Igen, van ilyesmi, mert olyankor még nem igazán nagy az ember, még él, érez, emberként viselkedik és hát, természetesen, alkot, aztán hogy mi lesz és mi marad belőle, az majd elválik a későbbi jövőben. Az erdélyi irodalom három klasszikusa a múlt század huszas évei vége felé még inkább igéretes tehetségek, akikre illik felfigyelni. Ezért aztán önéletrajzot kérnek tőlük. Azóta viszont megszülettek róluk a már értékelő, értelmező, kanonizáló monográfiák is. (bb)
HÁROM ÖNÉLETRAJZ
Gr. Bánffy Miklós ceruzarajzaival
A Helikon új tagjaitól bekértük önéletírásukat. Pakocs Károly kivételével, aki külföldön tartózkodik, a többiek kérésünknek az alábbi kis önbiográfiák beküldésével tettek eleget.
DSIDA JENŐ :
Tizenöt és féléves voltam, mikor első versem, — valami kis névnapi köszöntő, — megjelent Benedek Elek nagyapó
„Cimborá"-jában s akkor kaptam az első honoráriumot. Azóta sem voltam még olyan boldogan büszke és magammal megelégedett, mint akkor. Azóta sok mindent láttam a világban és becsületesen próbáltam írni magamról és arról a sok mindenről, amit láttam. Szülővárosomból, SzatmárróL négy éve kerültem Kolozsvárra; most itt végzem a jogi fakultás utolsó esztendejét. Egyetlen verseskönyvem jelent meg eddig „Leselkedő magány,, címen. Ez év elején a vásárhelyi Kemény ZsigmondTársaság választott tagjai sorába, pár héttel ezelőtt pedig, — váratlan megtisztelésül — az Erdélyi Helikon meghívása esett rám. A szenvedést is megkóstoltam már, néhány évig állandóan levert voltam és szomorú. Most huszonkét éves vagyok, de napról-napra fiatalodom. Éjszakánként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben. Hiszek a nőben, a versben, a szépség és jóság missziójában. Valami lesz belőlem, de még nem tudom: mi.
MARKOVICS RODION:
itt is, ott is elmélyült kissé a tudományokba, visszaérkezett a kárpáti kisközségbe a delizsáncon és csakhamar egy
eljegyzési kártya adta tudtul a rokonságnak, hogy: Markovits József és Steiner Éva jegyesek, ök voltak az én szüleim. Ap ám fegyelmezett agyú, világlátott, céltudatos és bőismeretű, acélos logikájú ember, aki az üzlet és a gazdálkodás mellett szivesen idézi Shakespearet, Schillert és Goethét, édes anyám álmodozó, halkszavú, könyv nélkül tudja Byront és Heinét. Apám becsülte az írókat és költőket, jó véleménnyel volt róluk, különösen, ha egyéb rendes foglalkozásuk is vol t, mint például Goethének. Édesanyám rajongással és mint felsőbb lényekről beszélt a költőkről, írókról, könnyekkel teli a szemében. Hatan voltunk testvérek, négy leány és két fiú. Most is hatan vagyunk, bár öcsém elesett a Doberdón. Mind ott születtünk Kis-Gércén, kárpáti kis faluban, akkor Magyarországhoz tartozott, Trianon óta Romániában an e község. 1884-ben l á t t am napvi l ágot egy júliusi éjszakán, igen nagy örömére kedves szüleimnek: első fiú négy leány után. Apám erélyes, édes anyám pedig nagy irodalmi műveltségű nevelőnőt óhajtott, így hát erélyes irodalmi nevelésben részesültem. Simonyi Szerafine, Simonyi Zsigmond egyetemi professzor húga volt a neve lőnőm. Gimnáziumban Szatmáron jártam, megbuktam, de valószínűtlenül hosszú magyar irodalmi dolgozata im átsegítettek a matúrán is. Tizenhét éves koromban kezdtem írni, meg is jelentek már ekkor cikkeim helyi lapokban. Az írás maradt főszerelmem továbbra is, bár mellékesen letettem a jogi doktorátust, ügyvédi oklevelet szereztem, háborúban voltam. Utóbbi ügyet első perctől kezdve kitűnő írásbeli feladatomnak tekintettem.
Huszonnégy éves koromban Pesten megnősültem. Feleségül vettem egy tizenhat éves nagyon kedves leányt, aki bájosan szavalt és Pfeiffer Erzsébetnek hívták. Bandi nevű remek fiunk van. Attól kezdve, hogy ügyvédi oklevelet szereztem, életcélomul tűztem ki, hogy megszabadulok édesapám határozott kívánságára választott ügyvédi foglalkozásomtól. Tovább írtam ingyen és bőven
cikkeimet a vidéki l apokba, de közben állandóan foglalkoztatott néhány nagy regény terve. Egyes, meg nem írott regényeimből egész fejezeteket tudtam könyv nélkül.
Ezerkilencszázhuszonhét februárjában végre teljesedtek vágyaim: egy szatmári lapnál a Szamosnál, románul is tudó magyar újságíróra volt szükség és én nyertem el ezt az állást. Az állás elfoglalásával egyidejűleg azt irtam egy kolozsvári lapnak, a Keleti Újságnak, hogy van egy igen érdekes háborús regényem, átadnám folytatásos közlésre. Közöltem a regény tartalmát is. A lap vállalta a regény közlését, sőt honoráriumot is igért, mire én azonnal megírtam a regényből kilenc fejezetet. Februártól - augusztus közepéig futott a regény a lapban. Nagy sikere volt, az olvasóknak nagyon tetszett, a lap példányszáma megduplázódott a regény miatt. Kiadtam könyvalakban is a regényt és elküldtem alázatos ajánlással néhány esztétához. Választ csak egytől kaptam. Hatvany Lajos báró írt levelet és ebben lelkendező dicséretet mond a munkámról és röviddel utána egy nagy magyar lapban hasonlóan lelkendező és
igen elismerő kritikát. Hamarosan megvette könyvem a Genius pesti könyvkiadó és 1928. decemberében új kiadásban hozta Pesten. A pesti kiadás napok alatt kelt el, havonta újabb kiadást kellett adnia a kiadónak. Ez időben éppen a magyar könyv válságáról cikkeztek a magyar lapok és annál is inkább feltűnt a vidéki ügyvéd és újságíró sikere. Pár hét alatt már a német Ullstein vállalta kiadását s Amerikából táviratoztak a kiadási jogért.
Azt hiszem, sikerült megszabadulnom az ügyvédségtől és nem kell ahhoz többé visszatérnem. Egyelőre redakció-munkát sem végzek, megírom pár kedvenc régi témámat. írásaimban igyekszem oly őszintének lenni, hogy azok mellett feleslegesnek tartok minden programadást. Nem azokat a vak véletleneket tartom életem nagy emócióinak, melyekbe untalan belecsöppentem, hanem azokat a pillanatokat, órákat, napokat, melyek az emóciókat valamely meglátássá és nézőponttá, szemszöggé érlelték.
Legnagyobb élményem nem a háború, hanem a családom és a háborút is csak családomon át láttam. Rajongva szeretjük feleségemmel és tizennyolc éves fiammal a napos délutánokat és a rendes
könyveket.
Édes apám nyolcvan éves és ott él a faluban, ahol gyermekei születtek. Édes anyámról azt mondja sírfelirata, hogy meghalt a nagy háborúban, fiai feletti búsongásában...
SZÁNTÓ GYÖRGY:
Íme, egy ember helye történelmileg, földrajzilag és gazdaságtanilag meghatározva. Ezekből a koordinátákból alakúl a lélektani függvény, az adottságokból az energiamennyiség. Hiszem és vallom, hogy minden emberi lényben jelen van az örök emberi. Amit pedig egyéniségnek csúfolnak, az semmi más, mint megmásíthatatlan adottságokból eredő sorsunk grafikonja. Szeszélyesen lecikázó
esőcsepp az ablaküvegen. Vagy. akartam én tizenhat esztendőt iskolák padjain végig ásítozni? Akartam önkéntelen önkéntesként az oroszok ellen vonulni egy úgynevezett nagy világégésben? Akartam hős lenni a gorlicei áttörésen, káplár létemre egy egész zászlóaljat vezetve a huszonhetedik szuronyrohamra? Akartam, hogy egy srapnellgolyó áttörje a homlokcsontomat és megvakítson a jobbszememre?
Nem, nem akarhattam. Hiszen arra születtem, hogy napfényes mezőkön kószáljak, forrásvizet igyam és bővérű parasztnimfákat öleljek. Arra születtem, hogy a színek orgiáját, vonalak csodáját, tömegek rejtett energiáit, mozgások kozmikus lendületét bámuljam egy arasznyi emberéleten át, fényt igyam és világosságot sugározzak. Arra születtem, hogy magas, sudár, gazellalábú asszonyokat kergessek meg azurtengerek gyémántfövényén, arra születtem, hogy néhány pillanatot átdobjak az örökkéva óságba.
A piszkos iskolapadokon cowboyok és indiánok prairiéletének ragyogó romantikáját, a méltatlan nőkben Beatrice égi szerelmét, a katonabohóc ruhában embersorsherold elrendeltségét éltem. És amikor a fátum balszememet is letakarta fekete köpenyével, akkor is csak a zt tudtam mondani, hogy így végeztetett. És láttam a sötétségben világosságot, me rt a világosság már ősidők óta bennem volt. És elutaztam tapogatódzva, botorkálva az összes tájakra, amelyeket az élet nem adott meg, mert utaznom kellett. Így teljesedett be minden a kiszámíthatatlanságok kegyes akaratából és én mosolyogva fogom átlépni a következő kaput is, mert a mosoly velem született, az enyém és én magammal viszem őt.
Különben pedig Vágújhelyen, egy kis felvidéki városkában születtem, Krisztus születése ut án ezernyolcszáz és kilencvenhárom évvel. Festettem néhány képet, írtam néhány könyve t. Ennyi volna az életrajzom.
(Forrás: Erdélyi Helikon, 1929. 7. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése