Történetek Loch Ness-ről (5)

A közelgő háború előjelei félresöpörték a Ness-tó iránti érdeklődést. Akadtak még makacs kíváncsiskodók, akik felvételeket próbáltak begyűjteni a Szörnyről, de leleteik nem váltották ki a remélt visszhangot. A közvélemény osztotta a londoni állatkert akváriuma igazgatójának szentenciáját, mely szerint „Az egész csak egy ügyes mutatvány, amelyet a hiszékeny publikum nyakába sóztak, és csak a benne található bohózati elemek kölcsönöznek némi értéket a produkciónak.” (Observer, 1934. július 1.)
Nicholas Witchell, ismertetett könyvünk szerzője  külön fejezetet szentel („oda nézz! A Loch Ness-i Szörny!”) a szemtanúk által vallottak hitelességének. Hangsúlyozza: „Az persze helyes, hogy a tudomány rendkívül magasra helyezi a mércét, s nem fogad el azonnal akármilyen bizonyítékokat, ugyanakkor megfelelően rugalmasnak is kellene lenniük, hogy engedjenek olyan esetekben, amikor ellenállhatatlan nyomás nehezedik rájuk.”

*

Campbell, a nyugalmazott vízügyi felügyelő neve már felbukkant ismertetőnkben. Tény, hogy neki többször volt dolga személyesen a Szörnnyel – 1958-ban ráadásul két állatot is látotta tó Borlum-öbölnek nevezett része közelében. Egy kevéssel korábbi kalandja ojedelemre is okot adott: „Gyönyörű nyári nap volt… A tó közepén eveztem a csónakommal, a Lópatkóval szemben. A csónak váratlanul emelkedni kezdett alattam. Ijesztő volt. A kutyám, egy Airedale terrier is ott volt velem a csónakban, fel is ugrott a farrészben leterített takarójáról, és remegve, lapítva az ülés alá feküdt. Valóban megijedtem — istenemre mondom. Ez volt az egyetlen alkalom az életemben, amikor féltem a tavon. Nem tudom megmagyarázni... a csónak egyszerűen felemelkedett, azután szinte azonnal vissza is zuhant. Higgye meg, jól nekiveselkedtem az evezőknek, hogy minél messzebbre kerülhessek attól a helytől - még csak oda sem mertem nyúlni a farhoz, hogy beindítsam a motort."

*

A továbbiakban  az összegyűjtött tanúvallomásokból kedvünkre válogathatunk. Különösen azokat részesítjük előnyben, melyek egymástól fügetlen észleléseket rögzítenek.

„1936 október 28-án délután… különböző autókból és buszokból csaknem ötven, különböző foglalkozású és társadalmi helyzetű ember szállt ki és állt az út szélére az Urquhart-kastélytól másfél mérföldnyire délre, és majdnem negyed órán keresztül figyelték a fejét, nyakát és két púpját mutagató állatot. Elsőnek Duncan MacMillan pillantotta meg a Lennie közelében, az út fölé épült házikója ajtajából. Azt látta, hogy egy fej és egy nyak emelkedik ki az egyébként egészen nyugodt vízből, a parttól mintegy 500 yardnyira a tó belsejében. A kitűnő látási viszonyok közepette MacMillan úr a nagy távolság ellenére is tisztán látta a lassan mozgó tárgyat. Hívta a feleségét, aki három látogatójukkal, nővérével és MacMillan úr apjával együtt csatlakozott is hozzá. Amint ott álltak és figyeltek, megállt még két autó, azután két busz tele emberekkel és a helyi autóklub őrszeme.
MacMillan asszony így számolt be a történtekről: »A szörny lassan haladt előre, tisztán láttuk a fejét és a nyakát. A fej kicsi volt, és szürkésnek látszott. Azután megjelent két, határozottan kivehető púp, az egyik elég közel a fejhez, a másik valamivel hátrább. Sok utasnál volt messzelátó, távcső, és az egyik szemtanú azt mondta, látott valamit a második púp mögött, éppen csak egy kicsivel a felszín alatt. Ez a valami jobbra-balra csapkodott, így hajtotta előre a testet. Készült néhány fényképfelvétel, de a nagy távolságnak betudhatóan kevés sikerrel. Ennek ellenére egyikük sem kételkedett abban, hogy egy nagy, élő állatot lát.«
Egy másik jelentés szemtanúja - azon túl, hogy igen tisztán látta az egyik állatot - azt is megfigyelhette, hogyan táplálkozik a Lény. Beszámolójából idézünk: „Kedden este John MacLean úr, Urquhart-völgyi lakos az invermoristoni Halfway House Hotel közeléből látta a Loch Ness-i Szörnyet. MacLean úr az Altsigh torkolata közelében állt. Azt tervezte, horgászni fog, ezért a pisztrángokat leste, kiugrálnak-e a vízből... —Egyszer csak láttam valami rendkívülit. A szörnyeteg feje és nyaka bukkant fel kevesebb, mint húsz lábnyira tőlem, és a lény minden kétséget kizáróan valami élelmet nyeldesett. Többször egymás után gyorsan kinyitotta és becsukta a száját, azután folyton hátraetette a fejét, pontosan úgy, ahogyan a kormorán teszi, miután lenyelt egy halat. — Azt, hogy mit evett a szörny, MacLean úr már nem tudta megmondani, de azon a helyen csak úgy hemzsegnek a jobbnál jobb pisztrángok a vízben.
… Alighogy a lény befejezte a táplálkozást, újra lemerült. Ezt megelőzően azonban két jól elkülönülő púpja és a farka teljes hosszúságában a felszínre emelkedett. Az állat úgy tűnt el, hogy először a feje bukott le a víz alá, de azután néhány yarddal nyugatabbra újra feljött, és két vagy három percig feküdt ott a vízen, s eközben nemcsak feje és nyaka, hanem a két púpja is látható volt. Ezután nagyon lassan süllyedni kezdett, és először a feje, azután a púpok merültek alá; csakhogy ekkor az elülső púp jóval nagyobbra dagadt, mint a másik, és szó szerint csaknem kétszer olyan magasra emelkedett ki a vízből, mint egyébként… A döbbenettől földbe gyökerezett a lábam, és olyan izgatott lettem, ha lett is volna nálam fényképezőgép, valószínűleg elpuskáztam volna életem nagy lehetőségét. Biztos vagyok benne, hogy a szörnyeteg 18—20 láb hosszú volt, a farka teljes hossza 6 láb, a nagyobbik púpja pedig körülbelül 3 láb magas. Kicsi, csúcsos fej, a háton egészen sötét, barna bőr jellemezte, és ez utóbbi a lovak nedves, csillogó szőrére hasonlított. Meglehetősen vékony, jó néhány láb hosszú nyaka volt, de uszonyokat vagy ehhez hasonlókat nem láttam a testén."

*

Inverness megye legmagasabb szintjén is észlelték a Szörnyet, méghozzá a főispán helyettese. Nem is egyszer látta a tó lakóját: Witchell könyve két esetet is említ, amelyeket a szemtanú, Mr. William Mackay személyesen osztott meg a szerzővel. Most hosszabb idézet következik a könyvből:

„Először 1937-ben láltam az úgynevezett Loch Ness-i Szörnyet. Hazafuvaroztam néhány fiút egy krikettmérkőzés után Fort Augustusból, és a Templom-móló és Abriachan között viccből azt mondtam: — Húsz shillinget fizetek annak a fiúnak, aki először veszi észre a Szörnyet. —Néhány perccel később befordultunk egy kanyarban, és hirtelen az összes fiú egyszerre felkiáltott: — A Szörny! — És tényleg ott volt: két mozdulatlan, sötét púp emelkedett ki a vízből, körülbelül 3 láb magasan. Mindannyian kiszálltunk, és három vagy négy másik autó is megállt. Sajnos sietnem kellett tovább Invernessbe, de néhány fiú ott maradt egy másik kocsiban, és látták, hogy később kidugta hosszú nyakát és kicsi fejét."

Amikor Mackay úr másodszor látta a szörnyet, már a vége felé közeledett a második világháború. Foyersből autózott egy este hazafelé, amikor 600 yard tálságra, a tó másik oldalán, az Urquhart-öböl magasságában ismét megpillantotta a két ismerős púpot...

„Szerencsére, ezúttal nálam volt a szarvasvadász-távcsövem, így hát megálltam, s ezen keresztül vizsgáltam meg a »szörnyet«. Úgy láttam, teljes hossza körülbelül 30 láb lehet, hosszú nyakát a víz színén tartotta. A két púp sötét elefántszürke színű volt. Mintha szőr borította volna a hátát és a törzsét. Nyugati szél fújt, a fenevad pedig láthatóan folyton azon igyekezett, hogy szélirányban tartsa a fejét, mert újra és újra fröcskölés támadt, hosszú farkával evezett, két uszonyával pedig jobbra-balra csapkodott, hogy helyet változtasson. Mielőtt elmentem volna, odajött hozzám Deans úr, aki víz- és gázvezeték-szerelő, és azt mondta, ő is megfigyelte az állatot."

1947-ben újabb jelentős észlelést jegyztek fel, olyan hiteles egyénektől, mint Mr. J.W. McKillop, a megye jegyzője és Norman nevű fia, aki civilben építész. Ott volt még egyik jeles barátjuk, Mr. Cottier, sőt Mr. Mackay, egy tekintélyes újságíró is. Alább J.W. McKillop története következik:

„Autóval indultunk Invernessből Obanbe. Még húsz perce sem voltunk úton, drumnadrochittól körülbelül egy mérföldnyíre járhattunk északra, amikor megláttam egy hosszú barázdát a vízen. Megálltam és az egész társaság a tópartra sietett é nézte, hogy lesz egyre nagyobb a barázda. Azután felfigyeltem egy igen nagy, mozgó tárgyra a tajték egyik végében. Rendkívül nagy sebességgel haladt, egyik tagja motorcsónaknak vélte, de ez a feltevés hamarosan megdőlt, mert a tárgy semmiféle hangot nem adott ki. Továbbra is gyorsan mozgott előre. Négy vagy öt percig kísértem figyelemmel, és csak azt bántam, hogy nem vittem magammal a távcsövemet. Csak a fej és a fekete test egy része látszott, a többit nyilván víz borította. Nem volt kétségem afelől, hogy valami abnormális él a tóban, és hogy bizonyára a Szörny vagy valami szokatlanul nagy élőlény ritka felbukkanásai egyikének vagyok tanúja. A fej hamarosan eltűnt, de a nyoma látszott még egy ideig a tavon."

Amikor Cottier urat is megkérdezték, ő ezeket mondta:

„Már korábban is sokat hallottam a Loch Ness-i Szörnyről, és boldog voltam, amikor megtudtam, hogy az autóút a Loch Ness mellett vezet el, annál is inkább, mivel ragyogóan tiszta idő volt. Meglepetésemre a nagy víz olyan csendes volt, mint egy kis tavacska, hatalmas felszínén sehol egy hullám, a nap pedig csaknem nyári meleget árasztott. Az autó hirtelen megállt egy magasabb ponton a tó partján, és McKillop úr azt kiáltotta, hogy valami szokatlan van a tóban.

Tévedés kizárva: a tó békés vizén megjelent egy jó hosszú barázda, aminek a hossza gyorsan növekedett; az elülső végén két, egymáshoz közel álló, fényes púpszerű valamit láttunk, ezek közül az elöl haladó volt a nagyobb. Ennek a púpok nyomában képződő nyomdokvíznek olyan gyorsan nőtt a hossza, hogy már-már azt hittem, egy csónak halad ott, de hát azon a tökéletesen szélcsendes, verőfényes napon egy csónakmotor hangja (minthogy csak motorcsónak lehetett volna az a sebesen mozgó tárgy) tisztán hallatszott volna. A jó látási viszonyok között megállapítottam, hogy a mozgó tárgy minden bizonnyal igen nagy méretű, ha ennyire felkavarja a vizet.

A motorcsónak-elmélet — tette azután hozzá — teljesen megdőlt, amikor előbb a tárgy, azután a barázda is eltűnt a felszínről. John Mackay úr azt mondta:

„Tisztán láttam a sötét, magasba tartott fejet. Még a legelvetemültebb gúnyolódóknak is el kell ismerniük — ezek közül sokan még csak nem is látták a tavat —, hogy valami rendkívüli faj él a Loch Ness-tóban, nagyobb valamennyi ismert tengeri állatnál."

Fenti megfigyelést aztán, kellő bemutatás után az Inverness Megyei Tanács  soron következő ülésén megvitatta és hitelesnek találta. Ezek után megyei szintű határozatba foglalták a Szörny létét. Aki a közgyűlést kezdeményezte, így nyilatkozott az eseményről: „Magam is nagy szkeptikus voltam, míg tudomásomra nem jutott, hogy McKillop úr is látta. Most már szilárd meggyőződésem, hogy a Loch Ness-tó szörnye létezik. A mi megyei jegyzőnknél nem ismerek szavahihetőbb szemtanút." 

Nyilatkozatát nagy taps kísérte…

*

A Loch Ness-i Szörny létezése a második világháború utáni években kezdett mind közhelyesebbé válni. Az a hír járta, hogy amikor Nessie felbukkan a sajtó hasábjain, biztos jele annak: beállt az uborkaszezon a közéletben. (A Szörnyhöz később a repülő csészealjak is társultak, hasonló kisugárzással…) Az ekkor megjelent írások nagyjából az addigiak fölmelegítései voltak.

Tény, hogy a háború idején enyhén szólva „összezavarodott minden… A tótól nyugatra fekvő területek mind tiltott zónának számítottak, és katonai célokra használták őket. A tó körül katonákat állomásoztattak, de mivel a csapatmozgásokkal kapcsolatosan hírzárlatot rendeltek el, a sajtó nem tudott beszámolni a katonák észleléseiről. Magát a tavat a hadi eszközök tesztelésére használták… Az első világháború alatt két tengeralattjáró is áthaladt rajta. Ha találkoztak is valami szokatlannal, ez titok maradt. 

...1943-ban Francis Russel Flint egy motoros hajó parancsnoka volt; a hajó Leithtől Swanseaba tartott a Kaledóniai-csatornán. Fedélzetén húsz másik tiszt és beosztott. 1969-ben Russel Flint parancsnok így számolt be a történtekről: »Csodálatos, verőfényes nap volt. Inverness felől érkezve délnek tartottunk; Fort Augustus tőszomszédságában jártunk, és maximális sebességgel, körülbelül huszonöt csomóval mentünk. Elkényelmesedtünk; egyszer csak borzalmasat rántott a hajó. Mindenki megdöbbent. Azután előre néztünk. És ott volt. Egy nagyon nagy állat, ami azután eltűnt a háborgó vízben. Mindenképpen élőlény volt -— biztos, hogy nem hordalék vagy efféle."

Russel Flint parancsnok azonnal a következő üzenetet küldte a Tengerészeti Minisztériumnak:

„Fájdalommal tudatom az Urakkal, hogy az orr jobb oldala a Loch Ness-i Szörnnyel történt ütközés során károsodott. Csökkentett sebességgel haladunk tovább Fort Augustusig."...Az Urak nem voltak túlságosan elragadtatva ettől a híradástól, és Flintet "lehordták egy kicsit", amikor visszatért a támaszpontra.

A háború után úgy tűnt, minden visszatér a rendes kerékvágásba. Ha tétován is, de megszólalt a hadi minisztérium és utalt rá, hogy az első háborúban aknákat helyezett el a tó vizében, azok bukkannak elő egyre másra. Csakhogy egy korábbi ellenőrzés azt mutatta ki, hogy az aknazárnak s e híre, se hamva. Ráadásul évtizedekig nem is bírnák ki épségben  nagy nyomású víztömeg alatt!

1951-ben napvilágot látott egy – később kiderült: hamisított – felvétel, amelyet minden vonalon nagyon komolyan vettek (pedig az állítólagos púpok helyett csak vászonlapokkal jól álcázott szalmabálákat ábrázoltak). A kép készítője később beismerte a hamisítás tényét, de már késő volt: a Szörny körüli érdeklődés lángja újra fennen lobogott!

Ekkor pedig cselekvőleg színre lépett a BBC is…

„...Megkezdődtek egy különleges tévés nyomozás előkészületei. 1951 szeptember 26-án kilencven perces műsort sugároztak, amelyben a tárgyalóterembe került a »Szörny-ügy«, s itt egy »Igazság úr«-nak nevezett, álláspontját a tényekre alapozó ügyvéd és egy legendapárti ügyész érvelt a bíró és esküdtszék előtt. Az egész forgatókönyvet előre megírták, és hiába jelent meg személyesen oly sok szemtanú — köztük Alex Campbell, Lady Maud Billie és Lachlan Stuart —, nem nagyon törekedtek a bizonyítékok objektív vizsgálatára...

A két szereplőnek, »Denis Walters« Fleet Street-i újságírónak és »Bili Briggs« fényképésznek szemmel láthatóan sehogy sem sikerül előállnia egy jó sztorival. Walter azt panaszolja, hogy »Már öt napja senki sem látta a szörnyet. Tíz shillinget adtam ma egy srácnak, de nem volt hajlandó annyit se mondani, hogy látta azt az átkozott dögöt. Az anyja visszaadta a pénzem. Azt mondta, megrontom a gyerkőcét és ha még egyszer megpróbálom, akkor hívja a csendbiztost.« Így hát építenek egy modellt hordókból meg autógumikból, amelyet a terv szerint egy kötelekből, csigákból és szennyvízcsövekből összeállított elmés szerkezet segítségével végighúznak majd a tó felszínén; az egész szerkentyű kapcsolatban áll egy alkalmas helyen fekvő, romos házikó konyhájának szennyvízlefolyójával. Fondorlatos számításaikat azonban keresztülhúzza »Donald, a Szarvasvadász«, aki elcseni a modellt, és szalad vele a kocsmába; ott találja »Dunfield«-et, egy másik riportert, aki viszont egy kitömött vízilópatával henceg mindenfelé. Az utolsó kockákon egy újság főcíme villan fel: »Szenzáció a Loch Ness-en! A Szörnynek négy bal patája van!«

A műsorban utolsóként megszólaltatott tanú, Dr. Maurice Burton, aki akkoriban a British Museum természetrajzi részlegének helyettes állatfelügyelőjeként dolgozott, elmondta a »bíróságnak«, hogy ugyan egyik kollégája sem hisz az állatok létezésében, ő nyitott az új gondolatokra. Amint azt látni fogjuk, a jelenséget állattani szempontból vizsgáló Burton doktor egyszer szilárdan támogatta, máskor meg a legfurfangosabb kritikának vetette alá a »Szörny-elméletet«. A műsor a "Nem nyert bizonyítást" ítélettel zárult. ..”

Ennek ellenére 1951-ben sok jó megfigyelés született Nessie-vel kapcsolatban…

(Folytatjuk)

Történetek Loch Ness-ről (4)

A Szörny létezését alátámasztani látszó bizonyítékok közül a fotók és filmfelvételek állnak a legnagyobb becsben – föltéve, ha valóban a valóságot ábrázolják és nem manipuláltak.
Ilyen fotónak tartják azt a felvételt, ami a megérdemeltnél nagyobb publicitást kapott. A neve: „a Sebész fényképe”. Készítője bizonyos Wilson alezredes, amúgy szülész-nőgyógyász, a második világháborúban a Királyi Tűzérségnél szolgált, majd Ausztráliában telepedett meg és 1969-ben elhunyt.
Furcsa személyiség volt: nem szerette a feltűnést, így felvételeiről sem szívesen nyilatkozott. Amit az általa készített fotó-dokumentumokról tudni lehet, az a felesége és korabeli sajtójelentések segítségével maradt fenn. Szörnyfigyelő tevékenysége megéri, hogy részletesen is megismerkedjünk vele.

A Sebész

„Wilson alezredes és a thornbury-i születésű Maurice Chambers béreltek egy vadmadár-vadászterületet Inverness közelében, a Beauly torkolatának északi partján. Mivel Wilson alezredesnek volt néhány ráérő napja 1934 tavaszán, úgy döntött, hogy egy barátjával északra utazik, hogy meglátogassa a vadászterületet, és készítsen néhány fényképet a vadmadarakról és vonulásukról. Bérelt hát egy teleobjektívvel felszerelt negyedes (8,2 x 10,8 cm-es képeket készítő) fényképezőgépet.
A szóban forgó napon, április 19-én észak felé autóztak a Loch Ness-tó felett vezető új autóúton. Reggel 7 és 7.30 között Wilson alezredes Invermoristontól körülbelül 2 mérföldnyire, egy kis patak közelében, egy, a tó vízszintje felett körülbelül 100 láb magasságban fekvő, fákkal szegélyezett hegyfokon leállította az autót. Egyik levelében így ír a továbbiakról: »Átmentem az árok túloldalára, és néhány yarddal lejjebb, arccal a tónak megálltam a lejtőn; ekkor élénk mozgást vettem észre a vízen, úgy két-háromszáz yardnyira a parttól. Talán egy percig figyelhettem, amikor valami megjelent a felszínen. Barátom felkiáltott: — Te jó Isten, a Szörny! — Odafutottam a néhány yardnyira parkoló autómhoz, magamhoz vettem a fényképezőgépet, azután leereszkedtem a meredek töltésen – barátom körülbelül ötven yardnyira állt onnan –, és arra a vízen mozgó valamire fókuszáltam a gépet. Nem tudtam, mi lehet a tárgy, mert – amatőr lévén – túlságosan is lefoglalt gépem kezelése.«
Wilson alezredes négy felvételt készített körülbelül két percen belül, s ezalatt a tárgy teljesen eltűnt… Amint Invernessbe értek, Wilson alezredes elvitte a négy lemezt… a helyi gyógyszerészhez, ahol előhívásra átadta őket George Morrisonnak. Eközben Wilson alezredes arra kérte Morrison urat, hogy különös óvatossággal kezelje a lemezeket, mire az megjegyezte: “Csak nem a Loch Ness-i Szörnyet vette le?” Wilson alezredes erre azt válaszolta, hogy talán. Még aznap elkészültek a lemezek. Az első kettő üres volt; a harmadik, a híres felvételen mintha egy állat felemelt feje és nyaka látszana, az utolsó pedig a vízben eltűnő fejről készült. Morrison úr tanácsára Wilson alezredes eladta a legjobb kép közlésének jogát a Daily Mailnek, amelyben az meg is jelent 1934. április 21-én… Wilson alezredes …tulajdonképpen sohasem állította, hogy a “Szörnyet” fényképezte le, mindig csak annyit mondott, hogy egy tárgyat fotózott le, amely a Loch Ness-tó vizén mozgott…

A “Tárgy” felbukkan a tóban…

…Figyelmet érdemel Wilson alezredes elfogulatlan, objektív véleménynyilvánítása…Pusztán annyit közölt a tényekből, amennyire sikerült visszaemlékeznie. Ezután nem kívánt tovább szerepelni az ügyben.”
A könyv szerzője szerint ezek rendkívül értékes képek, mert szigorú ellenőrzésen mentek keresztül, amely kizárt mindenfajta hamisítást. E képek elkészítése tette lehetővé, hogy 1934 nyarán sor kerüljön az első komolyabb szakértői vizsgálatra az Eagle Star and British Dominions biztosítótársaság elnökének kezdeményezésére és pénzügyi támogatásával. Kibéreltek egy tó melletti kastélyt, s fényképező expedíciót indítottak a tó mentén.
„…Húsz munkanélküli férfit szerződtettek az invernessi munkaközvetítő hivatal révén. Biztosítási lapjuk foglalkozásrovatába valamennyien a »Szörnymegfigyelő« címet írták, amelyet annak rendje és módja szerint be is jegyzett az Egészségügyi Minisztérium.
Minden embert felszereltek egy távcsővel és egy Kodak fényképezőgéppel. Heti 2 fontot fizettek nekik, és tíz guinea jutalmat ígértek mindazoknak, akik jól sikerült képet készítenek. Két autóbuszt béreltek, és ezek július 13-ától kezdve öt héten keresztül minden reggel 8 órakor a helyszínre szállították a munkásokat Invemessből.
Tizennégy férfit állítottak fel az északi, hatot a déli part mentén. Ezek minden nap este hatig figyeltek állomáshelyeikről, ekkor visszavitték őket Invernessbe, hogy jelentést tegyenek a sajtó képviselőinek, akik az Eagle Star hivatali helyiségei előtt várakoztak.
Az expedíció folyamán összesen tizenegy viszonylagosan tiszta észlelést jelentettek, és jó néhány fénykép is készült. Az egyik legjobb megfigyelést P. Grant úr tette augusztus 12-én délelőtt 10.45 körül az abriachani mólóról. Napi jelentésében a következőket írta: »Úgy láttam, a tárgy a parttól körülbelül 120 yardnyira tűnt fel a vízben. Nem volt nálam se szemüveg, se fényképezőgép, de tisztán ki tudtam venni a szörny fejét; olyan volt, mint egy kecskéé. A feje tetején volt két csonk, így egy letört szarvú birkára emlékeztetett. A nyak körülbelül 40 inch hosszú volt, és a nyak és a test találkozásánál mintha lett volna egy daganat, ami egy madár telt begyére hasonlított. A test színe a fekete és a sötétbarna között volt, és alul világosabbnak látszott. A bőr szemlátomást sima volt, a mintázata pedig olyan, mint egy gyíké. Mintha uszonyok lettek volna az állat testének elülső részén, de ezeket egyenesen előre nyújtotta, nem használta őket. A szemei helyén csak vékony réseket láttam, olyanokat, mint egy stoppolótű hurka. Körülbelül öt percen át figyeltem a lényt, mielőtt alámerült. Körülbelül 8 mérföldes óránkénti sebességgel mozgott, és sem hullámzást, sem örvénylést nem keltett a vízben, de amikor eltűnt, légbuborékok jelentek meg előtte és mögötte. A test 20 láb hosszú volt.«”

*

A statisztika szerint, 1933 májusa és 1934 májusa között 58 szemtanú számolt be arról, hogy személyesen látta a Szörnyet. Sok ez, vagy kevés – nehéz megállapítani. Annyi tény: a kíváncsiak tömege már nagyon szerette volna a saját szemével megtapasztalni a Loch Ness-i élőlény létezését.
E felfokozott, sikerváró hangulatban nem csoda, hogy az Eagle Star felbérelt megfigyelőit máról holnapra szélnek eresztették, az egy Fraser kapitány kivételével, aki kivételezettként egy segédjéverl folytathatta a vadászatot a tó környékén. 1934. szeptember 15-én rendezkedtek be a felső út alatt, az Urquhart-kastélytól északra, állandó megfigyelésre. Így számolt be később a történtekről:
„Észak felé néztem, és akkor észrevettem valamit a vízben, körülbelül háromnegyed mérföld távolságra, mindjárt az Urquhart-öböl bejáratánál. Nem emlékeztem rá, hogy lenne ott valami szikla, így hát vettem a távcsövemet, és megvizsgáltam a tárgyat. A meleg, párás időben nem lehetett nagyon tisztán kivenni a dolgokat, de azért láttam egy sötét tömeget a vízben. Leginkább talán egy felfordult, lapos fenekű csónakhoz hasonlíthatnám. 15 láb hosszú lehetett, és sötét volt a színe.
Gondoltam, akár le is filmezhetném, úgyhogy vettem a filmfelvevőt, belenéztem, megnyomtam a gombot, és szerencsére működni kezdett. Körülbelül két percig filmeztem, azután feljött valami a mélyből, habos vízpermet csapott fel, és a tárgy eltűnt.”
Londonban, az állomáson már vártak a filmre a Kodak emberei, akik előhívták. Több zoológus is megtekintette, s mindjárt rásütötték, hogy az nem más, mint egy fóka. A Linné-társaságban hosszasan meg is vitatták a képen látható tünemény milétét, de nem jutottak elfogadható eredményre.
Eközben Fraser kapitány sem ült ölbe tett kézzel. Minderről 1973 nyarán mesélt a könyv szerzőjének: arról, „hogyan sorakozott annak idején 200 autó mögötte az úton, utasaik kiszálltak és szemüket meresztgetve lesték minden mozdulatát. »Ha jobbra fordultam, mindannyian jobbra fordultak. Rámulattam valamire, és mindjárt pokoli lárma tört ki — ennél mulatságosabbat el sem tud képzelni!«… Egy napon két nagy autó állt meg az úton, és az utasok lementek hozzá. Közöttük volt egy nagy angliai város egyik vezetője is. »Megkérdezte tőlem, mikor fog feljönni, én meg azt válaszoltam: bármelyik pillanatban… Az órájára nézett, és azt mondta, várnak egy órát. Miután eltelt az egy óra, zaklatottan odajött hozzám, és így szólt: – Tudja, hogy most börtönbe csukhatnám magát amiatt, hogy idecsalja az embereket?!« Először persze azt hittem, viccel, de nem — halálosan komolyan beszélt. Megmondtam neki, hogy nem volt kötelező idejönnie, mire nagyon felháborodott, és elviharzott.”
Fraser kapitányt főleg a brit látogatók bántották. „Úgy tekintettek az ügyre, mint az évszázad legjobb viccére. A külföldiek, főleg az amerikaiak, sokkal komolyabb érdeklődés tanúsítottak… Két látogatója — emlékezett vissza Fraser —, egyenesen Ausztráliából érkezett, hogy eltölthessen néhány napot a Ness-tónál. »Egy másik alkalommal találkoztam egy amerikaival, aki egy New York-i újságot tartott a kezében. Angliában akkoriban a Queen Mary, vízre bocsátása volt a nagy szenzáció. Ezt egy képpel illusztrálták az amerikai lapban, ezzel szemben a Loch Ness-i Szörny legújabb megjelenéseinek négy oldalt is szenteltek”.
Az expedíció fölkeltette V. György király érdeklődését is, sőt, a királyi család tagjai többször ellátogattak a helyszínre…
1935 végére kezdett terhes lenni a helybeliek számára a felfokozott hírnév. A Szörny kapcsán ugyanis a közvélemény egy része a helybeliek iszákosságát tette felelőssé – valahányszor felröppent a hír, hogy újra látták Nessie-t, jött rá a replika: hát persze, a részegesek! A tó menti városoknak rendre rossz hírét keltették, sőt mozifilm is készült A tó titka címmel…
Úgy tűnt, hogy 1934 végére érve a téma kimerült, nem tudott semmi újat nyújtani, már csak a helyi lapok érdeklődtek iránta.
„1938 augusztusában húsz kalandorból álló magántársaság bejelentette, hogy elindulnak a Loch Ness-tóhoz, hogy szigonyokkal, puskákkal, motorcsónakokkal és hálókkal megöljék és elfogják a »Szörnyet«. Szerencsére a helyi rendőrség és a Halászati Testület közbelépésére lemondtak a tervről. Az eset hatására egyesek újra követelni kezdték az állatok törvényes, jogi védelmét.”
Az angol hatóságok azonban nem reagáltak az ilyesfajta követelésekre, bár tudomásul vették a Lény hírét…
1938-ban egy haditengerészeti kapitány Loch Ness-i Szörny Kft. létrehozását kezdeményezte, részvénykibocsátás mellett, de az érdeklődés jobbára spirituális volt, összevissza ugyanis csak 90 fontot jegyeztek az emberek a Kft javára. Negyed századnak kellett eltelnie ahhoz, hogy egy hasonló vállalkozás megszülethessen…

(Folytatjuk)

Történetek Loch Ness-ről (3)

A Ness-tó körül gerjedt tömegizgalom rövid idő alatt nőttön nőtt. A tovagyűrűző népszerűség megdobogtatta a helyiek szívét, különös tekintettel a kereskedőkre. A környék hagyományos rendje azonban sajnálatosan megbomlott: a tömegesen érkező „szörnyvadászok” megzavarták a helyiek hitéletét is.
Jól ábrázolja mindezt egy korabeli újságközlemény: „A környék épeszű lakói számára az utóbbi hónapokban az egyik legszánalmasabb látvány annak a sokaságnak a jelenléte, amely úrnapján érkezett a déli országrészekből azért, hogy láthassa azt az ártalmatlan állatot, amely állítólag a Ness-tó mélyét lakja. Most úgy tűnik, a bölcs Gondviselés megkíméli az állatot az úrnap eme meggyalázóinak szemeitől. Így hát azt kell mondanom, hogy a »szörny« kifejezést valójában nem a Ness-tó állatára, sokkal inkább azokra kellene alkalmazni, akik szántszándékkal vétkeznek a fény és a kinyilatkoztatás fénye ellen.” (A skót Daily Express, 1933. november 2.).

A szörnyvadászoknak nevezett kíváncsiak tömege azonban mit sem törődött mindezzel: jöttek, leskelődtek, letáboroztak,fényképeztek, filmeztek. Esőben, ködben, válogatás nélkül. Voltak, akik a türelem jegyében napokig elidőztek a tó környékén. Még a parlamentbe is eljutott Nessie híre, minthogy Inverness megye parlamenti képviselője szóvá tette a szörny ügyét. Akkor a rendőrséget utasították, hogy akadályozzon meg minden állatellenes akciót. Egy cirkusz 20 ezer fontot ajánlott fel annak, aki élve foglyul ejti a „szörnyet” a sereglet számára. (A kitűzött díjat többször is megemelték, de mostanig még senkinek sem fizették ki…)
Witchell részletesen bemutatja, hogy a tudományos világ mily idegenkedve és ellenségesen fogadta a tónál „felbukkant” élőlény hírét. A skót királyi múzeum egyik szakembere ekként vélekedett: “Véleményünk szerint a lényről valószínűleg kiderül majd, hogy egy fiatal beluga vagy egy fehér bálna.” A londoni állatkert akváriumának igazgatója még messzebbre megy: „A Loch Ness-i Szörny esetén érdemes elgondolkoznunk, mert kiváló példa a tömeghallucinációra. Megszámlálhatatlan évszázad során született egy kísérteties, hátborzongató legenda erről a nagy, szárazföldi vízi útról… Bárki, aki valamicskét tud az emberi érzékenységről, könnyen megérti, hogy az az állat, amit egyszer állítólag látott egy-két ember, röviddel azután miért jelenik meg több más személynek is…” (Observer, 1933. október 29.)
Nicholas Witchell megjegyzi: létezhet a megjegyzésben némi igazság, de számára beszédesebb az a tény, hogy a kételkedők egyike se szállt ki a helyszínre, hogy a helyiekkel szóba álljon, s közvetlen élményeket szerezzen.

Képvadászok a tavon

Az első ismert fényképet 1933. november 13-án készítette a Szörnyről a közeli aluminiumművek egyik alkalmazottja, aki így meséli el a kép történetét: „Négy hete, vasárnap, templom után szokásos kis sétámra indultam arrafelé, ahol a Foyers belefolyik a tóba. Olyan volt a Loch Ness, mint egy kis malomtavacska, és ragyogóan sütött a nap. Egy igen nagy méretű tárgy emelkedett ki a vízből, nem messze attól a helytől, ahol álltam. Rögtön elővettem a fényképezőgépem, és lekaptam a tárgyat, ami akkor két vagy három lábbal lehetett a vízszint felett. A fejét nem láttam, mert megítélésem szerint a teste elülső része víz alatt volt, ellenben komoly mozgást észleltem a tőlem legtávolabb eső, feltehetőleg farokrész irányából. A tárgy csak néhány percre tűnt fel, azután megint lesüllyedt a víz alá.” A méretről nem szolgáltatott pontos adatokat, csak annyit mondott: „Nagyon nagy volt.” (Nesze semmi, fogd meg jól…)
Miután a kép megjelent a sajtóban, a szakértői világ tüntetően elutasítóan nyilatkozott róla. J.R. Norman (British Museum) például úgy vélte, „semmiféle élőlény nem látható a képen. Személy szerint az a véleményem, hogy a fotó egy rothadó fatörzset ábrázol, ami azért emelkedett a tó felszínére, mert gáz termelődött a sejtjeiben…”

Hugh Gray fényképeinek publikálása után a Szörny-láz példátlan méreteket öltött – olvashatjuk Witchell összefoglalójában. – Az elkövetkező hat hétben egyetlen nap sem múlt el a témával kapcsolatos friss sajtójelentések nélkül. Az első, állítólag az egyik állatot ábrázoló filmet Malcolm Irvine, a Scottish Film Productions munkatársa készítette december 12-én. Egy kis csapatra való operatőrt állított lesbe a tó körül, azután két héttel később saját maga készítette el. »Annyira izgatottak és mámorosak voltunk a Szörny megjelenésekor, hogy hirtelen eszünkbe sem jutottak a fényképezőgépek. Az az anyag, ami a vásznon megjelenik, egy percnél is rövidebb, de a filmezéskor úgy éreztük, órák teltek el. Határozottan két púppal rendelkező valamit mutat a kép — ennyi az, ami tisztán kivehető.« Irvine úr szerint a tárgy »kilenc-tíz mérföldes óránkénti sebességgel haladt a vízen, és habos nyomvonalat hagyott maga után. A hátából két részletet láttunk.«
Ekkor már rengeteg, a világ minden részéből érkezett újságíró tartózkodott a tónál, és egymást taposták egyetlen apró exkluzív hírtöredékért. Amikor a francia sajtó áttekintette 1933 történéseit, arra a következtetésre jutott, hogy az év egyetlen pozitívuma a »Szörny felfedezése« volt. Az osztrák kormány felháborodásának adott hangot, és kijelentette, hogy az egész csak egy ügyes skót trükk, ami azt célozza, hogy a turisták figyelme elforduljon Ausztriától. Ramsay Mac-Donald, brit miniszterelnök állítólag olyannyira érdeklődött a jelenség iránt, hogy külön utazást tervezett a tóhoz, abban a reményben, hogy maga is megpillanthatja az állatot. A Loch Nessnél halászok arra panaszkodtak, hogy a lazac kevesebb, mint máskor; természetesen »Nessie« volt a hibás.”…

A Ness-tó lefilmezett „állatai” hamarosan bekerültek a parlament vitáiba is. Valaki azt javasolta, vizsgálják át húzóhálókkal a tó egész vizét, mások a légierő őrjáratait mozgósították volna. Ám a parlamenti többség jól szórakozott a felvetéseken, a kormány sürgetőbb feladatokra hivatkozva hárított, s akadt, aki magánvállalkozásba utalta a tó feltérképezését.
A Daily Mail c. napilap úgy vélte, most szerencsét kovácsolhat a helyzetből és saját vállalkozásban szervezett expedíciót a Ness-tó és környékére. (Sokak szerint ez a kutatósdi sokat ártott az ügynek, a későbbiek alakulását tekintve…)

„M. A. Wetherall, a Királyi Földrajzi Társaság és a Londoni Állattani Társaság tagja fotósával, Gustave Paulival és a Daily Mail egyik újságírójával, F.W. Memoryval december közepén érkezett Invernessbe. Hajót béreltek, és érkezésük után néhány nappal furcsa lábnyomokra bukkantak Dore közelében a tóparton. A Mail december 21-i száma hatalmas főcímmel jelent meg: »A Loch Ness-i Szörny nem legenda, ha-nem valóság.” Wetherall úrtól a következőket idézték: »Négyujjú állat, és lábai vagy mancsai körülbelül 8 inch átmérőjűek. Szerintem igen erős, nesztelen járású, körülbelül 20 láb hosszú állatról lehet szó. A talált nyomok tisztán mutatják a mancsok kitüremkedéseit és a karmok körvonalait… Meg vagyok győződve róla, hogy úgy lélegzik, mint egy víziló vagy egy krokodil, és csak az egyik orrlyukát dugja ki a vízből. A nyom, amit találtam, csak néhány órája volt ott, és egyértelműen arra utalt, |hogy az állat a közelben tartózkodik, s reménykedtem is, hogy megtalálom.”
Ettől kezdve a kétkedők a gúny és az ugratás fegyverével hadakoztak a hihetetlennek tűnő jelenség ellen. A sajtó terén a The Times lendült ellentámadásba: paródiát közölt egy képzeletbeli expedícióról.
„Nagyrészt a The Times bátorításának köszönhetően, azonnal expedíció indult a Ness-tóhoz a tapasztalt Sir Chauncery Foulenough admirális, a nagyvadakra specializálódott vadász vezetésével. Az expedícióban részt vesznek motorcsónakok, búvárok, filmvállalatok, geológusok, archeológusok, zoológusok, paleontológusok, hidroplánok, vadászinasok, mesterlövészek, halászok, bálnavadászok, sajtimádók, újonc tengerészek és Stinkerbelle, a jól ismert tündér. Az expedíció célja a tó lecsapolása, azután búvárokat küldenek a mélybe és hidroplánokról lelövik Wendyt. Ma két geológust megharaptak, az egyiket egy diplodocus, a másikat pedig Seacale, az admirális orosz agara.”
Más lapok is bekapcsolódtak a lejárató hadjáratba, sőt, a Mail-féle expedícióban is akadtak „ellenzéki” elemek, amelyek hitelteleníteni próbálták a „nyilvánvaló leleteket”. Az elhíresült nyomokról kiderítették, hogy mindkettő ugyanazon jobb hátsó lábtól való, állításukat a róluk készített műanyag lenyomatokkal dokumentálták. Mindez nem szegte kedvét az elszaporodó szörnyvadász társaságok buzgalmának. „…Dugig volt velük valamennyi környékbeli szálloda – írja a szerző. – . Invernessben, a város fennállása óta először díszkivilágítást szereltek fel, s a vasúton érkezőket színes karácsonyfaégők füzére fogadta. A jelentések arról is beszámolnak, hogy Karácsony másnapján az autók mindkét irányban csaknem összefüggő sort alkottak Inverness és Fort Augustus között.
1934 január 4-én mutattak először jelek a buborék hamarosan bekövetkező szétpukkadására, amikor a Múzeum kiadta a lenyomatokról szóló, Dr. W. T. Calman állatfelügyelő és M.A.C. Hinton, helyettes állatfelügyelő által összeállított jelentését. A tanult úriemberek a következő, kissé fölényes nyilatkozattal álltak elő.
»Képtelenek vagyunk bármiféle jelentős különbséget találni ezen lenyomatok és egy víziló lábától származó nyomok között. A leginkább egy túlsúlyos, bár valószínűleg még nem egészen fejlett példány jobb hátsó lábának lenyomatára hasonlítanak. Az állatkertek főfelügyelőjének jóvoltából lehetőségünk nyílt arra, hogy egy élő nőstény ugyanazon lábáról lenyomatot készítsünk. Általános jellegét tekintve ez a lenyomat is megegyezik a Loch Ness-i lábnyomokkal, de a talp húsos részei által hátrahagyott lenyomatok sokkal teltebbek és kerekebbek, mint a kiszáradt, túlsúlyos példány vagy a Loch Ness-i nyomok tulajdonosa esetében.«

Ketrec készül Nessie befogására

A jelentés nyomán arcok vörösödtek el, és zavart csoszogás kezdődött az egyik Fleet Street-i irodahelyiségben, míg a rivális irodákból hangos hahotázás hallatszott. A nyomokat valóban egy kitömött vízilóláb okozta, amely egy környékbeli lakos esernyőtartó állványának képezte részét. Máig tisztázatlan, vajon Wetherall úr összejátszott-e a lábtulajdonos fiaival, vagy maga is áldozatául esett-e a tréfának.”
Közben jelentkezett egy „szemtanú” is, aki 1934. január 5-én látta az állatot kiemelkedni a tóból és átvonulni az országúton.
Az ajándéktárgyak ipara, maga is részesedni óhajtván a sikerből, mozgósította belső erőit. „A Szörnyet ábrázoló tűpárnák, teáskannaburkok és csokiképmások között ott volt még »Sandy, a Loch Ness-i Szörny — három méretben — zöld, domborműves pamutbársonnyal borítva, jávai kapokszőrrel töltve«. Londonban egy híres vendéglőben Le file de sole Loch Ness elnevezésű ételt szolgáltak fel. Massachusettsben és Connecticutban az állatok új női ruhadivatot teremtettek. Egy egyszerűen csak “Loch Ness”-nek hívott együttes született: »karcsú, sötétzöld gyapjúruha csípőig érő, hasonló anyagból készült kabátkával, elöl hosszú, szürkeróka farokkal.«”

(Folytatjuk)

Történetek Loch Ness-ről (2)

Nicholas Witchell könyve, A Loch Ness-i Szörny alig másfél száz oldalas, sűrű szövésű szöveg, itt-ott képekkel fűszerezve. Dokumentumértékére garancia az a két ajánlás, melyeket előszó formájában a neves állatregények szerzője, Gerald Durell és Sir Peter Scott neves brit ornitológus írtak.
„E könyvben Witchell úr összegyűjtött, s rendszerbe szedett valamennyi adatot a Loch Ness-i Szörny regényes történetével kapcsolatosan, s műve lenyűgöző olvasmány, noha mint arra maga is rámutat, »Különös fényt vethet logikánkra és ítélőképességünkre, hogy oly sok szavahihető tanúnak a gyakran esküvel megerősített vallomását elfogadhatatlannak kellett volna tartanunk, minthogy e vallomások alátámasztják azt a feltételezést, miszerint valami ismeretlen rejtőzik a Loch Ness-tóban.« (Gerald Durell)

„A Loch Ness-i szörny története soha nem fejeződik be. Csak a tó lecsapolásával bizonyíthatnák be, hogy ilyen állat nem létezik. Bár mindmáig egyetlen példányt sem sikerült megvizsgálni, továbbra is mindenféle elfogultság nélkül szemlélhetjük a problémát.
Persze állattani szempontból felettébb valószínűtlen, hogy a Ness-tavat igen nagy testű állatok népesítik be. De legalább ugyanilyen valószínűtlen az a másik elképzelés is, miszerint mindenki, aki az évek során látta ezeket a lényegében egymáshoz hasonló külsejű, s többé-kevésbé hasonlóan viselkedő, igen nagy testű állatokat a tóban, tévedés vagy hallucináció áldozata, vagy pedig egész egyszerűen hazudik.” (Sir Peter Scott)

Természetesen, a könyv olvasóját senki nem akarja meggyőzni arról, hogy annak minden szava szent és igaz; szerző inkább csak tájékoztat mindarról, ami a századok folyamán a legendás tó körül világméretű szenzációvá „nemesedett”.

Campbell, a sokat tapasztalt felügyelő

Néhány tanúvallomást egyszerűen lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Ilyen például Alexander Campbell, a Ness tó és környéke egykori halászati felügyelőjének tanúsága; gyerekkorában „őt is óva intették attól, hogy ússzon a tóban, mert elkapja a »kelpie«. Nem csoda hát, hogy ilyen légkörben a helyi felföldiek a tőlük megszokott szűkszavúsággal reagáltak a kérdésekre, s vonakodtak véleményt nyilvánítani a tárgyról, amely zárt közösségükön belül nyilván meglehetősen bizalmas témának számíthatott, s nem illett fecsegni róla azok előtt a komolytalan múlt századi és huszadik század eleji utazók előtt, akik a Kaledóniai csatornán érkeztek a környékre.”
Figyelemre méltó az Inverness Courier c. lap helyszíni beszámolója 1962-ből, amikor is a csatornakezelőség nyugdíjasai kirándultak a tavon, útjukon pedig szóba került a Szörny is. „Régesrég, 1926-ban látta őt először Simon Cameron úr, invergarry-i lakos a Cseresznye-sziget közelében, a tó Fort Augustus felé eső végében – így a riport. . »Épp két sirályt figyeltem. Leereszkedtek a vízre, aztán egyszercsak az egyik nagy vijjogással felszállt«— mondta Cameron úr. »Azután a szemem láttára egy jókora felborult csónakra emlékeztető valami emelkedett fel a mélyből, és még most is a szemem előtt van, ahogy a víz lefelé zuhogott a két oldalán. Azután ugyanolyan hirtelen, ahogy jött, el is tűnt a szemem elől; ennek ellenére felejthetetlen élményben volt részem.”
Idővel megszaporodtak a Szörnnyel való találkozásról tudósító sajtólevelek. 1957 szeptemberében jelent meg az alábbi beszámoló:
„Nincsenek és soha nem is voltak kétségeim afelől, hogy van valami különös a Ness-tóban, minthogy a Fort Augustus-i kolostor lakói is tudnak róla, és én is tőlük hallottam erről a dél-afrikai háború éveiben. Köztudott volt, de az emberek nem szeretik, ha kinevetik őket, és csak akkor kezdték apránként előadni, amit tudtak, amikor az ember jobb ismeretségbe került velük.
Az egyik éjjel viszont olyasvalaminek voltam tanúja, ami erősen elgondolkodtatott. A hegyekben jártam a vadőrrel, Inchnacardoch környékén, szarvasvadászaton, s amikor odaértünk a házához, a gyerekei sírtak – hisztérikusan zokogtak. A férj kelta nyelven beszélt a feleségével, én meg épphogy csak értettem valamit ebből a gael dialektusból. A férfi félre nem érthető hangsúllyal azt mondta a feleségének, hogy ezerszer figyelmeztette már, ne engedje a gyerekeket szürkület idején a Cseresznye-sziget közelébe. Később az este folyamán megpróbáltam kiszedni belőle a történteket, de mindössze annyit mondott, hogy soha senki sem tudhatja meg, mit rejthet egy ilyen tó. A többit nekem kellett kitalálnom… De annyi bizonyos, hogy tudták, de legalábbis sejtették, hogy van valami a tóban. Az volt a különös, hogy soha senkinek nem jutott az eszébe, hogy abbahagyják a lazac halászatát a tóban: talán nem akarták, hogy a látogatók gyanút fogjanak. Az első világháború után elbeszélgettem egy pappal, akihez évek óta szoros barátság fűzött, s ő őszintén elmondta nekem, hogy tudomása szerint a történet már a kolostor építése előtti időkben is ismert volt.” (HFW)

A XIX. században a tavat beépítették egy hajózható csatorna-rendszerbe, amely lehetővé tette a vidék bekapcsolását a turistaforgalomba. Ez olyannyira sikerült hogy „a Felföldre érkező gazdag látogatók körében divatos szabadidős tevékenység lett gőzhajóval körülutazni a tavakat. 1873-ban Viktória királynő végighajózott a csatornán, és megjegyezte: »A Kaledóniai csatorna csodálatos mérnöki bravúr, de végigutazni rajta meglehetősen unalmas.« Ugyanebben az évben egy bizonyos Gordon Cumming, egy híres, nagyvadakra specializálódott vadász, a szolgája és hosszú szakállú kecskéje kíséretében szabályos időközökben, többször megjárta a csatornát. Már ő maga is attrakciónak számított — nagy melegben gyakran skót-szoknyája nélkül parádézott a napon. Feltehetően nem volt tudatában, hogy lábai alatt a legnagyobb potenciális zsákmány úszkál, miközben a gőzös nagy zörgéssel végigdübörög a Ness-tavon…
Mostanában nyaranta látogatók tömkelege nyüzsög a Loch Ness környékén. Autók, kirándulóbuszok, lakókocsik zajától, fém és üveg csörömpölésétől hangos a tó; motoros cirkálók és yachtok tülekednek a vízen. A Ness-tótól északkeleti irányban, öt mérföld távolságra fekszik Inverness; »a Felföld fővárosának« nevezett kisváros évről évre egyre több nehézség árán tud csak megbirkózni a turista-invázióval.”

*
A Ness-tó vidéke – a skót Felföld – maga is regényes, zordon képet mutat, ám az itt élők történelme is tele van kegyetlen történetekkel. William Augustus cumberlandi herceg emberei kíméletlenül kiszipolyozták a vidék lakóit; épületek százait döntötték romba, nagyszámú őslakost pusztítottak el. A szenvedések elől nagyon sokan emigrálni kényszerültek az óceánon túlra. A kegyetlenkedések jelképe maga a herceg nevét viselő erőd, Fort Augustus volt – innen irányították a népség elleni „hadjáratokat”.
De a tó vidéke más rekordokat is számon tart: 1896-ban itt létesítették a világ legnagyobb alumíniumgyártó üzemét. A gyártási folyamatot nagyrészt a kéznél levő vízi energia segítette. Nem egészen száz év múlva a gyár bezárt, a helyére vízi erőmű épült, Inverness energiaellátása végett. Alagutat vágtak a sziklába, áramfejlesztőt süllyesztettek a tó alá. Közel 500 munkás dolgozott a munkatelepen, közülük sokan jelezték: látták a szörnyet.
De ezen a vidéken élt 1900-tól 1918-ig egy Aleister Crowley nevezetű rettegett gazember, aki a világ legelvetemültebb emberének kiáltotta ki magát és a fekete mágiának áldozva, valósággal terrorizálta a környék lakóit, szolgáival rendkívül kegyetlenül bánt. (Érdekes módon, fentmaradt feljegyzéseiben egyszer sem említi, hogy látta volna a tó ismeretlen állatait…)

*

A huszadik század harmincas éveinek általános válságkorszaka a Loch Ness szörnyének „születési” ideje. Igaz, hogy már 1933 áprilisa előtt is helyet kapott a helyi sajtóban néhány róla szóló történet, de szörnyként a Alex Campbell vízfelügyelő sajtólevelében szerepel. A felügyelő ugyanis, készpénznek véve jó ismerőse, a helybeli Mackay házaspár beszámolóját, sietett mihamarabb világgá kürtölni a szenzációt.

Kanyargó út épült a tó mentén…

„A Loch Ness északi partján befejezték az új út építését. Hatalmas sziklatömböket robbantottak le a hegyoldalakról, aztán legörgették őket a tó vizébe. Jókora erdőrészeket és bozótosokat irtottak ki, hogy megtisztítsák az út helyét, s most könnyedén, kényelmesen lehetett olyan helyeket találni, ahonnan zavartalan kilátás nyílt a tóra. Ezen az új úton hajtott gépkocsijával John Mackay úr és neje 1933. április 14-én, egy tavaszi délutánon… Amikor Abriachan közelébe értek, Mackay asszony, aki a tó nyugodt tükrét bámulta, hirtelen meglepetten kiáltott fel: »Nézd, John! Mi az…ott?« A tó közepére mutatott, ahol a nyugalmas felszín kavargó víztömeggé változott. Mackay úr gyorsan lefékezett, és jó néhány percen át egy hempergő, újra cs újra a víz alá bukó hatalmas állatot láttak; aztán a lény nagy hullámverés közepette eltűnt.”

Amikor a szerkesztő elolvasta Campbell tudósítását, állítólag így szólt: »No, ha ez tényleg akkora, amekkorának Campbell mondja, akkor nem hívhatjuk csak egyszerűen “lénynek”; akkor minden bizonnyal egy igazi szörnnyel állunk szemben.« És ez volt a Szörny hivatalos születésnapja.

*

Pedig 1930-ban, a Northern Chronicle-ben egy nyárvégi napon három invernessi fiatal üzletember észleléséről szóló híradást lehetett olvasni.
„Este 7 felé járt az idő 1930. július 22-én, és hárman horgásztunk egy csónakban Dores közelében, a Szikla-foknál. Nagyon csendes volt a tó, igazság szerint túlságosan is csendes ahhoz, hogy sikerrel járjunk, s azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam minél messzebbre hajítani a horgot, amikor nyugtalanságot észleltem 600 yardnyira felfelé a tavon. Láttam, hogy vízpermet csap fel jó magasra… ez addig folytatódott, amíg felénk haladva a jelenség körülbelül 300 yardnyira meg nem közelített minket, azután az a valami, ami kiváltotta, nagy félkört leírva dél felé fordult, és eltávolodott tőlünk. Körülbelül tizenöt csomó sebességgel haladt. Becslésem szerint egy körülbelül húsz láb hosszúságú darabot láttunk belőle, s ez körülbelül három lábnyira állt ki a vízből. Nyomában akkora hullámverés keletkezett, hogy csónakunk vadul hánykolódni kezdett… Kétségkívül élőlény okozta a jelenséget, s mivel hosszú ideje tanulmányozom az állatvilágot, bizton merem állítani, hogy nem egy sütkérező cápát vagy fókát, nem is egy csapat vidrát vagy bármilyen más rendes állatot láttunk.”
A tudósításon felbuzdulva, a szerkesztőség felhívást tett közzé, más olvasói észleletek beküldésére. A felhívás nyomán egyre-másra érkeztek a szemtanúi beszámolók, s általuk a Szörny is valódi életre kelt. Nem sokra rá beindult a turisták áradata a tó felé…

*

1933. szeptember 22-e, reggel 11-kor „a wroxeteri W.E. Hobbes tiszteletes neje és sógornője társaságában megérkezett a »Félúton« elnevezésű teaházba, Altsigh környékén (az épület ma diákszálló). Beléptek, és üres helyiséget találtak. Kiáltozni kezdtek, és ekkor egy hang azt válaszolta az emeletről: »Most nem tudunk lemenni — a Szörnyet nézzük.«
A három látogató felsietett az emeletre, és három embert talált ott: Janet Fraser kisasszonyt, Mrs. G. Frasert és M. Howden kisasszonyt; az erkélyen álltak, és egy tárgyat néztek, amely körülbelül fél mérföldre ott mozgott a tóban. Elöl kígyószerű feje és bólogató, jobbra-balra tekergő nyaka volt. Fraser kisasszony megjegyezte, hogy profilból a fej alig szélesebb a nyaknál. Úgy vélte, egy nagy, csillogó szemet is lát az állat feléjük eső oldalán. A társaság többi tagjai valamennyien láttak két kisebbfajta púpot a vízen, és egy meghatározhatatlan hosszúságú farkat, amely a felszínt csapkodta. Az állat — minthogy egyik szemtanú sem kételkedett benne, hogy élőlényt figyelnek — körülbelül tíz percig tartózkodott még a látóterükben, azután lassan odébbvonult, majd lesüllyedt. A messzeségből lehetetlen volt megbecsülni a teremtmény méreteit, de ahhoz, hogy ekkora távolságból is látható lehessen, jókora termetű kellett, hogy legyen. Hobbes úr azt írta: »Nejem és nővére természetszerűleg izgalomba jöttek a csodálatos látványtól, de a teázó tulajdonosnője (Fraser kisasszony) meglehetős nyugalmat tanúsított, s megjegyezte, hogy jómaga korábban már három alkalommal látta a »Szörnyet«…” – idézzük újra Nicholas Witchell könyvét az elhatalmasodó tömegizgalomról.

(Folytatjuk)

Történetek Loch Ness-ről (1)

A skóciai Loch Ness-i Szörny legendájának komoly szakirodalma van, amelyből kiderül, hogy nem lehet a témát egyszerűen leseperni az asztalról: a ma már a világ minden sarkában ismert Szörny meglétéről az i.u. 5. századból vannak feljegyzések, s a tanúvallomások száma azóta jócskán megsokszorozódott. A következőkben, hogy tisztábban lássunk, fellapozzuk a kérdés egyik tapasztalt ismerője, Nicholas Witchell: A Loch Ness-i Szörny c. könyvét, amelyben az újságíró-szerző, objektivitását és született érdeklődését megőrizve, dokumentumok, riportok alapján vázolja föl a Szörny körüli viták lényegét.


*

Witchell szerint a szemtanúk százai, akik mostanig megszólaltak az ügyben, „jóhiszeműen adták tovább tapasztalataikat, és tanúvallomásaikat megerősítik annak a maroknyi tudóscsoportnak az állításai is, akik műszereikkel elzarándokoltak a Ness-tóhoz, s el kell fogadnunk, hogy az eredményeket – a leghűvösebb é legcinikusabb ellenőrző vizsgálatok után is – alátámasztják azt a véleményt, miszerint valami olyasmi van a Ness-tóban, amit nem értünk teljesen, s amit komolyan kell vennünk.”
Witchell munkáját természetesen nem kerülhették el a támadások, melyekkel kapcsolatban megjegyezte: „Még mindig élénken él bennem a felháborodás, ami akkor fogott el, amikor elolvastam a könyv egyik korábbi kiadásának kritikáját Skócia egyik legkiválóbb zoológusának tollából. Semmibe vette a témát…” Witchell viszont komolyan veszi a feladatát. Nem csak a Szörnnyel kapcsolatos történeteket veti papírra, hanem a tóval és természeti környezetével kapcsolatos tudnivalókat is.

*

„Szabad szemmel nem látjuk a tó túlsó végét: a sötét vízfelület keskeny sávja elnyúlik a szemhatáron túlra…” A Ness-tó „Nagy-Britannia legnagyobb és Európa harmadik legmélyebb édesvizű tava… A tó az Észak-Skóciát a Moray torkolatától a Linhhe-tó magasságáig átszelő, Great Glen elnevezésű, sebhelyre emlékeztető vetődés legészakibb részén helyezkedik el. Három-négyszáz millió évvel ezelőtt, sorozatos rezgések következtében megnyílt itt a föld, és a vetődéstől északra fekvő terület lassacskán délnyugati irányba csúszott, mintegy hatvanöt mérföld távolságra… A gleccserek keskeny, meredek lejtésű tavat alakítottak ki. A felszín 14000 acre területű, a tó hosszúsága 22,5 mérföld, legnagyobb szélessége 1,5 mérföld. A Ness-tó mélysége általában meghaladja a 700 lábat, és hosszú éveken át azt hitték, hogy legmélyebb pontja 754 láb. 1969-ben azonban egy miniatűr tengeralattjáró 820 láb mélységig ereszkedett, és mérőműszerei 975 láb mélységben regisztrálták a tó fenekét. Ezt a mérési azóta sem ismételték meg, így máig nincsenek megbízható adataink a Loch Ness-tó mélységét illetően… Ha… az amerikai Nagy Tavakat vesszük összehasonlítási alapul, a Ness-tó viszonylag kicsi, viszont élővilága rendkívül gazdag. Vize friss és semmiféle szennyeződés nem éri, s az év nagy részében lazacot és tengeri pisztrángot halásznak benne; a tóból kifogott legnagyobb pisztráng 52 font súlyú volt…A két vándorló halfajon kívül barna pisztráng is található errefelé, s ez külön vonzerőt jelent nemcsak a horgászok, hanem a tó nagyragadozói számára is. A központi tó mélyebb régióiban sarkvidéki vitéz szemling, és rengeteg angolna él, s az utóbbiak között igen nagy példányok is vannak…”
Az egyetlen komolyabb felmérés eredményei 1911-ben jelentek meg a Bathymetrical Survey folyóiratban, s „hosszúkás, V-alakú medencét írnak le, melynek északi végében jégkorszaki törmelék és gleccserfolyók üledéke rakodott le a part mentén. A felmérés tanúsága szerint a fenék »olyan sima, mint füves tekepálya«, bár föld alatti oldalai igen meredekek…” A víz „savassága és meredek oldalai megakadályozzák, hogy bármilyen komolyabb növény megtelepedhessen a vízben… Hőmérséklete alacsony… Az éghajlat enyhe, párás, és nem igazán csábító…A tónak jókora vízgyűjtő területe van, s nagy esőzések idején a vízszint gyorsan emelkedik. Ennek ellenére a tó sohasem fagy be, s ez egyrészt rendkívüli mélységének , másrészt a hatalmas vízmennyiségnek tudható be…
A Loch Ness olyan vidéken található, amely büszkén hangoztatja a Nagy-Britannia többi részétől való függetlenségét, ahol az ősi kelta nyelvet még ma is sokan beszélik az idősebb generáció tagjai közül, s ahol továbbra is tiszteletben tartják az ősi törzsi viszonyokon alapuló kapcsolatokat a nemzetségek között”, még élnek a tóval kapcsolatos egykori hiedelmek is.
*
Nicholas Witchell szerint 1933-ig nem is hallott a világ a Loch Ness-i »Szörnyről«, azóta viszont rendszeresen, minden évben jelentik megjelenését. 1933 előtt a maival ellentétben alig érkezett egy-két jelentés. A publicitásnak ezt az 1933 előtti hiányát általában azzal magyarázzák, hogy a szóban forgó vidék roppant távoli és elszigetelt volt, és csak a tó északi partján húzódó országút 1933-as megépítése adta meg a szikrát, melynek nyomán azután az állatok híre elterjedt a világban.

Ebben sok az igazság. Habár éppenséggel az elmúlt évszázadokban a Felföldnek sokkal több volt a lakója, mint manapság. Mi több, azt követően, hogy a tizenkilencedik század elején megépült a Kaledóniai-csatorna, mely tény már önmagában is sok száz munkással gyarapította a környék lakosságát, a Great Glen divatos vidék lett a viktoriánus kor arisztokráciájának körében, s naponta gőzösök lapátjai kavarták fel vizet.”
És bár a tóban lakozó állítólagos Szörny meglétét még mindig élénken vitatják, a vidék népszerűsége, turisztikai vonzereje máig nem szűnt meg. Talán csak a média érdeklődése gyengült az idők során, de az is csak ideig-óráig. (Az ember azt hinné: a Ness-tó legendája így a legértékesebb, ha megfejtetlenül marad…)

*
„ 565-öt írtak… Szt. Columba, aki először vitte Skóciába a keresztény vallás hírét (a tó partján fekvő Abriachan faluban található az a kő, amelyről állítólag megkeresztelte a pogány picteket), úton volt Invernessbe, hogy ott meglátogassa az északi pictek királyát, Brude-ot. Életrajzírója, Adamnan jegyzi fel Szt. Columba élete című művében (6. kötet, II. könyv, 27. fejezet): »Egy bizonyos vízi szörny elűzéséről egy szent ember imája révén.« A szent olyan ponton érkezett a Loch Ness partjára, ahol lapos fenekű átkelőcsónakok közlekedtek. (Feltételezések szerint ez a Ness-folyó torkolatában vagy Urquhart közelében lehetett.) A pictek épp egy olyan embert temettek, akit úszás közben egy vízi szörnyeteg harapása halálra sebzett. A történet egyik változata szerint Szt. Columba az ember mellkasára helyezte a botját, s ezzel újra életre keltette. Egy másik változat úgy adja hírül, hogy az egyik pict ahelyett, hogy a szent prédikációját hallgatta volna, átúszott a folyón vagy a tavon, s eközben megtámadta és megölte a szörnyeteg. Szt. Columba, amikor meghallotta az ember kiáltozását, utasította az egyik férfit, hogy ússzon át a túloldalra, s az ott horgonyzó csónakkal térjen vissza. Adamnan így folytatja a történetet: »Amikor Lugne Mocumin meghallotta a híres és szent ember parancsát, késlekedés nélkül engedelmeskedik neki, ledob magáról minden ruhát, csak tunikáját hagyja a testén, és a vízbe veti magát. Csakhogy a szörny, amint észreveszi, hogy az úszó felkavarja a vizet, feljön a felszínre és dörgő hang kíséretében, tátott szájjal a férfi felé siet. Amikor az áldott ember ezt észrevette, felemelte szent kezét… Isten nevét hívta segítségül, a Kereszt megváltó jelét rajzolta a levegőbe és azt parancsolta a vérszomjas szörnyetegnek: Nem mész közelebb, sem meg nem érinted az embert; menj vissza hamarjában. És akkor a szent hangja hallatán a szörnyeteget rémület fogta el, és gyorsabban menekült el onnan, mintha kötelekkel húzták volna vissza.«
Amit ezek után összeírtak a tóbeli élőlényről, az megtöltene egy jókora könyvtárat. Mindent, persze, nem érdemes idézni, az viszont tény, hogy 1933. október 17-én kelt az az olvasói levél, mely a The Scotsman c. lapban sárkány-jelenségként mutatja be a Szörny létezését.

*

A Cromwell-féle brit köztársaság idején , a XVII. sz. közepe táján egy helyőrségnyi angol katona parancsot kapott, hogy Invernessből fagörgőkön a tóhoz szállítsanak egy hajót, vízi járőrözés céljából. Egyikük, Richard Franck lovastiszt szorgalmasan papírra vetette úti észleléseit. Ő a Szörnyet valamiféle úszó szigetként érzékelte, amely látszatra összegabalyodott vízinövényekből állott. (Ámde ilyen növények a tóban nem élnek – ezek szerint mégis csak élőlény lehetett a látomás?)
1731-ben a gyarmati katonaság utat kezd építtetni a tó mentén, amelynek telepén sok száz katona dolgozott. Egy 1769-ben kiadott könyvben említés történik e munkálatokról (de a könyv csak 1964-ben bukkant fel, ráadásul Új-Zélandban): „Az útépítők többször is láttak két víziszörnyet a tóban. Úgy vélték, ezek a bálnák valamely válfajához vagy valamely ismeretlen tengeri állatfajhoz tartozhatnak, amelyek egy, a földfelszín alatti átjárón keresztül bejutottak a tóba, és aztán túlságosan nagyra nőttek ahhoz, hogy vissza tudtak volna térni.”
„1802-ben Alexander MacDonald, egy Abriachan-i kisbirtokos elmondta a Loch Ness korábbi vízfelügyelője, Alexander Campbell valamelyik elődjének, hogy többször is látott egy furcsa állatot a tóban. Egyszer MacDonald segítségére sietett egy, a hegyoldalról lezuhant báránynak, amikor egy lény jött fel a víz színére, és legalább ötven yardra megközelítette. A férfi rövid nyúlványokat látott az állat testén, s a teremtmény ezekkel hajtotta magát előre a vízben. Azután a lény egyszer csak visszafordult, és visszaúszott a tó közepe felé, végül alámerült, s eközben 500 yardos körzetben jókora hullámverést keltett maga körül. MacDonald úr elmondta, hogy megítélése szerint az állat körülbelül húsz láb hosszúságú volt, és egy szalamandrára emlékeztette…”

*
1933-ban került a sajtóba az az emlékezés, melyet az egykori portlandi herceg fogalmazott: „Amikor 1895-ben megszereztem az Oich-tavon és a Garry-folyón való horgászat jogát, az erdész, a fogadós és a segédhalászok egy úgymond rettenetes nagy bestiát emlegettek, ami fel-fel tűnik a Ness-tavon.”
Nicholas Witchell olyan hiedelemmel is találkozott, hogy aki a Szörnyet észleli és beszél róla, később valamilyen szerencsétlenség áldozata lesz. Talán ezért (is) félnek a helyiek a tanúságtételtől…

(Folytatjuk)

A "Tolnai" (9)

1908

A köpenicki kapitány — szabadlábon.

Olvasóink bizonyára emlékeznek még az öreg Voigt Vilmos suszterre, aki két évvel ezelőtt kapitányi egyenruhában, egy szakasz porosz katona élén bevonult a köpenicki városházára és ott hivatalosan lefoglalta a pénztárt. Akkoriban az egész világ kaczagott a lángeszü furfanggal végrehajtott bűntényen, de azért a kapitányt elitélték négy évi börtönre, ámbár kisült, hogy csak az vitte a bűnre, mert sehol sem tudott munkához jutni. Most — másfél évi fogság után — a német császár megkegyelmezett Voigt-nak, akit azonnal szabadon bocsátottak a tégeli börtönből.

A fogoly éppen ebédelt, mikor tudtára adták a megkegyelmezést; a váratlan örömhír annyira felizgatta, hogy képtelen volt ebédjét megenni. Minthogy a börtön pénztára zárva volt, munkakeresetét sem lehetett neki átadni s Voigt kénytelen volt a közúti vasút menetdiját kölcsönkérni. A börtönből való távozása után — ezt a jelenetet ábrázolja képünk — közúti vasúton Rixdorfba ment, a hol testvére, Mersz Berta szappan-kereskedőnő lalák. Voigt megélhetése   biztositva   van.   Egy Wertheimné nevű asszony végrendeletében havi ötven márkát, illetve a börtönből való kiszabadulása után havi  száz   márkát  hagyományozott  neki.
Mikor hire kelt, hogy Voigt megérkezett Eix-do'rfba, valóságos veszedelmes tolongás támadt Merszné háza előtt. A rendőrök gyalog és lovon csak nagynehezen tudták a rendet fentartani, sőt estefelé már annyira fölszaporodott a tömeg, hogy az utczát rendőri kordonnal el kellett zárni. Automobilon és bérkocsin is nagyon sokan érkeztek Voigt lakása elé és otthagyták névjegyüket különböző ajándékok kíséretében. Egyesek bort, likőrt, virágot, sőt még verseket is hagytak ott Vöigt számára, a ld számtalan üdvözlő levelet, táviratot és kártyát kapott. Voigt, a ki az ajándékok utján részére összegyűlt vagyont negyvenezer márkára becsüli, több gazdag hölgy házassági ajánlatát nem fogadta el. Kiadandó emlékirataiból is nagyobb összegre vél szert tehetni. Valószinüleg elfogadja egy hires im-prezárió ajánlatát is, a ki mutagatni fogja a zseniális szélhámost, a ki megcsufolta a német hivatalos világot.

Heltai Jenő: A gróf

I.
A második felvonás után az öltöztetőnő egy óriási virágbokrétával bukdácsolt be Tündérlaki Putyi öltözőjébe. A bokrétában egy levél, a levél mellett egy doboz volt, a dobozban pedig egy kellemes kis brilliánsgyürü, a mely testvérek közt is megért ezer koronát.
Tündérlaki Putyi nem volt nehéz nő. A mindenség alkotója nem arra teremtette őt, hogy fenséges érzelmeket váltson ki a férfiakból. A nagy szerelmi bonyodalmak elkerülték őt, a lelki küzdelmek gyötrelmeit, a szenvedéseket és a hatalmas indulatokat nem ismerte. Egyszerű és józan nő volt, a kinek minden meggyőződését ebbe az egy mondatba lehet összefoglalni : »A férfiak arra valók, hogy a szép és a kedves nőkért értékes ostobaságokat kövessenek el.«
Ilyenmódon e nőt a levél, a bokréta és a gyürü háromszorosan meghatotta. Nagyon sürgősen felöltözött, a színpadra sietett és a függönybe alkalmazott lyukon kinézett a nézőtérre. Földszint, balra, az első páholyban ült »ő«. »Ő«, az ismeretlen, az előkelő, a nagylelkű gavallér, a gyűrűvel súlyosbított bokréta udvarias küldője.
»Ő« érdekes, halvány férfi volt, fekete, itt-ott már őszülő hajjal, tündöklő frakkal és káprázatos gyémántgombokkal. Elegáns fásultsággal ült a páholyban, egész lénye elárulta az unatkozó arisztokratát. Tündérlaki nagyon meg volt elégedve vele és a harmadik fölvonásban »A kis karmantyú« czimü elmés kuplét kizárólag az előkelő idegen javára énekelte, Ígéretektől duzzadó pillantásokat lövelvén a szeretetreméltó férfiú felé.

II.
Előadás után a nyájas idegen, aki időközben az öltöztetőnőtől megtudta, hogy Tündérlaki kisasszonynak nincs kifogása a »tisztességes közeledés« ellen, a színház kis kapujában várta a művésznőt. A kocsiuton  egy ragyogó gummitalpu fiakker várakozott.
—  Gróf Cirkvenitz, huszárkapitány, — mondta az idegen előkelő meghajlással, mikor Putyi kilibbent a kövezetre.
Putyi tébolyitó mosolylyal nézett a grófra és odanyujtotta neki a kezét, a melyet a gróf hódolattal megcsókolt. Ezalatt a fiákkeres leszedte a lovakról a pokróczot és leugrott a bakról.
—  Ez a kocsi ? ... —- kérdezte a művésznő.
—  Minket vár, — mondta a gróf. — Csak üljön be bátran.
—  No, de...
— Csak üljön be. A kifogásait és az aggodalmait elmondhatja útközben.
Ez hatott. Putyi beült és a kocsi elrobogott.

III.
Egy előkelő vendéglő különszobájában vacsoráztak.
A gróf bűbájos ember volt. Előkelő és bőkezű. Putyi leplezetlen áhítattal nézett rá: a vagyon, az előkelőség, a gavallérság mindig imponált neki. Azonkívül a gróf gyöngéd és figyelmes volt, e mellett pedig bizonyos hidegséggel és fölénnyel kezelte Putyit. Ama férfiak fölényével, a kiknek minden sikerül, a kik megszokták azt, hogy a nők engedelmeskedjenek  nekik. A gróf kipróbált nőhóditónak látszott, a lényében volt valami parancsoló, ami nem tűrt ellenmondást. A pinczérek hétrét görnyedtek előtte, Putyi pedig olvadozott a büszkeségtől és a boldogságtól. Gróf Cirkvenitz! Ez volt életének legelső grófja. Eddig inkább a vagyonos polgári elemnél volt szerencséje, bankároknál, börziánereknél. Az arisztokráczia eddig — érthetetlen módon! — nem méltányolta őt. De ime, most gróf Cirkvenitz huszárkapitány megtörte a jeget és elsőnek jelentkezett a felső tízezerből.
Putyi arra gondolt, hogy legjobb barátnői fuldokolni fognak az irigységtől. És szivében mélységes hálát érzett gróf Cirkvenitz iránt…

IV.
Miután kellemesen bepezsgőztek, gróf Cirkvenitz igy szólt:
—  Tudja-e, hogy én most hónapokig nem fogom látni magát?
—  Miért ? — kérdezte Putyi ijedten.
—  Mert holnap reggel megyek az uj garnizonomba, Galicziába !
—  Ah!
Putyi elszontyolodott. A gróf megfogta a kezét.
—  Remélem, — suttogta, mialatt lassan csókolgatta ezt a kezet, — hogy nem bocsát el igy e messze útra?
— Így ? Hogyan ?
—Szeretnék elvinni magából valamit. Egy illatot, egy emléket. Valamit, a mi a messzeségben is untalan az eszembe juttassa magát és onnan is folyton visszacsábítson magához. Egy csók, egy ölelés emlékét...
—  De gróf ur, — tiltakozott Putyi.
A hideg, fölényes és előkelő gróf e pillanatban hirtelen megváltozott. Egy erőszakos, vad mozdulattal magához ölelte Putyit és megcsókolta.
—  Szeretlek, — súgta két csók közt a fülébe, — nagyon szeretlek. És te?
—  Istenem, — mondta Putyi egészen megzavarodva ezektől a csókoktól, —- Én... én ...
—  Nem felelsz ? Jobban is szeretem. Ne is felelj. Ne is beszélj. A fölösleges beszéd badarság. Te az enyém vagy, az enyém, csak az enyém ... Ma még az enyém lehetsz, holnap én már megyek a fenébe, Galicziába.
És újra megcsókolta. Putyi kábultan, akarat nélkül roskadt a vitéz gróf karjába. Olyan volt, mint egy hipnotizált tyúk.

V.
—  Tehát itt lakol ? — mondta a gróf, a mikor a szobaleány ajtót nyitott nekik. — Csinos ... minden nagyon csinos,..
—  És ízléses, ugy-e ? — mondta Putyi büszkén.
—  Igen, nagyon ízléses... Te, van itthon pezsgőd ?
—  Pezsgőm ? — ámult Putyi. — Minek?
—  Szomjas vagyok. Inni akarok.
Ezzel a gróf becsöngette a szobaleányt.
—  Hallja, angyalom,  —  mondta  neki,  — itt van a névjegyem és száz korona. Lent a kapu előtt áll egy fiakker, abba üljön bele és hajtson a kaszinóba. Ott adja át a névjegyemet és kérje azt a pezsgőt, a mit én rendesen inni szoktam... Két palaczkkal hozzon, de nagyon siessen!
A szobaleány elrohant. Putyi mosolyogva nézett a grófra.
—  Remélem, most már egészen egyedül vagyunk a lakásban ? — kérdezte a gróf.
—  Csak te meg én, — mondta Putyi csaknem pirulva, és nagyon izgatottan, mert most tegezte először a grófot.
—  Akkor hát...
A gróf fölkelt. Putyi behunyta a szemét. Azt hitte, hogy most ütött a szerelem órája, hogy a gróf most a vad csókok özönével fogja őt elborítani.

VI.
—  Akkor hát, — ismételte a gróf. Minthogy  a  csóközön  nem  következett  be és a szerelem órája nem ütött, Putyi félénken kinyitotta a szemét. A gróf ott állt előtte némán, parancsolón, hidegen, olyan arcczal, hogy Putyi csaknem megijedt.
—  Mit akarsz ? — kérdezte Putyi csodálkozva.
—  Az ékszereidet, — mondta a gróf fagyosan.
—  Az ék...
Többet nem birt mondani, A lélekzete elakadt. Reszketve, rémülten nézett a grófra.
— Tréfálsz ?  — kérdezte végre, alig merve a száját kinyitni. Te... a gróf?
—  Igen.  Én, a gróf, vagy ha jobban tetszik: én, a rabló, az ékszereidet akarom, mégpedig máris. Gyerünk, gyerünk, mielőtt a szobaleány visszajön ...
És a mikor Putyi még mindég mozdulatlanul ült, haragosan tette hozzá:
—  Nem hallottad ? Vagy azt akarod, hogy a revolveremmel sürgesselek ?
Putyi lehajtotta a fejét. Aztán szó nélkül felkelt és csendes sírással ment a szekrényhez. Kiszedte az ékszereit, a vagyonos polgári elemhez tartozó bankároknak és börziánereknek az ajándékait. Mindaz, a mivel ezek a derék emberek neki kedveskedtek, a gróf zsebeibe vándorolt. Az órák, brocheok, karpereczek, nyaklánczok egymás után tűntek el a gróf zsebe mélyében. Minden darabnál uj meg uj könny tolult Putyi szemébe és az ékszerek révén egész névsor elevenedett meg a lelkében. Újra látta azokat, a kiktől az ékszereket kapta. A kövér és jószivü polgárokat, a kiknek emlékét a gróf — életének első grófja — most kíméletlenül, kegyetlenül és mindörökre elpusztította. És a gróf telhetetlen volt, ridegen nógatta :
—  Siessünk, siessünk! Vedd ki a füledből a függőket, ide azokkal a gyűrűkkel!
A parancsai ugy hangzottak, mint egy hadvezéréi. Putyi megtörten, elcsukló sirással engedelmeskedett. Utolsónak a kellemes kis brilliáns-gyürüt akarta visszaadni, a mely a »tisztességes közeledés« közvetítője volt.
—  Pardon, — mondta a gróf sértődötten, miközben tiltakozva tolta vissza a gyűrűt, — ezt én adtam neked. Egy gentleman sohasem veszi vissza az ajándékait...
Ezzel kezet csókolt Putyinak, meghajtotta magát és az ajtó felé indult.

VII.
A küszöbön azonban megállt.
—  Izé ... majdnem elfelejtettem, — mondta mosolyogva, — a szobaleány alkalmasint azzal az üzenettel fog visszajönni, hogy engem a kaszinóban nem ismernek. A száz koronából, a mit vissza fog hozni, fizesd ki a fiakkert, adj  a leánynak húsz korona borravalót... a többit pedig add oda valami jótékony czélra . .. esetleg a színházi nyugdijalapnak.
És mialatt Putyi tágra nyílt szemmel, értelmetlenül, elképedve bámult maga elé, gróf Cirkvcnitz barátságos mosollyal távozott.

Conan Doyle

Sherlock Holmes nevét mindenki ismeri, de csak kevesen tudják, hogy ez a zseniális detektív, a kinek csudálatos kalandjaiban, gyermekek és aggok egyaránt gyönyörködnek, voltaképen egy nagy szellemű angol író képzeletében született. Conan Doyle, a Sherlock Holmes detektiv regények szerzője ma a világ legdivatosabb írója. Müvei minden czivilizált nyelvre le vannak fordítva és az amerikai néger hordárok ép olyan mohón olvassák, mint a kis japán gésák. Aranyakkal fizetik meg minden egyes sorát és igy nem csuda, hogy a negyvenöt éves Conan Doyle — a kinek remekül sikerült arczképét itt láthatják olvasóink — a világ leggazdagabb írója. Orvosnak készült és egyik tanárának biztatására, elég későn lépett az írói pályára. Ez a tanár, a ki rendkívül nagy érdeklődéssel viseltetett a bűnügyi nyomozások iránt, vezette arra a gondolatra, hogy elbeszélései hőséül olyan lángeszü detektívet fog választani, a ki apró nyomokból, jelentéktelen csekélységekből, egyszerű következtetések utján minden bűntényt leleplez. Ezt az alakot később annyira megszerette a közönség, hogy végre mindenki azt hitte, hogy valósággal élt is. Conan Doyle most 45 éves korában nősült meg és fiatal feleségével bejárja a világot. Természetesen mindenütt nagy óvácziókkal fogadják a kiváló irót.