(Endrődi Sándor nyomán)
1846
November 10. Honderű II. 19. szám. 361. lapon: Egy magyar lyricus. Irodalmi levelek Dr. Laube Henrikhez, Lipcsében. VII.
János vitéz cz. népregéjével költő egy lépést sem tőn sem előre, sem hátra. Elbeszéli benne Kukoricza Jancsi csodatetteit, kinek egy szép szőke szeretője van, kit szívtelen mostohaanyja kinoz, ki pedig — t. i. a mostohaanya — maga sem jobb a diákné vásznánál. Egy Iluskájávali gyöngéd téte á téte alkalmával megfeledkezik Jancsi urának juhairól, elveszt közülük néhányat, s természetesen szöknie kell ország-világ, hogy ura boszúja elől meneküljön. Jancsi zsiványok közé kerül . . . Nem bolondság . . .
Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok ...
Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfa dolog;
De az én Jancsimnak helyén állt a szive,
Azért is kozéjök nagy bátran belépe.
Mint markos legény, „ki húszon is kitett", Jancsi a rablók romlása leszen, mert mindnyájukat megöli s aztán huszárok közé áll. Ezután elbeszéli költő, regeszerű, fonókai mese modorában, Kukoricza Jancsi hőstetteit. Minden inkább, mint sajátságos naivság — mint azt népregéink s mondáinkban sokkal eredetibb alakban találjuk — uralkodik P. e munkájában, mellynek egyes helyei azonban egyszerűség s érzelemmélység, valamint a fölfogás valósága által a poézis magasságára emelkednek. Jancsi megmenti a franczia királyt, visszaadja koronáját, országát és gyönyörű leányát; aztán arannyal rakottan hazájába tér s szőke Iluskáját halva találja . . . Ekkor a szegény, most már János vitézzé avanzsirozott Kukoricza Jancsinak nincs nyugta, czél nélkül vándorol el a világba, — eljut az óriások országába, onnan a boszorkányok közé s végre a tündérek honába, hol szerelem és csók fűszerzik az életet, és alkotják az égi boldogság quintessencziáját. Itt az életviznek tavába vet egy rózsát, mellyet kedvese sírjáról könyek közt szakított és a rózsa kedvesévé válik, nem kevésbbé igézővé, mint azelőtt vala; a tündérek alig pillantják őt meg, amint a kínszenvedett Iluskát földi szenvedéseiérti jutalmául tündérkirálynővé választják, mi távolról sem olly kellemetlen foglalatosság lehet, mint pártatlan bírálatokat írni. Jancsi férjévé lesz, következőkép tündérkirály is, mi szinte szép hivatal, — s ezzel a regének vége.
Az egész nyugton gombolyodik le az olvasó előtt. Stileredetiség, uj gondolat, figyelemfeszités, allegóriái mélység és amaz aranyigazság, mellyet képregék rendszerint a kisértetszerű és rémteljes varázsszavak mögött rejtegetnek — nem lepik meg benne olvasót; benső melegség nem heviti, emeli, boldogítja őt. Költő maga nem sokat érzett regéjénél, nem gondolta át azon gyermekédes borzadást, mi a vért szivünkben megállítja, midőn a korlátlan phantasia országába áthajózunk. Csak itt-ott melegült fel a költő, illykor átvillámlik hatalmas lelkén, és az olvasó fájdalommal látja, mit nyújthatott volna e költő, ha kevesebb gondot fordít vala a külső csicsomára, ha a költészet istenszikráját keblében folyton föllobogó lángra szította volna! Vannak írók, kik egy párt által lángésznek kiáltva — írnak és írnak, egyik könyvet a másik után küldik sajtó alá, magukat pajtásaiktól megleveleztetik, énekeltetik és áldomásoztatják
— de emellett mégis csak középszerűt, néha épen rosszat hoznak napvilágra. Pajtásság senkit sem tesz költővé; ki a belletristicában csak egy párt számára ír, az rendszerint örökre meghasonlik az igazság és szépség egyedül uralkodó istennőivel, s nem veheti rossz néven a kritika birószékének, ha ez őt minden tiszteletreméltó politikai nézetei daczára is — rossz költőnek kénytelen nyilvánítani. Nyilvános bevallása annak, hogy valamelyik párthoz tartozik, még nem adja meg az irónak azon tulajdonságokat, mik egy költőben megkívántatók.
Pártkodás mindenek előtt megfosztja a költőt a külérzékek amaz éles érzetirányától, mely minden érzelmet a legtisztább összhangzattá szépítve ad vissza a tárgy dallamának.
Pártkodás elvakit. Az emlékerő, mellynek költőnél mindent meg kell tartania, csak saját pártja előnyei számára ékesittetik.
Pártkodás elfogulttá tesz. A képzerő, mi költőnél mindent egy finom tömeggé vegyit össze, az egyest eszményesíti, az elvontat határozott formákba tudja öltöztetni, s a puszta jel (signum) alatt mindig magát a jelölt dolgot (rem signatam) vagy legalább annak nafonképmását érti — eltompul, nem bir az általános világnézlet magasságára fölemelkedni, s képleteiben csak tökéletlent, csonkát hoz napvilágra.
Pártkodás egyoldalúvá tesz. A gyöngéd, meleg lélek, mellyel a költőnek bírnia s mellynek egészen ideg, érzés és részvétté lennie kell, csak saját pártja sóhaját és kaczaját fogja hallani; a világot a pártszellemnek legtöbbnyire homályfedte szemeivel fogja megítélni; aziránt, mi saját pártján kivül fekszik, érzeni nem fcg. Ama szerelem minden szép, magasztos és csodás iránt, mellytől költőnek mindig áthevülnie kell, melly neki azon varázserőt kölcsönzi, melly által minden szellemit égő föllángolásában megtestesít, minden anyagit nemesítve átszellemit, — e szerelem korlátok
közé szorittatik, elveszti isteni általánosságát, eladó kéjhölgygyé leszen, ki csak annak hódol, mihez saját érdeke csatolja, legyen bár ez anyagi, vagy csak eszmeérdek, mindegy; azon előfeltételre jogosít: miszerint érzelmeit az ellenpárt szolgálatában ép olly készen fogná vesztegetni, ha ez neki több hasznot igérne, vagy ha a véletlen őt épen az utóbbi karjai közé dobta volna!
Pártkodás végre elrabolja tőlünk a vérnyugalmat, s pártossá tesz bennünket. Rossz pártférfi volna, ki saját pártbelieinek hibáit ép olly élesen jelölné ki, mint elleneiéit. Neki tehát gyakran kötelessége mindent, még a legferdébb, képtelenebb, együgyübb dolgot is, sőt néha ollyat is, mi ellen saját józan esze, saját emberi érzelme föllázad, ha nem is magasztalni, de mégis helyben hagyni, vagy legalább elnézni.
Szépirodalom, mellybe pártszellem csúszott be — előre nem haladhat.
Ha ön, tisztelt barátom, például a Petőfi János vitézéhez írt vakonhizelgő előszót értené, fogalmat szerezhetne magának róla, mit nem tesz nálunk mindent a pártszellem. Petőfi e munkájáért az egekig magasztaltatik; mindenható teremtő erő tulajdonittatik neki, munkája irodalmunk legnagyobb kincsei (?) közé számittatik s mindez a legsuperlativusabb superlativusban! S ha most elmondom önnek egész egyszerűséggel e dicsőítés okát ?! — Mert Petőfi dolgozótársa volt János vitéz kiadójának lapjánál!.. Petőfi jóbarátai s párthősei tán nem is olvasták János vitézt, s készek mégis mindenkit ököllel fenyegetni, ki talán azon őszinte véleményt bátorkodnék kimondani: hogy az egész népregén, kivéve a puszta leírását (20. 1.) s a tündérországét (109. 1.) általában nincs semmi különös, de hogy e népregében sem lehet félreismerni a költő talentomát s hogy ő egykor bizonyosan kitűnőt lesz képes teremteni, ha ereje lesz magát az aljas kotteriák és vak pártosság nyűgeiből kiszabadítani. De mig Petőfi csak bizonyos pajtások nyers ujjongásával fog gondolni, addig szelleme, gondolkodás módja nem menekülend meg bizonyos póriasságtól, mitől minden, csak félig művelt írónak is tisztának kell lennie; mert a műveltség sehol sem tükröződik úgy vissza, mint egy férfi irataiban ; nyers szellem pedig csupán márványdarabokat nyújthat az irodalomnak, mellyeknek aztán egy Phydias, Canova vagy Thorwaldsen által kell szobrokká idomittatniok!
Üdv az oly költői márványdarabok birtokosának, ki az értelmes kritika szavát figyelembe veszi s elég korán megtanulja a vésöt és kalapácsot forgatni. Zerffi I. G. (Folyt.)
November 17. Honderű. II. 20. sz. 399. lapon: „Kelmenfy ur meghasonlott kedély czimű jeles és köztetszéssel olvasott regényét Dux Adolf, német iró Pozsonyban németre fordítja. Csak a fordítás sikerültebb legyen aztán, mint Petőfi verseié, mert alig lehet boszantóbb íróra nézve, mintha műve kontár másolatban jut azon közönség elé, melly a nélkül is eléggé hajlandó a netán fordítási hibákat az eredeti írónak róni föl. "
November 21. Életképek II. 21. sz. 670. lapon Szentimreytől a köv. dézsi levelet olvassuk:
Déézsen, nov. 10-én. — Egy közgyűlési lakomát közlök ezennel az olvasó közönséggel. Megyénk igazgató főbírája, Nemes József, ki a' nemzetiség 's haladás zászlója alatt nyilvánított buzgalmaiért minden dicséretet érdemel, miután tegnap a' közebédet megadta, mára különösen is barátságos asztalához szólitá megyénk értelmesebb 's lelkesebb egyéneit. A' barátságos ebéd vége felé vig poharak ürítésével lelkes áldomásszavak mondattak legelébb is azon köztiszteletben álló egyénekért, kik gróf Haller Sándor indítványára megyénk székbirói közé soroztattak (Deák Ferencz, Klauzál, Kossuth, Szemere Bertalan, Liszt Ferencz, Vörösmarty Mihály); — ezután az unióra tért által a' beszélgetés, 's ennek üdvös volta többektől lelkes szavakban tolmácsoltatott. Majd Haray Viktor, gr. Teleki Sándor titoknoka által elszavaltatván Petőfinek ,Erdélyben' czimü költeménye, mellyben az unióra a' lélek legmélyebb fenekéről szakadt hangokon buzdítja a' két testvérhon fiait, - e' költemény hallása lebüvölt és kiragadt magunkból; a' költőt lelkes ,éljen' kiáltások között több izben megtapsoltuk, 's nevét tisztelettel zengedeztettük ajkainkon. E' költeményt Petőfi közelebbről Erdélyben Koltón, gróf Teleki Sándornál irta. A' gróf maga is szavalta Petőfinek egy más, ,Őrült' czimü, ugyanakkor irt költeményét: mit hasonlólag nagy bámulattal hallgattunk. Milly dicső elégtétel ez Petőfinek, rágalmazói 's ellenségei ellenében! Minő mély és szent érzelmek vonulnak át költő e' művein, 's a' lángész villámai mennyire lobognak bennök csudavarázs játékokban, hogy szivet és lelket leigézzenek! Mint lesznek e' művek hallására nevetségesekké az amollyan Zerffy-féle puffok, melyek a' világnézlési kritika összeböngézett reminiscentiáiból olly fenhéjázó önhitséggel dobáltatnak a' ,Honderű' hasábjain Petőfi érdemei kisebbítése tekintetéből, — holott Petőfi a' ,Honderű'-től csak azért sem érdemelte volna ezt, mert szerkesztőjét a ,Pesti divatlap'-ban hozzáirt költeményében, bizonyosan annyira halhatatlanitotta, hogy a szerkesztő összes művei ezt felényire sem tehetendették. De ugy hiszem, az a' tengerhabfő, melly a' tudományok összes tengeréből szereti magát kicsucsorodva láttatni, önrozzantságában minden mélyebb vizsgáló előtt összehull, 's egy legkisebb szélváltozás által merőben lefúvatik. — Petőfy (!) lantjáról a' hangok a' nemzet lelkére pattannak le, 's képesek azt minden nagyra és nemesre gyújtani. Nem kell nekünk cosmopolita költő, millyenről Zerffy hadonáz: nemzeti költő kell nekünk, ki oda emeljen, hová jellemünknél fogva születve és teremtve vagyunk. — És Petőfit illyennek akarjuk, hogy megmaradjon, s minden erejét e' térre öszpontositsa. — A' lakoma késő estig tartott, hol a' többek között a' most szőnyegen levő urbérről is hazafias értekezések tartattak. A' külön elemeknek egy nemzettestbe való olvasztása főbb óhajtása minden buzgó hazafinak ; a' magyar nemzetiséget a' széles hazában mindenhová kiterjeszteni óhajtjuk: — egy nyelv, egy érdek, egy jog, egy szabadság! — ez közös jelszavunk.
November 24. Honderű. II. 21. szám. 401. lapon: Egy magyar lyricus. Irodalmi levelek Dr. Laube Henrikhez Lipcsében. VIII.
Valahányszor Petőfi Czipruslombjait forgatom, mindannyiszor szeretnék perelni a gondviseléssel! — Hegel a világot Isten megjegedett gondolatának nevezé. Ez elég titokszerűn hangzik, de szépen van mondva. Guczkow azt tartja, hogy csak megjegedett búskomolyság. A tökéletlenségünk fölötti fájdalom és a csillapitlan vágy egy ismeretlen valami után képezik alaphangjait minden gondolkozásunk és cselekvésünknek. Az én nézetem szerint — a világ egy megjegedt szivdobbanása a szerelemnek ?! ... Ez sem hangzik kevésbbé titokszerűn, mint Hegel megjegedt istengondolata, s mégis sok szól mellette. Minden ami van — szerelem által van. Szerelem lengi át a mindenséget. Egyik csillag szerelmet kacsingat a másik felé — egyik virág szerelmet int a másiknak, s szerelemsóhajjal suhog a zefir sötét lombjai közt a cziprusfának vagy szomorúfűznek.
Ki a szerelem fájáról — keserű vagy édes gyümölcsöket — nem szedett, aligha jó költő lehetne. Előttem mindig megfoghatlan volt, hogyan lehete elitélni a szabadság dalnokit, holott szabadságszeretet nem egyéb, mint az emberiség, a mindenség szeretete ... Én nem ismerek tárgyat, melly a dalhoz inkább illenék, mint a szerelemnek ezernemű csodaérzelmei, mik majd fölbátoritva, majd minden vigaszt elrabolva vonulnak át kebleinken. Van-e csak félig érzésteljes ember, ki ne siratott volna egy kedvest, vagy ki egy korán lehervadt rővirág után, gyöngéd nefelejcsszemek — és halvány rózsaarczokkal, liliomhomlok és biborajkakkal, forró, nehéz könyekkel nem kesergett volna. Mi általánosb, mint a szerelem, s mi ragad el, köt le bennünket annyira, mint a szerelem, épen mert olly átalános ? S ime mindjárt egy bizonysága állításomnak, hogy t i. a költőnek mindig a különálló fölé kell emelkednie, sőt a részletest is általánossá változtatnia, hogy átalánosan lekössön, átalános érdeket gerjesszen.
Egy anyag sem vesz erőt a költőn annyira — mint a szerelemé. Még a puszták fiát is szelid jámborrá változtatja az, s a legfinomabb, legműveltebb népeknél részvétet ébresztet vele. Sőt ellenkezőleg minél mesterkéltlenebbül tükröződik szavakban az érzelem, annál hatalmasb behatása. Petőfit is, mintegy varázsütéssel átváltoztatá a szerelem, — Czipruslombjaiban szokatlan gyöngédséggel találkozunk. S miként nap a felhőfátyol megöl, akkép sugározza át e dalokban a szerelem engesztelő lehe a nyerset, szögletest, műveletlent. — A XXXIV. költemény egy szőke szépnek van szentelve, ki korán tétetett le a sötét, komor — öröknéma sírba. A költő egészen átengedi magát fájdalmának, dalainak minden lába, úgy szólván, egy könytavat gázol keresztül. Itt mutathatta volna ki Petőfi lelke mélyeit, szive tűz-érzelmeit a kétségbeeső szerelem izzóvörös lángjaiban, — s tette-e azt? — Mindennapos jeremiádokat nyújtott csupán ; sóhajtozást és óhajtozást rímekben, minőket már ezer költő ajkiról hallottunk — kiket azért még lángeszeknek nem kürtöltenek. Taglaljunk néhányat e dalok közül. A 9-dik lapon ezt mondja költő: Mit mindent nem tettem volna érted, szép szőke gyermekem! — De nem mutathatám be néked szerelmemet (ezt érti szerző azalatt mind, mit kedveseért tett volna ?) De nem tehetek érted egyebet, minthogy koporsóba teszem testedet. Milly üres, lapályos, minden költői él, minden gondolatnélküli e nyolczsoros költeményke! A 13-dik lapon elbeszéli költő, hogy a harangok tompán zúgnak; hogy a templomban, mellybe egykor mint vőlegény akart belépni, most az ő koporsója áll; s hogy az őrangyal fossza meg őt eszétől, vagy vigasztalja őt ... Aztán kérdi az őrangyalt, ha vajjon nem halt-e meg fájdalmában, hogy a legszebb rózsát elhervadni engedé? 18 1. E dal csinos, a bezáró antithesis komor benyomást tesz az olvasóra, s mély fájdalom borzong át rajta e soroknál:
Te voltál vérem forrósága;
Meghűltél: óh majd megfagyok . . .
A 19-dik lapon hitét törött lajtorjához (? !) hasonlítja költő. Mégis különös, hogy egy költőnél sem olly gyakoriak a műizléstelen (inaestheticus) képek, mint épen Petőfinél, — nem egyéb, mint mélyebb műveltség hiányának következménye. Költő, ki nézletkörét csak könyvek által képezi s szélesiti, ritkán esik illy hibákba; még kevésbbé pedig olly iró, ki mint természet fija, nézeteit csupán a természeten edzi. A természet mérhetlen nagysága épen gyöngéddé teszen; óriási mindenhatalmával a legelmésb gondolatokat költi bennünk; — Schweiczban, a merev jéghegyeket látva, mik a ragyogó napfényben miként égő ujjmutatók jelölik Isten végtelenségét — nem lehet alacsont, póriast gondolni. — Épen így van az érzelemvilágban is; ki egy fájdalmasan szerencsétlen szerelem borzasztó mélységébe bocsátkozik le, s onnan csak mindennapit hoz napfényre, abban hiányzik az erő érzelmeinek szavakat adhatni — az egy közönséges költő nevét sem igényelheti, annál kevésbbé — lángeszű költőét... Petőfivel nem áll a dolog illy rosszul. A 32-dik laponi költemény:
„Mi volna különös azon,
Ha néha elmosolyodom
Vidám, tréfás beszéd felett?
Felhős ég is mutat derűt . . .
Csakhogy, midőn a nap kisüt
A felhő keble megreped."
Csodaszép; ismét kibékit egész tömeg közepességgel; egyike az ama villámsugaraknak, mik költői kedéllyének sötét éjén átlobbannak. Ehhez egészen hasonló a 39-dik laponi: „Jőj, tavasz, jőj!" melyben rózsás öröm közt akarja a tavasz illatos koszorúját arájának homloka köré tűzni, s aztán ugyanazon virágokat sírkeresztjére kell aggatnia. Illy eszméi miatt nem lehet Petőfit nem kedvelni, s az ember szeretne perbe kapni a gondviseléssel — hogy az aljas dudvája olly buján öli el nála a valóban szépet.
— Ugyanezt lehet mondani a Szerelem gyöngyei felől is. (Folytattatik.)
November 27. Pesti Hirlap. II. 756. sz. 354. lapon: „Petőfi nyári tartózkodásából, melly Biharban, Szathmárban és Erdély egy részében volt, Pestre tért, hozva magával ismét szebbnél szebb költeményeket, mellyek az Életképekben lesznek megjelenendők, hova kizárólagos dolgozótársnak szegődött. — Debreczenben mulatása alatt egy költeményét szándékozott elszavalni az ottani színpadon. A költemény közberontott akadályok miatt el nem szavaltathatott. S midőn a költő előadás közben a színházban megjelent, riadó éljennel üdvözlé őt az egyetemes közönség."
November 28. Életképek. II. 22. sz. 698 lapon: „— Petőfy (!) Sándor, erdélyországi utazásából Pestre visszatérvén, munkásságát kizárólagosan az ,Életképek'-nek szentelendi, s tán jövő számunkban már közölhetünk is e geniális irónk költeményeiből néhány igaz-gyöngyöt."
Deczember 1. Honderű. II. 22. szám, 421. lapon: Egy magyar lyricus. Irodalmi levelek. Dr. Laube Henrikhez Lipcsében. IX.
„A Szerelem gyöngyeiben maga is helyzetének öntudatához jut költő s egyszerre fölkiált: „Czimerem most rózsa s nem borág!"
S mikor volt költőnek czímere borág ? ... A szerelem vitézének gondolja magát, s lantját dallal töltött fegyverének véli. E költeményekben leginkább hasonlít Petőfi Heinéhez. E pillanatban egyik vagy másik gráczia karján lejt, majd a roszizlés valamellyik Hetaerájával botorkál keresztülkasul a rímutczákon s úgy találja, hogy hasonlít egy kiszáradt fához (?) s gyermekileg örül rajta, mert csak mint száraz fát (?) érheti őt kedvesének szerelemvilláma, s gyújthatja őt legjobban lángra! — Furcsa — mintha Petőfi szántszándékkal törekednék fölkeresni a torzított képeket, csakhogy ne kelljen a szép és igaznak, mélynek s isteninek hódolnia ? ... Egészen különös, Petőfi dalaiban csaknem általánosan hiányzik minden politikai irány, és mégis szerelemdalai minden műgondot, minden mélyebb átgondoltságot nélkülöznek. Minthogy már a költő nem kiható irányban mozog, minthogy daczára társalmi s egyéb zavaroknak, irataiban minden párttól távul tartózkodik — hogy a haladásnak hódol, az magától értetik — van-e költő, ki e czimre csak távúlról is igényt mer tartani, — s ki szolgaság mellett szavazna ? ... De P. Goethével tart, ki így énekel:
„Ein garstig Lied! pfui, ein politisch Lied!"
és mint valódi lyricus, legtöbbnyire alanyi érzelmeit adja dalainak objectiv tartalmiul. Tehát leginkább alkalma lett volna az alanyt képezni, finomitni, sértő éleit s szögleteit leköszörülni, hogy belőle tetsző, kedveitető tárgyat alkosson. De ez nem megy olly könnyen.
„Az istenek nemcsak az erény, hanem a szépnek is eléje tették a verejtéket."
Az nem elég, hogy költőben a legbensőbb gondolatok reproductiv tehetsége létezzék, nem elég a szépet imitt-amott, s név szerint, ott, hol van, érzeni: hanem a költőnek követelnie kell azt ott is, hol nincs, erő s tehetséggel kell birnia a nemszépet, hol az magát ráerőlteti, utálattal visszautasítani. Még a legjobb földben is csak sinylik a vetés — ha a föld nem volt előbb átművelve — de ha még magot sem vetettünk, az ki sem kelhet s így nem is gyümölcsözhet!? ... A költőkebel, mellyben e szó: aesthetica viszhangra nem talál, minden érzelem-kincsei mellett is sivatag, szegény — szánandó. Mit ér Petőfinek szép tehetsége, ha annak tulajdonosa szemeit folyvást a göröngyre szögzi, hogy ott piszok és nyomor közt fetrengjen; lehet-e fogékonysága a művészet finom és égi része iránt; nem fogja őt a művészi szépnek sugárfénye elvakitani, — s nem fogja ő e szépet mindig és örökre kerülni ? Ha Petőfi az aljas iránti érzéket elvetve egy magasb, általános műveltség után látand, mellybe aztán még teljes, átható harmóniát is kellend hoznia, — mert öszhangzat nélkül a legnagyobb képzettség is csak tökéletlen szaggatottsággá diribolódik, — csak majd akkor fog ő igazán műtökélyest nyújtani; csak akkor fog mind olly dalokat zengeni, melyek a 39-dik laponi XXII-dik számú Szerelemgyöngyét szépség, érzelem és csodakedves gyöngédségben utolérendik. De egyszersmind megkimélend bennünket bizonyosan oly conceptióktól, mint minők Felhői, költőnek legutolsó lyrai munkája.
Ezen Felhőkben tükröződik a legújabb magyar irodalom egész jelleme. Hasonlás, mely a legeslegbensőbbet szaggatja szét, tombolás és dühöngés, melly az irodalomtest egésségét pusztítja. Ezen Felhőkben, mellyekben írójuknak mégis haladást kellett volna bizonyítania, az gyakran a legmindennapibb gondolatokat, a legaljasb nézeteket kényszeríti versekbe, mellyeket ép olly jól nevezhetnénk nem verseknek is. A 8-dik lapon IV. sz. a. mond:
Annyit sem ér az élet,
Mint egy eltört fazék, mit a konyhából
Kidobtak, s mellynek oldaláról
Vén koldus nyalja (?) a rászáradt ételt! (?)
Ez is geniálitás?! ... tán ebben áll azon sajátságos nemzetiség, — mellyet némelly ptrücsök a napilapokban — ellenem mérgesen védelmezve, magasztal ? ... Ezek talán azon hangok, mellyek a nemzet lelkére pattannak (?) s képesek ezt minden nagyra (!) és nemesre (!) gyújtani (??)... De hagyjuk meg kinek-kinek örömét. — E ptrücskök azt hiszik, iszonyút vittek véghez, ha az igazság szava ellen föllázadnak, azt piszokgolyócskákkal dobálják, kigúnyolják — vagy legalább nemes fölindulásukban elcsavarják s gyanúsítani ügyekeznek. Gyanúsítani? — Ó, nemes művészet — de erről majd más alkalommal.
A föntebb kijelölt póriassághoz csatlakoznak a II., VIII, IX., XVII., XXIX., XXXVI, XLIV., XLV-dik szám alattiak. A többiekben — nem tudom költeményeknek nevezzem-e, vagy szaggatott gondolatoknak prózában ! aphorismáknak legjobb lesz mondani, — ismét lehetlen szerző tehetségét el nem elismerni, ki nem lévén tisztában önmagával, iszonyú harczban áll a szép, igaz és magasztos ellen, s csak fölötte ritkán lesz ura mi valóban nagy eszmének, de mellyet sohasem sikerül nekie megfelelő formákba illeszteni . . . Vannak vad irók, kiknek szárnyalásit mi a finomult civilisatio által elpuhultak — meg nem foghatjuk, kik a teremtések olly csodás világát tüntetik szemeink elé, hogy mi elvakitva elfordítjuk szemeinket, vagy keresztet vetünk magunkra, mert kísértetbe jövünk pokoli mesterségekre gondolni, — de bizonyos valami mindenütt egységet, összefüggést, kerekdedséget hoz a szaggatottba, árnyszerüen össze-vissza halmozottba. — A rendező szellem ez — melly minden aljasságon messze fölülemelkedve — a legcsekélyebbre is szent ihletet lehel; ama varázstűz, melly lángnyelvével a mindennapiságot megvilágítva, csodává teszi, melly mindig teremtve lobog föl s még azt is, mit fölemészt, fény és világgá változtatja, — ez ama titkos őserő, melly ha minden ingadozik és eresztékeiből szétválással fenyeget, mégis fönáll, a vihar közepett legjobban érzi magát, és a zűrzavarba játszva hoz rendet, világosságot, — ez erő neve — lángész! S most azt kérdem egyszerűen egész nyugalommal : hol van Petőfiben csak egy szikrája ez isteni szellemnek ? Művei mellyikében ir törvényeket a világ elé, mellyeket a világ meg nem foghatva bár, mégis követni magát kényszerítve érzi, hogy az igazság és szépség ideáljához közelebb jusson! Shakspeare, Oöthe, Voltaire, — ezek a lángeszek..."
Ezután némely széptani általánosságok s pártoskodó irodalmi viszonyaink jellemzése után így folytatja: „ . .. így mennek nálunk a dolgok, s azt hiszem megérdemli a fáradságot e kis eltérés Petőfiről azon liberális hivatalos művészeti orgánumra, mialatt P. urnak is egy kis ugrást engedünk lyricáról eposra vagy regényre." (Folytattatik.) Zerffi J. G.
Deczember 5. Életképek. II. 23. sz. 701.1. Mi van innen távol ?
Deczember 6. Népdalok és Mondák. Szerk. Erdélyi János II. köt. 313. lapon népdalként közölve Petőfi „Hortobágyi korcsmárosné, angyalom" cz. költeménye.
Deczember 8. Honderű II. 23. szám. 442. lapon: Egy magyar lyricus. Irodalmi levelek Dr. Laube Henrikhez Lipcsében X.
Ebben a folytatásban Zerffi a pártoskodó szépirodalmi sajtóról szól nagy általánosságokban.
Deczember 12. Életképek. II. 24. sz. a belső boritéklap decz. 1-sejéről keltezett győri levelében ez olvasható: „A héten véletlenül Petőfi és Lisznyay Kálmán látogaták meg városunkat és színházunkat: természetes, hogy minden szépnek és nemszépnek angyali és nem angyali szempárja rajtok függött."
Deczember 12. Életképek. II. 24. sz. hátsó borítéklapján az „Előfizetés az Életk. 1847. első félévi folyamára" cz. felhívásban : „Újévi első füzetünket b. Eötvös József, Jókay Mór, Kossuth Lajos, Nagy Ignácz, és Petöfy Sándor urak gazdagitandják jeles elmeműveikkel; — ugy hisszük, ezen nevek lapjaink minden további ajánlatát fölöslegessé teszik."
Deczember 15. Honderű. II. 24. szám. 461. lapon: Egy magyar lyrikus. Irodalmi levelek Dr. Laube Henrikhez Lipcsében. XI.
„A hóhér kötele!!!...
Ezen czim alatt bocsátá közre Petőfi legújabb müvét — egy regényt (?)... Már a czimnél borzalom száll meg s minden további olvasás nélkül csak ez egyből biztos ítéletet mondhatnánk szerző aestheticai iránya, műveltsége s finomsága felől. — Ha azon száraz, unalmas könyvrágó bírálók közé tartoznám, kik egy műnek bírálatánál minden főgondot a tárgy elbeszélésére fordítva ezáltal az utánnyomás legmenthetlenebb bűnébe esnek, és az olvasmánykiváncsi közönségnek a legérzékenyebb sérelmet okoznak abban, hogy egy könyvnek megvételétől elijesztik, sőt mi legtöbb
— kik a tartalom teljes, részletes elmondásával a könyvnek megszerzését tökéletesen fölöslegessé teszik: ha mondom ezen bírálók közé tartoznám, úgy önnel olly könyvnek kivonatát közleném, mellyben aljasság, bűn, gyalázat, valószinütlenség s egy kificzamult képzelet agyrémei egymást űzik; és amellyben minden képzeterő a legnagyobb erőlködéssel csak iszonyatosságok után kapdos, önmagát rémitővé erőlteti, csakhogy a legundokabb torzalakokból egy képet összeállíthasson . . .
Az irodalom a népek műveltségének legbiztosb fokmérője ; sőt azon tükör, mellyből a népnek nemcsak óhaji, ám legtitkosb vágyai is kisugároznak; — csak egy mély tekintet e tükörbe, és tisztába jövünk sok iránt! Megláthatjuk benne, ha vajjon a méltán büszke haladásnak vidám arczát mutatja-e ? vagy belőle nem a fölfuvalkodott szellemszegénység fintor arcza vigyorg-e reánk? — Kétségbe kellene esnünk, ha e regénynek anyaga a valódi életből került volna ki; úgy a legocsmányabb teremtményekkel lakoznánk együtt, kik czélul tüzék magoknak, bennünket nemcsak a legvadabb kárörömmel kinzani, gyötreni, de elmérgezni egész lényünket. Úgy a mi társaséletünk kerek e földön a legromlottabb, a legocsmányabb, és légszesz-világitotta színházunk ellenére, meg azon sok kiabálásaink mellett is, melyekkel civilisatio s ismét civilisatio után lármázunk: egy valóságos erkölcsi sivatagban találnók magunkat, mellynek leverő s vigasznélküli hatása sokkal borzasztóbb lenne reánk, mint Saharának perzselő homokja — a vándorra ... De vájjon e regény igazán viszhangja-e a kornak, a nép óhajinak, véleményinek, törekvéseinek és tusainak ? — Mi a Petőfi regényében csak azt halljuk, mint kiáltoz hozzánk a bűn és vétek; csak az aljasságnak elfojtott nyöszöre jut el hozzánk; és füleinket egy fenékig elromlott erkölcstan elnyomott aggálysóhajai verik. Hát teljesen nincsen-e társaságunknak semmi jelensége, fényoldala, erénye ? Az egész ne lenne más, mint a legsötétebb
— a legfeketébb vétkek tanyája?!
Ha ez mind nem áll, úgy a Hóhér kötele szerzője, mint regényíró a lehető hibák legnagyobbikát követé el; a kornak hamis fölfogásával magát a kort hazudtolta meg. — Az irányregények hasznosak és jók! . . . Ha a kor egy bizonyos irányt ölt magára, tisztje az irodalomnak is egy bizonyos irányt követni; de az irányregényekben lelkiismeretesen tükrözze magát a kor; lépésről-lépésre kisérje a költészet s társadalmi élet fejleményeit, hogy a finomuló viszonyokat ő is finomabb, szelídebb alakban mutassa be. így van ez Angol-, Franczia- s Németországokban. Valahányszor a nyilvános élet ott uj irányt vesz föl — a regényirodalomban is újjáalakulást veszünk észre. Jelenleg egész Európát egy tetteket szomjazó rejtélyes vágy izgatja, — mindenütt csak a jövőnek előmunkálatait látjuk, — s az eszméket mély titok körzi, mintha egy nagy megoldhatlan kérdést rejtegetnének. — Sehol sem találkozunk valami késszel, bevégzettel, — de egy általános törekvéssel a szellemet az élettel mindinkább összeforrasztani; mi ha sikerülne: benne a kort izgató kérdések legszerencsésebb megoldását is üdvözlenők. — Ezen általános alapelveken kivül, mellyek irodalmi s társalmi életünket átlengik, még több más mellékérdekekkel találkozunk a népek irodalmában, mellyek szinte képviseltetni akarnak s megoldásra várnak."
Röviden jellemzi e megoldásra váró kérdéseket a különböző nemzeteknél, majd a magyar regényirodalommal foglalkozik. Méltatja Jósikát, Kuthyt, Eötvöst, kiket ha franczia hatások befolyásolnak is: sohasem felejtik a hazai földet, mellyet szivelniök kell. Majd így folytatja:
„De nem így Petőfi . . Lehetetlen, hogy önnek el ne mondjam regénye rövid vázlatát, habár illyes valamit igen kedvetlenül teszek. Hanem, hogy úgy szóljak, erőszakkal is meg akarom önt ezen költőnek szépségeivel (?) és eszméinek röptével ismertetni.
A regényt a hősnek irataiból ismerjük. Ezen férfinak egy barátja volt — természetesen nagy úrnál más nem lehet. Igen jellemző, hogy íróink egyik bizonyos osztályánál minden gazember, hazug, kártyás és leánycsábitó — a nagy urakból telik ki; az illy mauvais sujet patschuli illatszert hord magával, zsebében selyem zsebkendőt s nyakán lorgnont, lovagol — vadászik, és legalább is bárónak (!) kell lennie. Ezen barát a hősnek kedvesét elcsábítja, miután emez egy másik leány ártatlanságának liliom koszorúját már letépte; ebből a barátok közt párviadal támadt; a csábító a hőst megsebzi, mi okbul ez utóbbi szobába zárkózik — ekkor egy fátylozott nő lép be hozzá — ez második kedvese — kit barátja elcsábított; elbúcsúzik tőle; a hős meggyógyul s eszébe jutva első szerelmese, kit nem csábítottak el tőle, — hozzá megy s megtudja, hogy az meghalt; a temetőbe siet, s itt most a költő olly képet állít elénk, melly mindenkit méltó undorral tölt el. Nehogy részrehajlásról vádoltassam, e jelenet végét ide akarom iktatni.
Ha ön ezen sorokat netalán egy nőnek fölolvasni akarná, kérem önt, mellőzze az itt idézetképpen kijegyzett sorokat; másként szegényke kedélyét valóságosan megveszszőzné. Ez is egyik kedves kitétele a „hóhér kötele" szerzőjének.
„Ástam, — ástam."
Figyeljen kérem ön az irói modor genialitására s emlékezzék meg azon stilpéldányra, mellyet harmadik levelem végén fölhoztam:
„Szakadt rólam az izzadás.
„Végre lejutottam a sír fenekére.
„Neki feszítettem az ásót a koporsó födelének . . .
„— Mindgyárt meglátlak Rózám, szépséges szeretőm!
„A hold pályája tetőpontján állott s csaknem olly fényesen világított, mint a nap.
„Most fölfeszitém a koporsófödelet... a hold elözönlé sugárival Róza arczát ... én megpillantám azt . . . és . . . egy jajkiáltással élettelenül rogytam a koporsóba a halott fölé."
Én csodálom a szerzőt, mért nem erőlteté meg itt képzelő erejét, hogy a kedvesét körülfolyó mérges bűznek mesteri leírását adhassa.
Midőn fölébred, kedvese hajdani szépségének rajzát adja, és midőn jelenlegi kinézésére jő ... itt csak annyit mond ... oh ... s rá ezen mélységes reflexiót teszi:
„De néhány napig a folyam halaival és néhány hétig a föld férgeivel lenni ... és a szépségnek vége."
Ha szerző az élet múlandóságát akará vala ábrázolni, egészen más jelenetekben kellett volna azt tenni. De váljon egy kép, melly lélektanilag és aestheticailag is szépen van festve — egyszersmind genialis is?! ? Ha ön ezt a kérdést jeune literature-unk egyik bizonyos részéhez intézi — legyen meggyőződve, hogy a felelet „nem" leszen.
A legközelebbi fejezetben már a hőssel, mint országcsavargóval találkozunk, ki idestova bujdosik; s szerző szájába illy bölcsészetet ad :
„Pénzemből csakhamar kifogytam és keresni nem tudtam (miért?), nem akartam (miért?), koldulni pedig szégyeltem (miért ?). A szegény írónak sem szabad a logica törvényeiből gúnyt űzni! . . .
Ezek után elmondja szerző, hogy mindez ellenére éhes lőn és — most mindjárt csodálat fogja el önt szerző geniális fordulatán. Mint egy Deus ex machina, vagy mint Iffland színműveiben az erényes inas, csak előtte terem egy csonton rágódó kutya; regény hősünk — ó te nemes, te csodálatra méltó hős! „hirtelen odaugrik, az eb megijedt — elszaladt — s neki hagyta prédáját.
Ezen nagy szépségű jelenetet ismét egy mély, geniális reflexió követi. S szerző így beszélteti hősét:
„Sokan nem is gondolják, millyen jól esik néha az utczán csontot szopogatni, mellynek húsát már leették valamelly házban." — Vagy talán ezek mögött valami irányt keressünk? talán a kor hiányaira czélzással vannak? Ha igen — ugy ez éhes hősnek egészen máskép kelletett volna magát bemutatnia. Ha az álladalmi szerkezetek legtökélyesb utópiáját vesszük is föl, bizonyára olly hivalkodó semmiházi itt sem érdemelne egyebet, mint kutyarágott csontot . . . Nem lehet állodalmat képzelni, melly czélul az ólálkodó naplopók és ingyenélők hizlalását tűzte volna ki. Tisztje csak addig terjedhet, hogy a keresetágakat megszaporitsa s a munkanélkülieknek foglalkozást szerezzen.
— De nálunk ez is csak jókivána, mert ha a kormány valójában gondoskodni is akarna a foglalkozás és munkáról, előbb — mint hajdan Diogenes fényes nappal utczalámpával menjen keresni munkaszomjas szegény embert. — De azt hisszük, túl az elégen megtisztelnők Petőfi urat, ha valami illy társalmi czélzásokat tulajdonítanánk iratának; én azt hiszem, egyszer csak úgy kedve csosszant regényt írni, s tovább az egésznél nem is gondolt semmire. De jól megfontolva a dolgot, ez mindenesetre megengedhetőbbé teszi azt, mintha ugyanezen óriási valószinütlenségeket higgadt átgondolással férczelte volna össze.
Ilyeténkép szertekóborolva a regényhős, egy faluba téved s egy iszákossal köt barátságot; pénzt nyer a kártyán
— s visszatér ismét a fővárosba; itt azt kell neki látni, mint juttatja fiát régi barátja — a nagy úr - akasztófára; s ő meg majd ugyanennek unokáját arra kényszeríti, hogy magát tulajdon azon kötéllel, mellyel fiát akasztották, s azon akasztófára, melyre fölkötötték — magát is fölakassza, kit ő majd levétetve, a kötelet nyakáról leoldja s ezt barátja
— a nagy úr sírjára ezen épületes szavakkal teszi le:
„Ternyei Boldizsár (ez volt barátja — a nagy úrnak — neve) hallod-e hangomat? halld meg, én vagyok Andorlaky Máté!... Te akasztófára juttattad a fiamat a hóhér által; én akasztófára juttattam unokádat önmaga által, azon akasztófára, melyen fiam függött.. . ezen kötéllel, mely itt van kezemben, mellyet ime leteszek sirhalmodra. Kösd föl most vele magadat te, ahol vagy, a más világon!" (Köszönöm szépen!)
Mit mond mindezekhez ön, kedves tanár úr? Bizonyára haragosan veti ön félre e levelet, s méltó boszankodással azt kérdi — hát ez volna azon ember, kit magyar Heinének merészelnek nevezni?
Ha tovább akarnám még önt untatni ezen irodalmi kinövéssel, minél Petőfi „hóhér köetelére" jobban találó nevet nem tudok, ugy megmutatnám önnek, mi kevés hivatással bir a szerző a regénynek csak megkisértéséhez is. Hogy mennyire hátra van még ő társas életünk ismerésétől; hogy mi hamis szempontokból tekinti ő az épen ellenkezőt mutató valóságot; milly keveset törődik ő a fölvett előzmények helyességével, s mellyekből mégis majd a legfonákabb következtetéseket vonja le. Például fölhívhatnám azon valóban nevetséges helyet, hol ő Andorlaki fiát csak azért akasztatja föl, mert az a féltékenységnek tébolyító ingerültségében vak szenvedéllyel in príma furía vetélytársát megöli. Én ugyan bevallom büntető törvényünkbeni járatlanságomat, de azt mégis tudom, hogy ha ki nálunk valakit in prima furia leszúr, biz azért még fel nem akasztják az embert!... Ha regényíró s korfestő akarunk lenni — nem szabad illy bakokat lőnünk.
Ha már most azt kérdjük, mi ok s mi czél szolgálhatott alapul e regény írására ?! ? Azt feleljük szomorúan rá: mi teljesen nem gyanítunk semmit, s nem annyival inkább, hogy előttünk megoldhatlan talány lévén minden olly iromány, mellytől a költői lélek undorral fordul el, a gyöngédebb kedély pedig magát mélyen sértve érzi, s egyedül romlott, — fásult lelkeknek szolgálhat táplálékul; — még annak sem tudjuk okát találni, egyátalában miért iratnak illyesek. Vagy lehet-e nemes, valódi műélvezetet olly költeménytől várni, melly undorköltésnél mást egyátalában czélul nem tűzött? (Folytattatik.) Zerffi J. G."
Ezzel a közleménynyel azonban megszűnt az „Egy magyar lyricus"-ról szóló czikksorozat teljesen.
Deczember 15. Honderű. II. 24. sz. 476—77 lapon:
„— Sajtó alatt van: Petőfi Sándor úr Tigris és Hyena czimű drámája, melly folyó év elején elfogadva, betanulva s előadásra kitűzve volt, a szerzőtől mindazáltal, azon okból, mert azt bérletfolyamban akarlak adni visszavétetett. Valamely kéretlen elméncz e tett után ítélve, azt mondhatná tán, hogy P. S. ur inkább (pénz) költő mint (vers) költő."
December 19. Életképek. II. 25. sz. 772—75 1. Az őrült
Deczember 19. Merkúr. (Szerk. Nádaskay Lajos) Mutatványszámában birálat Kövesi Kálmán (Császár Ferencz álneve) Esti Dalok cz. versfüzetéről, összehasolitva Petőfi Felhők ez. kötetével. (Megj. dátum: írod. őr. 1846. decz. 19.)
Deczember 20. Kiskövet. 51. számban Petöfi arczképe mellett, melyet a szerk. maga rajzolt s metszett, a köv. czikkecske jelent meg: „Kedvesebb dolgot alig tehetnénk tisztelt olvasóink előtt, mintha lapunk e számát a testestől, lelkestől magyar költőnek, az „Egresi Gáborhoz" irt óda lelkes szerzőjének, a „Hazámban" czimű dal, s még számtalan mások édes énekesének, ezen legtermékenyebb szellemű dalnokunknak arczképével diszesitjük föl! Ha olvasóink előtt öt megneveztük, bővebb ismertetése s életirása bizonnyal fölesleges. — Reméljük, hogy ez erőteljes költőnk megfogja tekinteni lapunkat jövőben becses közremunkálásával."
(Folytatjuk)
