(Endrődi Sándor nyomán)
1848
Július 13. Ellenőr. 40. sz. 158. lapon. — „Petőfi az őt hirlapilag legyalázó Nagy Károlyt párbajra hivta ki, de az elég gyáva volt el nem fogadni. P. felszólítja a nemzetgyűlés tagjait, hogy ily embert körükben meg ne szenvedjenek."
JuIius 13. Hazánk. II. 6. sz. 24. lapon : „Petőfi Nagy Károlyt, ki ellene Szabadszálláson követül választatott, a Radical-lap szerint élet-halálra kihivá, mit azonban a kihívott el nem fogadott "
Július 35. Charivari. Szerk. Lauka G. 5. számban a köv. hirdetés olvasható : „Tudomásul. Melles György előbb Petőfi Sándornál inas, több apróságok elorzásával megszökve, előttem idegen, nálam egy napig mint kihordó alkalmaztatott. De nálam is csaláson kapálván, szintúgy elüzetett. Most Petőfi Sándor s az én nevemben ismerőseinkhez jár egyet-mást kéregetni, sőt sikerűlt is gazságának kardot, puskát csalni el. Ezennel felszólítom ismerőimet, Melles Györgynek semmit nevemben ki nem adni, sőt őtet mint nyilvános tolvajt letartóztatva, az illető hatóságnak átszolgáltatni. Pest, jul. 14-én. 1848. Lauka Gusztáv."
Július 16. Életképek II. 3. sz. 89. 1. Petőfi István tábori levele (Veszprém, július 12. 1848) bátyjához.
Július 17. Márczius Tizenötödike. 106. sz. 405. lapon a következő levél olvasható: „Levél Petőfi Sándorhoz. Czegléd, július 8. 1848. Kedves polgár! hasznos vagy haszontalan lesz levelem ? ... én mindenesetre kötelességemnek teszek eleget. Városunkon utazott át a fülöpszállási deputatio, melly Jász-Berénybe tisztujitás végett volt kiküldve, minthogy éppen este érkeztek hozzánk, volt alkalmunk velők bővebben szólhatni. Előhoztuk nekik önt, a választást és a meggyaláztatást s mostuk őket. A jegyző (a deputatio feje) adta a font, a többiek utána mondták: miért tolakodott Petőfi? csupán egy nem mondta utána, kinek neve Herpai János, ez mindig hallgatott. A vita hosszasan folyt, végre felszólalt Herpai ekképen :
„Édes uraim, én már régóta hallgatok, és azt látom, hogy az idevaló urak egészen máskép beszélnek, mint a szabadszállásiak. Azt mondják az én deputatus társaim : miért tolakodott Petőfi ? én pedig azt kérdem: hát Nagy Károly miért tolakodott ?"
Egy deputatus hang : „Nem tolakodott!" Herpai: „Nem tolakodott? Hát miért járt Fülöpszállásra hozzánk minduntalan posta, hogy csak Nagy Károlyra szavazzunk, lesz jó ebédünk és enni inni?"
Egy deputatus: „Nem jól emlékszik, bátyám uram!" Herpai: Egyik lábam a koporsóban, egy szót sem hazudom, isten engem ugy segéljen! (e szavait megtapsoltuk.) Én magam is Petőfire akartam szavazni, mert ugy gondoltam, hogy a ki ollyan szép verset ir — mert én gyakran olvasgatom — és aki a tavaszszal márcziusban olyan bátran mert a nép mellett beszélni, és még sem bántották ez ideig, annak bizonyosan nagy embernek is kell lenni, mert ő szegény ember fia, hogy merne hát ollyan bátran beszélni, ha neki nagy esze nem volna ? El is mentem választáskor Szabadszállásra, de már a sok részeg szabadszállásiaktól nem is lehetett szóhoz jönnöm; azt mondták: még Petőfit sem hallgatták ki, mind Nagy Károlyt kiabálta.
Egy deputatus: Nem voltak azok részegek.
Herpai: Esküszöm, hogy nem hazudom ; mind igaz, édes urak, a mit mondok. Mikor a pap házához jutottam, láttam, hogy a kapuja ki van nyitva, s a sok részeg ember ott a földön hömpölyögve kiabálta: éljen Nagy Károly,"
Kedves polgár! előttem fekszik azon czikk, mellyben önt Nagy Károly mindaddig gazembernek lenni mondja, mig ön be nem bizonyítja azt, mit ellene ön az összes magyar hírlapokban közzé tett. Íme, én szolgálok egy adattal; az öreg Herpai alkalmasint többet adhat, alkalmasint ki fog tűnni, ki a gazember ? — Midőn ezeket önnek irom, a haza az igazság és azon tiszteletnek teszek eleget, mellyel ön iránt olly határtalanul viseltetem. Vágó Károly m. k. Czegléd polgára."
Július 19. Charivari. 6. sz. „— Nagy Károly kisújszállási követ Petőfinek a párbaj megemlítésekor bot fegyvert ajánlott. A kis hamis ! Ismét a régi fegyvert szerette volna választani, mellyel a követséget elütötte. — Nyulhus neked komám, de bőröstől."
Július 22. Charivari. 7. számban egy, az egész oldal betöltő kép van a köv. aláírással: „Csak gondolkozzunk most azon, hogy mikép lehessen mennél előbb, a kiadandó hírlapunknak oly hatalmas nevet adni, a mely által legalább egy millió előfizetőkre számolhatnánk." A kép hátterében egy könyves szekrény látszik. Ez alatt egy pamlagon Kemény Zsigmondhoz hasonló alak hever és ásit. Mellette egy púpos emberke ül a széken (P. Horváth Lázár ?) egyik kezében pálczát tartva. Az asztalra egy Kossuth-kalapos, szakállas és szemüveges alak támaszkodik, mutató ujját az orrára téve. Baloldala felől sugár, francziás öltözetű és kinézésű fiatal ember (Pálffy Albert?) néz kétségbeesetten maga elé. Az előtérben széken feszengve és fejét hátraszegve egy Petőfihez hasonló alak látható.
Július 23. Életképek. II. 4. sz. 107. I. Mutatvány Lehel czimü höskölteményböl. (Az első ének 44-53. strófája.)
Július 30. Életképek. II. 5. sz. 148. 1. A' rab-oroszlán.
Július 30. Nép barátja. 9. sz. 144. lapon a háború borzalrmiról szólván, így folytatja: „De azért bízunk még isten után magunk erejében, hogy itt nem fog semmiféle suplikácz gyülevész népe uralkodni; és ne is ténferegjen ám itt köztünk, mert majd talpon leszünk, s ott ahol kell! — Hogy is ne? hiszen olvastuk a „Talpra magyar"-t, ez ám csak a derék magyar nóta! Valahányszor olvastuk, mindannyiszor pezsgett bennünk a vér, és karjaink felemelkedtek ! — Már akárki komponálta, jól öszveszedte; derék, magyar vérű ficzkó lehet, aki irta ! azt mondják: valami Petőfi nevű Kunsági fi irta. Mi is mindjárt gondoltuk, hogy ennek bizonyosan valami szomszéd Jásznak vagy Kunsági tüzes magyar fiúnak kell lenni "
Július végén. Honi Irodalmi Hirdető. 6. év. 7. sz. 32. lapon : Petőfi Sándor és Petőfi Sándorné kőre rajzolt arczképeinek hirdetése. Ára mind a két lapnak 2 frt 20 kr.
Augusztus 6. Nemzetőr. 6. sz. 95. lapon jelezve, hogy az Országgyűlési Emlék Polit. tört. és szépirod. almanach 1848-ra, szerk. és kiadja Vahot Imre — megjelent. Ebben az almanachban Petőfi következő versei jelentek meg először: A szájhősök (76. 1.). — A magyar politikusokhoz (108. 1.). — Föl! (133. 1.)
Augusztus 6. Életképek. 11. 6. sz. 168. 1. Ismét magyar lett a' magyar . .
Augusztus 11. Márczius Tizenötödike. 128. sz. 515. lapon:
Pest, augusztus 10-én 1848.
Felszabadultunk a Metternich kompánia alól, s kaptuk a Battyáni-ministeriumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy „eben gubát".
Amaz tetteivel törekedett vesztünkre, emez tétlenségével fogja vesztünket okozni. Mi haszna, hogy a mód különböző ? az eredmény egy.
Immáron nyildogálnak azon boldog ábrándozók szemei, kik nem csak hogy bíztak e ministeriumban, de sőt azt állították, hogy egyes egyedül csak ez az, melly a hazát megmenteni képes. Gyönyörűségesen meg fogják menteni!
Ország-világ tudja, hogyan vélekedtem én e ministeriumról mintgyárt eleinte, (hogy e véleményemet ki mertem már akkor mondani: jó nevem hitét, mellyet évek folytán szereztem, elvesztettem néhány nap alatt) most pedig egyenesen azt mondom, hogy ez a ministerium az, melly legbizonyosabban eltemet bennünket.
Jó paeant zengett az ország, midőn az első magyar ministerium névsorát meglátta, én pedig megcsóváltam fejemet azon, hogy a magyar ember mindig fölkeltekor szokta dicsérni a napot, be nem várván annak lementét.
És azt gondolám: ezek mind egy szálig derék emberek, talán mint ministerek is azok lesznek, de csak talán... ők azon kornak gyermekei, melly már meghalt: a beszéd, a szónoklat koráé; ebben ők elsők voltak, de vajon nem lesznek-e az uj korban, a tettek korában az utolsók ? mert a kettő között olly nagy a különbség, hogy vagy egészen uj emberek kellenek hozzá, vagy a régieknek egészen újjá kell születniök, és ez nagy ritkaság. Csak egy phoenix volt a világon, az is régen volt; tán nem is igaz. Abból, hogy ők a szónoklat mesterei, egyátaljában nem következik az, hogy mesterei lesznek a tetteknek is A timár kikészíti a bőrt, de a kikészített bőrből más mesterember csinál csizmát.
Így gondolkoztam körülbelül a ministeriumról, midőn az megszületett. Alig élt néhány napot, s én földhöz vágtam kalapomat s a ministerium iránti minden hitemet és bizalmamat. Azt mondták ugyan, hogy még gyermek, tehát várakozzunk egy keveset, de ez engem meg nem nyugtatott. Hercules már bölcsőjében kígyókat szaggatott szét, s nekünk ha valaha, ugy most van Herculesekre szükségünk.
Bekövetkezett május 10-ke, a budai vérengzés, (mellynek elkövetői, közbevetőleg mondva, máig büntetlenül fütyülnek) ott a ministeriumnak úgyszólván szeme láttára kaszabolták az embereket... már ekkor nem tartóztathattam magamat, fölugrottam a múzeum udvarán a tribünre, és veszett dühömben elkiáltottam a nemzet színe előtt, hogy én e ministeriumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem bíznám.
Nyugott lelkiállapotban bizonyosan más szavakkal fejeztem volna ki magamat, de az értelme végre is csak az lett volna.
Ezen szavamra dühbe jött az ország, és szép fényes nevemet pocsétába dobták, és meggázolták. Én fájdalmasan ugyan, de még is mosolyogtam, mert tudtam, hogy ugyanazok az emberek, kik rá tapostak nevemre, föl fogják azt venni a sárból, és szépen letörölgetik róla a meg nem érdemlett szennyet.
S íme már ott vagyunk, hogy azt mondogatják: Petőfinek még sem volt egészen igazságtalansága. És ne adja isten, de maholnap ott leszünk, hogy azt fogják mondani: Petőfinek tökéletesen igaza volt!
Napról-napra mindinkább látván, hogy a ministerium ollyan, mint a bekötött szemű, hátrakötött kezű és vasravert lábú ember, minden reményemet egybe helyeztem, a nemzetgyűlésbe.
Mit nem vártam én a nemzetgyűléstől! soha ennél nagyobbszerü reményeim nem voltak, és soha sem csalatkoztam olly csufondárosan, mint e nemzetgyűlésben!
Uramfia, fölküldi őket egy fölébredett, föllelkesült, tettrevágyó, tettrekész nemzet, és ők itt nyámognak, itt czammognak, mint valami inaszakadt invalidus; kávéházi pipafüstös unalmokból és egykedvüségökböl csak akkor pattannak ki, akkor jönnek tüzbe, ha nem az ellenséget, hanem egymást kell marniok, és végre is megérjük, hogy szőröstül-bőröstül elnyelik, a törpe minoritást. . . szájok ugyan elég nagy erre. A rácz fene eszi az ország lábát s maholnap a szivébe harap, és az a fű még erdőben és mezőn van, mellyet majd a patikába kell vinni, hogy ott orvosságot csináljanak belőle. Egy hónapja, hogy megajánlották nagy hűhóval a 200,000 katonát, s azóta ez ügyben egy árva kurjantást sem tettek, mintha az ellenség még most készítené a Ganges vizén a hidat, mellyen át hozzánk fog gyalogolni.
Déli Magyarországban zsákra rakják a lenyiszált magyar fejeket, északi és keleti Magyarországért ki kezeskedik ? és ki kezeskedik nyugaton Austriáért, mellynek alattomos keze szennye eddig is mindenütt látszik ?
Egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy nem két, hanem négy tüz közé szorultunk, és alig van annyi fecskendőnk, a mennyivel egy égő gyufát el tudnánk ottani, és még is a helyett, hogy állítanák nyakra-főre, ha a pokol fenekéből is a pénzt és katonát, magok játszanak katonásait, vagdalkoznak egymás között mint a paréj közt a gyerekek. Tanakodnak theologiáról, paedagogiáról, és az ördög tudja miféle iá-ról. Elhagyhatnátok most azt a nevelést, mikor azt sem tudjuk, lesz-e kit nevelni, vagy sem?
Hanem a legszebbnél is szebb az, hogy ők, kik azért vannak összeküldve, hogy a magyar nemzetet kiemeljék a régi fertőből, e helyett még egy uj gyalázatot csapnak a képéhez: megajánlják a segítséget Austriának Olaszország ellen s ezzel magok zárják be előttünk az ajtót, mellyen Európa nemesebb nemzeteinek rokonérzelme jött volna be hozzánk Most már jöjön el az idő, midőn a magunk emberségéből, a mi könnyen megeshetik, nem bírunk kigázolni a bajból, s forduljunk segítségért ama nemzetekhez, majd azt fogják mondani: menjetek a pokolba, ahová valók vagytok, ki(k) kezet emeltetek a szent szabadságra, midőn Europa, sőt ti magatok is küzdöttetek érte!
Ezt fogják mondani, s kilöknek bennünket az anti-chambreba, hol majd aztán magyarázhatjuk az inasoknak a pragmatica sanctiót. —
Innen-onnan ezer esztendeje, hogy e földre az első cseppek hullottak ama vérből, melly ezt Magyarországnak keresztelte.
Ezer esztendő óta sokszor volt már a magyar nemzet kutyául, de nem hiszem, hogy valaha kutyábbul lett volna, mint jelenleg van.
Maholnap már én is kétségbeesem, én!. . . pedig akkor aztán jó éjszakát, mert én a legutolsó vagyok azok közt, kiket a balsors kétségbeejteni képes.
Akkor ha küzdünk, nem azért küzdünk többé, hogy Magyarország ismét fölemelje fejét, hanem csak azért, hogy ha már élni nem tudtunk becsületesen, legalább halálunk legyen becsületes.
Irtóztató!
Azért szenvedtünk hát ezer esztendeig, azért izzadtunk könnyeket és sírtunk vért, azért botorkáztunk át keservesen a középkor hosszú éjén, hogy midőn virrad végre, mi fáradtan ájultán roskadjunk össze az útfélen, hogy a nemzetek hajnalának első sugarai oda fonódjanak Magyarország homlokára halotti koszorú gyanánt!
Tenni fogunk végre, de tenni és meghalni egyszerre . . .tettünk az emlékkő lesz sirhalmunk előtt. A világ nem tudta, hogy élünk, csak azt fogja tudni, hogy meghaltunk!
Szomorú, szomorú. És pedig így lesz, ha a nemzet mínélelőbb föl nem serken, s ki nem ragadja kormánya és képviselői kezéből azon hatalmat, mellyet nekik jó hiszemben átadott, s melylyel azok részint nem tudnak élni, részint rútul visszaélnek. Petőfi Sándor.
Augusztus 13. Életképek II. 7. sz. 209. 1. Respublica.
Augusztus 20. Életképek. II. 8 sz 245.1. Három madár. — A megelőző oldalon Dal Petőfi Istvántól,
Augusztus 20. Nép barátja. 12. sz. !77. 1. Lenkei százada.
Augusztus 27. Életképek. II. 9. sz. 271. 1. Vörösmartyhoz. (Midőn a' nemzetgyűlésben augusztus 21-kén ö a' hadügyben a' többséggel szavazott.)
Augusztus Végén. Hány hét a világ? Havas (Hahn) Adolf szerint (L. Petőfi Összes Költ. III. k. 64Ü. lap jegyzetét) ez a költemény Petőfi életében nem jelent meg. Mi már tudjuk, hogy megjelent, még pedig külön röplapon, melynek facsimiléjét, kisebbített alakban, a X-ik mellékleten mutatjuk be. Egy (s talán egyetlen) példánya a Petőfiház ereklyetárában van.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése