A vers szószólói (2)

Szabó Lőrinc: Vers a pódiumon

A szép nőt, aki előttünk szaval,
belső vonóként villamos haja
gyökereitől le egészen a
lábujja leghegyéig fényvihar
súrolja végig, élő hegedűt.
Hogy zeng, vibrál, tündöklik! Mindenütt
gyönyör csap ki belőle, röpke láng,
homlokán, mellén: a vers láng gyanánt
csókolja, belül, árad, megapad,
s átvilágítja, szívet, csontokat
zendít: a test, mint áruló üveg,
szinte mutatja, minden üreget
hogy kitölt benne dallam és ütem -
és együtt borzong az egész terem,
mikor a piros torkon s ajkon át
öntudatunk kéjes szüneteként
a szép húsból átszikrázik belénk
a szellem, a költő, a túlvilág.

(Forrás: Tücsökzene)

Szavalás és XIX. század

* Minden indulatnak saját hangja s kifejezése van szózatja egész folyamában. Másképp szól a vígság, másképp a szomorúság, más a harag, más a megelégedés  és csend szózatja, ezen épül a declamatio s különbféle hangnemek alaphangjáról való oktatás. (Bitnitz Lajos / püspök, tanár: Közhasznú ismeretek tára a Conversations-Lexikon szerént Magyarországra alkalmaztatva. Pesten, 1839. III. kötet)

* A különböző versszerkezet a színésznek azt adja tudtára, hogy a költői műveket egészen más időmértékkel, valamint más hanggal is kell elszavalni. Erre nézve szükséges, hogy a kimondásban a szótagmérték észrevehetővé tétessék anélkül, hogy a verseket lábakra osztanók; az értelem és szótagmérték hasonló jogokkal bírnak; mindenik jogából annyit enged, hogy a másik meg ne károsíttassék. Ha tehát a vers szerkezetét hallatni akarja a szavaló, szükség mindenik végén megállapodnia, de mivel néha, jóllehet igen ritkán, a gondolat egyik versből a másikba átmegy, azért a szózatnak esnie nem szabad, hanem lebegőképp a következő versig tartatik fenn. (Ramershofer/Rámóczy Valerián / pap-tanár: Szavalattudomány. Kisfaludy Társaság évlapja, 1840.)

* A testi, lelki és szellemi tulajdonokra nézve szükséges, hogy a természet s művészet a szavalót sokkal jelesebb tulajdonokkal s műveltséggel ékesítette legyen föl, mint akármely művészt; mert a szavalás az embert minden gondolataival, érzelmeivel, viszonyaival, élet-, bánás- és cselekvésmódjával állítja elénk, mit a szavalón kívül, ki szó, hang, szünet, arc s mozgalmi játék által működik egyszerre, más művész nem teszen, a költőt sem véve ki, mert ez sok tárgyat s dolgot szóval vagy gyengén festhet, vagy alkalmasan nem is adhat, kivált oly állapotokat, melyeket inkább érezni s éreztetni, mintsem leírni kell... (Briedl / Beély Fidel / pap, gimnáziumi igazgató: A szavalatról. Atheneum, 1840.)

* Nagy hiba... a szavalóban, ha szemeit használni nem tudja; p. ha előadása közben csak ritkán pillant föl, vagy egy tárgyra szegzi tekintetét. De más részről nem kevésbé rovandó meg a szemeknek merészen ide s tova lövelése, mintha mindenen akarnánk uralkodni; valamint éles, jobbra-balra szegzésük is, mintha a hallgatóság fölött szemlét tartanánk. Szabadon kell ugyan a szemeknek járniok, de ezen szabadságnak is vannak korlátai. A társas életben is illem elleni  vétek a szemekkel ide s tova vagdalózni; s mennyivel inkább lenne ez helyén kívül, midőn nagyobb közönség előtt lépünk föl? (Heinsius, Theodor Friedrich Otto / német pedagógus: Szavalástan Heinsius nyomain nyelvünkhöz illesztve Mészáros István által. Nagyszombat, 1840.)

Tieck

* Hallottam ugyan én oly szavalást, melyben nem három-négy, hanem tizennégy s több személy is szólott, s mindenikének egyénisége remeklő erővel volt azonegy szavaló által nyilatkozásra hozva. Örökké felejthetetlen előttem 1829. szeptember 10., midőn Drezdában, Tieck Lajos szalonjában, e kitűnő költő s nagy ítész, de kétségkívül legnagyobb műszavalótól Shakespeare egész Vihar-ját (The Tempest) hallám szavalva előadatni. Ki e csodálatos művet ismeri, tudja, mily tarkasága működik benne a legkülönbözőbb alakoknak: a mester mindennemű külső eszköz nélkül, sőt nem is állva s szabadon mozoghatva, hanem egy kis asztalka mellett ülve, két kezével a könyvet tartva, s szemüveggel olvasta, nem játszotta a drámát; s olvasta... mint olvasó, mérsékelve s előadói toilettjével összhangzásba hozva beszéde jellemét: s mégis oly élesen festve s valóban egyénítve személyeit csupáncsak értelmező hangoztatásával, hogy minden új jelenetben néhányszori előleges megnevezése után a szólóknak, a neveket már bizton kihagyhatá. Pedig, mint mondám, nem ágált, nem ugrált, nem ordított... (Toldy Ferenc / kritikus, irodalomtörténész, tanár: Egy szó a szavalásról. Új Magyar Múzeum, 1856.)

* A dolog... igen egyszerű és világos. Mi, mint előadók, a költő szerepét vesszük át közvetlenül. Átvesszük mindent látó képzeletét, szellemének magas ihletét és lelke minden érzékeit. Aminő benyomást őrá tőnek az általa látottak: előadásunk ugyanazon benyomást fogja éreztetni hallgatóinkkal. Midőn azonban tárgyat rajzolunk inkább, mint magunkat, életet, mely nem bennünk van, hanem rajtunk kívül: magától következik, hogy ilyenkor előadásunkban a festő elem játszik túlnyomó szerepet. (Egressy Gábor / színész: A színészet iskolája. Budapest, 1879.)

* Azon helyiség, mely szavalmányoknak hallgatók jelenlétében előadására van rendelve, szavaldának (Declamatorium) neveztetik... A szavaldában fellépő szavalárok előadásának ugyanazon szabályokon kell alapítva lenniek, amelyeket eddig átalán és különösen előadtunk a szavalárra, szónokra és színészre nézve. A szavaldai szavalás azonban középhelyet foglal el a tulajdonképpi szónok és színművész között; de egészében véve inkább a szónokot, mint a színészt kell neki megközelítenie, kivált azon esetben, ha az ily szavalár egyedül maga tart a szavaldában többrendbeli szavalmányból álló előadást a hallgató gyülekezet előtt, miként teszi a jeles zeneművész, midőn hangversenyt rendez. (Mátray Gábor / lapszerkesztő, zenedei igazgató: A rendszeres szavalattan alaprajza. Pest, 1861.)

* Az alanyi költemények előadásánál az előadó mindenekelőtt a költő kedélyállapotába helyezi magát, érzelmeit mintegy sajátjává teszi, s mivel az emberi szózatnak minden érzés kifejezésére van saját hangja, azt eltalálni igyekszik, és szól egyszerűen és nemesen. (Paulay Ede / színész, rendező: A költeményről, mint az előadás szövegéről. A színészet elmélete. Bp. 1871.)

Folytatjuk

A félelem bére

(Egy filmremekbe oltott regény)

Előbb a film jutott el hozzám. Kamasz voltam, nem sajnáltam rá azt a kicsi pénzt, amibe akkor a mozijegy került, csakhogy újra és újra végigborzongjam a négy teherautósofőr kálváriáját. Azt hittem, valamilyen csoda folytán mégis csak megmenekülnek. De nem: a film kegyetlen és megváltoztathatatlan: a hősök könyörtelenül elpusztulnak. Pedig n-szer megnéztem. Tegnap este is, újra, videón. Majd a jútubon is, vágott változatban. Jobb híján...

(„A félelem bére” egy 1953-as, Arany Medve, Arany Pálma és BAFTA-díjas fekete-fehér mű, rendezte Henri-Georges Clouzot.)

Ekkor ismertem meg Yves Montand színészi tehetségét is. Dalait akkor már hallottam.

Amúgy kedvenc filmem. (Ma már tudom: nem csak az enyém. Még sokan vagyunk...)

Aztán a hatvanas évek elején, második kiadásban megjelent a regény (szerzője Georges Arnaud) magyar fordítása is, olcsó kiadásban. Féltve őrzöm a sárgává patinásodott példányt, pedig már oldalakra esik szét.

A francia regényíróról annyit tudni, hogy - Legeza Ilona könyvismertetője szerint - a második világháborúban német hadifogságba esett, de megszökött, majd apagyilkosság vádjával került börtönbe, felmentése után Dél-Amerikába emigrált. Kalandos életének motívumait építi be nagy sikert aratott A félelem bére című regényébe.

"A cselekmény egy fullasztó légkörű és éghajlatú kisvárosban játszódik, valamikor a harmincas években. Ebben a városban sok-sok emigráns, különböző nemzetiségű kalandor él, akiknek ez a hely csak egy szempontból felel meg: nincs szem előtt. Legtöbbjük valamilyen büntetéstől való félelmében, menekülés vagy szökés után vetődött ide, de amint megérkezett, már csak egyetlen életcélja maradt, mégpedig az, hogy e pokolból végre kiszabaduljon. De a szabadulásnak hatalmas ára van. Az utiköltség több ezer dollár, aminek megszerzésére szinte semmi esély nincsen. A külvárosi kocsmák mélyén tespedő számkivetettek napjai egymástól megkülönböztethetetlen egyformasággal telnek, amikor valami váratlan dolog történik. A helybeli amerikai kirendeltség sofőröket keres, akik hajlandók életük kockáztatásával nitrogricelint szállítani egy kigyulladt olajkúthoz. A veszélyes vállalkozás és a nagy pénzösszeg felrázza a semmittevőket: megnyílhat az út a menekülésre. A jelentkezők tömegéből szigorú próbák után négy embert választanak ki. Arnaud a másodiknak induló teherautó vezetőinek, a francia Gérard-nak és a román Mihalescunak lélegzetelállítóan izgalmas, drámai fordulatokban és indulatkitörésekben bővelkedő útját írja le..." - foglalja össze ihletett olvasmány-szinopszisában Legeza Ilona.

A film csak részben követi a könyvbéli cselekményt: jóval vibrálóbb, idegesebb, nem annyira epikus. Egy filmrajongó szerint a film hatása abban lehet, hogy a rendező folyamatosan magasan tudta tartani a feszültséget; pl. azzal, hogy apró jelekkel ismételten utalt a nitroglicerin jelenlétére. Továbbá, a borzalmas részeknél lelassul az amúgy eléggé lüktető iram. A film klasszikusan nagy alkotása az ötvenes évek francia termésének.

Ilyen vélekedéseket találtam a neten róla:

* "Nem a vezetést fizetik, hanem a félelmünket. Azt fizetik ki, hogy félünk " - mondta Jo a film közepe táján. Innen a találó cím is.

* "Azon rész közben, amikor a beszakadós deszkatákolmányon manővereznek, én is alaposan lerágtam a körmömet, és leizzadtam :) Egy ennyire tökéletes filmnél nehéz kiragadni, hogy mitől is olyan remek, de talán attól, hogy egyszerre drámai, izgalmas, nyomasztó, kalandos, vicces, és katartikus. A kedvencem a négy sofőr közül Bimba: nagyon nagy, ahogy végig flegmán és humorosan éli meg a saját nyomorúságát és végzetét! :) Általában kritikus szoktam lenni a könyv alapján készült filmekkel szemben, de ez esetben minden elismerésem! A könyv is alapmű szerintem, de a film talán kissé még felül is múlja - még jobban lefesti a hangulatokat... "

* "Egyik gyerekkori élményem (sajna rossz értelemben) ehhez a filmhez kötődik. Rettenetesen féltem, erre emlékszem, amikor kifolyik az olaj és teljesen betemeti, befeketiti a sofőrt. Évekig visszatért ez a jelenet, persze esténként és végül is azóta se tudtam megnézni újból, pedig gondolom, már nem lenne ilyen rossz élmény."

* "Szinte semmi zene nincs benne, de páratlanul tudták fokozni a feszültséget pl. a teherautó zúgásával, de úgyanúgy a süket csenddel is (amikor Mario azt hiszi, hogy a szakadékba lökte Jo-t). "

* "Claude Chabrolnál és a nagy Alfred Hitchcocknál talán kevésbé ismert, pályatárs Henri-Georges Clouzot idegsejtekbe hatoló alkotása, pattanásig feszíti az emberi agy húrjait. Imádtam valamikor a moziban! Belepréselt a látvány és az izgalom a fatámlás nyekergős székbe vidéki mozinkban. Clouzot filmje alatt azonban sosem sírt a szék, olyan csend volt, hogy a néma részeknél hallatszott a vetítőgép pergős egyenletes kattogása a gépteremből. Aztán egy csattanás és elszakadt a celluloid, mindenki hátratekintett a vetítőrésre és szidta a szerencsétlen mozigépészt, aki semmiről sem tehetett. 
Egy örökkévalóságnak tűnt mire újra elindult a film és mi döbbenten, a film által keltett feszültség hatására azonnal elfelejtettük a műszaki hibát. Aztán napokig beszélgettünk, ábrándoztunk és álmodoztunk. Természetesnek vettük, hogy ez a film csak úgy van, van magától. "

Aki ezek után kíváncsi a történetre, az elolvashatja az Aranytalicska egyik különoldalán a teljes szöveget.
Közben a teljes film is elérhetővé vált az alábbi hivatkozásra lépve: A félelem bére (1953)

(Összetalicskázta: Bakter Bálint)