Trombiták a vízben

Világéletemben úgy tudtam, hogy a trombiták, a harsonák amolyan ébresztő típusú zengzetek megszólaltatói, s nem lehet véletlen, hogy a végítéletkor is harsonáktól várjuk a megváltó jelet... De mielőtt végképp abba a hitbe ringattam volna magam, hogy a trombita az élet szirénája, történt egy s más: elolvastam Erdélyi József alábbi versét és minden megvilágosodott előttem... (Vagy csak azt hittem?)

Erdélyi József
NYÁRI EMLÉK

Kútágasra futott fel és buján
zöldelt a trombita virág.
Lehelt a nyár, lendült az ág s peregtek
a tűzpiros kis trombiták.
Torkukban arany por, - olyanokat
fúhatnak a kis angyalok,
s olyanok hullnak szivemre, ha gyermek -
koromra gondolok...

A földre, a kávára, s le a kútba,
hová a nap nem süt soha,
mégis egy kékebb ég ragyog, ha nyugton
áll a kút géme-ostora,
a nagy, mohos öntözőkádba is,
melynek vizét a napmeleg
meglangyította, hullt, s örült neki
négy fürdő kis gyerek.

Belefúttak, nem szólt, beleharaptak,
a csalfa mézillat miatt,
keserű volt, kiköpték, de a szájuk
egy kicsit keserű maradt,
keserű, mint réztrombita hangja,
mikor takarodóra zeng,
hazagondol a katona s pilláin
titkonsírt könny rezeg...

Lubickoltak tovább, kacagtak,
és kacagott rájuk a nap,
majd versenyeztek: ki tud tovább lenni
a víz alatt, a víz alatt...
így játsztak a nemléttel, a halállal,
hogy a lélekzős életet
annál jobban élvezzék, tágranyitva
szájukat-szemüket...

Oly jó megállni, visszanézni rájuk,
míg az idő továbbrohan,
lebukni mintegy víz alá, a múltba,
s ott élni vígan, boldogan,
mint egy kútbeli, szebb világban...
Üdíts, te hűvös, tiszta ár,
csodaforrás, letűnt kor, éber álom,
és eleven halál!...

Oly jó megállni, visszanézni rájuk,
látni közöttük magamat!
Óh, ha tudnám, hogy olyan lesz az is,
majd a sötét sírhant alatt,
ha is haboznék, mint mikor először
víz alá buktam, szememet
s orromat zárva, nem tartana vissza
senkisem engemet!

Majd megtudom, ha meg, valaha. Mostan
csak ezt tudom, hogy jó igen:
nem tudni semmit, csak azt, ami rég volt,
az élet anyaméhiben,
a gyermekkorban, hogy ragyog a nap,
csobog a víz és hull reánk,
torkában aranysárga porral, némán,
a trombitavirág.

Ma pedig megtörtént a második csoda: egy szőke norvég lányt hallottam trombitálni a jútubon. Úgy kezelte a hangszert, mintha az nem is fúvószenekari kellék lenne, hanem gyöngéd, lírai vágyak érzelmes tolmácsolója. Játéka, vagy angyali kinézete okozta volna a varázst? Nem tudnám eldönteni. Ezért három dalát is ideloptam, Mikulás-napi ajándékként az ide betévedőknek...Tine Thing Helseth játszik...