Rejtő Jenő és a házalás

BÖRTÖN

Kora reggel van. Borotválkozom, és közben kinézek az ablakon. Az ablak alatt látható a valószínűtlenül keskeny Speer folyócska. Itt lakom, a folyóról elnevezett szállóban, amely nélkülözi ugyan a modern hotelkultúra különlegesebb vívmányait, de Zürichhez mérten feltűnően olcsó. A japán diákkolónia zöme lakik ebben a hotelban, csupa bizalmatlan tekintetű, misztikus vágású arc. A szálló tulajdonosa, aki egyszersmind szobapincér is, bizonyos Bollag, harcsabajuszú, hatalmas egyén; azt állítja, hogy sárga lakói többet érnek, mint az európaiak. Az európaiakról van egy régen kialakult véleményem, amely nem ellenkezik homlokegyenest a tulajdonoséval. Elkészültem a borotválkozással, és timsózás közben a tükörbe illesztett térképet nézem, amely a Zürichi-tó két oldalán szétágazó vasútvonal állomásait ábrázolja. A vörössel áthúzott megállóknál már jártam. Hátra van még: Zoliikon, Erlenbach, Küssnacht és Wollishoffen. Mielőtt az útirányról határoznék, meg kell hallgatnom a bajor diákokat.  Kék kabátot veszek, porcelánnadrágot, mustárszínű glaszékesztyűt és egy csontfejű sétapálcát. Leérek a hotelhallba, amely tulajdonképpen kávémérés, csengős bejárattal az utcáról, és középen egy nagy biliárdasztallal, amelyen ilyenkor olcsó sütemények pihennek, organtinnal letakarva. Néhány lépés, és már kint vagyok a Bahnhofstrassén. Az egyetlen világvárosi utcája Zürichnek, de ez aztán igazán világvárosi! Milyen hotelek! Milyen bankok és üzletek! És milyen árak! Azonnal sejthetővé válik, hogy micsoda elsőrangú emberek fordulnak itt meg a világ minden tájáról. Csak a történelmi zürichi tőzsde igénytelen, lapos épülete kelt osztatlanul csalódást minden idegenben. Hét óra van. Bemegyek a St. Anna Hof Kávéházba reggelizni. A két bajor már ott van, leülök a közelükbe, és látszólag újságot olvasok. Ezek a bajorok árnyékképekkel, úgynevezett sziluettekkel ügynökölnek a tó körül, ahol csupa előkelő villa és gyönyörű kastély van. Dühösek, mert egy láthatatlan ügynök mindennap lejárja közvetlen előttük a helységeket. Ama boldog emberek, akik még nem házaltak, nem is sejtik, hogy milyen sánsztalanná teszi a házaló működését, ha valaki bármilyen más áruval is, de közvetlenül előtte jár házról házra. A leggazdagabb háziasszonynál is van egy kialakult ökonómia, amely szerint ugyanazon a délelőttön két házalótól nem vásárol. A bajor diákok mindennap elátkozták a láthatatlan ügynököt, és új tervet eszeltek ki, hogy miképpen előzzék meg. A helységek kis száma élethalál kérdéssé tette, hogy ugyanazon a környéken, mint például a Zürichi-tó körüli nyaralóhelyek ügynöki körzete, egyik házaló megelőzze a másikat. A két bajor nem sejtette, hogy az ismeretlen ellenség, minden ügynöki gyanún felül álló eleganciájával, naponta mellettük reggelizik személyemben, és elhatározásaiktól teszi függővé, hogy hová menjen aznap a Stadt Rapperswill nevű gőzössel. A bajorok elhatározták, hogy lemennek a tó túlsó végére Wollinshoffenig, és visszafelé jönnek: Küssnacht, Erlenbach és Herliberg irányában. Nyomban elhatároztam, hogy én egy megállóval feljebb, Küssnachtban kezdem, és előttük járva jövök visszafelé. Ismétlem, hogy ezen a szűk helyen egyetlen helység elveszítése is érzékeny kárt jelentett, és a naponta küzdő ember könyörtelen életformái törvényszerűen írják elő a kedvező feltételek legteljesebb kihasználását. De vajon szolgálhatjuk-e társadalmunkban saját érdekeinket, anélkül hogy másokét sértenénk? Kereshetünk-e olyan pénzt, amely, ténykedésünk nélkül, nem kerülne más emberek zsebébe? ... E kihegyezetten ránk meredő életelveken meditáltam, míg a gőzös lassan haladt a gyönyörű tavon, és szemben, de nagyon messze, a hófödte Alpok csúcsai ágaskodtak néhány alacsonyan terjengő felhőcsoport felett. . .
Ez a szó, hogy Küssnacht, amely Schiller költészetétől oly patinásán élt bennem, azon a délelőttön végképp levitézlett romantikájával, és mint a házalás sivár képzettársa merül fel emlékeimből. Gyönyörű parkok, remek kastélyok és pompás úrilakok vannak a sima, bitumin országút két szegélyén. Ha becsengetek valahová, a kapu felett egy kis, kerek ablakon női fej kukkan elő. Azt mondom, hogy a „madammal" akarok beszélni. És megindul egy körülményes dialógus emeletnyi távolságból. Rettenetes svájci szokás. Mivel nincs nálam csomag vagy táska, és kesztyűm, valamint botom kihangsúlyozzák látogatásom magánjellegét, lejön a szobalány, és kéri a névjegyemet. Átadom a kártyát, amelyen a kereszt- és vezetéknevem közé egy magam adományozta „von" szócska van illesztve. A bizalmatlanság egy szikrája még él benne, de miután semmi gyanúsat nem talál rajtam, mégiscsak beviszi a névjegyemet. Nemsokára megjelenik csodálkozva a háziasszony, mire villámgyorsan kirántom selyempapírba csomagolt „petite poin" nevű hímzéseimet belső zsebemből, és máris hadarom mondanivalómat. Ilyenkor, természetesen, a szobalány már nem szólhat, én viszont olyan helyekre is bejutok, ahová ügynök sohasem teheti be lábát. Divatos külsőm tehát tulajdonképpen egy munkaruha, amelyet a háztartásbeli alkalmazottak megtévesztésére használok. Küssnachtban azonban, mintha az ördög járt volna előttem házalni, egész délelőtt egy hímzést sem adtam el, ami eddig még nem fordult elő. Midőn a balszerencse ilyen mélyponthoz ér, én mindig új erőre kapok, abból a feltevésből kiindulva, hogy rosszabb már nem lehet, és mert az események örökké variálódnak, tehát jobbnak kell következni. És zsibbadtra fáradt lábaimmal újra nekivágtam az országútnak. A község vége felé kisebb családi házak következtek, amelyeknél az ablakfüggönyök szemmel látható minősége után szoktam eldönteni, hogy melyikben érdemes próbálkozni? Végre megszületett az első üzlet, eladtam az „Arató pár" című hímzést negyven frankért. Mikor kiértem a kapun, és éppen hajtogattam össze a selyempapírt, sovány, szomorú ember jött mellém, hatalmas farkaskutyával, és azt mondta, hogy jöjjek vele. Delet harangoztak... Mit is tehettem volna mást? Mentem. Egy benzinkútnál knicker-bockeres amerikaiak gajdoltak vesztegelő autójuk körül, és libák tipegtek át az úton…

St. Annahof

Megyek a foglár előtt, a hosszú folyosókon, és kulcsok csörömpölnek mögöttem. Homályos nappali világítása van a folyosónak, amelyről csak elvétve nyílik egy-egy ablak a szomorú udvarra. Furcsa és nyomasztó tudat az, hogy nemsokára bezárnak mögöttem egy ajtót, amelyhez csak olyan embereknek van kulcsuk, akik haragszanak rám. Az igazságszolgáltatás kihalt folyosói homályos fordulókba torkollnak, és amerre nézek, csupa ajtó, néma, mozdulatlan ajtók.
Cellám elég tágas, oldalfalain két-két ágy. Az ágyakat nappal fel lehet csatolni úgy, hogy egészen a falhoz simulnak. Cellatársam is van, alacsony, őszes, kövér ember, olyan, mint valami vidéki, zsidó kocsmáros. Először figyelmesen végignéz, azután bizalmas közvetlenséggel kérdezi:
- Sup? sup? - rövid, jelentős kézmozdulattal illusztrálja a szavait. Nemsokára megtudom, hogy Gugenheim-nek hívják, és dísztárgyakkal házal. Még az általános svájciaknál is rosszabbul beszél németül. Mintha sürgönyt fogalmazna:
-  Bern Kanton guter Kanton,  Luzern  Kanton auch guter Kanton, Zürich Kanton sehr schlechter Kanton: gleich sup, sup . . .
Miért nem mondja ki ez az ember a névelőket?
Mennél tovább nézem, annál furcsábbnak tűnik előttem, hogy nem hagyják házalni. Hát mit csináljon ez a Gugenheim? Csak rá kell nézni, és az ember rögtön látja, hogy született házaló. A búcsúzó nap rőtszínű sugarai tűznek be az ablakon, és tavaszi hangulattal feszítik tűrhetetlenné a börtön levegőjét. Nem is sejtem, hogy mióta beszél már Gugenheim, csak éppen valami ösztönös udvariasságból belefigyelek özönlő szavai közé, és ezt hallom:
- Öt gyermekem van - mondja gondterhelten -, áj, áj, ki fog azoknak enni adni... A feleségem már két éve nem tud járni. Mit csinál majd a Johan, a Henrik és főleg a Márkus? Kérem, a Márkust, azt még üvegből táplálják ...   áj, áj, meine fünef Kindern, nebich... -mondja azzal a rutinos siránkozással, ami az ilyen örökké panaszos beszédű ember iránt elszigeteli a részvétünket, mert olyan folyamatosan sír, mintha litániát énekelne. Ahogy lassan bekövetkezik az alkonyat, kihúzódnak cellánkból a langyos sugarak. Kiveszek a nadrágom felhajtásából egy cigarettát, ugyanonnan dörzsgyufát is, és rágyújtok. Gugenheim ezek után ellenséges  gyanakvással néz rám. Nyilvánvaló, hogy valami nagy szélhámos lehetek, esetleg az alvilágnak is tagja, ettől a társadalmi osztálytól pedig ő is irtózik, mert Gugenheim becsületes ember, csak meg nem engedett formák között kereskedik.
De néhány pillanat múlva már transzba esik a füsttől, két kézzel legyezi a nikotin balzsamos illatát orra irányába, és miután átadom a cigaretta végét, boldog szippantásokkal szívja, amíg a körme pereméig parázslik.
Ajtónk előtt zörögnek a keresztvasak, és belép egy újabb cellatársunk. Az egyik bajor! Szintén cipőzsinór nélkül van, és rendkívül morózusan néz körül. Ez a bajor nem valami férfiasan viselte el a sorsát. Nagyon fejlett szókinccsel káromkodott, csak a „verdammt" kifejezést használta kissé sűrűn, ami sokat levont indulatmegnyilvánulásainak stiláris értékéből. Mikor engem meglátott, olyan buta csodálkozással ámult rám, hogy hangosan felkacagtam. Bizonyára abban a pillanatban megoldódott előtte a láthatatlan konkurrens rejtélye. Támadóan felém lépett, és nyersen kérdezte:
-  Maga hímzésekkel házalt a Zürichi-tó körül?!
-  Eltalálta - feleltem, és jó erősen megfogtam a vizeskancsót. A tagbaszakadt bajor egy pillanatig tanácstalanul állt, aztán természetesen azt mondta: „verdammt!"…  Nem hiszem, hogy a kancsótól ijedt meg, inkább letört lelkiállapotában még annyi emócióra sem volt képes, hogy verekedésre buzdítsa önmagát. Megvetően legyintett felém, s mint aki már semmit sem bán, kétségbeesetten leroskadt a padra.
-  Nézze - mondtam neki őszinte részvéttel -, most már kétszeres kollégám, úgy is mint fegyenc, úgy is mint házaló,  ennyire közös sorsban illene, hogy kibéküljünk itt. Tegye a kezét a szívére: az én helyemben maga sem tett volna másképpen.
A bajor nem felelt. Biztosan azt gondolta, hogy semmi köze hozzám. Lecsatolta az ágyát, és lefeküdt egy tuskószerű zuhanással, ahogy némely ember úgy képes végigdőlni valami ágyon, mint akit villám sújtott, talán azért, hogy a halálkívánó vágyával így élő állapotban konvertáljon ... A fegyőr beszólt a leslyukon, és felvilágosította a bajort arról a körülményről, amely, úgy látszik, kikerülte a figyelmét, hogy jelenleg nincs hotelban, és itt este hét óra előtt tilos lefeküdni. Talán felesleges is mondanom, hogy a bajor így szólt: „verdammt!" Aztán nagy léptekkel járt fel és alá, a melle sebesen emelkedett, az orrcimpái remegtek, és könny ült ki a két szemére. Ketten, régi fegyházlakók, egy megértő pillantással közösen konstatáltuk, hogy ez ifjú először van börtönben.
Vacsorára paradicsomos spagettit kapunk. Európa börtönintézményei között féregmentesség és ellátás dolgában kétségtelenül Svájcot illeti az első hely. A bajor, persze, hozzá sem nyúlt a vacsorához. Ahogy az ételre néz, egy tétova kézmozdulat a torka felé elárulja, hogy a spagetti puszta látásától hányingere van. A börtönélet első benyomásai nagyon sok tekintetben hasonlítanak a tengeribetegséghez. Gugenheim valóságos szimfóniával kíséri a táplálkozását. A csámcsogásnak, szuszogásnak, szürcsölésnek olyan változatos zajával eszik, hogy betölti vele az egész cellát. Közben folyton a bajor adagjával kacérkodik, és mikor megkapja, olyan mohón tünteti el, mint aki egész nap nem jutott ennivalóhoz. Holott a fegyházban ez kizárt dolog. Valahol a közelben harangoznak. Svájcban nagyon sokat harangoznak.
Éjszaka van. A felettem levő ágyban alszik a bajor, a túlsó oldalon Gugenheim változatos fiziológiai koncertszámai közül éppen a hortyogás van műsoron. Képzeletben végigsétálok a Bahnhofstrassén, magam előtt látom az előkelő St. Gothard Hotel csillárok között ragyogó, bordó pompáját, a világhírű Hugenin cukrászda plüss-foteljait. Ebben a cukrászdában nincsen szék, csak sok-sok, óriási fotel. Hallom a lesablakot zörögni. Most az őr befigyel, hogy nem csinálunk-e álmunkban valami szabálytalanságot, hárman, orv házalók, ahogy ott fekszünk.
Börtön? . . . Meg lehet szokni.
Élni? ... Örülni? ... Szenvedni? . . .
Gugenheim hortyog, és négy fal áll körülöttünk mozdulatlanul . . .

Forrás: Rejtő Jenő: Az utolsó szó jogán. Magvető, Budapest, 1967.