(Endrődi Sándor nyomán)
1848.
Szeptember 3. Nép barátja. 14. sz. 218 1. Kún László krónikája.
Szeptember 3. Életképek II. 10. sz. 311. 1. Béranger legújabb dala. Csillag alatt Petőfi köv. jegyzetével:
„Siettem lefordítani e' költeményt, melly megbecsülhetlen érdekű talán nem csak én reám, hanem minden olvasóra nézve, mert a' dicső Béranger irta és irta a februáriusi forradalom, a' köztársaság kikiáltása után és irta hatvannyolcz éves korában ! és végre meg ez legszebb költeményei között talán a' legszebbik. Manuel, kihez e' költeményt irta, egy megholt barátja, ki a' restauratio alatt nevezetes ellenzéki tag volt. Petőfi Sándor."
Szeptember 3. Életképek. II. 10. sz. 315. lapon Jókai következő nyilatkozatát olvassuk:
„E lapok mult számában megjelent versét szerkesztő társamnak Vörösmartyhoz akaratom és határozott tiltakozásom ellenére a fővárostóli távollétemben jött be a lapba.
Nekem roszul esik e nyilatkozat közlése, mert pártunk ellenei örülni fognak a viszálkodásnak, melly köztünk létre jött. Petőfinek módjában lett volna ezt kikerülni, ha engem haza vár és nem távollétemben adja be e művét a lapba; azon esetben, ha ő határozottan ragaszkodott volna annak kiadásához, vagy egyikünk, vagy másikunk lelépett volna a szerkesztésről.
Így kénytelen vagyok kinyilatkoztatni: hogy e vers kiadatását rosszalom.
Rosszalom, mert nem ismerem el: hogy Vörösmarty valaha olly tettet követett volna el, mellyért a haza előtt meggyaláztassék;
mert nem ismerem el: hogy költőnek joga legyen költőtársa felett ítéletet hozni, ltt biró csak a jövő nemzedék lehet;
mert bár én is szeretem a magam elveit, de azért a más elveit is tiszteletben tartom, kivált midőn megvagyok arról győződve: hogy az a más is becsületes ember és jó hazafi;
mert bárha Petőfi elfeledkezhetik is azon háláról, mivel Vörösmartynak tartozik, én nem feledkezhetem el arról, mivel én tartozom neki.
A vers alá tett asteriscusra, melyben P. elveiről beszél, azt jegyzem: hogy nem ismerem el lapunk elvei közé tartozandónak azt: hogy valakit kihallgatás nélkül elitéljünk s politicai véleményeért költői hirét támadjuk meg.
Petőfi azt mondja: hogy neki fájt V.-t bántani és mégis szól, nekem is fáj e nyilatkozat, de azért kimondám. Jókai."
Szeptember 6. Népelem. 57. sz. 228. lapon az Egyenlőségi Társulat szept. 3-iki közgyűléséről azt olvassuk hogy az előadó, Zerffy egy jelentést tett, mely „a társulat figyelmét annyival inkább igénybe vette, minthogy az előadott tény botrányos megsértése törvényeink és kivívott szabadságunknak. Petőfi tagtársunk a múlt egyenlőségi gyűlésen kijelentette, hogy Egressy Gábortól egy röpiratot fog kinyomatni. Másnap egy egyén végig járta a nyomdákat, felszólitván a factorokat, hogy azon röpiratot elébb ki ne nyomatnák, mig azt Hajnik Pál, a rendőroszlály h főnöke kéziratban el nem olvasta volna.
Erélyes és ünnepélyes óvást ajánlott az előadó e tárgyban, mert ha egyszer megengedjük sajtószabadságunk ily rút megfertőzését, másodszor, harmadszor majd usussá válik és akaratunk ellenére csak azt vesszük majd észre, hogy ismét a censura rabigájába sínylődünk."
Szeptember 6. Kossuth Hírlapja. 58. sz. 265. lapon Vörösmarty czikke A magyar hadseregről. Petőfihez. Szól ekkép :
Petőfinek az „Életképek"-ben egy hozzám írt csinos versete jelent meg, melyben azért fedd és kárhoztat, hogy a katona kiállítás tárgyában a többséggel szavaztam.
Ha csak Petőfivel volna dolgom, nem szólnék. Ő ezen fellépésének helytelenségét előbb utóbb be fogja látni, s én önérzetemben tökéletesen biztosnak érzem magamat.
Azonban az embereket a szép vers el szokta kábítani, s a legtisztább jellem is, ha sajtó utján megtámadtatott, igen sok ferde szájú emberrel találkozik, kik hozzá vagy a kárörömnek, vagy a sajnálkozásnak nyomorúságos mosolyával közelítenek. S a mi legfőbb baj, gyakran okos és becsületes emberek is felülegesen ítélnek kicsiségnek látszó dolgok felett, de minden felülegesség mellett itéletöket egész határozottsággal szokták kimondani.
Filkókkal nem gondolok, mit ítélnek rólam; de okos és jóravaló emberek előtt nem szeretnék hamis színben állni. Ezek figyelmét kérem ki néhány szóra.
Petőfi azt írja versben, (sic!) hogy én míg fennjártam, nagynak mutatkozám, leszállva kicsin vagyok, hogy a földön besároztam magamat, s inkább szeretne rajtam vért látni mint sarat, hogy a „szózat" már érthetetlenné lett, s hogy nem ő, hanem én tépem le fejemről a babért.
Ehhez hozzá adja egy jegyzetben, hogy ő szeretete és tisztelete daczára s bármilly fájdalommal s áldozattal ha szinte el kellene is vérzenie, kénytelen engem elitélni, mert jobban szereti elveit, mint engem.
Körülbelül ezek mondatnak a versben és jegyzetben.
a ki ezeket olvassa, legalább is azt kell gondolnia, hogy én Magyarország függetlenségét, szabadságát, jóllétét, fennmaradását szavaztam le, a nemzetisednek valamelly nevezetes elvét sértettem meg. Mert legalább is ennyi bün kivántatnék ahhoz, hogy rajtam száradjon a sár, s a mit költeményeimmel netalán használtam, azt országgyűlési szavazataim lerontsák, s még akkor is kérdés: elvesztenék-e becsöket (ha van) költeményeim s nem volnának-e képesek lelkesíteni az utókort, ha addig fennmaradnak ?
Petőfi elv miatt támadott meg. Most tehát az a kérdés: mire szavaztam, s micsoda elvet sértettem meg? Hogy ezt kiki minél világosabban lássa, ide jegyzem a főbb pontokat, mellyekre a többséggel együtt szavaztam.
1. A hadsereg 200,000 főre emeltessék.
2. Vezényleti, ügyvezetési nyelv magyar; színek, jelek, öltözet nemzetiek.
3. A régi katonaság, mihelyt a körülmények engedik magyar lábra állittassék.
4. A magyar katona csak az ország meglámadtatása esetében használtathassék külföldön.
Úgy gondolom, ha az egész törvényjavaslatban elvekről van szó, csak a 2., 3., 4-ik pont lehetnek azok? S megtagadtam-e ezeket? Egy szóval sem.
S ha most azt kérdi valaki: miért hát ez a nagy hűhó elvekről, babérról, sárról és vérről, sasról és felhőről ? Kisül, hogy semmiért: mert én egyetlen elvet sem tagadtam meg, s az egész ömledezés nem egyéb, mint egy fiatal hazafi, s e mellett költői kebelnek túláradása.
„Igen, de ön arra szavazott, hogy a régi ezredek három zászlóalja, meg két tartalék század ujonczokkal töltessenek be, hogy a huszárezredek kiegészíttessenek."
Való, erre szavaztam, s megvallom, nagy bökkenő volt míg túlestem rajta. Azonban a tapasztalás iránt némi respectussal vagyok. Ha a tapasztalás így szól: „adjatok nekem ujonczokat a régi katonák közé, s én két hét múlva tűzbe viszem őket s isten segítségével megverem az ellenséget", azt mondom rá: jól van, verd meg az ellenséget, s aztán alakítsd át a régi seregeket.
Erre szavaztam; de ez már bármi kákabélű tudós értelmezése szerint is nem elv, hanem a kivitel, s az alkalmazás keserű almája, mellybe bele kell harapni, ha czélt akarunk érni.
Igaz, nekem is jobban tetszett volna, ha valami fiatal, népszerű hadvezér, valami kis Napoleon-féle azt mondja: „Én teremtek magyar hadsereget, átalakítom a régit, átolvasztom az ujonczok közé s megverem az ellenséget." Én magam is csináltam s ajánlottam illynemű terveket, de mellyek mind csak illyen magamféle tapasztalatlan embereknek tetszenek s megvallom, hadi dolgokban nem tartom magamat auctoritásnak.
A hadügyminister kinyilatkoztatta, hogy önálló magyar hadsereget akar (mert hiszen más hadsereget furcsa is volna akarnia), csak időt kért, hogy e szándékát, melly a nemzet kivánatával egy, veszély nélkül létesíthesse. A kérdés tehát csak akörül forog: biztunk-e a hadügyministerben vagy nem ? Én bíztam, és még most is bizom. Meglehet, hogy tehetségét illetőleg, csalatkozni fogok; de már ez aztán nem olly dolog, hogy elvtagadásról beszéljünk, s a babért letegyük a sárba. Ez fatum, balszerencse lehet, de gyalázat nem.
Ezek nézeteim a vers s jegyzet tartalmáról s tárgyilagos igazságáról. Most még Petőfihez néhány szót. Többször elolvastam a verset s véleményem ebben állapodik:
Petőfi ezen verse által mindenesetre kitette magát a higadtabb emberek ítéletének.
Nem fogják-e méltán mondani: Petőfi Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mind eddig még egy jó szót sem szólt; honnan van az, hogy olly mohón ragadta meg az alkalmat, róla kárhoztatását kimondani ? Tisztelet-e, szerénység-e az, midőn valakiről minden komolyabb vizsgálat nélkül így szólunk: én elitélem őt! kicsoda ? Petőfi, kit ? Vörösmartyt s miért ? elvekért, mellyeket Vörösmarty meg nem tagadott. Ez legalább is igen nagy elbizakodásra s könnyelműségre mutat."
S ha mélyebb psychologiai vizsgálatokba akarnék bocsátkozni, nem tünik-e ki, hogy Petőfi kegyelettel akarván szólani, szólt igen roszul palástolt s mondhatom, igen idétlen szánakozással, mellyre én teljességgel nem szorultam.
Azonban ezen fejtegetést nem fűzöm tovább. Bal idők szerencsétlensége, hogy kelleténél ingerültebbek vagyunk s igazságtalanok a legjobb hazafiak s legjobb barátunk iránt is. — S ebben nemcsak Petőfi vétkes, hanem gyakran mi magunk is, kiket fiatalság nem ment. Bal időkben gyanú, bizalmatlanság tépik a nemzet kebelét, s a legjobb ügy bizalmatlanság által csírájában fojtatik meg.
Épen ezért vigyázatosaknak kell lennünk mások megítélésében. Ha a legjobb magyarok egymásban nem bíznak, ki lesz akkor, ki bizodalmunkat megérdemli ?
Mi az ellenemi kifakadást illeti: még menthető volna, ha fényes szónoklattal a képviselők házát félrevezetném; de mivel e részben teljesen ártatlan vagyok (mert nem érezvén magamban szónoki tehetséget, mindeddig egyszerű szavazatra szorítkoztam) nincs ok, hogy bárki is befolyásomat veszélyesnek tartsa, nincs ok, hogy nem elvi, hanem csupán alkalmazási kérdések eldöntésénél egyszerű szavazatomért kiválólag megtámadtassam. Mert ha költőnek tartatom is, de az élet dolgaiban nem szeretek ábrándozó lenni, s csak ezen feltét alatt tartom szabadnak, hogy költő a gyakorlati kérdések megoldásában részt vegyen.
Egyébiránt nem gondolom, hogy ezen kis tollharcz a jó viszonyt közöttünk felbontsa A sajtó azért van, hogy írjunk. Petőfi elmondta rólam véleményét, én most mondom el. Ő engem vétkes politicusnak tart, én őt igen gyarlónak és könnyelműnek. Vádja súlyosabb, mint az enyém. Az idő ítélni fog köztünk.
S hogy én is verset mondjak, egy jó tanácscsal végzem szavaimat:
Légy buzgó, de szerény, bírónak még te kicsin vagy.
Élj, küzdj és munkálj s várd el ítéletedet, —
Vörösmarty.
Szeptembsr 8. Kossuth Hírlapja. 60. sz. 275. lapon: Válasz Vörösmartynak. Nem szeretem a feleselgetést, kivált ily időkben, midőn a közönségnek kisebb gondja is nagyobb, mint egyes emberek szóváltogatásait hallgatni; mind a mellett nem hagyhatom szó nélkül Vörösmartynak e lapok 58-ik számában hozzám intézett sorait. Nem bocsátkozom a czikk pontonkinti cáfolatába, nehogy mind a magam, mind a mások becses idejéből sokat raboljak el; csak általánosságban egy pár rövid észrevételt.
Azt én gondoltam előre, hogy Vörösmarty felelni fog versemre, de megvallom, ingyen sem hittem, hogy úgy fog felelni, amint felelt. Nem hittem, hogy olyan fegyvereket fog használni, minőket senkitől sem érdemlek, s ő tőle legkevésbbé, s a mellyek ő hozzá nem is méltók: a gyanúsítás és lenézés fegyvereit. Ezek a polémia legkopottabb, legmindennapibb fegyverei. Ha kardot szúrt volna belém, hallgatnék, de miután bunkósbottal támadt meg, nem hallgathatok.
Azt mondja: „Nem tünik-e ki, hogy Petőfi kegyelettel akarván szólani, szólt igen rosszul palástolt s mondhatom igen idétlen szánakozással ?" stb. Erre minden elfogulatlan ember azt fogja mondani, hogy nem tűnik ki, de ha csakugyan ez tűnnék ki, ugy megvallom, nem oly hangon irtam, mint lelkem mélyében akartam.
Azt mondja: „Petőfi Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mindeddig még egy jó szót sem szólt; honnan van az, hogy olly mohón ragadta meg az alkalmat, róla kárhoztatását kimondani?" stb. Engedjen meg Vörösmarty, de azt nem tudja, nem tudhatja, hogy én ez alkalmat mohón ragadtam-e meg, vagy hosszú kinos lelki harcz után ? és amit előbb mond, az egyátalában nem áll, mert én már nem egyszer mondtam róla jót és igen sok jót nyilvánosan (az 1845-iki Életképekben megjelent Uti jegyzeteimben, az 1847-iki Hazánkban megjelent Uti leveleimben stb.) de arról nem tehetek, ha elmulasztotta elolvasni, vagy arra méltónak nem tartotta. És azon fölül tettem azt, mit senkivel sem tettem, összes költeményeimet neki ajánlottam „tisztelet és szeretet jeléül". Hogyan mondhatja hát, hogy mindeddig egy jó szót sem mondtam felöle ? miért akar tényeket megsemmisíteni? Én legfölebb hibáztam azon versemben, de ö vétkezett, midőn azt nem a legtisztább baráti és hazafiui fájdalom, hanem isten tudja millyen rossz indalat kifolyásának magyarázta. Ezzel azon gyanút vágja arczomhoz, hogy én soha sem voltam őszinte tisztelője, hogy én csak tettetem iránta a tiszteletet, szóval, hogy kétszínű ember vagyok, s ez a legczudarabb jellemtelenség, mi embertől telik, s ezt nem engedhetem meg, hogy magamon száradjon. Fölhívom mindazokat széles e világon, kik engem ismernek, nyilatkozzanak valamennyien, tapasztalták-e bennem csak árnyékát is a kétszinüségnek ? ha igen, borítsa fejemet a nemzet megvetése!
E gyanúsítás fáj, és fáj az a lenéző hang, mellyen beszél velem Vörösmarty, mondván többek között: „én elitélem őt! kicsoda? Petőfi, kit? Vörösmartyt" stb. Már kérem alázatosan, akárki az a Petőfi, de mindenesetre ollyan ember, kit Vörösmartynak sincs semmi joga lenézni. S ha épen kedve volt Vörösmartynak a szerénységről beszélni, inkább akárhol beszélt volna róla, mint itt, midőn ő is feledni látszik a szerénységet. Egyébiránt a mi a szerénységet illeti: én azt igen silány portékának tartom, mellynek betanulását soha sem találtam fáradságra méltónak, mert az a jezsuiták találmánya. Göthe teljes hosszú életében egyszer mondott okosat, akkor, midőn azt mondta: „nur die Lumpen sind bescheiden".
Czikke végén, miután a szerénységet repetálta, igy szól Vörösmarty: „bírónak még te kicsin vagy" Nincs mit szólnom ellene, elismerem teljesen, ha azon érdemes táblabirói hiszemben él Vörösmarty is, hogy mindaddig kicsin az ember bírónak, míg nagy hasa nincs.
Különben, a mit ő gondol, én is azt gondolom, hogy t. i. e tollharcz nem bontja föl közöttünk a jó viszonyt. De ha ellenkezőleg lenne is, nem csak ö vele, hanem
akárkivel a föld hátán, mindig kimondanám szabadon meggyőződésemet. Inkább legyek ezután is, mint ekkorig voltam, bátran és kérlelhetlenül kimondott meggyőződésem martyrja, hogysem gyávasággal vádolhassam én magamat. Én magammal akarok békében élni, nem a világgal —
Petőfi Sándor.
Szeptember 10. Életképek II. 11. sz. 347. 1. Forradalom.
Szeptember 10. Életképek. II. 11. sz. 351. lapon: Első és utósó fölszólalásom egy igen piszkos dologban.
Jókai Mór szerkesztőtársam az Életképek előbbi számában egy nyilatkozatot bocsátott ki ellenem Vörösmartyhoz írt versemet illetőleg, s tette ezt hírem és tudtom nélkül. Ha én e nyilatkozat indokát nyilvánosságra hoznám, a közönség azonnal tudni fogná, mit tartson Jókai felöl? mert annak indoka minden inkább a világon, mint Vörösmarty iránti tisztelete . . . de én nem hozom napfényre azon indokot, mert nem elvem magánügyeket közrebocsátani, nem akarok olly fegyverrel vívni, melynek egyik vége legyőzné ugyan ellenemet, de a másik vége engemet beszennyezne. Elhagyom tehát a nyilatkozat indokát, csak a nyilatkozatra magára teszem meg észrevételeimet.
Scandalosus dolog, két szerkesztőnek a magok lapjában egymás ellen síkra kelni, de ő dobta le a keztyüt s én morális kötelességemnek tartom azt fölvenni; van azon nyilatkozatban öt impertinentia, mit nem hagyhatok szó nélkül.
1-sö impertinentia. Azt mondja Jókai: „nem ismerem el, hogy költőnek joga legyen költő társa felett ítéletet hozni", s éppen azon czikkében, melyben ezt mondja, megítél ö és pellengére állít engemet. Vagy ez csak holmi Petőfi-féle kicsinységeknek nem szabad, de a Jókai-féle nagyságok kivételei e szabálynak ?
2-dik impertinentia. Azt mondja: „bár én is szeretem a magam elveit, de azért a más elveit is tiszteletben tartom" stb. s ugyanakkor az én elveimért amúgy hübele-balázs módjára nekem esik.
3-dik impertinentia. Azt mondja: „bárha Petőfi elfeledkezik is azon háláról, mivel Vörösmartynak tartozik, én nem feledkezhetem el arról, mivel én tartozom neki." Tehát Jókai hálátlansággal vádol engemet s ugyanakkor, engemet vádolván, ellenem kezet emelvén, a legczudarabb hálátlanságba esik. Én nem tudom, mennyi hálával tartozik Vörösmartynak, de azt tudom, hogy a mennyivel tartozik Vörösmartynak Jókai, tíz arnyival tartozik énnekem, ha egyébért nem, már csak azért a több mint baráti, több mint testvéri, több mint atyai szeretetért is, mellyet rá hosszú éveken át pazaroltam. Talán emlékszik a közönség egy költeményemre, mellyet Jókaihoz irtam néhány év előtt. E költeményre többi barátim azt mondták: „te Jókait szereted legjobban ? te ő benne bizol egyedül ? majd meglátod, Jókai fog legjobban megcsalni, Jókai lesz leghálátlanabb irántad." Én kinevettem őket, sőt megharagudtam rájok, pedig im a következés mutatja, hogy igazok volt.
4-dik impertinentia. Azt mondja: „nem ismerem el lapunk elvei közé tartozandónak azt, hogy valakit kihallgatás nélkül elitéljünk" stb. Hát állítottam én azt, hogy azon elvek lapunk elvei! nem a magam elveiről beszéltem én ott ? és végre kihallgatás nélkül ítéltem én ? tagadom, mert mielőtt kiadtam versemet, igen hosszan beszéltem e felől Vörösmartyval a nélkül, hogy capacitálni tudott volna. De ha mingyárt nem beszéltem volna is vele, tény volt előttem, mellyből ítélhettem és ítéltem.
5-dik és legnagyobb impertinentia: hogy Jókai az egész nyilatkozatban olly fennhangon, olly categorice, olly leczkéztetöleg beszél velem, mintha praeceptorom, mintha mesterem, mintha gazdám volna. Az imént vádol engemet feledékenységgel, s ö felejti el, hogy ő az én tanítványom, az én kis öcsém volt, hogy ö az én szárnyaim alatt nőtt fel. Egyébiránt jól teszi, hogy elfelejti; s felejtsen el még sok mást, kívánom az ö javára, különben sok lelkifurdalást fog szenvedni az életben.
Jókainak ama nyilatkozata után kettőt kelle tennem :
kiadni ezen ellennyilatkozatot s kiadónknál fölmondani a szerkesztést. Megtevém mind a kettőt s így be van a dolog fejezve. Szerződésünk ezen év végéig tart; ez év utolsó napján megszűnöm az Életképek szerkesztő- és dolgozótársa lenni. Petőfi Sándor.
Szeptember 10. Nemzetőr. 11. sz. 169. lapon Vahot Imre álnév alatt a következőket irja: „Petőfi Sándor, miután már olly sok hitvány költőt feldicsöitett kobzával, verset irt Vörösmartihoz, melyben letépni erőlködik a legnagyobb magyar költő babérját s meggyalázni becsületét azért, mert ez mint törvényhozó a hadsereg kiállítására nézve nem a vak légyként n;indennek neki rohanó Madarászokkal, hanem Kossuth becsületes és eszélyes indítványára a többséggel szavazott. Én mellőzve a hála és pietás kérdését, mellőzve különösen azon tiszteletet, mellyet Petőfi az érte olly sokat tett nagy költőnek tartozik, — egyszerűen csak azt jegyzem meg, miként Vörösmarti a képviselő, ha mindjárt bűnt követne is el, — mit ugyan akarva sohasem fog tenni, Vörösmartinak, a költőnek babérját ez által soha nem téphetné szét, és ha mindjárt valóban bűnt követne is el, — még akkor sem illenék Petőfinek az ő irányában bakó szerepét elvállalni. Vörösmarti Kossuth Hírlapja 58. számában szokott szelid, emberszerető hangulatával válaszol Petőfi meggyalázásra törekvő versére, politikai eljárásának okait higgadtan, alaposan taglalja. Végül a szerény költő így fejezi be védelmét: „Petőfi elmondta rólam véleményét, én most mondom el. Ő engem vétkes politikusnak tart, én őt igen gyarlónak s könnyelműnek. Vádja súlyosabb, mint az enyém. Az idő ítélni fog felettünk. — S hogy én is verset mondjak, egy jó tanácscsal végzem szavamat:
Légy buzgó, de szerény; bírónak még te kicsiny vagy,
Élj küzdj és munkálj s várd el ítéletedet."
Én részemről, ha verset tudnék írni illy forma epigrammal válaszoltam volna Petőfi versére: „Sándor öcsém, te minden versedben szabadságunk elnyomói, ellenségünk vérét szomjazod ; te keservesen panaszkodál, hogy nem akkor születtél, midőn alkalma volt a magyarnak dicskoszorut szerezni a harczmezőn. íme most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának, — te katona voltál, gyermeked nincs, — s roppant kardod, mellyel a márcziusi napokban annyira csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik. No de azért édes öcsém, nem irigylem költői babérodat. Egy önkéntes".*) A fenti csillag alatt ez a megjegyzés áll: „Mi ismervén Petőfinek e részbeni gondolkozását, ő azt tartja, hogy a ráczok elleni csatárzás nem szabadságháboru, s ezért nem akar abban részt venni."
Szeptember 10. Népelem. 61. sz. 241. lapon olvassuk, hogy midőn ugy ministereink (Batthyányi és Deák) mint az országgyűlés küldöttsége sikeretlenül járt Schönbrunnban szept. 7-én a királynál a katonaság, a Jelasics és a déli lázadás ügyében : az egyenlőségi társulat szept. 8-iki közgyűlésében elhatározta „hogy aláirást nyit honvédi seregre, fővezérül választatott Perczel Mór, segédekül Kovács Ferencz, Hatvani, Hovarik és Gajzágó (Salamon); századosoknak : Bangya, Nyiri-Terczel Vincze, Mérei (Mór), Ágoston, Antal Mihály, Petőfi, Vasvári Pál, Csernátoni (Lajos), Funták. (E felhívás azonban, mert az országgyűlés szept. 12-én egy más, az egész hazára kiterjedő toborzó felhívás kibocsátását határozta el, abba maradt.) Ugyanezen az ülésen Madarász József indítványára megválasztották az állandó bizottmány tagjait is, melynek az a hivatása volt, fölváltva 6—6 órát ülni egy aranykéz-utczai kávéházban, hogy „az események felett virasszon". Az állandó bizottmány tagjainak névsorában ott van a többek közt Petőfi és — Zerffy neve is.
Szeptember 17. Életképek. II. 12. sz. 370. 1. September 10. 1848. — „Jöj el végre valahára, te határozó, te nagy óra" kezdetű költeménye.
Szeptember 18. Márczius Tizenötödike. 160. sz. 642. lapon :
Pest, september 17.
Hét hónap óta, a februáríusi franczia forradalom óta szakadatlan hullámzásban, rengésben volt lelkem. Minden nap egy uj remény, uj feszült várakozás, uj lelkesedés, uj aggalom, uj harag és minden a világon.
Ki hinné, hogy egy folytában ennyit képes megbírni az emberi sziv, kivált illyen sziv, mint az enyém, mely nagyító üveg módjára jót és roszat óriási alakban tüntet vissza, melly a rengeteg viszhangjaként egy kiáltásra száz kiáltással felel!
Megbirta szivem e hét hónapos földindulást, (fölindulást ?) a nélkül, hogy darabokra tört volna: de meg kell vallanom hogy eltompult, elérzéketlenedett, elájult.
Most iszonyatosan rideg a lelki életem.
Az utósó napok eseményei nyomot nem hagyva pattantak vissza rólam, mint a golyó a márvány szoborról, mint a mennykő a gránitszikláról.
A nemzetgyűlés levetette ama szép fényes harczi öltözetet, mellyet september 11-kének estéjén vett föl, levetette mingyárt más nap, és helyette egy vén asszony szoknyájába bujt.
Hallottam, hogy Jellacsics berontott Magyarországba 20,000 emberrel és nem estem kétségbe.
Hallottam, hogy Teleki Ádám tábornok olly csufondáros hazaárulást követett el, mellynek párját az összes világtörténetben kell keresni, és én nem tagadtam meg az istent.
Jelen voltam tennap este a nemzetgyűlésben, midőn fölolvasták a nádorhoz irt német levelet a királynak, mellyben megtagadja ama föltételeket, miknek teljesítése mellett ajánlotta Battyáni a ministerelnökség elvállalását; jelen voltam fölolvasásán e levélnek, mellyben király ő kelme vagy akarom mondani ő felsége megdorgálja a nemzetgyűlést, hogy ezt meg azt merészelte tenni, mellyben a magyar nemzet olly hallatlanul pofon veretik egy német izé által, és nem sírtam elkeseredésemben, nem fújtam orromból és szájamból tüzet dühömben, nem szégyellem magamat, nem pirultam, hogy magyar vagyok; még csak azt sem kiáltottam, hogy éljen a köztársaság.
És még sok mást láttam és hallottam, s mindeneknek láttára és hallatára olly érzéketlen, olly nyugott maradtam, mind a két ezer esztendős múmia.
S mostan én, ki hat hónappal ezelőtt ezt irtam, hogy „nincsen több (sic!) szeretett király," s kit ezért a Kárpátok-tul Adriáig elvetemült hazaárulónak kiabáltak magyar testvéreim, most én azt kérdezem: „hát van-e még szeretett király ?" és nem kaczagok.
Nem tudom, meddig tart lelkemnek ezen ájulása ? de azt tudom, mire ütni fog a bosszú órája, melynek ütnie kell, akkorára visszanyerem elvesztett erőmet, rugalmasságomat visszanyerem tizszerezve, százszorozva, és tényező leszek az ítéletnek ama véres napjain, midőn e nemzet elégtételt vesz megtiprott jogaiért, fölrúgott becsületeiért!
Mert végre is él az isten, a ki nem engedheti, hogy egy nemzet mindörökké bántott és meggyalázott legyen, egy olly nemzet, melly talán könnyelmű, de nem vétkes, melly talán túlságosan loyalis, de nem gyáva!
Nem, nem, és ezerszer nem! a magyar nemzet nem gyáva. A ki téged gyávasággal vádol, nemzetem, az nem olvasta a világtörténet legszebb, legfényesebb lapjait, mellyeken kardod dicsősége ragyog. És kiért villogtattad századokon át, habár nem mindig győzedelmes, de mindig hősi kardodat! ha te nem mártirkodtál volna, magyar nemzet, most a török félhold vetne kísérletes fényt az európai műveltség romjaira!
És pedig a melly nemzet nem gyáva, annak nem lehet elvesznie, a melly nemzet küzdött az emberiségért, annak nem szabad elvesznie!
Kicsiny tűz vagyOk a haza éjében, de tűz vagyok; s csak egy szót olvashat a nemzet a sors könyvében fényemnél, de ez az egy szó a Remény! Petőfi Sándor.
Szeptember 18. Életképek. II. 12. sz. 379. lapon Jókaitól a köv. nyilatkozatot olvassuk:
„Petőfi nagy zajt üt szerkesztői tiltakozásom ellenében. Erre oka nincsen. Én sem elveit, sem személyét soha nem bántottam. A mi a hála dolgát illeti, velem jótéteményt senki a világon, Petőfi legkevésbbé sem követett el. Én barátságomat nem szoktam kölcsönbe adni, mellyért kamatot várok. Petőfi engem sohasem szeretett, én szerettem őt, s azért az ő kíméletlen szavai engemet legfeljebb bántanak, de ellenségévé nem tesznek. Én ezentúl sem mulasztandok el egy alkalmat is, mellyben Petőfivel szívességet követhetek el s mint eddig nem nyertem érte viszonszivességet, ugy ezentúl sem fogok várni, sőt ha azért nekem Petőfi ismét csak kíméletlenséggel fogna fizetni, azt neki előre megbocsátom. Ő arról nem tehet; ő ugy született. Jókai Mór.
Szeptember 20. Népelem. 68. sz. 273. lapon: Petőfinek az Egyenlőségi Társulat nevében kiadott proklamácziója. (Ez megjelent külön röplapon is magyar és német nyelven.)
Az Egyenlöségi Társulat Magyarország lakosaihoz, testvéreihez, rokoninkhoz szíves üdvözletet!!
Bánat és harcz szól belőlünk; ollyanok a mi szavaink, mint mikor a szél bele süvít a félrevert harang zugásába.
Tüz van, tüz van . . . nem egy falu, nem egv város, hanem az egész ország ég. Fölharangozzuk az egész nemzetet. Talpra legények! Ha most fel nem keltek, fekünni fogtok a világ végéig.
Magyarok, ezelőtt ezer esztendővel megindult egy népfaj Ázsiából azon szándékkal, hogy fölkeresi a föld legszebb, legtermékenyebb tartományát s azt elfoglalja maradéka számára, soká, nagyon soká vándorolt e népfaj, mig azon tartományt megtalálta, de végre megtalálta, el is foglalta; és mikép foglalta el ? négy vagy öt álló esztendeig szakadatlanul harczolt, öt álló esztendeig hullott az ember, omlott a vér, mint a záporeső.
Magyarok, így szerezték meg számunkra őseink e szép tartományt, mert azok az Ázsiából jött vitézek a mi őseink. Két száz esztendeig élt szabadon a magyar nemzet itt uj hazájában. Hol jó, hol balszerencse érte, hol örült, hol búsult, de mindig szabad volt.
Ekkor fölhívta (a) Lotringi herczeget hogy fogadja el a magyar koronát, legyen Magyarország királya, s itt kezdődik a mi nyomomságunk, mely háromszáz esztendeig tartott, egészen az idei tavaszig.
A magyar nemzet így szólt a Római császárhoz: „mi eddig tetszésünk szerint választottuk királyainkat, de abba bele untunk, mert minden uj király választásánál olyan villongások történtek, melyek tetemesen gyöngítették hazánkat. Átadjuk neked, Római császár! neked és maradékidnak a magyar koronát azon kikötéssel, hogy törvényeinket, jogainkat, szabadságunkat nem csak, hogy meg nem sérted egy ujjal sem, hanem azokat, mint szentségeket, védelmezni tartozol."
A Római császár erre azt felelte: „Elfogadom a koronát, és én a magyar nemzetnek, a magyar nemzet törvényeinek, jogainak és szabadságának megtartója és védelmezője leszek." Ezt fogadta a Római császár, nem csak fogadta, hanem esküvel is megerősítette s utána mondta ezt az esküt minden ivadéka, mikor megkoronázták, de az esküt az őt környező Camarilla mindig kijátszotta.
Annyi bátorság nem volt a Camaríllába, hogy nyíltan egyszerre azt mondta volna: „magyar nép, vége a szabadságodnak, rab vagy, Ausztria rabja!" hanem csűrés-csavarás, alattomos áskálódás és mindenféle ördögi mesterségek által oda vitte a dolgot háromszáz esztendő folytán, hogy minden törvényeinket fölforgatta s kivetkeztetett bennünket minden ősi jogainkból és szabadságunkból.
Nincs az istennek olyan kezén-lábán megkötözött népe, mint mi voltunk az utolsó időben. A ki azt akarta, hogy véres halállal vesszen el, nem kellett egyebet tennie, csak ezt a szót kimondania, szabadság. Így vesztek el a vérpadon : Zrínyi, Frangepán, Nádasdi, Martinovics és mások számtalanan.
Római császárok azt ígérték, azt esküttek, hogy barátaink, atyáink lesznek és a helyett mik voltak?
Pénzünket a maguk zsebére rakták s ifjúinkat elhur-czolták osztrák katonáknak. Saját fiaink és testvéreink őrizték kivont karddal tömlöczünket, s e iömlöcztartókat a mi pénzünkkel, a mi véres verítékünkkel fizette az ausztriai német kormány. Kinek olyan erős a lelke, hogy e pokoli gazságra meg ne döbbenjen ?
De feljött az 1848-ik esztendő, ugy jött fel, mint egy uj haragos csillag, a népek haragának csillaga.
A franczia trónuson egy elvetemedett gaz király ült; Francziaország elkiáltotta magát, és e kiáltásra megrendült és összeroskadt a trón, s a hitszegő király rémülve szökött el, s most fején korona helyett átok van.
Követte Francziaország példáját Európa minden népe, fölkiáltott és fegyvert ragadott szabadságáért. Fölkeltünk, mi is magyarok, fölemeltük a szabadság eltiport zászlaját: Pozsonyban Kossuth, Pesten az ifjúság. Mint a mennydörgést ugy harsogott be Bécsbe a magyar nép szava: „Mi szabadok akarunk lenni, s akár szép szerével, akár véres küzdéssel, de visszavivjuk elrabolt ősi szabadságunkat!"
A bécsi német kormány nem mert ellenállani törvényes és igazságos követelésünknek és azt mondta: „Jól van, kedves magyar nemzet, légy szabad, vedd kezeidbe régi jogaidat, mellyeket apródonkint elloptam tőled; légy boldog." Mink szerencsétlen könnyenhivő, mindenkiben bizó emberek vagyunk, kész pénznek vettük a szép szót és lefeküttünk, mint a kinek legjobb rendben van szénája s csak most ébredezünk, mikor a Camarilla ismét összeszedte magát s azt kiáltja ránk: „A mit márcziusban engedtem nektek, az csak tréfa volt, most visszaveszem, s ti szolgálni fogtok nekem, mint eddig szolgáltatok, katonákat fogtok nekem adni, pénzeteket ide külditek Bécsbe s azonfelül, minthogy nekem igen sok adósságom van, fizetni fogjátok adósságomnak egy részét, fizettek 200 milliom forintot!"
Magyar nép, ha van még istened és lelked, mit felelsz erre ? nem kiáltja-e milliom és milliom ember ezt: „Nincs a világon az a hatalom, mely ismét elrabolja tőlünk a szabadságot! a mindenható isten csak az eleiünket veheti el, de szabadságunkat nem!"
Vagy kételkedtek szavainkban ? nem hiszitek, hogy mindez igaz, a mit mondunk ? akkor mondjátok meg, mit csinál vad csordájával a magyar földön fellachich, a horvát bán, kit ezen hivatalról a király már egyszer letett, aztán ismét bele tetette a Camarilla törvénytelenül, törvényeink sárba tapodásával! mondjátok meg ezt, mert már határainkon belül van Jellachich és napról-napra beljebb jön az országba, s azt hirdeti, hogy még az idén ö tart országgyűlést Pesten korbácscsal és kancsukával.
Magyarok, nem ennek végbevitele, hanem e szónak csak kiejtése is olyan vakmerő szemielenség, melyet Jellachich torkába saját vérével kell befojtanunk.
De Jellachich és az ő czinkosai azt hirdetik, hogy ő a népnek nem ellensége, sőt barátja. Van-e közletek olyan együgyü golyhó, ki ezt elhiszi? Jellachich a bécsi osztrák Camarilla czimborája, zsoldosa, a bécsi Camarilla pedig minden népnek ellensége; már most hogyan lehetne az egy népnek barátja, ki a népek ellenségének szövetségében és zsoldjában áll? ez képtelenség!
Ha azt akarjátok, hogy újra robotoljatok és dézsmát adjatok, hogy újra teherhordó állatok legyetek, fogadjátok szívesen Jellachichot és a vérengzö horvát seregeket; de ha megesküdtetek, mint szabad nemzethez illik, hogy soha többé magatokat meg nem hajtjátok, hogy soha többé váltaitokra izzasztó és meggy alázó terhet nem vesztek, ugy föl, polgárok, föl küzdeni élet-halálra!
És ha Jellachich csak azt akarná, hogy szabadságunkat veszi el, de ö ennél többet, sokkal többet akar; az ő szándéka az, hogy a magyarokat kiirtsa a fold színéről, hogy a magyar hazából Horvátországot csináljon.
De a magyarok istenére esküszöm, hogy ebből semmi sem lesz, ha a pokol minden ördöge segíti is! bízunk vitézségedben, magyar nép, hogy könnyebb lenne az égről a legmagasabb csillagot leszakítani, mint téged a földről kiirtani!
Föl hát magyarok, föl fegyverre! teremjen talpon minden ember, kiben még egy cseppecske van abból a vérből, mely nekünk ezer esztendővel ezelőtt e szép hazát szerezte.
Nekünk nincs a világon testvér nemzetünk, melytől segítséget kérhetnénk, mely segítséget adna; egyedül állunk, mint a magányos fa a pusztában; nem támaszkodhatunk csak az istenre és magunkra, de e kettő elegendő lesz arra, hogy örök időkre megmentsük a magyar nemzet életét és becsületét.
Petőfi Sándor
az egyenlőségi társulat megbízásából.
Szeptember 24. Életképek. II. 13. sz. 399. 1. Ne feledd a tért. (Moore Tamás után angolból.) — a 400-ik oldalon pedig: Egy emlék a' kórházban (Moreau Hégezippe után francziából.) Ez utóbbi költemény Petőfi következő jegyzetével:
„Hégezippe Moreau, Francziaország egyik legszebb lelkű és legszerencsétlenebb költője. Született Parisban 1810-ben 's meghalt 1838-ban sok évig tartó koldusnyomor után egy kórházban isten és embertől elhagyatva. Költeményeit halála előtt nem rég adta ki, s dicsősége még jókor érkezett .... temetésére. Nyolcz évi koplalásnak dija pompás temetés volt. Gilbert, kiről e dalának végsorai szólnak, előtte élt franczia költő volt s szinte mint ő nyomorban és kórházban halt meg. — És ezek Francziaországban történtek, a nagy és fényes Francziaországban! mit mondjon, mit tegyen a magyar költő! hallgasson, és ha lehet illy szomorú vigasztalásul, vigasztalódjék. A költő mindenütt édes gyermeke az ínségnek. P. S."
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése