Hogy kerül az operett az operaházba?

Lehár a zongoránál (1910)

Lehár Ferencet az operetten belül is kiemelkedő jelentőségű és egyéniségű alkotónak tartja a szakma. Kezdeti ellentmondásos, hűvös fogadtatását később mindent elsöprő rajongás és szinte már-már mérhetetlen felkapottság váltotta fel. Megérte azt is - más operettszerezőkkel ellentétben -, hogy legjobb zenés darabjait rendre beengedték a legnagyobb operaházakba. Igaz, hogy szövegkönyvírói nem remekeltek, s talán ez lehetett az a ballaszt, ami a Lehár munkásságára némileg a közönségesség jegyeit kente rá, amiért olykor a kritikák össztüzébe került, de újító szellemű zenei tevékenysége minden alkalommal győzedelmeskedett és olyan pályatárs rajongó elismerését mondhatta magáénak, mint Puccini. 


Egyike azon kevés operettszerzőnek, akiről rengeteg tanulmány, kritika, monográfia, életrajzi vonatkozású mű, adalék stb. jelent meg, s akit nem csupán örökzöld dallamai érdekelnek, hanem a vérbeli alkotó sorsa és műveibe transzponálódó élete, földi gyötrődése, az ne fossza meg magát Otto Schneidereit összegező szándékú monográfiájától, amelyben a szerző sokrétű metszetét nyújtja mindannak, amit a szakirodalomban Lehárról papírra vetettek, vagy az éter nyilvánossága elé vitték. Ebből a könyvből most néhány részlet erejéig kóstolót csentünk ide. (bb)

Otto Schneidereit

Lehár

(A kritikáról és a kritikusokról)

Lehár világéletében a kritika pergőtüzében állott, s írásban fejtette ki, hogyan is áll a kritikához és legfőképpen a kritikusokhoz: 

„A kritikus azt szeretné, ha a mű szebb és jobb lenne, mint amilyen. Keresi a vezérlő gondolatot, mely az ő bonckése alatt vonagló művészt uralta, hogy aztán interpretálja. A kritikus lelki szemei előtt valami ideálisan tökéletes műalkotás lebeg, amilyen a valóságban nincs is, s aztán megvizsgálja, mennyire felel meg az adott mű ennek az ideálnak. Vagy, hogy mennyire marad el tőle... A kritika megkülönbözteti és meghatározza azokat a tulajdonságokat, melyek révén az operett kellemes avagy ellenkező hatást kelt... Ám komoly oka van annak, ha többé nem fogadjuk el, ha a műítész tanító bácsinak képzeli magát, aki jó vagy rossz jegyeket osztogat. S különben is: az a kritikus, aki a szemem előtt lebeg, ne nyargaljon valamiféle szabályokon, s ne próbáljon esztétikai elveket diktálni. Nem a szabályozás a kritikus feladata, hanem az, hogy a dolgok mélyére hatoljon... Persze minden kritikus másféleképpen látja a műalkotást, aszerint, hogy milyen a neveltetése, a műveltsége, az agyműködése és a kedélye. Az egyiket a téma ragadja meg, a másikat a stílus, vagy a felépítés és a kidolgozás, vagy a kifejezés ereje, vagy valami, ami neki szívügye. Mindannyian ugyanabba a tükörbe néznek. Ám amit meglátnak benne, az mindig a saját személyiségük, a saját beállítódásuk." 

Ez nem azt jelenti, hogy Lehár elzárkózott a kritikától, s különösen nem áll ez zeneszerzői munkássága első esztendeire. Ám mi mindent össze nem írtak akkoriban! Rengeteg újság jelent meg Berlinben, s 1912-ben, az Éva berlini bemutatója után, Lehár imigyen sóhajtott fel: 

„1. számú recenzió: Mily jelentős haladás a korábbi művekhez képest... végre egy valódi operett, a megfelelő engedményekkel a közönséggel szemben! 2. számú recenzió: Sajnos, érezhető a visszaesés a korábbi művekhez képest... merő operai ambíció... Semmiféle engedmény a széles tömegek számára! 3. számú recenzió: Végre egy valóban értékes mű... a zeneszerző szerencsével törekszik a vígopera magasabb céljai felé! 4. számú recenzió: A zene remek, a könyv pocsék. A közönség el van ragadtatva! 5. számú recenzió: A szövegkönyv remek, a zene pocsék, a közönség csalódott! 6. számú recenzió: A librettó és a zene remek! 7. számú recenzió: A zene és a szövegkönyv pocsék! 

Félretettem a kritikákat, és teljesen tisztában voltam azzal, hogy a muzsikám operaszerű, ám ízig-vérig operettszerű, hogy azzal a sajátos képességgel rendelkezem, miszerint egyszerre lépek előre is, hátra is, hogy a szövegkönyv és a zene egyaránt nagyszerű és pocsék, hogy a lelkes közönséget csalódás érte, míg ezzel szemben a csalódott közönség ujjongott..."

S mindaz, amit az Éva kritikáinál megfigyelhetett, évről évre megismétlődött valamennyi művével kapcsolatban. Mit tehet a komponista? 

„Ha komoly zenét írok, akkor túl operaszerű, ha komolytalant írok, akkor túl triviális. Ha slágert írok, azt mondják: a kakasülőnek írok! Ha nem írok slágert, azt mondják: kifogyott az ötletekből! Ha sokat követelek az énekestől, azt mondják: elvégre nem operaénekes! Ha keveset követelek meg az énekestől, azt mondják: régebben persze minden másképpen volt, akkor az operett mesterei még gondoltak az énekesekre is! Ha az énekkarnak adok munkát, azt mondják: merőben fölösleges, senki nem figyel arra, amit azok ott fent hangicsálnak! Ha nem adok munkát a kórusnak, azt mondják: milyen pompásan zengtek a kórusok a régi operettekben! Ha hárfát alkalmazok, azt mondják: idegesítő ez az állandó ciripelés! Ha nem használom a hárfát, azt mondják: hova lett a zenekar fénye, ma oly üresen kong! Ha feltűnő helyen felcsendül egy keringő, azt mondják: egyre csak keringő! Offenbachnak bezzeg nem volt rá szüksége! Ha nem írok keringőt, azt mondják: hol maradt ezúttal a nagy keringő ? Ha nyitányt írok, azt mondják; hát az meg mire való? Ez nem modern, az ember belefárad, mielőtt felgördülne a függöny! Ha nem írok nyitányt, azt mondják: ez aztán könnyen veszi a dolgot, még nyitányt sem írt! Ha minden esztendőben kihozok egy új művet, azt mondják: csak írkál és firkál, ez már rég nem művészet, ez már operett-ipar! Ha nern rukkolok ki minden évben egy operettel, azt mondják: Mi van vele? Úgy látszik, már semmi nem jut az eszébe! Ha keresem a kritikusok társaságát, azt gondolják a kritikusok: na, megállj csak, engem aztán nem fogsz behálózni! Ha nem keresem a kritikusok társaságát, azt gondolják: na, megállj csak, te arrogáns fickó, majd még megemlegeted!"

E véleménye ellenére - vagy talán éppen, mert ez volt a véleménye - Lehár gondosan elolvasott minden kritikát a műveiről, bár túl sokat nem törődött velük. „Akit soha meg nem kritizáltak, nem tudja, mennyire nem kell törődni a rossz kritikával, s mennyire a jóval!" - hajtogatta: ez volt az életelve. Hozzáállását a legpregnánsabban talán ez a mondat jellemzi: „Ahogyan a kritikusnak is csupán a lelkiismeretére szabad hallgatnia, ugyanúgy a művésznek is csak a saját művészi lelkiismeretére kell figyelnie: az a legfőbb instancia!" 

Otto Schneidereit: Lehár.
Zeneműkiadó, Budapest, 1988 

De hiszen a közönség java része sem gondolkodott úgy, mint a kritikusok! 1931-ben a bécsi rádió európai koncertműsort rendezett Lehár Ferenc alkotásaiból címmel, mely „azáltal, hogy nem kevesebb mint 113 adó- és közvetítőállomás sugározta szét Európa valamennyi hallgatójának otthonába, Lehár számtalan tisztelőinek ünnepe lett. A Keleti-tengertől a Földközi-tengerig, a breton falvakban csakúgy, mint valamelyik török alattvaló viskójában, örvendezhetett a világ Lehár muzsikájának gyöngyszemei hallatán. A víg özvegytől, az első sikeres operettől egészen a legújabbig, a Szép a világig összeválogatva. Kiváló művészek vállalták ezt a feladatot Lehár tiszteletére. Soha még nem csendült fel ilyen szikrázóan a Luxemburg grófja keringője, az Arany és ezüst-keringő, mint a Bécsi Filharmonikusok előadásában, akiknek szárnyakat adtak a zeneszerző dús, szinte részegítő hangzatai; soha még nem énekelték oly tökéletesen az áriákat és kettősöket, mint ahogyan Adele Kern ezüsthangján és Pataky Kálmán, az Operaház művésze hangján felcsendültek."

(A zeneszerző dolgozik)

1935-ben Lehár már hatvanöt esztendős volt. Ebben az esztendőben alapította a Glocken-kiadót, sokat vezényelt, újabb műveit filmesítették meg. Ereje nem hogy csökkent volna, hanem a jelek szerint inkább megsokszorozódott. Ismerjük egy látogató beszámolóját arról, hogyan zajlott az élet a kiadónál: 

„Aki belép az irodahelyiségekbe, azonnal megérti, hogy itt nagyüzemi munka folyik. Emberek várakoznak az előtérben, nehéz paksamétákkal megrakodva jönnek-mennek a csomagkihordók, színiigazgatók és kiadók adják egymásnak a kilincset, másodpercenként felberreg a telefon. Ha kinyílik a főnök - vagyis Lehár - ajtaja, látható, milyen ifjan és fürgén siet egyik telefontól a másikhoz. Akad itt távhívás és városi hívás, két mondat a távoli direktornak, aki a Luxemburg grófját akarja előadni, két mondat egy bécsi kiadónak, akinek sürgősen kell a Cigányszerelem partitúrája, közben vendégek lépnek be a szobába, Lehár egy levelet ír alá, utasításokat ad, zongorázik - a látogató önkéntelenül jobbra-balra kapkodja a fejét, semmit nem ért, csak Lehár változatlanul kedves és nyugodt: ura a helyzetnek. Most éppen A víg özvegy átdolgozott verzióját hangszereli, hajnali ötig-hatig dolgozik, közben saját kezűleg írja meg a többé-kevésbé személyes jellegű leveleket, van egy titkára, akinek diktálni szokott. Eleven bizonyítéka ő annak, mi mindent meg lehet csinálni a nap huszonnégy órájában, mely idő a legtöbb embernek túl kevés. Csak ha zenéről esik szó, akkor hagy - ő, akinek a muzsikálás, a komponálás maga az élet - csapot-papot, s oly belső tűzzel beszél a muzsikáról, ahogyan az ember arról az asszonyról beszél, akit mindenek fölött imád." 

Lehár-kotta fedőlapja

Hogyan is bírta ily magas korban még ezt a hallatlanul sok munkát? Alighanem azért, mert világéletében roppant szorgalmas volt. Tulajdonképpen nem is ismert mást, mint a munkát. „Amikor a korábbi években visszavonultam dolgozni Ischlbe, szinte el sem hagytam a villát, s azok, akik hajnali ötkor vagy hatkor tértek haza a mulatozásból, láthatták, hogy a felső emelet ablaka mögött még mindig ég a villany. Amikor 1928-ban a Theater an der Wienben megünnepelték negyvenéves zeneszerzői jubileumomat, az egyik ünnepi szónok ezt mondta: Lehár majd száz év múlva lesz igazán híres, amikor már nem lesz közöttünk, s nem láthatjuk többé a kávéházban! Amire Ischl polgármestere így válaszolt: Lehet, hogy Lehár úrnak van villája Ischlben, de én még sohasem láttam szemtől szembe. Soha nem ül a Zauner-kávéházban, mindig csak az íróasztalnál." 

Ezt persze tréfának szánták: persze, hogy Lehár olykor fel-felbukkant a Café Zaunerben. Alapvetően azonban mégis az volt az igazság: Lehár rengeteget dolgozott.

S voltak egyéb kötelezettségei is. Tagja volt több szervezetnek, részt kellett vennie az üléseiken, ülésezett a kiadóban is, kongresszusokon kellett részt vennie - olykor Németországban is, így például a zeneszerzők és írók kongresszusán 1936-ban, Berlinben. E kongresszus annál is fontosabb volt számára, mivel azt remélte: mértékadó körökkel tárgyalhat a művei elleni németországi bojkott megszüntetéséről.

Két dal kottája (A Mosoly országa)

Lehárnak szüksége volt a német nyelvű színházakra: más országokból, így például Amerikából bosszantó hírek érkeztek. Ott még nem adták elő A mosoly országát, s a hatalmas Schubert-konszern akarta színre vinni. „Ez az operett a legjobb mű, amit valaha is írtam, s színpadi hatás tekintetében felülmúlja még A víg özvegyet is. Ez a mű életművem betetőzése. Kétségtelen és elvitathatatlan jogom van arra, hogy éppen ezt az operettemet mindenhol a világon úgy adják elő, ahogyan megkomponáltam", írja egy levelében. Ám mit kellett hallania az USA-ból? „Művemet tudtom nélkül már ötször átdolgozták", s éppen azon voltak, hogy újabb változatot hozzanak létre, azzal az indokolással, hogy az amerikaiak számára elképzelhetetlen, hogy egy amerikai lány összeálljon egy kínaival. No de ördög és pokol: hol szerepel A mosoly országában amerikai lány? Az első felvonás színhelye Bécs. Bécsi jellegű a muzsikája. Liza belépője egy bécsi keringő. Osztrák környezetben játszódik a darab. Osztrák tisztek állnak a cselekmény középpontjában. Mi keresnivalója van itt egy amerikai lánynak?" Azt írták neki, hogy „Amerikában nem tolerálják a sárga rasszt". Node: „Nem volt-e siker A mikádó, a Gésák, a Pillangókisasszony ?" Ám Lehár tiltakozása pusztába kiáltott szó maradt. Újból átgyúrták a művet: az amerikai lányból francia lány lett. Ám a bemutató még mindig késett.

Rost Andrea a Cigányszerelem egy dalát énekli

Ezért volt Lehárnak annyira fontos, hogy ismét előadhassák műveit német színpadokon. Ám szövegkönyvírói nem voltak a náci-Németországnak eléggé árják, s ez tovább nehezítette a zeneszerző helyzetét. A kongresszuson az ott illetékes urakkal kellett tárgyalnia - azok pedig nácik voltak. Lehár, aki világéletében inkább a zenével foglalkozott, semmint a politikával, persze nem sokat törődött a „fajelmélettel", és sikerült is célját elérnie.

Egy mai Lehár-plakát