A vers szószólói (8)

Verselőadás és agitáció

* Mindig mondjuk a balladát, és sohasem a mai értelemben szavaljuk. A szavalás mai módja ugyanis mindenképp ellentétes a ballada fő jegyeivel. A mai szavalás ismertetőjegyei a nem belülről fakadó hamis hang, érzelgősség és az álpátosz. Általában egyéni modorosság. Azért van ez, mert a mai szavalás nem közösségi, hanem egyéni célú. Célja nem a közösség művelődésének emelése, hanem az egyén sikere és érvényesülése. (Muharay Elemér / népiszínjáték író: A balladamondó könyvről. Balladamondó könyv. 1947-48.)

* Sem az az előadó, sem az a hallgató nem szereti őszintén a verset, aki csak egy-egy előadás érdekében vagy keretében tanul meg, illetőleg hallgat meg egy-egy verset… Aki jól akar előadni egy verset, annak úgy el kell merülnie a költő mondanivalójában, hogy ő is, hallgatósága is legalább meg tudja közelíteni a költői lélek formateremtő hőfokát. A közönségnek ezt a hőfokot kell követelnie a vers előadójától, és annál műértőbben lesz fogékony reá, minél több verset és többször olvasott el maga is – hangosan! (Nagy Adorján / színész, rendező: A vers előadása, 1947 táján, kézirat)


* A kezdetleges népek az írást nem ismerik. A szöveg élőszóban születik, élőszóban terjed és öröklődik… (A ritmus segíti az emlékezetet is, a szöveg átszármaztatását.) A szöveget ugyanazok alkotják, és ugyanazok adják elő. A szöveg nem elkülönült magányban születik némán, hanem játék közben, közösen, nyilvánosan, élőszóban. Nincs még külön költő és előadó, ahogy nincs zenész, táncos, színész, énekes, versmondó sem. Nincs külön közönség sem. Mindenki játszik, táncol, énekel, beszél. Egymásnak játszanak, egymást hallgatják és nézik. (Hont Ferenc / rendező: Élőszó és cselekvés. Valóság a színpadon. Bp. 1960.)

Latinovits Zoltán mondja József Attila Tiszta szívvel c. versét

Szállj, költemény!

* Egyre a kritika szükségességét hidetjük – de a szavalás kritikáját senki sem sürgeti. (A Filharmónia egyszer rendezett egy “kiértékelést” az Ady- és Karinthy-esték után. Az egész vita egyik kiváló előadóművészünk bérharcai körül folyt. Szakmai bírálat egyáltalán nem történt.)
Pedig vannak szavalóink, nem is kis számban…
Miért kap a színész mindig kritikát, s miért nem kap a szavaló sohasem? A színésznek könnyebb a dolga: a figura életre keltésében segíti instrukció, rendező, partnerek, gyakran hagyomány is. A szavalónak a költőt, az írót kell önmagában megalkotnia, újraélnie, a vers fogantatásának pillanatát kell érzékeltetnie, s létrehoznia a fikciót, hogy most, itt, előttünk gyötri, ujjongja ki a verset magából.
Miért nem segít a kritika a szavalónak nehéz munkájában? Ne csak a szavaló pillanatnyxi diszpozícióját, kisebb-nagyobb sikerét jelezze, hanem a “mesterséget” elemezze: az értelmezés helyességét, az előadás szuggesztivitását, igazságát. Mondja meg: érti-e a szavaló a költőt? Érzi-e a légkörét? A valóságát? A valóságfölöttiségét? (Palotai Erzsi / előadóművész: Egy szavaló jegyzetei. Költők, versek, találkozások. Bp. 1974.)

* Az előadóművésznek magát a költőt kell “megjátszania”; vagyis az alkotás néha biz hosszú folyamatát kell oly röviden összefoglalnia, mint maga a vers; ismétlem, a költőt kell életre keltenie, elénk varázsolnia, úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli. Úgy kell elmondania, ahogy a költő szavalná a verset, ha szavalóművész is volna. (Illyés Gyula: A szavalásról. Palotai Erzsi előadóestjének bevezetőjéből. Hajszálgyökerek. Bp. 1971.)

* A költő sokszor egy szóval egész gondolatsort fejez ki. Ennek a szónak helyes hangsúlyozása, megfelelő hangszínnel való felékesítése többet mond, mint egy tanulmány. A tanulmány ugyanis magyarázat, és az észhez szól, a verssorokat megelevenítő szó pedig az érzelmekre hat. A verset pedig – még a leíró, tehát részben epikus verset is – elsősorban érzelmekkel vesszük birtokunkba, tesszük magunkévá vagy utasítjuk el. Ezt az érzelmi folyamatot magyarázzuk később észokokkal…
Ma már egyértelmű a válasz arra a kérdésre, hogy az előadandó mű érvényesüljön-e vagy az előadó. Minden valamirevaló szavalóművész állást foglalt már. Éppen a színpadi eszközöktől való tartózkodás, tehát a szavaló egyéniségének háttérben tartása, és a költő előtérbe helyezése mutatja világosan, hogy a művészek milyen feleletet adnak erre a kérdésre. (Kovács Tivadar / színháztörténész: Versmondás – elemzés. Theatrum. 1961.)

* A versmondásnak a hang csak egyik oldala, mégpedig külső oldala. A belső oldalon a művészi versmondásnál a színjátszás belső eszközei lépnek működésbe. Ascher Oszkárt… említik gyakran példaként, aki – állítólag – minden színészi eszközt elvet… Ez nem felel meg a valóságnak… Hosszú éveken át meggyőződhettem, hogy rendkívül finoman kidolgozott beszéd- és hangmegoldások mellett minden esetben ugyanilyen magas fokon kidolgozott belső színészi eszközöket is használ…
A színpaodon, amikor a költői szó életre kel, mindig varázslat történik. A színész és a szavaló művészi alkotó munkája révén újjáteremtődik a világ és benne az ember. Ez a folyamat a nézőtéren, a közönségben is végbemegy. A közönség ezért a varázslatér… hallgatja a szavalót. (Szendrő Ferenc / rendező: A versmondás néhány kérdéséről. A tűz csiholói. Bp. 1961.)

* A művészi eszközökkel való fukar gazdálkodás kell hogy jellemezze a színész és versmondó munkáját. Művészi hajlékonysággal kell bánnia beszédkészségével, , hogy a nézőtérre, hallgatóra képzeletébresztően hasson! A hangsúlyárnyalatokat, mondathangsúlyokat, beszédjelekké transzformált írásjeleket, szüneteket fölényes biztonsággal kell használnia, a ki nem mondott szavak, a végre nem hajtott gesztusok pótlására. Vagyis: a mozgásbeli cselekvések is szóbeli és mimikai cselekvéssé alakulhatnak át. Fokozottan áll ez a versmondóra, hiszen a vers már eredendően szűkszavú, szófukarabb minden más írásműnél; így hát a versmondó kifejezőkészsége még sokkal fontosabb, mint a színész művészetében! A helyes hangsúlyok valósággal kényszerítik a hallgatót, hogy kiegészítse gondolatban a vers mondatait az írásban ki nem fejezett szavakkal. (Ascher Oszkár: Szállj költemény. Népművelés, 1963.)

Folytatjuk

A vers szószólói (2)

Szabó Lőrinc: Vers a pódiumon

A szép nőt, aki előttünk szaval,
belső vonóként villamos haja
gyökereitől le egészen a
lábujja leghegyéig fényvihar
súrolja végig, élő hegedűt.
Hogy zeng, vibrál, tündöklik! Mindenütt
gyönyör csap ki belőle, röpke láng,
homlokán, mellén: a vers láng gyanánt
csókolja, belül, árad, megapad,
s átvilágítja, szívet, csontokat
zendít: a test, mint áruló üveg,
szinte mutatja, minden üreget
hogy kitölt benne dallam és ütem -
és együtt borzong az egész terem,
mikor a piros torkon s ajkon át
öntudatunk kéjes szüneteként
a szép húsból átszikrázik belénk
a szellem, a költő, a túlvilág.

(Forrás: Tücsökzene)

Szavalás és XIX. század

* Minden indulatnak saját hangja s kifejezése van szózatja egész folyamában. Másképp szól a vígság, másképp a szomorúság, más a harag, más a megelégedés  és csend szózatja, ezen épül a declamatio s különbféle hangnemek alaphangjáról való oktatás. (Bitnitz Lajos / püspök, tanár: Közhasznú ismeretek tára a Conversations-Lexikon szerént Magyarországra alkalmaztatva. Pesten, 1839. III. kötet)

* A különböző versszerkezet a színésznek azt adja tudtára, hogy a költői műveket egészen más időmértékkel, valamint más hanggal is kell elszavalni. Erre nézve szükséges, hogy a kimondásban a szótagmérték észrevehetővé tétessék anélkül, hogy a verseket lábakra osztanók; az értelem és szótagmérték hasonló jogokkal bírnak; mindenik jogából annyit enged, hogy a másik meg ne károsíttassék. Ha tehát a vers szerkezetét hallatni akarja a szavaló, szükség mindenik végén megállapodnia, de mivel néha, jóllehet igen ritkán, a gondolat egyik versből a másikba átmegy, azért a szózatnak esnie nem szabad, hanem lebegőképp a következő versig tartatik fenn. (Ramershofer/Rámóczy Valerián / pap-tanár: Szavalattudomány. Kisfaludy Társaság évlapja, 1840.)

* A testi, lelki és szellemi tulajdonokra nézve szükséges, hogy a természet s művészet a szavalót sokkal jelesebb tulajdonokkal s műveltséggel ékesítette legyen föl, mint akármely művészt; mert a szavalás az embert minden gondolataival, érzelmeivel, viszonyaival, élet-, bánás- és cselekvésmódjával állítja elénk, mit a szavalón kívül, ki szó, hang, szünet, arc s mozgalmi játék által működik egyszerre, más művész nem teszen, a költőt sem véve ki, mert ez sok tárgyat s dolgot szóval vagy gyengén festhet, vagy alkalmasan nem is adhat, kivált oly állapotokat, melyeket inkább érezni s éreztetni, mintsem leírni kell... (Briedl / Beély Fidel / pap, gimnáziumi igazgató: A szavalatról. Atheneum, 1840.)

* Nagy hiba... a szavalóban, ha szemeit használni nem tudja; p. ha előadása közben csak ritkán pillant föl, vagy egy tárgyra szegzi tekintetét. De más részről nem kevésbé rovandó meg a szemeknek merészen ide s tova lövelése, mintha mindenen akarnánk uralkodni; valamint éles, jobbra-balra szegzésük is, mintha a hallgatóság fölött szemlét tartanánk. Szabadon kell ugyan a szemeknek járniok, de ezen szabadságnak is vannak korlátai. A társas életben is illem elleni  vétek a szemekkel ide s tova vagdalózni; s mennyivel inkább lenne ez helyén kívül, midőn nagyobb közönség előtt lépünk föl? (Heinsius, Theodor Friedrich Otto / német pedagógus: Szavalástan Heinsius nyomain nyelvünkhöz illesztve Mészáros István által. Nagyszombat, 1840.)

Tieck

* Hallottam ugyan én oly szavalást, melyben nem három-négy, hanem tizennégy s több személy is szólott, s mindenikének egyénisége remeklő erővel volt azonegy szavaló által nyilatkozásra hozva. Örökké felejthetetlen előttem 1829. szeptember 10., midőn Drezdában, Tieck Lajos szalonjában, e kitűnő költő s nagy ítész, de kétségkívül legnagyobb műszavalótól Shakespeare egész Vihar-ját (The Tempest) hallám szavalva előadatni. Ki e csodálatos művet ismeri, tudja, mily tarkasága működik benne a legkülönbözőbb alakoknak: a mester mindennemű külső eszköz nélkül, sőt nem is állva s szabadon mozoghatva, hanem egy kis asztalka mellett ülve, két kezével a könyvet tartva, s szemüveggel olvasta, nem játszotta a drámát; s olvasta... mint olvasó, mérsékelve s előadói toilettjével összhangzásba hozva beszéde jellemét: s mégis oly élesen festve s valóban egyénítve személyeit csupáncsak értelmező hangoztatásával, hogy minden új jelenetben néhányszori előleges megnevezése után a szólóknak, a neveket már bizton kihagyhatá. Pedig, mint mondám, nem ágált, nem ugrált, nem ordított... (Toldy Ferenc / kritikus, irodalomtörténész, tanár: Egy szó a szavalásról. Új Magyar Múzeum, 1856.)

* A dolog... igen egyszerű és világos. Mi, mint előadók, a költő szerepét vesszük át közvetlenül. Átvesszük mindent látó képzeletét, szellemének magas ihletét és lelke minden érzékeit. Aminő benyomást őrá tőnek az általa látottak: előadásunk ugyanazon benyomást fogja éreztetni hallgatóinkkal. Midőn azonban tárgyat rajzolunk inkább, mint magunkat, életet, mely nem bennünk van, hanem rajtunk kívül: magától következik, hogy ilyenkor előadásunkban a festő elem játszik túlnyomó szerepet. (Egressy Gábor / színész: A színészet iskolája. Budapest, 1879.)

* Azon helyiség, mely szavalmányoknak hallgatók jelenlétében előadására van rendelve, szavaldának (Declamatorium) neveztetik... A szavaldában fellépő szavalárok előadásának ugyanazon szabályokon kell alapítva lenniek, amelyeket eddig átalán és különösen előadtunk a szavalárra, szónokra és színészre nézve. A szavaldai szavalás azonban középhelyet foglal el a tulajdonképpi szónok és színművész között; de egészében véve inkább a szónokot, mint a színészt kell neki megközelítenie, kivált azon esetben, ha az ily szavalár egyedül maga tart a szavaldában többrendbeli szavalmányból álló előadást a hallgató gyülekezet előtt, miként teszi a jeles zeneművész, midőn hangversenyt rendez. (Mátray Gábor / lapszerkesztő, zenedei igazgató: A rendszeres szavalattan alaprajza. Pest, 1861.)

* Az alanyi költemények előadásánál az előadó mindenekelőtt a költő kedélyállapotába helyezi magát, érzelmeit mintegy sajátjává teszi, s mivel az emberi szózatnak minden érzés kifejezésére van saját hangja, azt eltalálni igyekszik, és szól egyszerűen és nemesen. (Paulay Ede / színész, rendező: A költeményről, mint az előadás szövegéről. A színészet elmélete. Bp. 1871.)

Folytatjuk

A vers szószólói - ingyen és bérmentve

A könyv, amelyről szólnék, 1989-ben jelent meg a Múzsák / Közművelődési Kiadó gondozásában, szövegválogatója, szerkesztője és bevezető szövegírója dr. Böhm Edit. Művét valószínűleg kézi(tan)könyvnek szánta, hiszen olyan sokoldalúan közelíti meg a versmondás-versolvasás-versértelmezés ellentmondásos és bonyolult világát, hogy olvasva csak ámul az ember: itt mindenkinek igaza van!
Nem is csoda: nagy és okos embereket idéz meg a szerkesztő ebben a könyvben, sorolni sincs rá tér és idő.
Kerek húsz év telik el, s dr Böhm Edit újabb könyvet tesz a versmondással foglalkozók asztalára: A magyar versszavalás történetét, erről már találni egy reklámizű összefoglalót is, benne rövid utalást A vers szósólóira is: 

"Ez a könyv a magyar verselőadás (versszavalás) gyökereit, hagyományait, fejlődésének küzdelmes útját, fontosabb állomásait tárja fel, amivel hozzájárul e művészeti ág vitatott kérdéseinek megválaszolásához. Egyben emléket állít azoknak a képviselőinek, akik a különböző korszakokban hittel és odaadással vállalták fel a költészet élőszóbeli közvetítését, de mert művészetük – a színészethez hasonlóan - a pillanat művészete, alakjuk gyorsan eltűnik az emlékezetből. Bemutatja a versek szavalásával kapcsolatos nézetek, elméletek alakulásának folyamatát és utal az egyes korszakok előadóművészeti közegére, sajátos elvárásaira, az irodalmi- és a színházi élettel való összefüggésekre.
A szerző avatott szakértője a versszavalás elméleti és történeti kérdéseinek, neve ismerősen csenghet a versmondással foglalkozók számára. Előadóművészként, szavalóversenyek zsűritagjaként, tanárként egyaránt találkozhattak vele. 
1989-ben A vers szószólói címmel jelent meg a verselőadás művészeti kérdéseit tárgyaló szöveggyűjteménye, majd a Magyar Színháztörténet köteteinek egy-egy fejezetében foglalta össze a művészeti ág történetének szakaszait.
Ajánljuk a könyvet mindazok figyelmébe, akik művelik, tanulják, tanítják, vagy csak kedvelik az előadóművészetnek ezt az ágát, s akiket érdekel a magyar művelődéstörténetnek ez az eddig feldolgozatlan, izgalmas szelete."

Ezek szerint tehát a most 1 lejért (nem egészen 67 Ft) antikváriumban megszerzett kézikönyv ritka kincs, mert rengeteg nézőpontot tartalmaz tömören és elrendezetten, mintha valaki már elvégezte volna a tépelődő elemzését annak, hogy az elképzelések ne olthassák ki egymást, inkább közös építménnyé álljanak össze.
Az előszó felvetése alapján úgy tűnik, mintha valamiféle ellenségeskedés feszülne költő és versmondó között, pedig hát mindegyik jót akar: eljuttatni a Verset a közönséghez, a lehető legteljesebb valójában.
A költő érezheti azt, hogy a versmondó "elsinkófálja" előle a siker kulcsát azzal, hogy "hatásosan" mondja azt a szöveget, amit nem is ő írt. Vajon élősködés ez? Nem arról van szó, hogy a versmondás maga is alkotó munka, az alkotó pedig személyiségfüggő, vagyis óhatatlanul előtérbe kerül?
Az előadók a maguk során joggal követelik ki a versválasztás és -mondás szabadságát. Az ő szemükben a vers: kotta, amiből az előadóművész játszik, ezúttal nem zenét, csupán verset.
Kinek van igaza? Hamarosan, talán éppen a Magyar Költészet idei ünnepnapját megelőzően, bedobunk majd a köztudatba néhány mozaikkockát olyan aranyigazságokból, amiken muszáj eltöprengeni és levonni a megfelelő következtetéseket. Ebből nem csupán a versek olvasói, de költői is okulhatnak.
Ingyen és bérmentve...

(Folytatjuk)